A dévai vár 1848–49-ben

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent, 1773-ban, II. József császár látogatásakor fél század katona és néhány tüzér állomásozott itt. 1817-ban az átutazó I. Ferenc császár restaurálást rendelt el, ami 12 évig tartott. Czetz János honvédtábornok munkája szerint 1844-ben rendbe hozták a falakat. [1]

1826-ból két ábrázolás maradt fenn. Az első tervrajz közepén, a hegy tetején a vár, várfal, külső kapu, alatta a hegy lábánál: földerődítmények, őrház, parancsnoki lakás, élelmezési raktár, gyakorló tér helyezkedik el. A térkép ábrázolja Déva város helyénél az Aradi és Bánáti utakat. A 2. felvételen jól látszik, hogy a várba meredek kaptatón át vezet az út, ez a Várhegyet a Szárhegy észak-keleti nyúlványával köti össze. Ide Déváról a Sváb utcából és az Aradi utcából vezetett út. A Várhegyhez csatlakozik: Alsó-Kapu (vízszintes fedésű boltozatos átjáró), belső oldalához csatlakozik a külső várfal (anyaga gyenge, lakosok elhordták építkezésekhez a köveket). A vár észak-keleti szegleténél külső várfal (vízszintesen vonul el a vár déli oldala előtt), dél-nyugati szegleténél szegletes bástya, mellette egy boltozatos, pinceszerű helység, a tüzérség és az ágyúk számára.[2]

Hunyad megye 1848-ban

Hunyad megye 1848-1849. évi története a forradalom és szabadságharc történetének feldolgozatlan fejezetét képezi. Pedig a törvényhatóság csekély magyarsága emberfeletti teljesítménnyel járult hozzá Erdély önvédelmi harcához. A megye lakosságának többsége román nemzetiségű volt, csak az öt mezővárosában élt jelentősebb magyar lakosság. A területébe beékelődött Szászváros-székben a német elem is számottevő volt. A törvényhatóság a 16. (I. román) határőrezred hadkiegészítési bázisához tartozott, ez az alakulat a nevéből fakadóan zömmel román határőrökből állt. Ez alól kivételt csak a rákosdi székhelyű százada képezett, amelyet túlnyomórészt a Vajdahunyad környéki magyar falvak lakosaiból állítottak ki. Az ezred, amelynek székhelye a Szeben-székhez tartozó Orlát volt, a magyar kormányzattal kezdetektől fogva ellenséges volt. Ennek elsődleges oka az lehetett, hogy a román határőrök a jobbágyokkal szemben élvezett adómenteségüket és egyéb immunitásukat féltették Magyarország és Erdély uniójától. Bár az ezrednek az uralkodói döntés értelmében egy zászlóaljat a Délvidékre kellett volna indítani a szerb felkelők ellenében, ennek mozgósítása az egész nyár folyamán elhúzódott, szeptemberben pedig a megváltozott politikai helyzetben nem került rá sor. A 11. (Székely) huszárezrednek is volt a megyében egy román kiegészítésű szakasza, ennek a székhelye Dobra volt.


 A dévai vár térképe 1826-ban

A törvényhatóság élén 1848 márciusában az erősen aulikus érzelmű Nopcsa László báró, főispán állt, aki a nagyfejedelemség konzervatív pártjának vezéralakja is volt. 1848 nyarán a vármegye élére Kun Gotthárd gróf, liberális politikus került, aki a későbbiek folyamán a megyei nemzetőrség, illetve a honvédség szervezésében meghatározó szerepet játszott.

1848 tavaszától kezdődött meg a dévai, majd a megyei magyar nemzetőrségek szervezése. A dévai alakulat 200 kovás puskát kapott Gyulafehérvárról, a többi nemzetőrség polgári lőfegyverekkel, vagy hidegfegyverrel volt ellátva. A megyei nemzetőrség létszáma a nyáron 856 fő volt.

Szintén 1848 nyarán kezdődött meg egy honvédzászlóalj szervezése Déva székhellyel, az utóbbiból azonban csak két század alakult meg. Parancsnoka Székely Elek százados volt.

A 16. (1. román) határőrezred rákosdi székhelyű százada, amely többségében magyarokból állt, már 1848 tavaszától kérte, hogy alakuljanak át nemzetőrséggé, az ezrednek csak ez a százada maradt lojális a magyar kormányzatához.

