Roska Márton régész pokoljárása

Roska Márton (1880–1961) tudományos körökben jól csengő nevet hagyott maga után. Tanulmányai szakemberek ihletadó forrásai, a kolozsvári történelmi múzeum és néhány társa a régészeti ásatásain feltárt leletek sokaságát, a néprajzi múzeum a száz év előtti népélet hiteles emlékeit mentő szenvedélye bizonyságait kínálja a látogatónak.

Roska Márton, az egyetemi tanár

Tudós volt, nem politizált. Pályája elején Mesterét, Pósta Bélát, a korabeli magyar régészet egyik oszlopát elítélte, amiért az embereket politikai hovatartozásuk alapján bírálta el. 1949-es pokoljárásán tett vallomásában leszögezte: „1910 óta politikával nem foglalkozom”. Ezt a politikát kerülő igaz embert a megrontott igazságszolgáltatás fizetett szolgái erkölcstelen szerencse­lovagok segédletével törvény elé citálták. Nem volt elég a félárvaság, amellyel gyermekkorában a sors megpróbálta, s amelynek elviselését örmény katolikus árvaház, majd pedig piarista atyák gondoskodása tette elviselhetővé. E segítő kezek hitből fakadó önzetlen szolgálatát elfogult bírák utóbb ellene fordították. A sovinizmus leprájától megfertőzött idők ítélkezői pedig nem tudták elviselni, hogy örmény apa és magyar anya gyermeke szemrebbenés nélkül megvallja: „Én örmény-magyar voltam, vagyok és maradok”, és e szerint is cselekedjék.

A pokoljárások sorát az első világháború vezette be, amit a galíciai fronton szenvedett végig. Megérte a világméretű öldöklés végét. „A sírás fojtogatja torkunkat. […] Ezt hozta nekünk az angyal máma” – sírta el fájdalmát jegyzetfüzetének 1918. karácsony szombatján, Kolozsvár román megszállása napján. A közösségi és személyes megaláztatások sora munkahelye, a Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézetének erőszakos elvételével folytatódott (1919. május). A Román Kormányzótanács az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyetemi kezelésben lévő Érem- és Régiségtárát is birtokába vette, bár tulajdonjogának tiszteletben tartását ígérte. Egyelőre. Mert távlati tervei közt az egyesületi tulajdonban lévő értékes gyűjtemények megkaparintása a legfontosabbak között foglalt helyet.

Roska Márton 1919 őszén került a román királyi igazságszolgáltatás célkeresztjébe. „Bűne” az volt, hogy a Romániával szövetséges antanthatalmak (Anglia, USA) sajtójában közölt cikkek fordításában és terjesztésében segédkezett. Olyan írások voltak ezek, amelyek szépítés nélkül tárták a nagyvilág elé a román hadsereg magyarországi garázdálkodását. 1919. november 5-én letartóztatták, tíz napig vizsgálati fogságban tartották, hazaengedése után pedig naponta jelentkeznie kellett a haditörvényszéken. A vád, saját tömör fogalmazásában: „az állam érdekei és a hadsereg ellen való propaganda, az ellenséggel való összejátszás.” Az 1920. május 5-i tárgyaláson a katonai ügyész, az újságcikkek terjesztésére vonatkozó bevallott „bűnt”, egész sereg „szamárság” betoldásával, valóságos bűnlajstrommá duzzasztotta. (Utólag, magánbeszélgetésen, a hadbírói testület elnöke az eljárást „disznóság”-nak minősítette.) Nehéz családi körülményekkel sújtott vádlott-társai megmentése érdekében Roska „tettük” egész ódiumát magára vállalta. Az ügyész, mint várható volt, halált kért a vádlottra, de a testület szavazattöbbséggel felmentette.

Visszatérhetett korábbi munkahelyére, a románná vált kolozsvári egyetem Régészeti és Érmészeti Intézetébe, de adjunktusi állásából lefokozták tanársegéddé. Szerencséjére az intézet élére „D. M. Teodorescu professzor személyében jó szakember és megértő, nemes lelkű kolléga került, aki tisztelte új munkatársai fájdalmát, méltányolta tudományos múltjukat, s aki alatt a munka is megindulhatott.” Ám Bukarestből érkezett, nem tudott magyarul, márpedig az intézet irattárának korábbi anyagát kizárólag magyarul vezették. A tudományos személyzet egyedüli román tagja, Constantin Daicoviciu gyakornok, tanulmányait a budapesti egyetemen kezdte, és magyar nyelvtudása révén az igazgató megkerülhetetlen jobb kezévé vált. Gondnoki állása az egyetemi ranglétrán gyors emelkedést biztosított számára. Szakmai haladásában nem egyszer tapasztalta Roska segítő kezét. A „köszönet” nem váratott magára.

