Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Újabb kötet Tordaszentlászló egyesületi életéről

Alig egy éve, 2017 tavaszán számolt be a Művelődés hasábjain Buzás Pál zongoraművész Boldizsár Zeyk Imre A 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalom antológiája című kötetének megjelenéséről (3. szám, 26–27. oldal). Most újabb, igényesen összeállított, tetszetős kivitelű és nagy körültekintéssel megírt, olvasmányos monográfiát, gazdag forrásfeltáró és forrásközlő kötetet vehet kezébe a polgárosodás, az egyesületi élet, a néptanítók és lelkészek közösség- és művelődésszervező munkássága, valamint a kalotaszegi nagytelepülés, Tordaszentlászló múltja iránt érdeklődő olvasó, ezúttal Laczi Enikő tollából. Nemrég az Ábel Kiadó gondozásában, a Tordaszentlászló Polgármesteri Hivatala, a Helyi Tanács és a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület Amatőr Színjátszó Társulata finanszírozásával megjelent ugyanis A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig című kötet.

A szerző a helyi művelődési élet szervezőjeként, egykori amatőr színjátszóként, valamint a jelenlegi színdarabok felelős rendezőjeként mutatja be falujának e kivételesen hosszú múltra visszatekintő közösségi értékét. Laczi Enikő 2013-ban végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Néprajz és Antropológia Intézetében magyar néprajz szakon. Szakdolgozatát a tordaszentlászlói egyesületi élet történetéről írta, különös tekintettel az amatőr színjátszás kialakulására, annak társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági kontextusaira. 2014-ben A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség. Néprajztudomány és -kutatás: szemléletek, intézmények, életpályák Erdélyben címmel megrendezett konferencián, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában mutatta be először nagy nyilvánosság előtt kutatási eredményeit (A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története), majd előadása tanulmánnyá formált változatát az említett Társaság 22. évkönyvében publikálta A tordaszentlászlói amatőr színjátszás mint kitalált hagyomány címmel (319–344. oldal). Már ekkor megfogalmazódott a gondolat és igény arra vonatkozóan, hogy az általa feltárt anyagot teljes terjedelmében, kötet formájában is jó lenne közzétenni. A kiadvány szakmai irányítója, lektora, Szikszai Mária kulturális antropológus mindvégig a kiadás kezdeményezői közé tartozott, így Előszóval is ellátta a mintegy 220 oldalt kitévő monográfiát. Mint írja „a jelen munka elsődleges célja az, hogy bemutassa a Kolozsvárhoz közeli Tordaszentlászló községben élő amatőr színjátszás történetét, de a könyv sokkal több ennél. Egyrészt azért, mert a kötet szerzője, Laczi Enikő szakszerű fogalmi apparátussal és kutatásmódszertannal felvértezve nemcsak helytörténeti jellegű monográfiát írt, hanem érzékeny értelmezést is ad a jelenségről, és ami ennél is fontosabb, tágabb kontextusba helyezi a regionális történetet azáltal, hogy a helyi egyesületi élet felkutatása révén megmutatja az olvasóknak a tordaszentlászlói színjátszás kialakulásának a társadalmi hátterét is. Másrészt azért, mert a jelen munka rámutat arra, hogy melyek azok az értékek, amelyeket egy közösség maga alakított ki, tartott fent és termelt újra. [...] Laczi Enikő [...] »bennszülött kutató«, aki ebben a világban szocializálódott, és a kolozsvári néprajzi tanulmányai után tért vissza ide, immár egy másik nézőponttal, a világra rácsodálkozó kutató ember nézőpontjával [...]” (6–7. oldal).

