Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bodosi Dániel küldetése

Négy évtizede „zengem” a 20. századi székely festőiskola dicsőségét, de még sohasem igyekeztem térképszerűen igazolni, bizonyítani, hogy ennek a magyar festői tájegységnek a körvonalai, mint aféle „haza a magasban”, valóban egybeesnek az egész Székelyföld földrajzi határaival. S ez most azért időszerű, mert valójában Bodosi Dániel életművével vált teljessé a székely festőiskola fogalmának és hivatásának a tartalma.


Árnyékban (1986)

Ha csak az alapító első és második nemzedék klasszikusait vesszük figyelembe, akkor ezen a festészeti térképen Márton Ferenc, Nagy István és a zsögödi Nagy Imre Csíkot (a csíki medencét), Karácsony János Gyergyót, Bene József Udvarhelyszéket, Vida Árpád és Bordi András Marosszéket, Hervai Zoltán Sepsit, Incze István Kézdit, Bodosi Dániel pedig Erdővidéket képviseli; az a 40–50 jelentős művészszemélyiség, akik a harmadik nemzedéket jelentik, ők pedig a teljes Székelyföldet lefedik, hiszen jelentős részük már kis, sőt apró falvakból származik.

Az imént felsorolt valamennyi alapító/ klasszikus mesternek megvan a maga személyes különvaló küldetése (tehát szerepe), mondanivalója (tehát üzenete) és persze saját festői nyelve, amellyel a székely festőiskola jelentőségét, hagyatékát gazdagította a magyar és az európai művészettörténet számára/javára.

Nem szándékszom ezúttal részletesen kitérni, hogy személy szerint ki hogyan és mivel járult hozzá ehhez a misszióhoz – csupán azt a tendenciát, tehát annak a folyamatnak a vonalát szeretném kiemelni, amely a földtől (tehát a természet, a táj és az emberi élet, tehát a valóság fizikai elemeitől) az égig, tehát a lelki-erkölcsi-szellemi dimenzióig ível/ívelődik – persze gyakorlatilag valamennyiük művészete bejárja ezt az utat, hiszen maga a művészet, a művészi alkotás: a szellem testet öltése.


Falusi táj

Bodosi Dániel festészete viszont szinte éppen az ellenkező, a fordított folyamatot szemlélteti, vagyis: számára (számunkra) nem az az érdekes, hogy milyen az erdővidéki természet, vagyis hogy mivel gazdagítja, gyarapítja a székely festőiskola motívumait, hanem az a sugárzás, amely egyként árad a tájból és a természetet uraló emberből.

Az a természetes, hogy ennek a tájegységnek a szellemét elsősorban e tájegység alkotóemberei fejezik ki s közvetítik a világ felé; azért is festette meg erdővidék pantheonját: olaszteleki Nagy Imre, bodosi Budai József, középajtai Benkő József, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagyajtai Kriza János, Bölöni Farkas Sándor, kisbaconi Benedek Elek és baróti Gaál Mózes arcképmását, tulajdonképpen: saját szellemi önarcképét.

Csakhogy ugyanaz a fény árad a pásztor, az erdőlő emberek, a mezőn dolgozók és ebédelők és a kő, a víz, a házak s az ég megjelenítéséből is, mindenből ami a kép! S ez a transzparencia, ez az áttetszőség avatja egész életművét a lét traszcendenciájának a látnokává.

És ez a transzcendencia, aminek ő megnyítja a kapuját – mintha máris/mindig a túlsó parton járnánk – mégsem egy képzeletbeli világ, nem egy virtuális, egyfajta színes, sziporkázó, szórakoztató nihil, hanem maga a teremtő lélek, aki/ami az Úr teremtését, teremtő erejét folytatja a székely ember kezével.

Ehhez persze az kellett, hogy Nagy Imre varázslata legyen az első példa, majd mestere, Rudnay Gyula szavait vésse emlékezetébe – s most szó szerint idézem azt, amit Bodosi idézett Rudnaytól nekem: „A világ minden kultúrnemzetének féltett kincse az őt kifejező művészet. Mert a nemzet annyit ér, amennyi kultúrájának mélysége és magassága… A magyar nép megismerése nélkül magyar művészet sem lehetséges.” És még egy mondat: „Művésznek lenni – végtelen elmerülést jelent a minden esetlegestől megtisztított életben, amelyben ott tükröződik képe Istennek.”


Templom előtt

Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.

Ehhez a feladathoz nem kellett megismernie a népet, amire Rudnay buzdította tanítványait, hiszen Ő maga is a nép fia, pontosabban a nép küldöttje volt, akárcsak a magyarság legnagyobb művészei. De ezt a küldetést oly szerényen, visszavonultan teljesítette, hogy tulajdonképpen csak halála után derült ki, hogy ezek közé a legnagyobbak közé tartozik.

A halálának 10-ik évfordulóján Bodosi arra figyelmeztet bennünket, hogy törekednie kell mindenkinek, de mindenkinek, hogy idejében tisztázza, legyen tisztában azzal, hogy mi az az elrendeltetés, ami Őreá, és csakis Őreá vár, ami Tőle számon kérhető és számon is lesz kérve a Nagy Elszámoltatás idején.

(Elhangzott a Régiók bemutatkozása – Erdővidék című rendezvény keretében a Bodosi Dániel-kiállítás megnyitóján 2016. október 19-én a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.