Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szép magyar énekek

A táncházmozgalom erőteljes kibontakozása nyomán uralkodóvá vált az a szemlélet, amely szerint mind a hangszeres népzene, mind a szöveges népdal hiteles előadásmódja és hangvétele a hagyományos kultúra egészében betöltött szerepének figyelembevételével, a maga eredeti világában ismerhető meg igazán.

Hivatásos és önkéntes gyűjtők serege megújult lendülettel kereste fel azokat a helységeket, amelyekről tudni vagy sejteni lehetett, hogy a néphagyományuk még élő és gazdag. Lelkes munkájuk eredményeként számos értékes, szép népdal jutott felszínre, továbbá modern hangrögzítő eszközök segítségével sok kitűnő nótafa, illetve muzsikus eredeti előadásában kompaktlemezek örökítették meg és terjesztették az ősi örökséghez tartozó dallamokat és szövegeket. Ugyanakkor kisebb-nagyobb gyűjtemények nyomtatásban is megjelentek. Ezek többnyire egy-egy falu vagy vidék népzenéjéből adtak válogatást.

Születtek azonban a nyelvterület egészének dalkincsét ismertető, a népzene irodalmának sok régebbi és újabb művét forrásként használó kottás gyűjtemények is, bizonyítva, hogy ilyenekre is nagy szükség van, és mintegy igazolva Bartók Béla és Kodály Zoltán figyelmeztetését: „A magyar népdal előadása nem merülhet ki a nép előadásának utánzásában. Egy művelt énekes hozzáadhat még ahhoz a maga tanultságából és a maga tapasztalatából olyasmit, ami a népdal hatását csak emelheti, anélkül, hogy kivetkőztetné természetes sajátságaiból.”

Az utóbbi évtized legnagyobb szabású gyűjteménye vitathatatlanul Béres József Szép magyar ének* című daloskönyve, melynek 580 oldal terjedelmű első kötete 2009-ben, 296 oldalt felölelő második kötete pedig 2016-ban látott napvilágot Budapesten, az Akovita Könyvkiadónál.

Dr. Béres József, aki egyetemi végzettsége és elsődleges hivatása szerint vegyész, a családi tulajdonban levő, méltán híres Béres Gyógyszergyár elnöke. Ezen a téren azonos nevű édesapja, a több országban ismert Béres Csepp legendás feltalálója tevékenységének nagyra becsült folytatója. Daloskönyvének összeállításához az ösztönzést az a körülmény adta, hogy ő maga nagyon sok dalt ismer, szívesen énekel egyedül, családi és baráti körben, de leginkább annak örülne, ha olvasói is minél több dalt tanulnának meg, és hozzá hasonlóan kedvelnék az éneklést. Műve azt a korszerű felfogást tükrözi, amely szerint a magyar zenei anyanyelv nem kizárólag a szigorúbb értelemben vett népdalokat foglalja magában, hanem a népies műdaloknak a szájhagyományban meghonosodott részét, az egyházi népéneket, valamint a népszokások és szertartások gyakran idegen eredetű dallamait is. Ennek megfelelően könyvének mindkét kötetében a következő csoportokba osztotta a dalokat: 1. gyermekdalok; 2. népdalok; 3. népies dalok; 4. 19–20. századi zeneszerzői dalok és hazafias énekek; 5. szent énekek. E csoportokon belül további, nagyon részletes alcsoportokat különböztetett meg a dalok műfaja és funkciója alapján. Például a népdalok alcsoportjai: népszokásokhoz kapcsolódó dalok, párosító énekek, ivó- és mulatódalok, lakodalmi énekek, balladák, keservesek, rabénekek, katonadalok és (a bizonytalan hovatartozású) egyéb dalok. A szent énekek között gregorián énekek, görög katolikus, római katolikus, adventi, karácsonyi, vízkereszti, nagyböjti, húsvéti és pünkösdi, halottas énekek, református, evangélikus és unitárius énekek találhatók.

A műfaji alcsoportokon belül a dalok a kezdősorok betűrendjében következnek egymás után, nyilvánvalóan a keresés könnyebbé tételéért. Béres József csak a parlando, rubato és poco rubato előadásmód jelölését tartotta szükségesnek a hasonló jellegű gyűjteményekben megszokott gyakorlat szerint. Ütemjelzés pedig – a szintén régóta alkalmazott eljárás szerint – csak a kötött ritmusú dallamok elején szerepel. A népdalokhoz közvetlenül kapcsolódnak a gyűjtési adatok: a gyűjtés helye (a megye feltüntetésével), éve és a gyűjtő neve. A népies dalokról általában a szöveg költőjének és a dallam szerzőjének neve, illetve születésük és haláluk éve tudható meg. Amint azonban a szakirodalom is utal rá, nagyon sok népies dal szerzője máig ismeretlen.