A kötet tíz nagyobb fejezetben tárgyalja a tordaszentlászlói amatőr színjátszás évszázadait. Laczi Enikő a Bevezetőben a polgárosodás folyamatának keretébe helyezi el a 19. század második felétől dokumentálható nagyszabású falusi egyesületalapítások jelenségét, s mint kiderül, a Kolozsvár közelében fekvő település az EMKE révén már korán megismerkedhetett a különböző egyletek, körök tevékenységével – ez pedig új keretet biztosított a parasztság életének megszervezéséhez. A szerző célja volt feltárni Tordaszentlászló egyesületeinek történetét, megalakulásuktól napjainkig: „Az egyesületeken belül is arra a csoportra összpontosítok, amely a falu életében központi szerepet töltött be. Ez a színjátszó csoport. [...] Megvizsgálom, hogy az egyesületek és azon belül a színjátszó csoport, a tagság hétköznapi életében milyen funkciókat töltöttek be, milyen szerepük volt a polgári társadalomba való beilleszkedésbe, az egyesületek megjelenése milyen szerepet játszott a szokások alakulásában, a paraszti kultúra polgárosodásában [...] az egyesületi élet milyen formában él tovább, újul meg [...]” – fogalmazza meg a szerző (9–10. oldal).

Az egyesületek és a népi kultúra című fejezetet követően Laczi Enikő a kutatása során hasznosított forrásokról értekezik (A kutatás forrásai). Itt jegyzem meg, hogy a szerző – bár gyakran szembesült a források esetleges hiányával – kiváló módon hasznosított és olvasott egybe több típusú dokumentumot (presbiteriális és közgyűlési jegyzőkönyvek, tagságnyilvántartások, értesítők, naplók, meghívók, plakátok, programok, írott és elektronikus sajtótermékekben megjelent híradások, jelvények, zászlók, alapító okiratok, fényképek stb.), illetve több interjút is rögzített tordaszentlászlói adatközlőkkel, így a feltárt töredékekből kirajzolódik előttünk a település története (Tordaszentlászló története) mellett az egyesületek története is (A tordaszentlászlói egyesületek 1888-tól napjainkig). Érdemes itt megemlíteni az 1888-tól működő Torda-szentlászlói Ifjusági Dalkört, mely 1897 tavaszán már egyfelvonásos, énekes népszínművet vitt színpadra. 1898-tól aztán sorra jöttek létre az újabb és újabb falusi egyletek: a Torda Szent Lászlói Olvasó Egylet 1898-ban, a Tordaszentlászlói Gazdasági Egylet, a Tordaszentlászlói Önkéntes Tűzoltó Testület és a Torda-Szent-László és vidéke községi hitelszövetkezet 1899-ben, a Torda-szent-lászlói Műkedvelők köre 1900-ban. 1903-ban a dalkör kettévált a Tordaszentlászlói Ifjusági Egyesület és a Tordaszentlászlói Dalkör szervezetekre, majd 1924-ben utóbbi jogi személlyé lett bejegyezve Reuniunea de Cantari din Savadisla néven. 1928-ban létrejött a Tordaszentlászlói Református Nők Szövetsége, 1934-ben a Tűzoltó Fúvós Zenekar, míg 1940-ben a Tordaszentlászlói Iparos Egyesület. A második világháború és a diktatúra évei egyértelmű törésmozzanatot jelentettek a falu egyesületi életének történetében. Csak 1998-ban alakulhatott meg az a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, mely az 1888-ban megalakult dalkör jogutódjának tekinti magát, s négy teljes önállóságot élvező testületbe (női kar, amatőr színjátszók csoportja, fúvószenekar, hagyományőrző néptánccsoport) tömörülve máig aktívan működik, tevékenységeinek oroszlánrészét pedig a kötet szerzője a helyi művelődési ház igazgatójaként vállalta magára. Az egyesületek és az amatőr színjátszás kutatása épp az előbb említett esetleges adathiány miatt gyerekcipőben jár még. Ambrus Vilmos, Balázs Lajos, Bicskei Lajos, Dömötör Tekla, Gráfik Imre, Ujváry Zoltán és Viski Károly néhány tanulmányán, illetve kötetén túl kevés a témát megfelelő alapossággal körüljáró, forrásfeltáró mű. Éppen ezért Laczi Enikő tordaszentlászlói színjátszásról írott hiánypótló kötete minden e téma iránt érdeklődő olvasó figyelmére számot tarthat, s példaként, mintaként szolgálhat más helytörténeti, művelődéstörténeti monográfiák megírására is.

