Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szép magyar énekek

A táncházmozgalom erőteljes kibontakozása nyomán uralkodóvá vált az a szemlélet, amely szerint mind a hangszeres népzene, mind a szöveges népdal hiteles előadásmódja és hangvétele a hagyományos kultúra egészében betöltött szerepének figyelembevételével, a maga eredeti világában ismerhető meg igazán.

Hivatásos és önkéntes gyűjtők serege megújult lendülettel kereste fel azokat a helységeket, amelyekről tudni vagy sejteni lehetett, hogy a néphagyományuk még élő és gazdag. Lelkes munkájuk eredményeként számos értékes, szép népdal jutott felszínre, továbbá modern hangrögzítő eszközök segítségével sok kitűnő nótafa, illetve muzsikus eredeti előadásában kompaktlemezek örökítették meg és terjesztették az ősi örökséghez tartozó dallamokat és szövegeket. Ugyanakkor kisebb-nagyobb gyűjtemények nyomtatásban is megjelentek. Ezek többnyire egy-egy falu vagy vidék népzenéjéből adtak válogatást.

Születtek azonban a nyelvterület egészének dalkincsét ismertető, a népzene irodalmának sok régebbi és újabb művét forrásként használó kottás gyűjtemények is, bizonyítva, hogy ilyenekre is nagy szükség van, és mintegy igazolva Bartók Béla és Kodály Zoltán figyelmeztetését: „A magyar népdal előadása nem merülhet ki a nép előadásának utánzásában. Egy művelt énekes hozzáadhat még ahhoz a maga tanultságából és a maga tapasztalatából olyasmit, ami a népdal hatását csak emelheti, anélkül, hogy kivetkőztetné természetes sajátságaiból.”

Az utóbbi évtized legnagyobb szabású gyűjteménye vitathatatlanul Béres József Szép magyar ének* című daloskönyve, melynek 580 oldal terjedelmű első kötete 2009-ben, 296 oldalt felölelő második kötete pedig 2016-ban látott napvilágot Budapesten, az Akovita Könyvkiadónál.

Dr. Béres József, aki egyetemi végzettsége és elsődleges hivatása szerint vegyész, a családi tulajdonban levő, méltán híres Béres Gyógyszergyár elnöke. Ezen a téren azonos nevű édesapja, a több országban ismert Béres Csepp legendás feltalálója tevékenységének nagyra becsült folytatója. Daloskönyvének összeállításához az ösztönzést az a körülmény adta, hogy ő maga nagyon sok dalt ismer, szívesen énekel egyedül, családi és baráti körben, de leginkább annak örülne, ha olvasói is minél több dalt tanulnának meg, és hozzá hasonlóan kedvelnék az éneklést. Műve azt a korszerű felfogást tükrözi, amely szerint a magyar zenei anyanyelv nem kizárólag a szigorúbb értelemben vett népdalokat foglalja magában, hanem a népies műdaloknak a szájhagyományban meghonosodott részét, az egyházi népéneket, valamint a népszokások és szertartások gyakran idegen eredetű dallamait is. Ennek megfelelően könyvének mindkét kötetében a következő csoportokba osztotta a dalokat: 1. gyermekdalok; 2. népdalok; 3. népies dalok; 4. 19–20. századi zeneszerzői dalok és hazafias énekek; 5. szent énekek. E csoportokon belül további, nagyon részletes alcsoportokat különböztetett meg a dalok műfaja és funkciója alapján. Például a népdalok alcsoportjai: népszokásokhoz kapcsolódó dalok, párosító énekek, ivó- és mulatódalok, lakodalmi énekek, balladák, keservesek, rabénekek, katonadalok és (a bizonytalan hovatartozású) egyéb dalok. A szent énekek között gregorián énekek, görög katolikus, római katolikus, adventi, karácsonyi, vízkereszti, nagyböjti, húsvéti és pünkösdi, halottas énekek, református, evangélikus és unitárius énekek találhatók.

A műfaji alcsoportokon belül a dalok a kezdősorok betűrendjében következnek egymás után, nyilvánvalóan a keresés könnyebbé tételéért. Béres József csak a parlando, rubato és poco rubato előadásmód jelölését tartotta szükségesnek a hasonló jellegű gyűjteményekben megszokott gyakorlat szerint. Ütemjelzés pedig – a szintén régóta alkalmazott eljárás szerint – csak a kötött ritmusú dallamok elején szerepel. A népdalokhoz közvetlenül kapcsolódnak a gyűjtési adatok: a gyűjtés helye (a megye feltüntetésével), éve és a gyűjtő neve. A népies dalokról általában a szöveg költőjének és a dallam szerzőjének neve, illetve születésük és haláluk éve tudható meg. Amint azonban a szakirodalom is utal rá, nagyon sok népies dal szerzője máig ismeretlen.