1848. augusztus 27-én az 16. (I. román) határőrezred gyűlést tartott, amelyen kimondták, hogy az osztrák császári kormány alá vetik magukat, az unió ellen pedig óvást emelnek a román nemzet nevében. A szeptember 10-én Orláton tartott gyűlésen pedig az összmonarchia mellett tettek hitet. Joseph Riebel őrnagy, az ezred megbízott parancsnoka a határőröket és felkelőket Orlátra rendelte.

Ebben a kiélezett helyzetben a Hunyad megyei nemzetőrség részére kiutalt fegyverek átadását a gyulafehérvári parancsnok természetesen megtagadta, így a főispán Vay Miklós báró, erdélyi királyi biztostól kért segítséget.

A rákosdi század október elején egyesült a vajdahunyadi nemzetőrséggel, és összecsaptak a román határőrökkel és felkelőkkel. Az ügy előzménye az volt, hogy a rákosdiak a századparancsnokukat, Ioan Runkan kapitányt vasra verték és Váradi Dániel tanító vezetésével szembefordultak Riebel őrnaggyal, zászlóaljparancsnokkal. Az utóbbi egy zászlóalj határőrt és egy század könnyűlovas vezényelt ellenük. A rákosdiak megsegítésére a főispán a dévai nemzetőröket és honvédeket vezényelte, de az otthonaikat és szeretetteiket féltő nemzetőrök Papfalvánal visszafordultak, így a rákosdiak kapituláltak.

A hátszegi zászlóalj október 10-én nyílt felkelés útjára lépett, együttműködve a gyulafehérvári várőrséggel, más soralakulatokkal, a szászvárosi nemzetőrséggel és a román felkelőkkel. Déva felé a főispán jelentése szerint 4000 sorkatona és 30 ezer román felkelő közeledett, míg a város véderejét mindössze 270 fegyveres honvéd és 64 huszár a 2. (Hannover) ezredből képezte. Riebel a küldöttje által a várost megadásra szólította fel, a főispán a további ellenállást reménytelennek ítélte. A megyei közigazgatás lényegében megszűnt, a lefegyverzés elkerülése végett a főispán a Magyarországra történő kivonulás mellett döntött. A dévai honvédek Krassó megye felé indultak, hozzájuk csatlakozott Kiss Sándor alszázados fél század, főként románokból álló huszárral. Az utóbbiak azonban „bár szerették kapitányukat” Zám községnél visszafordultak Dobrára és a továbbiakban az erdélyi császári hadtest kötelékében harcoltak.[3]

Dévai vár a szabadságharcban

A Maros völgyének elfoglalása, amely a bánáti császári-királyi csapatokkal való összeköttetést biztosításának záloga, kiemelt fontosságú volt a császári-királyi hadvezetés számára. Így a dévai vár stratégiai jelentősége is felértékelődött, őrséget helyeztek el benne a 16. (1. román) határőrezred állományából és némi tüzérséggel is ellátták. Parancsnoka a fentebb már említett Runkan százados lett. A várőrség többnyire passzív volt, egészen addig, amíg a Nagyszeben sikertelen ostromából visszavonuló Józef Bem vezérőrnagy, az erdélyi magyar hadsereg parancsnoka 1849. február elején Dévához érkezett. Issekutz Antal későbbi dévai polgármester visszaemlékezése szerint az őrség elhagyta az erődítményt, csak egy káplár maradt hátra, a vár csak azért nem került magyar kézre, mert a magyar parancsnok nem akart ilyen jelentéktelen „váracskával” foglalkozni. Ugyanakkor az erődítmény környékét a császári-királyi műszaki katonák aláaknázták.[4]

Más forrásaink szerint azonban ez nem így történt. Csiszér Gábor, a 15. Mátyás huszárezred katonája így emlékezett az eseményről: „Én is odamentem. Déva várában akkor még osztrák őrség volt, mely nem egyszer lődözött ágyúival ránk. Én itt nem tehettem szert lóra, azért a pár napi ott időzés után megérkezett ágyúkkal és segélycsapattal a nagyon szorongatott br. Kemény Farkas erősítésére visszasiető Bem csapatával én is fölfelé indultam, csak újra gyalogszerrel.”[5] Imreh Sándor szintén Mátyás-huszár ellenben az alábbiak szerint elevenítette fel a történéseket: „A Déva felett uralkodó magaslaton akkor még épségben állt a kicsi, de erős vár, mint egy sasfészek. Egy félszázad oláh határőr katona tartotta azt megszállva egy főhadnagy parancsnoksága alatt. Békésen viselték magukat, nem lődöztek le a városba reánk, pedig azt nagyon könnyen megtehették volna. Úgy lehet azért viselték magukat békésen, hogy mi is békét hagyjunk nekik. Nem is háborgattuk őket.”[6] Végül Fekete Ferenc Mátyás huszár sorait idézzük fel: „Dévára érkeztünk, hol a magyarság a szászvárosihoz hasonló örömmel fogadott. A közelebbi időben a dévai kicsiny vár, mely egy, a többi hegyektől szinte különvált s csak egy kis nyak által összekapcsolt hegy csúcsán áll, megerősíttetett és császári katonák védelmezik. Ekkor egy százados és 70–80 gránizer oláh védelmezte elég munitióval és 3 ágyúval. Nem is próbáltuk bevételét, mert kár lett volna érte embereinket és munitiónkat fogyasztani.”[7]