A legtöbb dalt nagyon hasznos, alapos jegyzet kíséri, amelyben az olvasó tájékozódhat egyes alkotások keletkezéstörténetéről, elterjedtségéről, dallamának stílusáról, szövegének műfajáról, éneklésének alkalmáról, megfelelő esetben szerzőjéről, tájnyelvi és elavult szavak, valamint szimbólumok értelméről, szokatlanabb, különleges hangsorokról, ritmikai kérdésekről, régi világi és egyházzenei adalékoknak 17–19. századi gyűjteményekben való első előfordulásáról, a gyermekdalokhoz kötődő játékokról és a dalok zeneszerzői feldolgozásáról.

Mindkét kötetet a gyűjtési adatok megvilágítása, forrásjegyzék, vagyis a felhasznált irodalom ismertetése és betűrendes mutató zárja. A Köszöntés című előszó, a csoportok, alcsoportok és a dalok címe, a hozzájuk fűzött magyarázatok, a forrásjegyzék és a betűrendes mutató angol nyelvű fordításban is olvasható.

Különös jelentőségük van a népies dalok osztályába sorolt történelmi daloknak és virágénekeknek. Ezek révén az olvasó fogalmat alkothat magának a magyar zenetörténetnek azokról a régi műveiről, amelyekben több évszázados darabok találhatók, s amelyek közül nem egynek csak a szövege maradt fenn írásban, dallamát pedig a népi emlékezet tartotta meg, illetőleg mind nyomtatásban, mind a szájhagyományban megőrződtek, ám a régi kottaírás kezdetlegessége miatt a dallamok helyes megfejtése sokszor csak az élő előadásban hallott változatok alapján vált lehetővé. Ezért írta Kodály, hogy „A magyar zenetörténeti munka előfeltétele és legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz. Zenetörténeti adatokra az élet színét és melegét csak a néprajzi tudás és tapasztalat hozza meg. Ezért a magyar zenetörténésznek előbb folkloristának is kell lennie. Írott emlékeinkkel nem tud mit kezdeni, ha nem ismeri a népzenei hagyományt személyes tapasztalatból.” Seprődi Jánosnak is az a felismerés adta a legerősebb ösztönzést ahhoz, hogy egyetemi hallgatóként a népdalkutatás felé forduljon, hogy szülőfalujában már gyermekkorában hallotta énekelni Tinódi Lantos Sebestyén Egervár viadaljáról való énekének a dallamát.

Az első kötet akkora érdeklődést keltett, hogy rövid időn belül három további kiadás vált indokolttá. Daloskönyvének örvendetes közkedveltsége arra indította a szerzőt, hogy a gyűjtemény bővítésére-gazdagítására gondoljon. Erre egyébként az a körülmény is késztette, hogy népzenei és néprajzi ismeretei gyarapodásával észrevett az első kötet tartalmában bizonyos táji aránytalanságokat, amelyeket ki szeretett volna egyenlíteni egyebek között a táncházas fiatalok terjesztette dalok legszebbjeiből való válogatással. Végül megalkotta a Szép magyar ének II. kötetét. Ebben főleg kalotaszegi, mezőségi, Maros–Kis-Küküllő menti, gyimesi és moldvai népdalok közzétételével egészítette ki a daloskönyvet. Míg az első kötet népdalainak gyűjtőiként leggyakrabban Bartók Béla, Ko­dály Zoltán, Lajtha László és Vikár Béla neve szerepel, a második kötetben a népdalok több mint egynegyede Kallós Zoltán gyűjtéséből származik, ami egyértelműen az erdélyi folklorista kivételes nagyrabecsülésének jele.

A mű rendeltetését figyelembe vevő, az olvasók általános zenei műveltségét szem előtt tartó gondos szerkesztés meghatározta a dallamlejegyzések közérthetőségének igényét. A túlságosan bonyolult, sokak számára nehezen olvasható kottaképektől való tartózkodás egyáltalán nem csökkentette a kiválasztott dalok magas művészi értékét és színvonalát.

A szerző lelkiismeretességét jellemzi, hogy daloskönyve összeállítása során közreműködésre felkért néhány jeles népzenekutatót és egyházzenészt. A leghathatósabb segítséget Bereczky János, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének nagy tapasztalattal rendelkező tudományos főmunkatársa nyújtotta.

A mesterien megalkotott daloskönyv meggyőzően tanúsítja Béres József sokoldalú műveltségét, kifinomult ízlését, a magyar zenei hagyomány iránti szenvedélyes szeretetét, önzetlenségét, hogy honfitársainak örömet és szellemi-lelki gazdagodást, nemes művészi élményt szerezzen.

* Béres József: Szép magyar ének I–II. Budapest 2009, illetve 2016.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.