A szerző a kötet következő fejezetében tisztázza a színjátszással kapcsolatos legfontosabb terminusokat (A színjátszással kapcsolatos fogalmak), úgy mint: népi színjátszás, falusi amatőr színjátszás, amatőr, műkedvelő, öntevékeny színjátszás, illetve a színész és a színjátszó közötti különbség: „A magyar nyelv megkülönbözteti azt az embert, aki hivatásként szerepel színpadon, attól, aki csak kedvtelésből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül jelenik meg. Az előbbi a színész, az utóbbi a színjátszó. [...] a játszó ember [...] esetében a játék nem csak időtöltés vagy szórakozás, hanem közösségteremtő, személyiségfejlesztő cselekvés is. [...] Az igazi játékos tehát mindig amatőr, játékát mindig önként vállalja, és mindig szabad idejében műveli.” – írja (23. oldal).

A magyar színjátszás kezdetei című fejezetből egyértelművé válik az olvasó számára, hogy a tordaszentlászlói amatőr színjátszás eredete mindenképpen a nagyváros, Kolozsvár közelségében keresendő. Kolozsváron a XVII. századtól dokumentálható ugyanis a magyar nyelvű iskolai és főúri kastélybeli színjáték, majd 1792-ben itt jön létre az első önálló erdélyi magyar színház is. A város művelődési életébe a tordaszentlászlói értelmiségiek, lelkészek és tanítók pedig korán bekapcsolódtak, így hamarosan településükön is meghonosították a színjátszás szokását.

A kötet leggazdagabb fejezete A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története címet kapta, melyben a szerző izgalmas témát tárgyal: a színjátszás ugyan nem tartozik szorosan a népi kultúra hagyományrendszeréhez, mégis a parasztság életében fontos szerepet töltött be ez a kollektív amatőr tevékenységforma, mely a hagyományos paraszti életmód népszokásaihoz hasonlóan szezonális, ünnepi alkalomnak számított. Laczi Enikő történeti áttekintése a teljesség igényével készült, így a szerző a tordaszentlászlói amatőr színjátszás korszakolására is kísérletet tett, s azt a helyi és országos politikai, gazdasági, kulturális, illetve társadalmi események figyelembevételével hat periódusra bontva tárgyalja (első korszak: 1897-től 1924-ig, második korszak: 1924-től 1940-ig, harmadik korszak: 1940-től 1944-ig, negyedik korszak: 1945-től 1960-ig, ötödik korszak: 1960-tól 1989-ig, illetve a hatodik korszak: 1990-től napjainkig), minden esetben részletesen kitérve az előadott darabokra, az előadások helyszíneire, időpontjaira, a darabok választására, a szerepek kiosztásának mikéntjére, a próbákra, illetve az előadások megszervezésének körülményeire is. Teszi mindezt egy rendkívül olvasmányos, könnyed stílusban, hosszasan idézve adatközlői megállapításait és történeteit.

Bár terjedelmét tekintve elenyészik, mégis a kötet 9. egységét (A hivatásos színjátszás és az amatőr színjátszás kapcsolata) fontosnak tartom külön is kiemelni, ugyanis a szerző fontos következtetést fogalmaz meg: „nem szabad általánosnak tekinteni azt az álláspontot, amely szerint a hivatásos művész nem érti meg, nem tiszteli és nem értékeli az amatőr színjátszókat.” (70. oldal). Ennek talán legillusztratívabb példája Tordaszentlászló, hiszen ha ez így lenne, akkor a falu amatőr színjátszó csoportja nem mutathatta volna be a Szentlászlói vőlegényt a Kolozsvári Magyar Opera színpadán 2010-ben. Itt említhető ugyanakkor az az állandó kétirányú baráti kapcsolat, melynek révén a szentlászlóiak folyamatosan részt vesznek a kolozsvári színházi élet eseményein, s a hivatásos társulatok szövegkönyveket, jelmezeket kölcsönöznek az amatőr csoportnak, sőt a Kolozsvári Magyar Színház több alkalommal vendégszerepelt is már a kalotaszegi faluban.

