Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bodosi Dániel küldetése

Négy évtizede „zengem” a 20. századi székely festőiskola dicsőségét, de még sohasem igyekeztem térképszerűen igazolni, bizonyítani, hogy ennek a magyar festői tájegységnek a körvonalai, mint aféle „haza a magasban”, valóban egybeesnek az egész Székelyföld földrajzi határaival. S ez most azért időszerű, mert valójában Bodosi Dániel életművével vált teljessé a székely festőiskola fogalmának és hivatásának a tartalma.


Árnyékban (1986)

Ha csak az alapító első és második nemzedék klasszikusait vesszük figyelembe, akkor ezen a festészeti térképen Márton Ferenc, Nagy István és a zsögödi Nagy Imre Csíkot (a csíki medencét), Karácsony János Gyergyót, Bene József Udvarhelyszéket, Vida Árpád és Bordi András Marosszéket, Hervai Zoltán Sepsit, Incze István Kézdit, Bodosi Dániel pedig Erdővidéket képviseli; az a 40–50 jelentős művészszemélyiség, akik a harmadik nemzedéket jelentik, ők pedig a teljes Székelyföldet lefedik, hiszen jelentős részük már kis, sőt apró falvakból származik.

Az imént felsorolt valamennyi alapító/ klasszikus mesternek megvan a maga személyes különvaló küldetése (tehát szerepe), mondanivalója (tehát üzenete) és persze saját festői nyelve, amellyel a székely festőiskola jelentőségét, hagyatékát gazdagította a magyar és az európai művészettörténet számára/javára.

Nem szándékszom ezúttal részletesen kitérni, hogy személy szerint ki hogyan és mivel járult hozzá ehhez a misszióhoz – csupán azt a tendenciát, tehát annak a folyamatnak a vonalát szeretném kiemelni, amely a földtől (tehát a természet, a táj és az emberi élet, tehát a valóság fizikai elemeitől) az égig, tehát a lelki-erkölcsi-szellemi dimenzióig ível/ívelődik – persze gyakorlatilag valamennyiük művészete bejárja ezt az utat, hiszen maga a művészet, a művészi alkotás: a szellem testet öltése.


Falusi táj

Bodosi Dániel festészete viszont szinte éppen az ellenkező, a fordított folyamatot szemlélteti, vagyis: számára (számunkra) nem az az érdekes, hogy milyen az erdővidéki természet, vagyis hogy mivel gazdagítja, gyarapítja a székely festőiskola motívumait, hanem az a sugárzás, amely egyként árad a tájból és a természetet uraló emberből.

Az a természetes, hogy ennek a tájegységnek a szellemét elsősorban e tájegység alkotóemberei fejezik ki s közvetítik a világ felé; azért is festette meg erdővidék pantheonját: olaszteleki Nagy Imre, bodosi Budai József, középajtai Benkő József, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagyajtai Kriza János, Bölöni Farkas Sándor, kisbaconi Benedek Elek és baróti Gaál Mózes arcképmását, tulajdonképpen: saját szellemi önarcképét.

Csakhogy ugyanaz a fény árad a pásztor, az erdőlő emberek, a mezőn dolgozók és ebédelők és a kő, a víz, a házak s az ég megjelenítéséből is, mindenből ami a kép! S ez a transzparencia, ez az áttetszőség avatja egész életművét a lét traszcendenciájának a látnokává.

És ez a transzcendencia, aminek ő megnyítja a kapuját – mintha máris/mindig a túlsó parton járnánk – mégsem egy képzeletbeli világ, nem egy virtuális, egyfajta színes, sziporkázó, szórakoztató nihil, hanem maga a teremtő lélek, aki/ami az Úr teremtését, teremtő erejét folytatja a székely ember kezével.

Ehhez persze az kellett, hogy Nagy Imre varázslata legyen az első példa, majd mestere, Rudnay Gyula szavait vésse emlékezetébe – s most szó szerint idézem azt, amit Bodosi idézett Rudnaytól nekem: „A világ minden kultúrnemzetének féltett kincse az őt kifejező művészet. Mert a nemzet annyit ér, amennyi kultúrájának mélysége és magassága… A magyar nép megismerése nélkül magyar művészet sem lehetséges.” És még egy mondat: „Művésznek lenni – végtelen elmerülést jelent a minden esetlegestől megtisztított életben, amelyben ott tükröződik képe Istennek.”


Templom előtt

Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.

Ehhez a feladathoz nem kellett megismernie a népet, amire Rudnay buzdította tanítványait, hiszen Ő maga is a nép fia, pontosabban a nép küldöttje volt, akárcsak a magyarság legnagyobb művészei. De ezt a küldetést oly szerényen, visszavonultan teljesítette, hogy tulajdonképpen csak halála után derült ki, hogy ezek közé a legnagyobbak közé tartozik.

A halálának 10-ik évfordulóján Bodosi arra figyelmeztet bennünket, hogy törekednie kell mindenkinek, de mindenkinek, hogy idejében tisztázza, legyen tisztában azzal, hogy mi az az elrendeltetés, ami Őreá, és csakis Őreá vár, ami Tőle számon kérhető és számon is lesz kérve a Nagy Elszámoltatás idején.

(Elhangzott a Régiók bemutatkozása – Erdővidék című rendezvény keretében a Bodosi Dániel-kiállítás megnyitóján 2016. október 19-én a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1