Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bodosi Dániel küldetése

Négy évtizede „zengem” a 20. századi székely festőiskola dicsőségét, de még sohasem igyekeztem térképszerűen igazolni, bizonyítani, hogy ennek a magyar festői tájegységnek a körvonalai, mint aféle „haza a magasban”, valóban egybeesnek az egész Székelyföld földrajzi határaival. S ez most azért időszerű, mert valójában Bodosi Dániel életművével vált teljessé a székely festőiskola fogalmának és hivatásának a tartalma.


Árnyékban (1986)

Ha csak az alapító első és második nemzedék klasszikusait vesszük figyelembe, akkor ezen a festészeti térképen Márton Ferenc, Nagy István és a zsögödi Nagy Imre Csíkot (a csíki medencét), Karácsony János Gyergyót, Bene József Udvarhelyszéket, Vida Árpád és Bordi András Marosszéket, Hervai Zoltán Sepsit, Incze István Kézdit, Bodosi Dániel pedig Erdővidéket képviseli; az a 40–50 jelentős művészszemélyiség, akik a harmadik nemzedéket jelentik, ők pedig a teljes Székelyföldet lefedik, hiszen jelentős részük már kis, sőt apró falvakból származik.

Az imént felsorolt valamennyi alapító/ klasszikus mesternek megvan a maga személyes különvaló küldetése (tehát szerepe), mondanivalója (tehát üzenete) és persze saját festői nyelve, amellyel a székely festőiskola jelentőségét, hagyatékát gazdagította a magyar és az európai művészettörténet számára/javára.

Nem szándékszom ezúttal részletesen kitérni, hogy személy szerint ki hogyan és mivel járult hozzá ehhez a misszióhoz – csupán azt a tendenciát, tehát annak a folyamatnak a vonalát szeretném kiemelni, amely a földtől (tehát a természet, a táj és az emberi élet, tehát a valóság fizikai elemeitől) az égig, tehát a lelki-erkölcsi-szellemi dimenzióig ível/ívelődik – persze gyakorlatilag valamennyiük művészete bejárja ezt az utat, hiszen maga a művészet, a művészi alkotás: a szellem testet öltése.


Falusi táj

Bodosi Dániel festészete viszont szinte éppen az ellenkező, a fordított folyamatot szemlélteti, vagyis: számára (számunkra) nem az az érdekes, hogy milyen az erdővidéki természet, vagyis hogy mivel gazdagítja, gyarapítja a székely festőiskola motívumait, hanem az a sugárzás, amely egyként árad a tájból és a természetet uraló emberből.

Az a természetes, hogy ennek a tájegységnek a szellemét elsősorban e tájegység alkotóemberei fejezik ki s közvetítik a világ felé; azért is festette meg erdővidék pantheonját: olaszteleki Nagy Imre, bodosi Budai József, középajtai Benkő József, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagyajtai Kriza János, Bölöni Farkas Sándor, kisbaconi Benedek Elek és baróti Gaál Mózes arcképmását, tulajdonképpen: saját szellemi önarcképét.

Csakhogy ugyanaz a fény árad a pásztor, az erdőlő emberek, a mezőn dolgozók és ebédelők és a kő, a víz, a házak s az ég megjelenítéséből is, mindenből ami a kép! S ez a transzparencia, ez az áttetszőség avatja egész életművét a lét traszcendenciájának a látnokává.

És ez a transzcendencia, aminek ő megnyítja a kapuját – mintha máris/mindig a túlsó parton járnánk – mégsem egy képzeletbeli világ, nem egy virtuális, egyfajta színes, sziporkázó, szórakoztató nihil, hanem maga a teremtő lélek, aki/ami az Úr teremtését, teremtő erejét folytatja a székely ember kezével.

Ehhez persze az kellett, hogy Nagy Imre varázslata legyen az első példa, majd mestere, Rudnay Gyula szavait vésse emlékezetébe – s most szó szerint idézem azt, amit Bodosi idézett Rudnaytól nekem: „A világ minden kultúrnemzetének féltett kincse az őt kifejező művészet. Mert a nemzet annyit ér, amennyi kultúrájának mélysége és magassága… A magyar nép megismerése nélkül magyar művészet sem lehetséges.” És még egy mondat: „Művésznek lenni – végtelen elmerülést jelent a minden esetlegestől megtisztított életben, amelyben ott tükröződik képe Istennek.”


Templom előtt

Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.

Ehhez a feladathoz nem kellett megismernie a népet, amire Rudnay buzdította tanítványait, hiszen Ő maga is a nép fia, pontosabban a nép küldöttje volt, akárcsak a magyarság legnagyobb művészei. De ezt a küldetést oly szerényen, visszavonultan teljesítette, hogy tulajdonképpen csak halála után derült ki, hogy ezek közé a legnagyobbak közé tartozik.

A halálának 10-ik évfordulóján Bodosi arra figyelmeztet bennünket, hogy törekednie kell mindenkinek, de mindenkinek, hogy idejében tisztázza, legyen tisztában azzal, hogy mi az az elrendeltetés, ami Őreá, és csakis Őreá vár, ami Tőle számon kérhető és számon is lesz kérve a Nagy Elszámoltatás idején.

(Elhangzott a Régiók bemutatkozása – Erdővidék című rendezvény keretében a Bodosi Dániel-kiállítás megnyitóján 2016. október 19-én a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.