Laczi Enikő a kötete végén az amatőr színjátszás szerepét értékeli (Összegzés). Arra a következtetésre jut, hogy a tordaszentlászlói amatőr színjátszás számos közösségi funkciót látott el a település életében: kommunikációs, információs, politikai, közéleti, reprezentációs, művelődési, oktatási, szórakozási és szórakoztatási, párválasztási szerepet töltött be, sőt „voltak olyan darabok is, amelyek a közösség erkölcsi életét szabályozták, társadalombíráló funkciójuk volt” (73. oldal).

A kötetet egy Könyvészet, a Felhasznált források jegyzéke és egy gondosan összeállított Melléklet zárja, mely a forrásfeltáró munka során a szerző birtokába került korabeli dokumentumokat teszi közkinccsé, a teljes kutatási nyersanyagot digitalizált formában közli. Laczi Enikő lelkiismeretesen végzett gyűjtőmunkáját dicséri az a két táblázat, mely a tordaszentlászlói amatőr színjátszók névsorát (összesen 440 személy! születési és elhalálozási évvel, szereplésük idejével, lakhellyel), illetve az előadott darabokat (mintegy 298 darab! évszámmal, időponttal, a mű írójával, címével és előadójával) tartalmazza 1897-től egészen napjainkig. Ugyancsak közlésre kerülnek a szerző által készített Interjúk (29 személlyel készült 11 interjú!). Mindezt román nyelvű kivonat (Un istoric al evoluției culturii de masă: tranziția de la cultura populară la cultura civică – Boldizsár Zeyk Zoltán), és Fényképek (32 színes és fekete-fehér felvétel), valamint fénykép-forrásjegyzék egészíti ki.

Mind a kötet szerzőjének, Laczi Enikőnek, mind pedig a kiadvány szakmai lektorának, Szikszai Máriának, és a támogató tordaszentlászlóiaknak szeretettel, régi barátsággal gratulálok az igényesen összeállított kötet megjelenéséhez, s azzal a reménnyel ajánlom mindenkinek e monográfiát, hogy azt hozzám hasonló nagy örömmel olvassák majd, és válik a könyvespolcuk kiemelt darabjává.

 

Laczi Enikő: A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2017, 220 oldal

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

csata adél

A kötet többnyire 2003 és 2007 között készült interjúkat tartalmaz, amelyek a Gutinmelléki Friss Újság, illetve a Bányavidéki  Új  Szó hasábjain jelentek meg először. Ha egyetlen szóval jellemeznünk kellene a könyvet, azt mondhatnánk, hogy az emberközpontúság az, ami folyton tetten érhető. Ezt hangsúlyozzák a kötet szerzői, valamint az ajánlás összeállítója is, aki a kiadványt „máramarosi magyar személyiségalbumként és interjúlexikonként” határozta meg. 

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.

Csíkszék az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején

A mű „egy letűnt korba kalauzolja a nem szakmabeli olvasót is, ahol az olyan fogalmak, mint például az erkölcs, a hűség, a bátorság vagy a hazaszeretet egy más értelmezési keretbe helyeződnek”. A kötet összesen 529 iratot tartalmaz, melyek az 1848. március 20-a és 1849. október 16-a közötti időszakból származnak. 

Katona Lajos: A vakok kolozsvári intézetének története 1900–1920 között

Az átlag kolozsvári legfeljebb hallott róla, hogy Kolozsvárt működik egy különleges szakiskola, amelyben a siketeket, s egy másik, amelyben a vakokat nevelik-oktatják. Azt már csak kevesen tudják, hogy hol és mióta működnek ezek a tanintézetek, s még kevesebben, hogy milyen munka folyik bennük. Nagyon keveset írtak róluk, s ennek fő oka, hogy e fogyatékosságoktól megkímélt tollforgatók félnek, idegenkednek betekinteni ebbe a különös világba, nem is tudják beleélni magukat az ottani élethelyzetekbe.

Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

Erdély jogtörténete

Kiemelkedő jelentőségű kiadványról van szó, amely Erdély jogtörténetét az ókortól úgyszólván napjainkig tárgyalja és mutatja be. Erdély jogtörténete tudományos munka és tankönyv egyszerre, amely történetiségében mutatja be Erdély jogi helyzetének alakulását. Számos kérdésben új szempontokat érvényesít. 

Hidán Csaba László - Fegyverek magyar kézben

A kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

Furu Árpád

Nemcsak a magyar népi építészetet, annak táji tagolódását dolgozza fel – mint ahogyan ez egy hasonló nagy földrajzi táj népi kultúrájának valamely jelensége esetében megszokott dolog. Itt valóban Erdélyről van szó és az ezt benépesítő etnikumok összességéről.

furu arpad

Szakított a korábbi etnocentrikus hagyományokkal: bejárta az erdélyi magyarsággal szomszédos, együtt élő, szomszédos népcsoportok (szászok, románok, örmények) építészeti szempontból legjelentősebb, legkararkterisztikusabb kulturális zónáit és településeit. Elemzéseit józan és szakszerű komparatív szemlélet és módszer jellemzi.

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket.

Csinos kivitelezésű, érdekes és ritka témájú könyvet adott ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a Pro Havadtő Egyesülettel közösen. Egy település régi sírjeleit veszi számba a szerző, Kinda István, a néprajztudományok doktora, a múzeum munkatársa.

Fodor Nagy Éva: Az égből küldött napló

Egy hosszadalmas, bizonytalan várakozást követően mégis eljött a pillanat, hogy kezünkben tarthatjuk Az égből küldött naplót. Nagy öröm a számomra, hiszen éveken keresztül végigkísértem és együtt aggódtam Éva nénimmel, ahogy kereste, kutatta a megfelelő utat, amely elvezetett e könyv megjelenéséhez.

hitter ferenc nagybányai panteon

Globalizálódó, szekularizálódó világunkban anakronizmusnak tűnhet, ha valakit a lokálpatriotizmus, a szülőföld sajátos hagyományai, a nemzeti hagyományok iránti ragaszkodás motivál, buzdít arra, hogy tollat ragadjon a kezébe, könyvek sorával ápolja – ébressze vagy erősítse, mélyítse – kötődésünket bölcsőhelyünkhöz. S azon túlmenően: mutassa fel a szűkebb és tágabb világnak azokat az értékeket, amelyeket az évszázadok során nemzetünknek, a világnak adott. A felsőbányai Hitter Ferenc egy korábbi vallomásában azt is elmondta, hogy mindezen fölül adott volt egy harmadik indíték is ahhoz, ami írásra ösztönözte: a történelemhamisítás, a hamis mítoszteremtés törekvéseivel szemben fölmutatni a valós folyamatokat, a sajátos helyi értékeket, hagyományokat.

 Gazda József: A Golgota útján

A címben szereplő idézet – amely a zsidó chaszidizmus alapítójától, Báál Sém Tov lengyelországi zsidó rabbitól (1698–1760) származik – akár mottója is lehetne a hosszúra nyúlt, 2015 és 2017 közötti GULAG-GUPVI-emlékévnek, hivatalos nevén a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének.

Kalotaszegi birók

... szülőfalujában prédikált, ostorozta a nemességet, népiskola felállítására buzdított, mint érvelt, művelt, haladó eszméket hirdető papok, tanítók kellenének, meg egy népújság. Naplója 1834. március 23-án egy befejezetlen mondattal szakad meg. Kabós Ferenc további sorsáról csak homályos utalások maradtak fenn. Talán a Dunába ölte magát, esetleg a titkosrendőrség tüntette el.