A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.
Művészettörténeti kutakodásainak ez a legújabb, több ismeretlenes egyenlete olyan megoldásokat tartalmaz, amelyek a szakma szűk kereteit áttörve, közérdeklődésre tarthatnak számot. Mindeközben Sümegi, a rá jellemző precizitással és körültekintéssel, a részletekbe menő, átfogó tudományos módszerek alkalmazásáról sem mond le.
Minek eredményeként a szigorúan értelmezett kordokumentumokon túlmenően, de azok tükréből két olyan erdélyi kultúrhérosz személyiségét, jellemét is megismerhetjük, akik az 1920-as évek elejétől szívvel lélekkel és töretlen hittel, kitartással vetették bele magukat az erdélyi művészeti élet, nem ritkán megpróbáltatásokkal, buktatókkal kísért alakításába. Sümegit idézve: „Levelezésük: a magyar kultúrájú román festőművész Papp/Popp Aurél és a képzőművész-építész-politikus Kós Károly kézfogása közös ügyeikben.”
Mondhatni a véletlen hozta össze őket. Művészeti vonatkozásban az az 1921-es kolozsvári közös kiállítás, a román, magyar és szász képzőművészeké, amelyen Kós Károly felfedezte a Papp Aurélban rejlő őserőt, azt a tisztánlátást és mélységet, amelynek hatására „megdobbant a szíve”, s amelyről így nyilatkozott: „művészete megdöbbentett és megrázott. (…) célját tisztán látja, és nyílegyenesen halad az ő útján a monumentalitás felé.” Társadalmi, politikai vonatkozásban pedig kiemelendő a tény – amelyre tanulmányában szintén utal a szerző –, hogy az 1922-es választásokon Kós Károly, a Magyar Néppárt képviselőjelöltje és Popp Aurél, a szocialisták jelöltje egy szobába, szomszédos asztalhoz kerültek. „A parlamentbe nem kerültünk be, de legalább összebarátkoztunk. S ez a barátság akkor szűnt meg, amikor (…) Popp Aurél meghalt” – írta Kós egy kései, Sümegi által idézett visszaemlékezésében.
Szerkezetileg a levelezés az 1922–1939-es és az 1943–1960-es időszakot foglalja össze „Két árva erdélyi szellemi proletár” és „Nagyot fordult a világ körülöttünk” címmel.
S hogy melyek voltak azok a közös ügyek, amelyek mentén e két különböző nemzetiségű, de művészeti, közművelődési, társadalmi szempontból hasonló nézeteket valló művész haladt az évek, évtizedek folyamán?
Többek között a művészeti élet szervezet keretek közé iktatása, művész szakszervezetek létrehozása, művésztelepek létesítése, a művészeti oktatás megszervezése, a politikai és nemzetiségi korlátoktól mentes igaz művészet szolgálata, Ady Endre emlékének ébren tartása, az érmindszenti szülőház megmentése, Ady-múzeum létesítése, Ady-szobor felállítása.
A levelek tanúsága szerint mindketten határozott, erős egyéniségek voltak. Véleményüket sohasem rejtették véka alá – Kós maga mondja, hogy „a meztelen igazságok barátja” – minden köntörfalazás nélküli, nyers szókimondásuk miatt nem egyszer kerültek összetűzésbe a hatalommal vagy éppenséggel más nézeteket valló sorstársaikkal, de esetenként még egymással is. (Utóbbit azonban – a levelek tanúsága szerint – mindig kibékülés, baráti összeborulás követte).
Mindketten a nagy tervezgetők táborába tartoztak, a konkrét megvalósításokig azonban inkább Kós jutott el (a Barabás Miklós Céh 1929-es megalakítása, a sétatéri Műcsarnok megépítése és 1943-as felavatása).
Ami viszont az Ady-emlékezést illeti, abban a román Popp/Papp Aurélnak (nevét ő maga írta kétféleképpen) legalább akkora szerepe volt, mint Kós Károlynak. Érmindszenti kötődései folytán Adyt gyermekkorától ismerte, később, verseskötetei megjelenését követően szinte istenítette, és szívügyének tekintve, késő öregségéig figyelemmel kísérte az Ady-kúria sorsának alakulását.
A Kóshoz írott levelek mindennek hű dokumentumai. Sümegi tanulmányában pedig nem véletlenül szán fontos szerepet Papp Aurél 1954-es érmindszenti utazása írásos emlékének. Íme, mint vélekedik a művész az Ady-hagyatékról: „Ady Endre emlékeit meg kell menteni. (…) Érmindszenti időmet már csak arra fordítottam, hogy felvegyem a műemlékeknek számítható tárgyak leltárát, hogy anyagkimutatást szerkesszek a leégett szülőház újjáépítéséhez szükséges anyagokról, hogy leltárba vegyem a hiányzó emléktárgyakat (…) Az épületekből megteremtjük, »magyarok és nem magyarok« azt a kultúrzarándokhelyet, amely beláthatatlan időkig méltón fogja megőrizni az Ady-család és Ady Endrének az Ő hepe-hupás vén Szilágyságában feltalálható emlékeit. (…) És múzeumában össze lehetne gyűjteni a faluban, s az országban s megyéjében feltalálható írásokat, tárgyakat, leveleket. Azokra a levelekre gondolok, amiket Isac Emillel és Goga Octaviánnal váltotta a magyar és román népek érdekében (…) s idővel szobrot lehetne állítani a szülőház udvarán.”
Kós Károly pedig legkedvesebb költőjének vallotta Adyt, akinek döntő szerepe volt abban, hogy Trianon után az erdélyi sorsot vállalta. Természetes tehát, hogy teljes mellhosszal állt ki az ügy pozitív rendezése mellett. „Az Ady-ügyben összefogást és közös munkálkodást jelző és sürgető leveleik adalékokkal szolgálhatnak a romániai, erdélyi Ady-kultusz történetéhez, tovább árnyalhatják azt” – véli a szerző.
A levelek Papp Aurél hagyatékából kerültek elő, természetszerűleg nem hiánytalanul, hónapos, sőt éves kihagyásokkal. A hiátusok ellenére, az írások összessége felbecsülhetetlen értékű. Hiszen első kézből kapunk hiteles információt a múlt századelő viharos történéseiről, a művészeti, irodalmi, társadalmi és politikai élet alakulásáról, s mindezeknek a két művész általi személyes vonzatairól, az eseményekben való részvételükről, jellemük közös vonásairól, nyíltságukról, az egyszerű, munkás emberek iránti vonzalmukról, egymás előtti őszinte kitárulkozásaikról, a küzdelemről, amit együtt vívtak annak a tudatában, hogy „művészet csak egy van: az igaz ember művészete”.
