Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Köröstarcsai Veér György örökölt ingóságai 1697-ben

Özvegy széki Teleki Mihályné Veér Judit 1697. április 18-án fölkereste losonci Bánffy Pált1 Kolozsvárott a házában azzal a kéréssel, hogy tanúk jelenlétében osszák föl a két unokaöccse, György és Boldizsár ingóságait, amelyeket az elhunyt szüleiktől, illetve az anyai nagyatyjuktól, Bessenyei Mihálytól örököltek. A Történeti Tárban2 átírásban közölt okiratból nem derül ki az, hogy mindezt mivel indokolta. Csupán három dolgot feltételezünk. Az egyik az, hogy a közelmúltban halhatott meg a két fiatal özvegy édesanyja. A másik, hogy Judit volt az a legközelebbi és idősebb rokon, aki ebben az ügyben intézkedhetett. A harmadik pedig az, hogy a két fiú még nem érte el a nagykorúságot. Erre két helyen is találunk célzást, idézem: „neveletlen árvaságoknak gyengeségére való tekintetből”, illetve „kik már idejeknek nevekedésével naponként jobban is erősödnek”.

A leltárt az ingóságok megtekintése és átnézése után a következő felkért tanúk jelenlétében készítették el: Hatházi Balku Pál, Kolozsvár város vicekapitánya, Kabos Mihály Kolozs vármegye ülnöke (assesor), Szentjóbi György városi nemes, valamint Újhelyi Ferenc, Doboka vármegye és Kolozsvár törvényes és hites nótáriusa. Ez utóbbi készítette el a roppant logikusan fölépített, pontos lajstromot, amelyet a végén a négy személy a saját aláírásával és pecsétjével hitelesített.

Mielőtt bemutatnám ezt a leltárt, szeretnék röviden szólni a Veér család történetéről, múltjáról, valamint a genealógiájukból arról a kis 17. századi szeletről, azokról az okiratban említett személyekről, akik okvetlenül szükségesek a továbbiak megértéséhez.




A köröstarcsai református templom
egy 1908-ból származó képes levelezőlapon

A Veér család3 az évszázadok folyamán több nevet is használt a róluk fennmaradt okmányok szerint. Első ismert ősük Muronyi Jakab, aki a birtokáról, Murony pusztáról vette a nevét. András nevű fia kezdetben az Oroszi (de Uroz), majd később a 15. század végén már a Vér4 családnevet használta, tehát a vezetéknév ekkor állandósult. Apró történelmi érdekesség, hogy ez az András lehetett Szilágyi Erzsébet „király­anyának” a hű udvarnoka.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

Györgynek és Andrásnak Tarcsán (Köröstarcsa) és Szarvas egy részén voltak 1472-ben birtokai, amelyeket Mátyás királytól kaptak adományul. Andrásnak Tarcsán már háza volt 1478-ban, 1500-ban pedig udvarháza is, ugyanitt öt adózó és több egyéb portája. Ettől az időtől fogva vették föl a köröstarcsai nemesi előnevüket, amely a családjukban a 16. században önállósult. E két Veér, illetve később özvegyeik birtokai voltak még: Edeles (1482), Csapegyháza és Pusztakondoros (1498), Szentjánostelke (1493) stb. A famíliából még előfordulnak a 15. században a következő birtokosok, akiknek a keresztneve: András fia János, Mihály, Krisztina és Judit. A nemességük mellé címert – egyesek szerint viszont már csak címermegújítást – 1509-ben kaptak II. Ulászló királytól.

Az eddig Békés megyei család Mihály nevű tagja a 16. század végén birtokait elhagyva átköltözött Erdélybe. Nagy Iván a lábjegyzetben idézett kötetében ettől a Mihálytól vezette le a Veér család nemzedékrendi tábláját. Mégpedig megfelelő adatok híján sok pontatlansággal és kisebb regényes történetekkel, amelyekből egyet a későbbiekben idézni is fogunk. Mihály unokái voltak: Judit, György, Krisztina és Anna. (E két utóbbiról nincs említés az általam bemutatott dokumentumban, ezért róluk részletesen nem szólunk.)

