Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bodosi Dániel küldetése

Négy évtizede „zengem” a 20. századi székely festőiskola dicsőségét, de még sohasem igyekeztem térképszerűen igazolni, bizonyítani, hogy ennek a magyar festői tájegységnek a körvonalai, mint aféle „haza a magasban”, valóban egybeesnek az egész Székelyföld földrajzi határaival. S ez most azért időszerű, mert valójában Bodosi Dániel életművével vált teljessé a székely festőiskola fogalmának és hivatásának a tartalma.


Árnyékban (1986)

Ha csak az alapító első és második nemzedék klasszikusait vesszük figyelembe, akkor ezen a festészeti térképen Márton Ferenc, Nagy István és a zsögödi Nagy Imre Csíkot (a csíki medencét), Karácsony János Gyergyót, Bene József Udvarhelyszéket, Vida Árpád és Bordi András Marosszéket, Hervai Zoltán Sepsit, Incze István Kézdit, Bodosi Dániel pedig Erdővidéket képviseli; az a 40–50 jelentős művészszemélyiség, akik a harmadik nemzedéket jelentik, ők pedig a teljes Székelyföldet lefedik, hiszen jelentős részük már kis, sőt apró falvakból származik.

Az imént felsorolt valamennyi alapító/ klasszikus mesternek megvan a maga személyes különvaló küldetése (tehát szerepe), mondanivalója (tehát üzenete) és persze saját festői nyelve, amellyel a székely festőiskola jelentőségét, hagyatékát gazdagította a magyar és az európai művészettörténet számára/javára.

Nem szándékszom ezúttal részletesen kitérni, hogy személy szerint ki hogyan és mivel járult hozzá ehhez a misszióhoz – csupán azt a tendenciát, tehát annak a folyamatnak a vonalát szeretném kiemelni, amely a földtől (tehát a természet, a táj és az emberi élet, tehát a valóság fizikai elemeitől) az égig, tehát a lelki-erkölcsi-szellemi dimenzióig ível/ívelődik – persze gyakorlatilag valamennyiük művészete bejárja ezt az utat, hiszen maga a művészet, a művészi alkotás: a szellem testet öltése.


Falusi táj

Bodosi Dániel festészete viszont szinte éppen az ellenkező, a fordított folyamatot szemlélteti, vagyis: számára (számunkra) nem az az érdekes, hogy milyen az erdővidéki természet, vagyis hogy mivel gazdagítja, gyarapítja a székely festőiskola motívumait, hanem az a sugárzás, amely egyként árad a tájból és a természetet uraló emberből.

Az a természetes, hogy ennek a tájegységnek a szellemét elsősorban e tájegység alkotóemberei fejezik ki s közvetítik a világ felé; azért is festette meg erdővidék pantheonját: olaszteleki Nagy Imre, bodosi Budai József, középajtai Benkő József, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagyajtai Kriza János, Bölöni Farkas Sándor, kisbaconi Benedek Elek és baróti Gaál Mózes arcképmását, tulajdonképpen: saját szellemi önarcképét.

Csakhogy ugyanaz a fény árad a pásztor, az erdőlő emberek, a mezőn dolgozók és ebédelők és a kő, a víz, a házak s az ég megjelenítéséből is, mindenből ami a kép! S ez a transzparencia, ez az áttetszőség avatja egész életművét a lét traszcendenciájának a látnokává.

És ez a transzcendencia, aminek ő megnyítja a kapuját – mintha máris/mindig a túlsó parton járnánk – mégsem egy képzeletbeli világ, nem egy virtuális, egyfajta színes, sziporkázó, szórakoztató nihil, hanem maga a teremtő lélek, aki/ami az Úr teremtését, teremtő erejét folytatja a székely ember kezével.

Ehhez persze az kellett, hogy Nagy Imre varázslata legyen az első példa, majd mestere, Rudnay Gyula szavait vésse emlékezetébe – s most szó szerint idézem azt, amit Bodosi idézett Rudnaytól nekem: „A világ minden kultúrnemzetének féltett kincse az őt kifejező művészet. Mert a nemzet annyit ér, amennyi kultúrájának mélysége és magassága… A magyar nép megismerése nélkül magyar művészet sem lehetséges.” És még egy mondat: „Művésznek lenni – végtelen elmerülést jelent a minden esetlegestől megtisztított életben, amelyben ott tükröződik képe Istennek.”


Templom előtt

Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.

Ehhez a feladathoz nem kellett megismernie a népet, amire Rudnay buzdította tanítványait, hiszen Ő maga is a nép fia, pontosabban a nép küldöttje volt, akárcsak a magyarság legnagyobb művészei. De ezt a küldetést oly szerényen, visszavonultan teljesítette, hogy tulajdonképpen csak halála után derült ki, hogy ezek közé a legnagyobbak közé tartozik.

A halálának 10-ik évfordulóján Bodosi arra figyelmeztet bennünket, hogy törekednie kell mindenkinek, de mindenkinek, hogy idejében tisztázza, legyen tisztában azzal, hogy mi az az elrendeltetés, ami Őreá, és csakis Őreá vár, ami Tőle számon kérhető és számon is lesz kérve a Nagy Elszámoltatás idején.

(Elhangzott a Régiók bemutatkozása – Erdővidék című rendezvény keretében a Bodosi Dániel-kiállítás megnyitóján 2016. október 19-én a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben.

Földlakó lévén az ember együtt élt a kővel, mint földünkhöz tartozó képződménnyel. A kőhöz való viszonyunk valamelyest változott az idők folyamán, főképp a kő felhasználásának és a vele kapcsolatos ideák szempontjából. Mindenki másképpen közeledik a kőhöz. Az építő a neki való alkalmasságot, a szobrász a faraghatóságot, az esztétikai látványt látja benne, a nők és más érdekeltek egy része a drágaköveknek lesz az ismerője.