A türelmi idő tíz évig, az intézet 1929 februárjában történt átszervezéséig tartott, neve Klasszikus Tanulmányok Intézetére változott. Az új igazgató személyéről kapott előzetes híresztelések vételekor Roska tisztában volt a várható változások jellegével. „Teodorescu megy, Panaitescu jön – idegenek el” – rögzítette sejtését jegyzetfüzetében. Az új főnök első magyarellenes intézkedései az Érem- és Régiségtár magyar jellegének felszámolására, végső soron elkobzására irányultak. Elvette a tulajdonjogot igazoló iratokat, a kiállításról eltávolította az egyesület ereklyéit, a magyar feliratokat. Pár napig személyét illetően Roska még bizakodott („Ki akartak tenni, de szükség van rám”), ám idő múltán jegyzetfüzetébe kizárólag rossz hírek kerültek: „Szorul a tér körülöttem”, „Daicoviciu parasztsága”, „Komisz vita Panaitescuval”, „idegsokkot kapok”, „D. eloltja lámpámat”, „Nem fogadhatok senkit, nem adhatok semmiféle információt.” A rosszindulatú utasítások jórészt Panaitescu agyában születtek meg, de az ellenséges szándékú főnök mellett Daicoviciu is kiélte ösztöneit. A szorításban egy-egy kolléga (Ion Grinţescu egyetemi tanár, I. Andrieşescu bukaresti múzeumigazgató) együtt érző gesztusai gyógyírként hatottak. Az összpontosított támadás az Erdélyi Kárpát-Egyesület Roska vezette múzeumát is elérte. Fegyverrejtegetés ürügyén a hatóságok a Mátyás-házban székelő intézményt bezáratták (1934). A további zaklatások megelőzése végett Roska kilépett a turistaegyesületből, és nyugdíjba készült.

Ám a kellemetlenségek, a támadások csupán a megsemmisítőnek szánt csapás előjátékát képezték. Az alkalmat az Asztalos Miklós szerkesztette A történeti Erdély című munka megjelenése szolgáltatta, amelynek három fejezetét (Erdély az őskorban, a népvándorlás és a honfoglalás idején) Roska írta. 1936. május 4-én Gherasim Pintea tanársegéd feljelentést tett ellene a hadbíróságon. Másnap házkutatást tartottak a lakásán, harmadnap a hadbíróságra idézték. Ugyanaznap távollétében (!) Daicoviciu sajtóértekezletet tartott a helyi román sajtó képviselői részére. A következő napok tudósításai közölték Roska „bűnlajstromát”: írásaiban Erdély és a magyarlakta területek mindenkori egységét bizonygatja, a tartomány magyarok általi megszállását a honfoglalás idejére teszi, külföldön megjelent munkáiban az erdélyi helységek magyar nevét használja. Éjszaka a Daicoviciu irodájában összegyűlt tudományos személyzet hasonló tartalmú jelentést fogalmazott. A feljelentést T. Naum intézeti igazgató másnap (május 7.) továbbította Fl. Ştefănescu-Goangă rektornak, aki újabb házkutatásokat és kihallgatásokat követően június 11-én azonnali hatállyal felfüggesztette adjunktusi állásából. Roska Márton az utcára került.

Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy meghurcoltatásában a város magyar közvéleményét maga mögött tudhatta. Az ügy érdemi részéről faggatózó, együttérző újságírói tudakozódásra azt válaszolta: „Dolgozni, dolgozni és dolgozni fogok – mint eddig is tettem. […] Nagy erőt ad ártatlanságom tudata.”