Judit volt az, aki az örökölt ingóságok megosztását kezdeményezte. Életéről elég sokat tudunk, főként a második férje kapcsán maradtak fönn személyével kapcsolatban feljegyzések. Judit (*1641 – †1707, február 14-én temették Gernyeszeg5 helységben) első férje Toldy Miklós volt, aki 1657-ben Rákóczi lengyel hadjáratában esett el, gyermekük nem született. A fiatal, még csak huszonegy éves Judit második férje gróf széki Teleki Mihály (*1634 – †1690), Erdély főgenerálisa, később Apafi fejedelem főtanácsosa lett. 1662-ben kötöttek házasságot, miután Teleki első neje, Pekry Zsófia hat hónapi házasság után elhunyt. Teleki 1690. augusztus 21-én, a Thököly ellen vívott zernyesti csatában halt hősi halált, Gernyeszegen temették el (mint később a nejét, Juditot is). Feleségére és utódaira tetemes jószágot és kincset hagyott hátra. Míg az első házasságából gyermek nem született (születhetett), addig e másodikból a 18 évi együttlétük alatt 13 (!). Mind megérték a felnőtt kort, s utódaik által ők lettek a híres Teleki családnév fenntartói6. Telekiné Veér Judit híres volt mind gondos gyermekneveléséről, mind jótékonykodásáról. Így például 1698-ban (a férje emlékére) az ő adományából építették föl Marosvásárhelyt a református temető ravatalozóját, amelynek mestergerendáján még ma is olvasható az akkor ráírt szöveg, az évszám és a neve.

Judit (IV.) György nevű testvérét (születésének és halálának időpontja is ismeretlen) 1658-ban az Arad vár­megyei Deszna várának kapitányává nevezték ki, azonban ezt a tisztségét nem tudta betölteni, mivel azt közben a törökök elfoglalták. 1660-ban viszont már Kolozsvár alkapitánya volt. Első felesége várszai és némai Vajda Kata volt, akiről nem maradtak fönn adatok, mivel a Kolozs megyei család a 17. században kihalt. Második neje Bessenyei Anna volt (az ő apja az első bekezdésben említett Bessenyei Mihály). Nagy Iván szerint ebből a házasságból két gyermek született: Kata és a címben említett György. Az általunk tárgyalt dokumentumban Kata nem szerepel, talán azért, mert a szokásos leánynegyeddel a család kiházasíttatta. Viszont pontatlan a Nagy-féle kötetben az anya keresztneve, ugyanis nála Mária; és hiányzik az itt tárgyalandó okmányban szereplő Boldizsár, György fiútestvére, akivel osztozkodnak. (Ugyanígy hibás a Wikipédián az anya neve, mivel ott Bornemisszának írták le7.) Azt nem tudjuk, hogy III. György, Judit és IV. György apja mikor hunyt el. Azt viszont olvashatjuk Nagy Iván könyvében, a 118. oldalon, hogy a szép özvegy Bessenyei Máriát (azaz Annát) a szintén megözvegyült I. Apafi Mihály fejedelem feleségül kívánta venni. Ha mindez igaz, akkor utólag kissé groteszknek tűnik ez a helyzet, ugyanis a fejedelem már 1690-ben, 58 évesen elhalálozott.




Képeslap a köröstarcsai sétakerttel

A továbbiakban nem idézzük a családfát, mivel a nevezettek utódai olvashatók a már idézett Nagy Iván-féle kötetben és az interneten, illetve nem szükségesek a téma további bemutatásához.

Mint korábban említettem, a nótárius nagyon pontos, mindenre odafigyelő, kiválóan fogalmazó, sőt néhány helyen kimondottan tréfás hangvételű személy volt. Hátrahagyott okiratában betartotta a szövegszerkesztési szabályokat, kerülte a fölösleges latin kifejezéseket, és törekedett a lehető legpontosabb megfogalmazásra. Viszont nekünk, a mai olvasónak nagyon szokatlan a rengeteg, akkor használatos, mára már kiavult kifejezést, megnevezést, mértékegységet, ruhaanyagot, azok díszítését stb. megérteni, és ebben az ismertetőben a mai olvasóknak tömören megmagyarázni. Ezen leírt tárgyak között bizonyára már akkor is sok olyan volt, amit akkor sem használtak, csupán örökölték elődeiktől, azonban azokat családi hagyományból, de inkább kegyeletből megőrizték. Ilyen például az ezüstös nyelű tollas buzogány vagy strucctoll.

Következzék ezek után a jegyzőkönyv tartalmának az ismertetése. Az íródeák hét nagy csoportba osztotta a listába felvett tárgyakat. Ezt a sorrendet követjük a továbbiakban, azonban az abban leírtak közül csak a legfontosabbakat vagy a legérdekesebbeket emelem ki általában egyes számban, hisz lényegtelen az, hogy azokból hány jutott a két testvér közül Györgynek. (Meg kell jegyeznem, hogy Boldizsárnak ugyanennyi értékű holmi jutott.) A pénzen kívül mindezeket a holmikat gondosan elkülönítették több nagy fekete vagy fejér vasas ládákba, illetve egy bőrös hintóládába, hogy azok könnyen kezelhetők és szállíthatók legyenek.