Vagyis Déva nem kapitulált, az ostromához pedig – már amennyiben a magyar hadvezetésnek ekkor egyáltalában voltak ilyen tervei – ostromágyúkra lett volna szükség, amelyekkel Bem nem rendelkezett. A magyar haderő rövidesen elvonult a térségből.

A dévai vár 1849. április közepén került a magyar hadvezetés figyelmének fókuszába. Március 21-re Erdély felszabadult, csak a gyulafehérvári és dévai erődök, valamint a román felkelők által ellenőrzött Erdélyi Érchegység maradt ellenséges kézen. Bem – a Kossuth Lajosnak tett korábbi ígérete alapján – a Délvidékre vonult ki, hogy részt vegyen az országrész visszafoglalásában. A mintegy 10 000 főből álló, 31 löveggel rendelkező támadó sereg azonban már útközben megfogyott: Bem Déva ostromára és a térség pacifikálására 2000 embert hagyott hátra, maga pedig rövidesen a Bánság felé vonult. Csány László teljhatalmú erdélyi országos biztos az április 21-én Kossuthoz írt levelében keserűen jegyezte meg: Nem hivatalos jelentésből, de hírből itt úgy tudatik, hogy azt a nyomorú dévai várviskót még mindeddig el nem foglaltuk.”[8]


A vár földszinti alaprajza a 19. században

A vár ostromához 1849. április 27-én fogott neki Forró Elek ezredes, a hátszegi hadosztály parancsnoka. Tevékenységét azonban több tényező is nehezítette. Először is a körülzáráshoz alig 500 katonája volt, így a vár egyik oldala mindvégig fedezetlen maradt. Másodszor pedig nem rendelkezett ostromlöveggel. Forró ugyan tízfontos gránátokat igényelt Nagyszebenből, erre azonban választ nem kapott, ennek hiányában viszont nem ígérhetett gyors sikert.[9]

Magáról a körülzárásról Bíró Sámuel aranyosrákosi Mátyás huszár az alábbiak szerint emlékezett:” Ez a vár azelőtt oly erős bévehetetlen volt, hogy azt ostrommal bévenni nem lehetett, csak éhséggel, ha önként megadta magát. – Történt ez pedig azelőtt kevés idővel, hogy 150 rátz és német katona volt a várban fenn, a magyarok elég darab ideig ostromolták minden felől, de nem véhették be. – Volt ennek a várnak egy alagútja a föld alatt – ezt én magam is láttam, mert azelőtt kétszer jártunk a leomlás előtt ott szállásba a városban és akkor megtekintettem a csiga utat, a kaszárnyát, a kutat tele esővízzel. – Volt a várhegy tövében egy profiánt ház[10], az alagút oda szolgált le, volt egy német profont sütő és a legényei is többnyire németek és rátzok voltak és a profontnak nagy részét mind az alagúton hordták fel éjszakának idején addig, míg nem egyszer a profont sütők összevesztek és kijött egy profont sütő legény és elárulta a dolgot, így mentek nyomára oztán a nagy csalfaságnak, 6 fegyveres legényt állítottak az ajtóra az alagúthoz, a rátzok nem tudván a politikát, jöttek bátran az ajtóra, hogy vigyék a profontot, de már többet nem boldogultak, akik elől jöttek elcsípték, a többiek felfutottak a várba örömhírt mondani. – Nem telt belé két-három nap, a várparancsnok leküldött egy hírnököt, hogy tiszteséges feltételek alatt feladják a várat. A feltétel pedig az volt, hogy a ráczokat bocsássák szabadon hazájokba, ezt a magyar állam meg is atta, fegyvereiket elszedte és őket fedezet alatt hazájokba küldötte, mert különben is olyan gyülevész, tanulatlan nép volt, nem akarta a magyar állam kenyerét velek étetni.”[11]

