Igaz emberek, igaz ügyek szolgálatában

Kós Károly és Papp Aurél levelezése Sümegi György feldolgozásában

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

Művészettörténeti kutakodásainak ez a legújabb, több ismeretlenes egyenlete olyan megoldásokat tartalmaz, amelyek a szakma szűk kereteit áttörve, közérdeklődésre tarthatnak számot. Mindeközben Sümegi, a rá jellemző precizitással és körültekintéssel, a részletekbe menő, átfogó tudományos módszerek alkalmazásáról sem mond le.

Minek eredményeként a szigorúan értelmezett kordokumentumokon túlmenően, de azok tükréből két olyan erdélyi kultúrhérosz személyiségét, jellemét is megismerhetjük, akik az 1920-as évek elejétől szívvel lélekkel és töretlen hittel, kitartással vetették bele magukat az erdélyi művészeti élet, nem ritkán megpróbáltatásokkal, buktatókkal kísért alakításába. Sümegit idézve: „Levelezésük: a magyar kultúrájú román festőművész Papp/Popp Aurél és a képzőművész-építész-politikus Kós Károly kézfogása közös ügyeikben.”

Mondhatni a véletlen hozta össze őket. Művészeti vonatkozásban az az 1921-es kolozsvári közös kiállítás, a román, magyar és szász képzőművészeké, amelyen Kós Károly felfedezte a Papp Aurélban rejlő őserőt, azt a tisztánlátást és mélységet, amelynek hatására „megdobbant a szíve”, s amelyről így nyilatkozott: „művészete megdöbbentett és megrázott. (…) célját tisztán látja, és nyílegyenesen halad az ő útján a monumentalitás felé.” Társadalmi, politikai vonatkozásban pedig kiemelendő a tény – amelyre tanulmányában szintén utal a szerző –, hogy az 1922-es választásokon Kós Károly, a Magyar Néppárt képviselőjelöltje és Popp Aurél, a szocialisták jelöltje egy szobába, szomszédos asztalhoz kerültek. „A parlamentbe nem kerültünk be, de legalább összebarátkoztunk. S ez a barátság akkor szűnt meg, amikor (…) Popp Aurél meghalt” – írta Kós egy kései, Sümegi által idézett visszaemlékezésében.

Szerkezetileg a levelezés az 1922–1939-es és az 1943–1960-es időszakot foglalja össze „Két árva erdélyi szellemi proletár” és „Nagyot fordult a világ körülöttünk” címmel.

S hogy melyek voltak azok a közös ügyek, amelyek mentén e két különböző nemzetiségű, de művészeti, közművelődési, társadalmi szempontból hasonló nézeteket valló művész haladt az évek, évtizedek folyamán?

Többek között a művészeti élet szervezet keretek közé iktatása, művész szakszervezetek létrehozása, művésztelepek létesítése, a művészeti oktatás megszervezése, a politikai és nemzetiségi korlátoktól mentes igaz művészet szolgálata, Ady Endre emlékének ébren tartása, az érmindszenti szülőház megmentése, Ady-múzeum létesítése, Ady-szobor felállítása.

A levelek tanúsága szerint mindketten határozott, erős egyéniségek voltak. Véleményüket sohasem rejtették véka alá – Kós maga mondja, hogy „a meztelen igazságok barátja” – minden köntörfalazás nélküli, nyers szókimondásuk miatt nem egyszer kerültek összetűzésbe a hatalommal vagy éppenséggel más nézeteket valló sorstársaikkal, de esetenként még egymással is. (Utóbbit azonban – a levelek tanúsága szerint – mindig kibékülés, baráti összeborulás követte).

Mindketten a nagy tervezgetők táborába tartoztak, a konkrét megvalósításokig azonban inkább Kós jutott el (a Barabás Miklós Céh 1929-es megalakítása, a sétatéri Műcsarnok megépítése és 1943-as felavatása).

Ami viszont az Ady-emlékezést illeti, abban a román Popp/Papp Aurélnak (nevét ő maga írta kétféleképpen) legalább akkora szerepe volt, mint Kós Károlynak. Érmindszenti kötődései folytán Adyt gyermekkorától ismerte, később, verseskötetei megjelenését követően szinte istenítette, és szívügyének tekintve, késő öregségéig figyelemmel kísérte az Ady-kúria sorsának alakulását.

A Kóshoz írott levelek mindennek hű dokumentumai. Sümegi tanulmányában pedig nem véletlenül szán fontos szerepet Papp Aurél 1954-es érmindszenti utazása írásos emlékének. Íme, mint vélekedik a művész az Ady-hagyatékról: „Ady Endre emlékeit meg kell menteni. (…) Érmindszenti időmet már csak arra fordítottam, hogy felvegyem a műemlékeknek számítható tárgyak leltárát, hogy anyagkimutatást szerkesszek a leégett szülőház újjáépítéséhez szükséges anyagokról, hogy leltárba vegyem a hiányzó emléktárgyakat (…) Az épületekből megteremtjük, »magyarok és nem magyarok« azt a kultúrzarándokhelyet, amely beláthatatlan időkig méltón fogja megőrizni az Ady-család és Ady Endrének az Ő hepe-hupás vén Szilágyságában feltalálható emlékeit. (…) És múzeumában össze lehetne gyűjteni a faluban, s az országban s megyéjében feltalálható írásokat, tárgyakat, leveleket. Azokra a levelekre gondolok, amiket Isac Emillel és Goga Octaviánnal váltotta a magyar és román népek érdekében (…) s idővel szobrot lehetne állítani a szülőház udvarán.”

Kós Károly pedig legkedvesebb költőjének vallotta Adyt, akinek döntő szerepe volt abban, hogy Trianon után az erdélyi sorsot vállalta. Természetes tehát, hogy teljes mellhosszal állt ki az ügy pozitív rendezése mellett. „Az Ady-ügyben összefogást és közös munkálkodást jelző és sürgető leveleik adalékokkal szolgálhatnak a romániai, erdélyi Ady-kultusz történetéhez, tovább árnyalhatják azt” – véli a szerző.

A levelek Papp Aurél hagyatékából kerültek elő, természetszerűleg nem hiánytalanul, hónapos, sőt éves kihagyásokkal. A hiátusok ellenére, az írások összessége felbecsülhetetlen értékű. Hiszen első kézből kapunk hiteles információt a múlt századelő viharos történéseiről, a művészeti, irodalmi, társadalmi és politikai élet alakulásáról, s mindezeknek a két művész általi személyes vonzatairól, az eseményekben való részvételükről, jellemük közös vonásairól, nyíltságukról, az egyszerű, munkás emberek iránti vonzalmukról, egymás előtti őszinte kitárulkozásaikról, a küzdelemről, amit együtt vívtak annak a tudatában, hogy „művészet csak egy van: az igaz ember művészete”.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.