Úgy tűnik, hogy a pénzt volt a legegyszerűbb elosztani a két testvér között. Györgynek jutott 132 arany, három darab kettősarany és három egyéb aranypénz. Ritkaságszámba ment az 50-es értékű, amelynek felét egyesekben fizette ki Boldizsárnak. Ezen kívül 79 tallér (nagyobb méretű ezüstérme) és 56, úgynevezett „ó pénz”, amely már nem volt forgalomban lévő fizetőeszköz, csupán az aranyak súlya jelentett értéket. Összesen tehát 163 arany jutott neki a más, itt fölsorolt pénznemek mellett.

Egy fekete ládában voltak az ékszerek és az egyéb ezüstholmik. Azokat a tárgyakat, amelyek nemesfémből készültek, ha lehetséges volt, akkor le is mérték, és a súlyukat latban (kb. 1,75 dkg) adták meg. Az ékszerek mind aranyból voltak, rajtuk rubint, gyémánt ékkövek, boglárok, gyöngyök; láncok, gyűrűk, medálok, fülbevalók, dolmányra való gombok (50 darab), kapcsok; egy arany kígyócska, klárisok (nyakdísz, gyöngysor; az egyik 67 szemből állt). Egy ezüst aranyozott öv, amely 99 „pogány” pénzből készült, valamint egy boglárokkal és rubintocskákkal kirakott párta. A használati tárgyak között is voltak ezüstből készült holmik, így: kanalak, sarkantyú, egy „lúdtojást evő kalánka”, valamint egy nehéz, ezüstből készült, terebélyes mosdómedence hozzávaló korsóval. A nótárius tréfásan megjegyzi, hogy „mivel az emlitett mosdóedényeknek kétfelé szakasztása kár nélkűl nem lehetett volna”, ezért György uram azokat magához vette, és az értéküknek a felét más tárgyakkal kiegyenlítette.

A harmadik csoportba tartoztak a „köntösök, béllések, és egyéb viselni való egyetmásokbúl” álló láda tárgyai. Ebben (és majd az ötödik, fehér ládában szintén) értékes női ruhaneműk is találhatók, amelyek feltehetően az édesanyjukról maradtak rájuk. A ruhaneműk selyem- és aranycsipkével, arany- és ezüstfonállal voltak díszítve, a kabátfélék külsejére és a bélésükre értékes prémek rávarrva: nyest, nyuszt, rókanyak, rókatorok és rókaláb. Csak palástból hét különböző darab is volt, természetesen mind más anyagból készült, és a színei is eltértek. A többi tárgyat csupán fölsorolom, néha elé teszem az érdekesebb, megkülönböztető jelzőt: zöld virágos bársonyszoknya, karmazsin színű (kékes árnyalatú sötétvörös) szoknya, tafota előkötő (könnyebb selyemszövet), kaftán (bokáig érő, bő férfikabát, a keleti népek viselete), vörös cafrag (cafrang8), övek, nyolc pár vitézkötés aranyból, süveg, bélelt szárú sárga csizmák, kapcák, sárga papucs. Valószínűleg csak véletlenül kerültek ebbe a ládába: új szőnyegek, egy paplan és egy hintóvánkos.

A fegyverekből és a lószerszámokból feltűnően keveset olvashatunk annak ellenére, hogy a család tagjai mind harcviselt katonaemberek voltak. Esetleg eleve mindegyiküknek megvolt a maga saját, kedvelt és megszokott fegyverzete, amellyel – a kor szokása szerint – el is temették őket? A választ erre nem tudhatjuk. Az itt szereplő vasládából György csak a következőket kapta: két kardvas, egy ezüst- és egy aranyozott tőr, egy pár pisztoly, valamint kötőfékek, fékagy orrcsattal és szügyellővel, zablák, egy parasztfék és a már említett buzogány.




A Veér (Weer) család címere. Képek: Wikipédia

Egy nagy fehér ládában voltak a legváltozatosabb ruhaneműk, „fejér ruhák”, ágyneműfélék, s azok alapanyagai. Három darabban összesen 61 sing9 nyers, fehérített és négynyüstös vászon, akkori elnevezéssel: dikta (ez utóbbi értékét az adta, hogy különleges és bonyolult, finom szövéssel készült). A már kész ruhadarabok mind különlegesen díszítettek voltak: recével, csipkével varrottak, cérnából kötöttek (horgolt), skófiummal (ezüst vagy aranyszállal) átszőttek, „írás után varrottak”, azaz hímzettek. A legértékesebbeket és a különlegességeket Krakkóból szerezték be, például a kamukát (damasztszövet) és az említett négynyüstös vásznat is. A láda tartalma a leírt anyagokon kívül a következő volt: kendők, gallérok, felső ing és kis ing (valószínűleg blúzok voltak, hisz skófiummal varrták ki őket), ingvállak, előkötők (csipkével díszített kötények), főkötők, fehér gyapotstrimfi (strimfli, azaz harisnya), bojtok. Selyem- és vászonlepedők, abroszok, 27 asztalkendő (ruhaszalvéta), keszkenők, selyemmel varrott és hímzett vánkoshéjak; egy bársony lengyel süveg, valamint kalapra való strucctoll. Ebbe a ládába is került néhány idegennek mondható darab: egy fekete rámájú tükör, egy festett török guzsaly és egy „iskatulyában” rézszegek.