A legtöbb dalt nagyon hasznos, alapos jegyzet kíséri, amelyben az olvasó tájékozódhat egyes alkotások keletkezéstörténetéről, elterjedtségéről, dallamának stílusáról, szövegének műfajáról, éneklésének alkalmáról, megfelelő esetben szerzőjéről, tájnyelvi és elavult szavak, valamint szimbólumok értelméről, szokatlanabb, különleges hangsorokról, ritmikai kérdésekről, régi világi és egyházzenei adalékoknak 17–19. századi gyűjteményekben való első előfordulásáról, a gyermekdalokhoz kötődő játékokról és a dalok zeneszerzői feldolgozásáról.

Mindkét kötetet a gyűjtési adatok megvilágítása, forrásjegyzék, vagyis a felhasznált irodalom ismertetése és betűrendes mutató zárja. A Köszöntés című előszó, a csoportok, alcsoportok és a dalok címe, a hozzájuk fűzött magyarázatok, a forrásjegyzék és a betűrendes mutató angol nyelvű fordításban is olvasható.

Különös jelentőségük van a népies dalok osztályába sorolt történelmi daloknak és virágénekeknek. Ezek révén az olvasó fogalmat alkothat magának a magyar zenetörténetnek azokról a régi műveiről, amelyekben több évszázados darabok találhatók, s amelyek közül nem egynek csak a szövege maradt fenn írásban, dallamát pedig a népi emlékezet tartotta meg, illetőleg mind nyomtatásban, mind a szájhagyományban megőrződtek, ám a régi kottaírás kezdetlegessége miatt a dallamok helyes megfejtése sokszor csak az élő előadásban hallott változatok alapján vált lehetővé. Ezért írta Kodály, hogy „A magyar zenetörténeti munka előfeltétele és legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz. Zenetörténeti adatokra az élet színét és melegét csak a néprajzi tudás és tapasztalat hozza meg. Ezért a magyar zenetörténésznek előbb folkloristának is kell lennie. Írott emlékeinkkel nem tud mit kezdeni, ha nem ismeri a népzenei hagyományt személyes tapasztalatból.” Seprődi Jánosnak is az a felismerés adta a legerősebb ösztönzést ahhoz, hogy egyetemi hallgatóként a népdalkutatás felé forduljon, hogy szülőfalujában már gyermekkorában hallotta énekelni Tinódi Lantos Sebestyén Egervár viadaljáról való énekének a dallamát.

Az első kötet akkora érdeklődést keltett, hogy rövid időn belül három további kiadás vált indokolttá. Daloskönyvének örvendetes közkedveltsége arra indította a szerzőt, hogy a gyűjtemény bővítésére-gazdagítására gondoljon. Erre egyébként az a körülmény is késztette, hogy népzenei és néprajzi ismeretei gyarapodásával észrevett az első kötet tartalmában bizonyos táji aránytalanságokat, amelyeket ki szeretett volna egyenlíteni egyebek között a táncházas fiatalok terjesztette dalok legszebbjeiből való válogatással. Végül megalkotta a Szép magyar ének II. kötetét. Ebben főleg kalotaszegi, mezőségi, Maros–Kis-Küküllő menti, gyimesi és moldvai népdalok közzétételével egészítette ki a daloskönyvet. Míg az első kötet népdalainak gyűjtőiként leggyakrabban Bartók Béla, Ko­dály Zoltán, Lajtha László és Vikár Béla neve szerepel, a második kötetben a népdalok több mint egynegyede Kallós Zoltán gyűjtéséből származik, ami egyértelműen az erdélyi folklorista kivételes nagyrabecsülésének jele.

A mű rendeltetését figyelembe vevő, az olvasók általános zenei műveltségét szem előtt tartó gondos szerkesztés meghatározta a dallamlejegyzések közérthetőségének igényét. A túlságosan bonyolult, sokak számára nehezen olvasható kottaképektől való tartózkodás egyáltalán nem csökkentette a kiválasztott dalok magas művészi értékét és színvonalát.

A szerző lelkiismeretességét jellemzi, hogy daloskönyve összeállítása során közreműködésre felkért néhány jeles népzenekutatót és egyházzenészt. A leghathatósabb segítséget Bereczky János, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének nagy tapasztalattal rendelkező tudományos főmunkatársa nyújtotta.

A mesterien megalkotott daloskönyv meggyőzően tanúsítja Béres József sokoldalú műveltségét, kifinomult ízlését, a magyar zenei hagyomány iránti szenvedélyes szeretetét, önzetlenségét, hogy honfitársainak örömet és szellemi-lelki gazdagodást, nemes művészi élményt szerezzen.

* Béres József: Szép magyar ének I–II. Budapest 2009, illetve 2016.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”