Végül a vár május 27-én kapitulált a magyar csapatok előtt. Az egyezményt Forró ezredes és Kudlic főhadnagy, várparancsnok szignálta. Az átadás a megjelölt időben az alábbi pontok szerint történt:

  1. A várőrség fegyver szabadon elvonulhat, minden egyéb felszerelést magukkal vihettek.
  2. A tisztek személyes tárgyaikat megtarthatták.
  3. A hátrahagyott betegek ápolásáról a magyar fél gondoskodik, ennek végeztével pedig – amennyiben kérik – a várőrség után küldik őket.
  4. A vár körül elhelyezett aknák helyét a várőrség megjelöli.
  5. Politikai beállítottságáért későbbiek folyamán senkit sem vonnak felelőségre.
  6. A vár áradását 12 óráig végre kell hajtani.

Az őrség két tisztje és 116 közlegénye vonult el, 41 beteget hagyván hátra. A magyar fél birtokába jutott 200 ép, 300 javításra szoruló puska, 2 bronz- és 1 vaságyú, 500 gyutacsos és 8000 kovás puskához való töltés. Az erdélyi magyar hadvezetés pedig egy fontos támaszponthoz jutott az országrészben.[12]

A dévai erődítmény 1849 augusztusában jutott fontos szerephez, mikor a Stein Miksa báró, ezredes vezette magyar csapatok az egyesült orosz-osztrák csapatok ellenében ide vonultak vissza. Augusztus 13-án azonban szerencsétlenség történt, melyről a fentebb már idézett Bíró Sámuel így emlékezett: „Az ágyúk után előre haladva a térségre, a Felkenyér patakján átkelve látjuk, hogy a kozákok a balszárnyon haladnak előre, hogy elönkbe kerüljenek, elkiáltya a százados úr, hogy »előre«, reá kiáltottuk, hogy »Hurráh előre«, nekivágtatunk az oldalon a kozákoknak és visszavertük, ezalatt az egész tábor elhaladott Szászvároson keresztül, a Piskinél is keresztül egész Déváig mentünk előrre, - itt oztán megállottunk, az ellenség is a Piski hídig nyomult előre, ott tábort ütött és a tábori sátrakot is kifeszegették. – Déván rendezni kezdették a várőrséget, 150 katonának egy darab időre élelmet felgyűjteni, ami meg is történt, 150 legény el is foglalta a helyet. – Másnapra virradva 8-9 óra tájba kimentünk egy nagy kertbe, hogy kaszályunk lucernát a lovainknak, mert nem lehetett szénát kapni, a lovaink eléheztek. – Egyszer csak látjuk 9 óra felé a kertben, hogy a várból egy nagy füst emelkedik ki, később egy nagy durranás történik, a kövek a várból úgy jöttek le a házakra, mint a jégeső, mint bétörte a házak fedeleit, a várban az épületek meggyúltak és égtek aznap. – Az a 150 legény, akik ott el voltak szállásolva, felét csaknem összvetörte, ki meghalt, ki megnyomorodott, dél felé csak láttuk, hogy vánszorognak le a várból, ki éppen nyomorékon, - így lett a nevezetes Déva várának utolsó veszedelme – ez a vár előre fel volt minázva, hogy ki által nem tudni, csak az a hír támadt, hogy Stein ezredes volt és egy szász káplár gyújtotta fel. – Volt egy nagy ágyú is a várfokon, ezt is a nagy robbanás levetette a fokról az oldalba.”[13]

A fentebb már idézett Issekutz Antal így emlékezett a robbanásról: „A dévai vár fölrobbantása alkalmával a Déván alakult honvéd század volt a várban őrségen, melynek főhadnagya, egy Tőkés nevű benne lelte halálát, kapitányát, Potyó Bélát kődarabok által megsértve, törmelékkel elborítva, félholtan, két honvéd egy fegyverre ültetve, levegőben behozták ápolás végett a városba. Sok honvéd nem volt a várban a robbanáskor, mert fele a századnak kora reggel lejött a városba élelemért. Magam is reggelizni lejöttem a városba, mikor épen a Másvilági udvarból kijövök (az időjárás derült, nyári nap volt), fölpillantok a vár felé, megütközéssel látom, hogy az egész várépület egy füsttömegtől el van borítva; a másik pillanatban egy borzasztó csattanást hallok, melyhez hasonló menydörgést és rázkódást azelőtt soha sem észleltem, midőn aztán annak vége lett, a szétvert várfalak romjai tűnedeztek a szemlélő elé.”[14]


