Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy kolozsvári tudós professzor hétköznapjai

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. Ez a több mint félszázadon át vezetett kézírásos naplója, amelynek egy másolatát sikerült a Békés Megyei Levéltárnak megszerezni, s a levéltár igazgatója, Erdész Ádám megkezdte annak előreláthatóan vagy négy-öt kötetet igényelő közzétételét.* E sorok írója először Gyarmati Zsolt 2002-ben írt, és 2005-ben gyűjteményes kötetében (Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán) közzétett dolgozatából értesült a napló igen értékes adathalmazáról, pedig ő csak a polgári otthon tükröződését kutatta a napló egy évtizedes anyagában: Polgári otthon a Márki-napló tükrében (1892–1902). Már ebből kitűnt, hogy a napló mind az egyetemtörténet, mind pedig a várostörténet szempontjából nélkülözhetetlen forrásmunka.




Márki Sándor (1853–1925)

Márki Sándor (1853–1925) életútja példázza, hogyan nyílik meg a tehetséges fiatalok előtt a felemelkedés lehetősége a kiegyezés utáni időkben, mint juthatnak el akár a legmagasabb tisztségekbe. Nem álltak mögötte befolyásos rokonok, nem volt, akiktől támogatást vagy legalább bizalmas tanácsokat kapjon. Mindenért meg kellett harcolnia. Egyénileg szerezte az elismerést és a hírnevet. Az édesapa, Márki János (1813–1892) egész életét az Almásy grófok szolgálatában töltötte, Kétegyházán volt uradalmi gazdatiszt, majd 1857-től sarkadi tiszttartó. Feleségétől, Zay Júliától (1817–1876) tíz gyermeke született, akik között Sándor hetediknek látta meg a napvilágot. Gyermekkora Sarkadhoz, s így az Alföld keleti széléhez kötődött. Rokonsága is a környező falvakban, városokban élt. Bihar megyében, Békés megye határán laktak, úgyhogy Nagyvárad és Gyula számított tájékozódási központjuknak.

Sándor életében a világháborúig az egyetlen törést az okozta, hogy a diákfolyóiratba írt bíráló cikke miatt 1869 májusában kicsapták a nagyváradi premontrei gimnáziumból. Így aztán Pozsonyban folytatta tanulmányait, majd Pesten a kegyesrendieknél szerzett érettségit. 1872-től a fővárosi egyetem bölcsészeti karán tanult. Már itt bibliog­ráfiai folyóiratot szerkesztett Irodalmi Értesítő címmel. 1876-ban szerezte meg történelem–földrajz szakos tanári diplomáját, 1878-ban pedig a doktorátust. 1877-től tíz éven át az aradi főreál gimnáziumban tanított. Itt alapított családot: 1878-ban vette feleségül a helybéli polgárcsaládból származó Spilka Juliannát, aki a következő évben megszülte egyetlen gyermeküket, Máriát. Rövidesen Márki Arad egyik legbecsültebb tanárává vált. Innen küldte tanulmányait a fővárosi szakfolyóiratokba, hosszas kutatással megírta első nagy munkáját Dózsa György és forradalma címmel (1886), amely új szempontok szerint vizsgálta az eseményeket, s ezért vitát keltett. Őt kérték fel Arad vármegye millenniumi monográfiájának a megírására. Ott volt a Kölcsey Egyesület alapítói közt, utóbb alelnöknek, majd tiszteletbeli tagnak választották. Ő volt a gimnáziumi könyvtár, majd a múzeum őre. A tudományos élet fő sodrába csak Budapesten kerülhetett be, ezért 1886-ban áthelyeztette magát a fővárosi VII. kerületi gimnáziumba. 1887-ben a budapesti egyetemen magántanárrá habilitálták. Rendre ő volt az iskolákban használt történelem és földrajz tankönyvek jó részének a szerzője, ez anyagi szempontból is hasznot hajtott. 1891-ben pályázott a fővárosi egyetemen és a kolozsvárin is tanszék elnyeréséért. Az utóbbi helyen ekkor választották meg pályatársát, Szádeczky Lajost a magyar történelem professzorául. A pesti egyetemre viszont a kolozsvári történészprofesszor, Lánczi Gyula pályázott át sikerrel, s így megürült a kolozsvári egyetemes történelmi tanszék, amelyet aztán 1892-ben Márkival töltöttek be. Ez az év abból a szempontból is fordulót jelentett életében, hogy hetedszeri próbálkozásra megszerezte az MTA levelező tagságát.