A hadbírósági tárgyaláson (november 13.) az ügyész kiemelte, hogy a vádlott, román állami hivatalnok létére, egy magyar revizionista társaságban tevékenykedett. Roska visszautasította a vádakat, és kijelentette: „ártatlannak érzem magam”. A kartársaira irigykedő, ellenük áskálódó, összeférhetetlen Daicoviciut nevezte meg a per értelmi szerzőjének. „A megjelent három tanulmány egyébként tisztán tudományos kérdéseket fejteget, és azoknak semmi politikai céljuk nincs. Tiltakozom a tudományos kutatás szabadsága nevében, hogy ebben a tekintetben rejtett célokkal vádoljanak.” A vád tanúi megerősítették a vádpontokat, viszont a védelem néhány román tanúja az emberi kiállás szép példáját adta. Roska asszisztense, Traian Jianu kijelentette, hogy csak tudományos dolgokkal foglalkoztak, és a vádlottról semmi terhelőt sem mondhat. Aurel Stoica nyugalmazott alezredes, az egykori frontharcos bajtárs azt mondta vallomásában: „magyar érzelmű ember, de a románok iránt igazságosságot és emberiességet tanúsított mindig.” Mircea Georgescu ügyvéd átgondolt érveléssel verte vissza a vád indokait: a jelenlévők közül a könyvet senki sem olvasta, tehát államellenes izgatásra nem alkalmas; román szakemberek munkáikban magyar városneveket használnak, mégsem ítélik el őket; 1918 előtt Erdélyben a román nyomtatványokon szabadon használhattak román helységneveket; a magyarok ojtozi-szorosi átkelése semmi veszélyt sem rejt magában. Következtetése: „Roska csak azért bűnös, mert olyan állása van, melyet el akarnak venni tőle.”

Roska Márton, a szegedi Csillagbörtön rabja

Roska utolsó szó jogán elhangzott gondolatait igaza tudatából sarjadt erkölcsi emelkedettség hatja át: „Megrabolták azt az oltárt, melynél három hónap híján harmincöt évig áldoztam, s kioltották azt a szent tüzet, melynek világánál ezt az áldozatot bemutattam: a becsületes, meggyőződéses munka áldozatát. Uraim, ki fogja ezt az oltárt ismét felépíteni, ki fogja nekem ezt a szent lángot felgyújtani? Az Önök felmentő ítélete? Az legfeljebb bizalmam egy részét adhatja vissza. Uraim, ítéljenek!” A hadbíróság államellenes izgatás miatt háromhavi elzárásra, ötezer lej pénzbüntetésre és összes jogai három évre szóló felfüggesztésére ítélte. Ítélethirdetés után letartóztatták.

A méltánytalan döntés a magyar közvéleményben általános felháborodást keltett, de román demokratikus körökben is visszatetszést szült. A tekintélyes tudós és politikus, Nicolae Iorga véleménye szerint az erdélyi őskor kiváló kutatója tevékenységének megszakítása hiba, és az elítélt megkegyelmezéséért a királyhoz folyamodott. Az ésszerűség győzött, és november 30-án, a román nemzeti ünnep alkalmából, a világháború idején mozgósított és egy évnél rövidebb szabadságvesztésre ítéltekre elrendelt királyi közkegyelem alapján, háromheti fogság után, december 3-án Roska elhagyta az ügyészségi fogházat. Pár nap múlva Bukarestbe utazott: Iorgának, Andrieşescunak, Grinţescunak az önzetlen közbenjárásért köszönettel tartozott.

1937 januárjában visszavették az intézetbe, újból letette az esküt, ám ellenséges légkör fogadta. A kirajzolódó további megaláztatások elől az áttelepülésbe menekült. Elbúcsúzott barátaitól, szülőföldjétől. Az erdélyi körút augusztus 22-i állomása Magyarköblös volt, fel is jegyezte, hogy „elbúcsúzom falumtól.” Szeptember 28-i naplójegyzete szerint „Útnak indulunk Debrecenbe”.

A cívis városban tárt karokkal fogadták, egyetemi tanszék várta, de a második bécsi döntés visszahívta Kolozsvárra. 1940 és 1945 között a Szegedről visszaköltözött magyar egyetem régészeti katedráján és az Érem- és Régiségtár élén felvette Pósta Béla két évtizeddel korábban elszakadt iskolateremtő munkájának fonalát. Sajnos, az alig néhány éves kis magyar világot újabb önkéntes száműzetéssel kellett felcserélnie. Ezúttal az újból Szegedre menekült egyetemen várt rá a régészeti tanszék.