A dévai vár mai látképe

A dévai nemzetőrség jegyzőkönyve szerint augusztus 13-án robbant fel a vár, maga alá temetve a tüzéreket, a Hunyad megyei önkéntesekből alakulat honvédszázadot (50. honvédzászlóalj), mintegy 120 honvédet. „Temérdek élelem, puskapor és gránátok s bombák valának benne lerakva.”[15]

Az orosz források szerint a vár az erős támaszpont volt, amelyet rohammal bevenni szinte lehetetlen volt. Az erőd, amelyben sok tüzérségi és élelmi készletet halmoztak fel, feltehetőleg baleset következtében robbant fel. A városba bevonuló cári csapatok már csak romokat találtak, illetve nagy mennyiségben ágyúgolyót, gránátot, bombát és élelmiszert. Szinte az egész várőrség odaveszett, így a robbanás igazi okát nem lehetett megállapítani, feltehetőleg a töltések készítése közben való gondatlanság volt az igazi ok. Végül az orosz történetíró megjegyezte: „Nekünk nagyon jól jött! A sorozatosan vereséget szenvedett magyarok elcsüggedtek: Elfordult tőlünk a szerencse! Már az ég is ellenünk van! – mondogatták.”[16]

Ezzel Déva várának hadi története véget ért. Az utókor emlékezetében elsősorban Kőmíves Kelemen balladájának sorai őrizték meg az emlékét:

Tizenkét kőmives összetanakodék,

Magos Déva várát hogy fölépittenék.

Hogy fölépittenék fél véka ezüstér,

Fél véka ezüstér, fél véka aranyér.

Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek.

Amit raktak délig, leomlott estére,

Amit estig raktak, leomlott reggelre.

 


[1] Johann Czetz: Bem’s Feldzug in Siebenbürgen. Hamburg, 1850. 270. o.

[2] Blockner Gyula: A dévai vár a múl század elején. In: Hunyad vármegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve. 1903-1904. Déva, 1904. 27–33. o.

[3] Süli Attila: A nemzetőrség, a honvédség és a Kossuth-szabadcsapat szervezése Erdélyben 1848-ban. Sepsiszentgyörgy, 2001. 63–69. o.

[4] Issekutz Antal feljegyzései az 1848–49-ben Hunyad megyében történt eseményekről. In: Hunyad vármegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve. 1904–1905. Déva, 1905. 68–89. o. A hivatkozott rész: 74–75. o. (A továbbiakban: Issekutz, 1905.)

[5] Csiszér Gábor visszaemlékezése. Eredetije az Ereklyemúzeumban Kolozsváron. Gépelt másoltat Bözödi György hagyatékában, az Erdélyi Múzeum Egyesület Levéltárában, Kolozsváron. (Megjelenés alatt)

[6] Imreh Sándor: Visszaemlékezés az 1848-49-ik évi szabadságharczra Erdélyben. s. a. r.: Pászti László. Bp, 2003. 129–130. o.

[7] Fekete Ferenc Kossuth-huszár naplója. Erdélyi Múzeum, 21. (1904) 7. sz. 381–396. o. Közli: Pap Domokos. 388. o.

[8] Csány László kormánybiztosi iratai. 1848-1849. Sajtó alá rendezte: Hermann Róbert. I-II. Zalaegerszeg, 1998. Zalai Gyűjtemény 44.  A hivatkozott rész: II. k. 283. o.

[9] Gyalókay Jenő: Adalékok az 1849. évi erdélyi hadjárat történetéhez. In: Erdélyi Múzeum, 31. évf. (1914) 6. sz. 349–354. o. a hivatkozott rész: 350. o.(A továbbiakban: Gyalókay, 1914)

[10] Katonai kenyérsütőház.

[11] Süli Attila: Bíró Sámuel visszaemlékezése. In: Hadtörténeti Múzeum Értesítője. 16. Bp, 2016. 91–122. o. A hivatkozott rész: 112–113. o. (A továbbiakban: Süli, 2016.)

[12] Gyalókay, 2014. 351. o.

[13] Süli, 2016. 111–112. o.

[14] Issekutz, 1905. 76. o.

[15] Csorba György: A dévai nemzetőrség jegyzőkönyve. In: Hadtörténelmi Közlemények, 115. évf. (2002) 3. szám. 889-901. o. a hivatkozott rész: 897. o.

[16] Artur Adamovics Nyepokojcsickij: Az erdélyi hadjárat orosz szemmel. 1849. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Rosonczy Ildikó. Budapest, 1999. 143. o.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.