Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Fehér torony, Erdély jelképe

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

Az évfordulók kapcsán emlékezünk, tanulságokat vonunk le, illetve összegzünk, netán az új terveket ismertetjük. Új vagy nagyon megváltozott körülmények között a tanulságok megfogal­mazása előremutató tett is egyben. Általában történelmi évfordulókkal kapcsolatosan kerül sor erre. Az emberi élet években mért kerek számai nem csupán az érintett személy számára lehetnek fontosak vagy hasznosak ilyen szempontból.

Az idősebb olvasók bizonyára jól emlékeznek arra, hogy a nyolcvanas években a meggyérített számú erdélyi magyar folyóiratokban a művészportrék talán a legüdítőbben ható olvasnivalók voltak. Mert életük mindennapjaiba engedtek bepillantani az interjúalanyok, beszéltek sikereikről és kudarcaikról, és ez a műfaj eléggé elkülönült a termelési riportoktól. Régóta a képernyők előtt ülők kedvencévé vált a sok beszélgetős műsor, ezek is hasonló okok miatt népszerűek. Székely Ferenc évek óta figyel arra, ki hányadik évet tölt, közismert vagy csupán szűkebb környezetében népszerű személyiségeket keres fel, hogy mikrofonvégre kaphassa őket. 

A közel kétszáz oldalas kiadvány a kerek életévek kapcsán a 95 éves Bandi Árpád pedagógus, Bolyai-kutató, a 90 éves Jakab Sámuel földrajzi szakíró, a 80 éves Kákonyi Csilla festőművész, Tóth Béla rádiós szerkesztő, a 75 éves Márkus Béla irodalomtörténész, Székedi Ferenc újságíró, szerkesztő, Tomcsányi Mária újságíró, a 70 éves Nászta Katalin színművész, költő, a 65 éves Erdei János, újságíró, illetve Haáz Sándor zenetanár, karnagy munkásságát emeli ki.

Bandi Árpád pedagógus a neves Bolyai család női felmenőit kutatta fel több településen, és emlékjeleket állíttatott több családtagnak. Erdei János harmincadik éve tudósítója a Marosvásárhelyi Rádiónak, a szocialista rendszer szorításai miatt telepedett Amerikába, amely szerinte mindent megadott neki. Haáz Sándor a Szentegyházi Gyermekfilharmónia (becenevén: Fili) létrehozója és vezetője, aki úgy tartja, szeretet, szigorúság és humor nélkül nem lehet eredményes a zenepedagógia. A mára jól ismert Fili köré több minden szerveződik, sőt, egy fogorvosi rendelő felszerelése is általuk került Szentegyházára.

Jakab Sámuel szülőfaluja, Szásznádas történelme mellett az erdélyi talajkutatásról is beszámol. Megszívlelendő, amit a termőföldről mond a következő nemzedékeknek: ne feledkezzenek meg arról, hogy azon nem csupán állnak, hanem azon is élnek. A Kákonyi Csilla festőművésszel készített beszélgetésből arra is választ kapunk, miért Távolban egy fehér torony a kötet címe. Az alkotómunka belső, intim dolog – fogalmazza meg, a művészetnek léleklátó szerepe van most, amikor a társadalom súlyos válságba került. Márkus Béla Erdély és az itt élő tollforgatók jó ismerője, irodalomtörténészként és szerkesztőként is szolgálta alkotóink ismertebbé tételét. Nászta Katalin a színház szerelmeseként nőtt fel, és a „csodálatos érában” telepedett az anyaországba, Zalaegerszegre, hite miatt bontott vele szerződést a színház, szabadúszóvá lett, több kötetes szerző.

Székedi Ferenc fordítóként került a Hargita megyei laphoz Csíkszeredában, újságíró lett, később a Csíki TV főszerkesztője, közben szoros kapcsolatba került a képzőművészeti élettel. Az általa megélt társadalmi változásokkal kapcsolatos megfogalmazása szerint „meg kell legyünk győződve róla, hogy ami a miénk, azt senki nem tudja elvenni tőlünk, és ez nem néhány feliraton múlik; a továbbélés és túlélés képessége jóval mélyebben bennünk van, és ez tartott meg mindenféle zűrzavaros történelmi időben”. Tomcsányi Mária vidékről került a fővárosba, a rádióhoz, majd az állami televízió magyar nyelvű adásához, munkája során kapcsolatba került az irodalmi, művészeti és a tudományos élet jeles magyar képviselőivel. Tóth Béla a Marosvásárhelyi Rádió indulásától jó ideig ott dolgozott, tőle tudjuk, hogy 1958. március 2-án a „Megszólal a Székelyföld!” mondattal indult az első műsor. És hogy a szerkesztő még 80 évesen is mindig hord magánál mikrofont…

Sorsok, életutak, tervek és remények, illetve munka és eredmény, talán így lehetne jellemezni a beszélgetésekből kibontakozó életpályákat. Tudatosság és erős akarat jellemzi általában ezeknek a korosztályoknak a legjobbjait, nincs másként a Székely Ferenc által kiválasztott személyek esetében sem. Pedig tíz személy nem lehet az idősödő nemzedékek képviselője. Vagy mégis? Ezért is tanulságos olvasmány az új könyv, azt sugallja: nekünk is tennünk kell a dolgunkat, elismerésektől és díjaktól függetlenül, apró vagy hegynyi akadályok ellenére is.

 

* Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2020.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”