Nem sok öröme telt benne. A kommunista hatalomátvétel őt is utolérte. Meghurcolása a koncepciós perek szinte minden elemét magában hordozza. „Bizalmas értesítés, hogy a Mindszenty-ügyben feljelentettek” – olvassuk naplója 1949. január 12-i bejegyzésében. A rendőrségre beidézett négy diákjából és Lehel István adjunktusból az előadásain állítólag elhangzott kijelentéseket csikartak ki, amelyek „igazolták” a kommunistaellenes és soviniszta lázítás bűntettére felépített koncepciót. Íme, néhány részlet a terhelő vallomásokból: „Magyarország és Erdély régészeti szempontból egységet képez és így Csonka-Magyarország Erdély nélkül és Erdély Csonka-Magyarország nélkül életképtelen”. Vagy: „a több száz éves magyar kultúrát a románok már tönkretették”; az iskolák államosításával a demokratikus rendszer tönkretette évszázados kultúránkat, „melyet a papságtól kaptunk”; „Mindszenty az egyedüli gerinces magyar az országban”; „A kommunisták az ország szekerét felfordították, és úgy akarják azt húzni”; „A pártban csak a söpredék van, mert minden becsületes magyar ember még a párt tájékát is elkerüli”; „Most zsidó országban élünk, és a zsidók teljesen ráfeküdtek a munkásságra és kiszipolyozzák.”

1949. január 19-én őt magát is kihallgatták, a rágalmakat rendre visszautasította. Mindhiába. A február 2-án szerkesztett vádirat nem vette figyelembe védekezését, és kizárólag a terhelő tanúvallomásokra épült: a vádlott felsorolt kijelentései a demokratikus államrendszer és egyik alapintézménye, az államosított iskolák ellen, egyes személyek és csoportok, nemzetiségek és felekezetek elleni gyűlöletre izgattak. A vádemelést állásából történt felfüggesztése követte.

A megfélemlítés, a gyanakvás légkörében akadtak emberek, akik nem feledték a mostanihoz hasonló embertelen idők Roska Mártonának segítőkészségét, bátor kiállását. Budapesti zsidó lakótársai nyilatkozatukban védelmükbe vették az antiszemitizmus képtelen vádjával szemben: „1944-ben a nyilas időkben az üldözötteken, tőle telhetőleg, segített. Humánus magatartásának tanújelét adta legnehezebb időkben.” Egyben ígérték, hogy állásfoglalásukat készek bármely hatóság előtt élőszóban megismételni. Palotay Gertrúd, a magyar népi és úri hímzés neves kutatója, a tudományos pályáját egyengető segítség bizonyítékait idézte: „1940–1944 között minden tőle telhetőt megtett, hogy munkámat támogassa, a vezetése alatt álló múzeum anyagát rendelkezésemre bocsátotta, tanulmányaimat, dolgozataimat az általa szerkesztett folyóiratban közölte akkor, amikor ezt mások már nem tették meg.” Haynal Imre, korábban a kolozsvári egyetem orvostudományi kari dékánja, most a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Belklinikájának igazgatója, az MTA rendes tagja az erdélyi magyar kultúra védelmében tett áldozatvállalására emlékeztetett: „Nagy érdemeket szerzett azáltal, hogy 1944-ben helyét nem hagyta el, és ezáltal lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy az egyetem működését folytathatta, ami az erdélyi magyarság szempontjából nagyjelentőségű volt.” Egykori kollégája mellett tanúskodó vallomását friss orvosi bizonyítvány kíséretében adta át, amely igazolta, hogy páciense „arterioclerosisban, ennek megfelelő szívtágulatban, chronikus epehólyaggulladásban és gyomorhurutban szenved. Kíméletes életmódra és diaetás étrend betartására okvetlenül szüksége van.”

A népbíróság a védelem tanúinak a meghallgatását mellőzve hozott ítéletet. A vádlottat „összbüntetésül 1 (egy) évi és 6 (hat) hónapi börtönbüntetésre, mint főbüntetésre, – 5 (öt) évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlatának ugyanilyen időtartamú felfüggesztésére, mint mellékbüntetésre” ítélte. Az indoklás szerint a „vádlott kijelentései […] alkalmasak arra, hogy a demokratikus államrend ellen gyűlöletre izgassanak, de alkalmasak felekezeti gyűlölködés felkeltésére is”. A védelem (Turay Gusztáv és Ábrahám Mózes ügyvédek) kérésére a népbíróság az ügynek a Népbíróságok Országos Tanácsánál (NOT) történő szóbeli főtárgyalását ígérte, egyben elrendelte az előzetes letartóztatás meghosszabbítását. A gyógy­kezelés folytatása végett kért szabadlábra helyezést pedig megtagadta. A börtönorvos véleményére hivatkozott, miszerint „korához képest igen jól konzervált, jól táplált.” Letartóztatása óta állapota ugyan rosszabbodott, „egyszer volt sírógörccsel kapcsolatos rohama”, anélkül azonban, hogy az idegrendszeri zavarok „egészségi állapotát veszélyeztetnék”.