A konyhában használatos darabokat, eszközöket a jegyző két csoportra osztotta aszerint, hogy anyaguk miből készült. Ugyan a számuk ezt nem indokolta, hanem talán inkább az, hogy más-más volt az értékük.

Egy „fazokban 12 egyben járó ón tálak”, azaz egymáshoz tartozók, egyformák voltak. Négy óntányér, öt nagyobb és két kisebb óntál. Arra nem tesznek megjegyzést, hogy ezek csak egyszerű vagy díszített, esetleg címerrel ellátott darabok voltak-e.

A következők: egy ónozott réz hűtőalkalmatosság, valamint az ebbe való két egyforma réz kondér. Egy kisebb és egy nagyobb réz „tepsia” és egy nyeles vas tepsi (serpenyő). Egy „kisded” füles tábori rézkondér, egy „rézsikárló”, azaz edénytisztító eszköz, illetve egy réz mosdótekenőcske, amelyet feltehetően mosogatásra használtak. Végül egy vasból készült pincetok négy ónpalackkal. A pincetok10 abban az időben nagyon gyakori, hasznos és praktikus darab volt. Ez egy fiókokra osztott ládika, amelyben palackokban bort szállítottak, vagy vitték magukkal utazásaik esetén. Ugyanis vizet nem mertek inni, a szomjukat borral oltották. A magukkal vitt pincetok pedig megóvta a palackokat a bor kidőlésétől. Nem véletlen az, hogy ez utóbbiakat a bőrős útiládában tartották.

Tömören, a lényeget kiemelve a felvett lajstromból, ezek a tárgyak jutottak a két fivér közül Veér Györgynek. Testvére, Boldizsár ugyanekkora értékben kapta a fennmaradt ingóságok másik felét.

A felvett leltárban természetesen nem találkozunk ingatlanokkal (kastély, udvarház, szőlők, szántók, erdők stb.), az egyes falvakban található birtokaikkal, nem olvashatunk lábas jószágokról. Ezeket az általunk nem ismert vagy elkallódott végrendeletek tartalmazhatták. Ha pedig ilyenek váratlan halál esetén mégsem készültek volna, akkor az abban az időben szokásos örökösödési szabályok szerint oszthatták szét az utódok, rokonok és az örökösök között.

Újhelyi Ferenc, a hites nótárius nagyon elégedett lehetett a két testvér osztozkodási magatartásával és hozzáállásával, ahogy írja: „minden egymás ellen való háborgások és idegenkedések nélkül” ment végbe ez az esemény. Mondata bizonyára nem udvariassági szólam volt, hiszen nem lett volna kötelessége egy hivatalos okmányba ilyen magánjellegű megnyilatkozást beleszőni. Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy milyen jókívánságokkal köszönt el a befejezésben György­től és Boldizsártól. „Tarcsa meg isten tovább is kglmeket maga félelmében és egymás szeretetiben, hogy az igaz, s tökéletes atyafiui szeretetnek lehessenek mindenek előtt dicséretes példái, és abból következhető dicsősséges jóknak, magok örömével érezhessék hasznát.”

Jegyzetek

1 Judit lánytestvérének, Krisztinának a férje Bánffy Zsigmond volt. Tehát a megkeresés valamilyen atyafisági kapcsolat révén történhetett. Bánffy Zsigmond és a fent nevezett Pál családi kapcsolatát nem sikerült pontosítani.

2 Komáromi András: Vér György ingóságai leltára 1697. Történelmi Tár. Budapest. 1885. p. 401–408.

3 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. XII. Pest. 1865. p. 115–118.

4 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 1993. p. 1134– 1135. Az itt olvasható adatok: 1472 Andreas Weer (Békés megye), 1664 Ver Gyeorgy (Kolozsvár). A név jelentése: származás révén rokon. Tehát rokoni, családi kapcsolatra utaló családnév.

5 Gernyeszeg (románul: Gorneşti) 1587-ben már a Teleki család birtoka. Várát 1686-ban Teleki Mihály építtette át kastéllyá.

6 Nagy I.: i. m. XI. Pest. 1865. p. 82.

7 https://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_Mihály_(főgenerális)

8 A cafrang szónak a magyarban több jelentése is van: lótakaró, nyeregtakaró; lószerszámon vagy ruhán lógó dísz, bojt stb.

9 Régi hosszmérték: három arasz, körülbelül 62,2 cm.

10 Utódját ma is használják a kereskedelemben, keménypapírból készült, italok szállítására alkalmas, rekeszes doboz.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…