Kolozsvárt 1919-ig a Márki–Szádeczky páros lett a történészek nemzedékeinek tanítómestere. Mellettük az ókori történelem tanára, Schilling Lajos és a régész Pósta Béla játszott még valamelyes szerepet. Márkit azután a legtöbb itteni egyesület, társaság tagjai közé fogadta, tisztségekbe választotta. A Középiskolai Tanárok Köre megalakulásakor, 1897-ben őt tisztelte meg az elnökséggel. Az egyetemi életben is szerephez jutott, többször dékánnak, majd rektornak is megválasztották. A Tanárképző Intézetben ugyancsak katedrát kapott. Miután a kolozsvári egyetemet a románok 1919-ben „átvették”, s a magyar tanárokat elbocsájtották, Márki a legtovább kitartók között volt, az itteni Református Tanárképző Intézetben is tanított, sőt ennek elnökéül választották. 1921 júliusában végül ő is Szegedre ment, s elfoglalta katedráját. Ott adott elő haláláig.

Ennek a hosszú életútnak az 1873-tól 1925-ig terjedő szakaszában Márki naplót vezetett. Nem csak a fontosabb eseményeket jegyezte fel, hanem naponta beírta, mi történt vele, körülötte, kitől mit hallott, hogy érezte magát, a családjában milyen események történtek. Néha a napi bejegyzések csak két-három sorosak, néha oldalakat tesznek ki. Végül is több mint fél század történetét örökítik meg – saját szemszögből megítélve. Eddig csak az 1903-ig készült feljegyzések kerültek kötetbe. Erdész Ádám előszavából tudjuk, hogy a napló egy kötege Metamorphosis Transsylvaniae címmel az 1918 és 1921 közötti eseményeket rögzíti különösen részletezve. (Ebből különben Erdész előzetesen is közölt részeket a Korunk 2018. évi utolsó három számában.) A napló szövegét a sajtó alá rendező a mai helyesíráshoz igazította, a rövidítések többségét feloldotta, a családnevek írását egységesítette. Nemcsak megtartotta a Márki által írt lábjegyzeteket (mert a szerző utólag olvasgatva naplóját néhol pontosított, helyesbített), hanem ő maga más számozással fűzött kiegészítéseket s főleg bibliográfiai utalásokat a szöveghez. A név- és helynévmutatót az utolsó kötet végén ígéri, igazán csak akkor lesz használható a kiadvány. Remélhetőleg egy családfát is mellékel, mert szinte lehetetlen másként számon tartani a sok rokon kapcsolatát a naplóíróval.

A sűrűn szedett teljes szöveg végigolvasása roppant időigényes, aligha fognak sokan heteket rászánni az átböngészésére. Annál többen fogják viszont dátumhoz vagy névhez kötve keresni Márki feljegyzését egy-egy eseményről, emberről. Mi itt főleg a második kötetben felbukkanó adatokra, élményrétegekre, korjellemző vélekedésekre szeretnénk a figyelmet felhívni.

1892 őszén a 39 éves Márki a maga kis háromtagú családjával költözött Kolozsvárra. Rajongással szerette feleségét, Juliskát és kislányát, akit többnyire Marciként emleget. Akkoriban szokatlan volt, hogy a családban csak egyetlen gyermek legyen. Eleinte várták is Miklóska világra jöttét, de aztán nincs magyarázat arra, hogy miért nem született meg, vagy miért nem volt több testvér. A feleséget viszont Budapesten Tauffer Vilmos, Kolozsvárt Szabó Dénes nőgyógyász professzor operálta, úgyhogy itt kell keresnünk az okot. Márki családja nemi vonatkozásairól a kor szemérmességének megfelelően hallgat. Ötszobás lakást béreltek a Trencsin tér sarkán (amely akkor a Külső Magyar utcához tartozott) a református egyházkerület házában. Ezt az épületet Plihál Ferenc építtette szálloda részére, de csődbe jutott, s így megvette az egyház a megnyitandó teológia székhelyéül. Hanem a város határozatot hozott, hogy itt egy bekötőutcát nyitnak az épülő Tanítónőképző felé, úgyhogy a házból levágtak egy részt. Így már nem felelt meg a teológiának, s benne bérlakásokat alakítottak ki 1892-ben, úgyhogy egy régebbi ház éppen felújított részébe költöztek: két szoba ablakai a térre néztek, a többié a kis (utóbb Eötvös, ma Konstanca) utca felé. A lakásnak nem volt fürdőszobája, s kamaráját is csak ideiglenesen létesítették, konyháját egy folyosóról lehetett megközelíteni, az illemhely pedig elég messze, a folyosó végén feküdt. Márkiék többször is módosítottak a helyiségek beosztásán. Mindenesetre volt ebédlő, szalon, hálószoba, vendégszoba és dolgozószoba benne. Az akkori idők Kolozsvárján kényelmes lakásnak számított. Hiszen még alig épültek a modern elvárásoknak megfelelő bérpaloták fürdőszobával és cselédszobával. Nem volt villanyvilágítás és vízvezeték sem a városban.