A NOT két zárt ülésen is tárgyalta a szabadlábra helyezés iránti felfolyamodást, de a kérést elutasította. Indoklása: „a büntetés súlya alatt a vádlott szökésétől valóban tartani kell”. Szeptemberben Ábrahám ügyvéd a vádlott azonnali szabadlábra helyezését kérelmezte. Hetvenéves védence „súlyosan beteg ember, a hosszú vizsgálati fogság láthatóan nagyon aláásta egészségi állapotát, […] egészségi állapota napról-napra romlik” – áll az ügyvéd beadványában. A kérés drámai hangja végre rést ütött a hajthatatlanság érzéketlen falán: a NOT elhatározta az ügy szóbeli újratárgyalását.

A fellebbviteli tárgyaláson (1949. október 24.) a NOT, hangsúlyozva, hogy első fokon a vádlott bűnösségének megállapítása és cselekményeinek minősítése törvénysértés nélkül történt, rögzítette: a büntetés kiszabásánál a népbíróság nem volt tekintettel a vádlott betegségére és idős korára. Ezért a fellebbviteli bíróság a népbírósági ítéletet megsemmisítette, és a vádlottat „összbüntetésül 8 (nyolc) hónapi börtönre, mint főbüntetésre” ítélte. De a mellékbüntetést – 5 évi hivatalvesztés, politikai jogai 5 évre való felfüggesztése, állásvesztés – jogerősnek és végrehajthatónak nyilvánította. Roska Márton november 9-én bejegyezte füzetében: „Ma reggel szabadultam.” Ám állástalan volt, bármilyen kereseti forrás nélkül, barátok kegyelemkenyerére utalva.

A Sztálin halála után elindult rehabilitálási folyamat részeként elfogadott 1953. július 25-i 11. számú törvényerejű rendelet közkegyelmet hirdetett a két évet meg nem haladó politikai büntetésekre. Egy hónap múlva, augusztus 24-én a 73 éves Roska Márton a szegedi megyei bírósághoz fordult: „Amnesztia alá esem. Kérem az erre vonatkozó hivatalos értesítést, ha lehet, annak a kihangsúlyozásával, hogy állásomat visszakapjam, s fizetésem s az ezzel kapcsolatos illetékeim kiutaltassanak.” Két hónapig kellett várnia a válaszra, amely szerint a törvényerejű rendelet nyomán „a büntető ítélethez kötődő hátrányok alól mentesül és büntetlen előéletűnek tekintendő.” Ennyi, és nem több, amit a legilletékesebb hatóság fontosnak vélt tenni. További másfél éves várakozás után, 1955. március 10-én újabb tapintatos, ám tényszerű beadványban tudakozódott a megyei ügyészségnél: „megillet-e engem a nyugdíj vagy sem? […] A pénzügyminisztériumhoz beadandó kérésem alátámasztásához volna erre szükségem. 52 évi és 3 hónapi szolgálat után már a hetedik éve vagyok fizetés és nyugdíj nélkül.” Az illetékes hatóságnak három hónapra volt szüksége az eligazító válasz megfogalmazásához: „nyugdíjjogosultsága 1953. VII. 26-tól megnyílt, ezért az illetékes szervektől kérheti folyósítani.” Minden bizonnyal további hónapok teltek el, míg a betevő falat gondja megoldódott.

A tudományok legmagasabb magyarországi fórumánál is eszébe jutott valakinek a régész Roska Márton neve, és fél évszázados munkássága elismeréseként az MTA felékesítette a tudományok kandidátusa fokozattal. Mit gondolhatott? Talán 1936-os elítélése előtt mondott szavai jártak az eszében: „ki fogja ezt az oltárt ismét felépíteni, ki fogja nekem ezt a szent lángot felgyújtani?” Maradt még rá az élettől néhány esztendő.

Hozzászólások

Roska Éva (nem ellenőrzött) küldte be 2019. 11. 29., p – 15:52 időpontban

Permalink

Örülök,hogy ismerhettem és tisztelhettem tudós rokonunkat, keresztfia néhai Roska Márton családjából. 

Hacklné Roska Éva Márta

Új hozzászólás