A háztartás vezetése a feleségre hárult, de a tényleges munkát egy szakácsné és egy cselédlány végezte. A feleség fő tevékenysége a hímzés volt. A kislányt beíratták a közelben működő, De Gerando Antonina vezette Felsőbb Leányiskolába. Próbáltak társalkodó-nevelőnőt is alkalmazni melléje, akitől franciául, németül tanuljon, végül nem találtak megfelelő személyt. A házban gyakran fogadtak szállóvendégeket is, s bármikor ebédet, vacsorát kaphatott egy váratlanul betoppanó. Ahogy Marci felcseperedett, megjelentek a gavallé­rok, rendszerint ketten-hárman forgolódtak a házban. Egy baleset is történt: az egyik gavallér a kibédi eredetű cselédlányt teherbe ejtette, úgyhogy ezt gyorsan hazaküldték, a fiatalembert kitiltották otthonukból. Aztán vállalták a keresztszülőséget. A névnapokat, születésnapokat igen rendszeresen népes társasággal ünnepelték meg, a karácsony is társasági esemény volt. A napló pontosan felsorolja az ajándékokat, amikkel egymást meglepték. A nők általában kézimunkát adtak ajándékba, s ezüstneműt, ékszereket kaptak. Márki évről évre megemlékezett a szülei évfordulóiról is, haláluk napján és halottak napján koszorút küldött sírjaikra. A család időnként sétálni ment a város külső negyedeibe, sőt vasárnaponként kirándulgattak is a környékre. Nyáron, a vakáció idejében nagyobb utakat tettek, néha csak valamelyik belföldi fürdőre, néhányszor azonban európai vonatos körútra vállalkoztak. Rendszerint hazatérőben megálltak Sarkadon. Maga Márki külön is utazott pár alkalommal külföldi kongresszusra.

A korabeli társasági életről szóló beszámolói különösen érdekesek. Az első kolozsvári években szinte állandóan valahol sörözve, bankettezve töltötte az estéket. A tanártársak majd’ mindegyikének megünnepelték a névnapját, esetleges kitüntetését, gyermeke születését, elbúcsúzását. Továbbá minden kari gyűlést, értekezletet, megbeszélést vendéglőzés követett. Néha az asszonyokat is meghívták. Rendszerint éjfél utánig ültek együtt. Felépítésétől, 1895 végétől a New York szálló kávéházában volt a professzorok törzsasztala, délutánonként órákat töltöttek itt. A közös alkalmakon hallottakat, anekdotákat is rögzíti naplójában Márki. Nagyobb események után a banketteken se vége, se hossza nem volt a köszöntőbeszédeknek, ezek felsorolását szintén megtaláljuk. Az évtized vége felé egyre ritkultak a mulatozások; a legjobb baráttal, Szádeczky „Lajcsival” azért szűnt meg az összejárás, mert a feleségek nem egyeztek.

Márkit beválasztották az igazságszolgáltatásban részt vevő esküdtek közé. Elmeséli a perek lényegét és kimenetelét. Az 1894-es Memorandum-pernek is résztvevője volt. Eleinte a hozzá érkezett levelekről, az előfizetett folyóiratokról és lapokról évenkénti jegyzéket közölt. A korabeli Kolozsvár egyik fő szórakozási helye, a társadalmi élet központja a színház volt. A naplóból kiderül, hogy Márkiék is béreltek páholyt, de hiányzik a színházi élmények, rendkívüli előadások leírása, a színházlátogatás nem vált életük szerves részévé.

Az olvasóban e sok társasági eseményről olvasva felmerül a kérdés, hogy mikor is kutatott, dolgozott az egyre elismertebb tudós? A hajnalig is eltartó pezsgőzések után tudott-e másnap tanulmányt írni? Akkoriban az egyetemen nem volt a tanároknak dolgozószobája, úgyhogy a tudományos munkát lakásukon folytatták. Ehhez gazdag könyvtár állt Márki rendelkezésére, míg a korábbi években gyakran olvasunk arról, hogy a fővárosi és vidéki levéltárakban nyitástól zárásig oklevelek után kutatott, egyeseket lemásolt, adatokat gyűjtött. Ez Kolozsvárra költözését követően egészen háttérbe szorult. Jóformán csak összegezett, szerkesztett. Írta és átdolgozta tankönyveit, amelyeket minduntalan a tantervhez kellett alkalmazni. Fejezeteket írt magyar és világtörténelmi kompendiumokba. Örömmel jegyezte fel, ha egy-egy munkáját befejezte, megjött annak próbalevonata, vagy éppen a mű első példánya.

Forrásértékű az, amit az egyetemi életről ír. A meghirdetett állásra pályázóknak a kötelező iratokat, műveik példányát kellett leadniuk, s a kar két kollégát megbízott az elbírálással. A pályázónak azonban minden tanárnál illett levizitelnie. Az ekkor keltett benyomás nagyon sokat számított a kari szavazásnál. Aztán a pályázókat rangsorba állítva küldték fel a minisztériumba (első, második és harmadik helyen javasoltak), akik közül lényegében a miniszter döntötte el, hogy kit terjeszt a király elé kinevezésre. (A karnak volt lehetősége nagyon elismert tudós egyhangú meghívására is.) Majdnem ilyen procedúrával történt a magántanári habilitáció, ahol dolgozatot adtak be elbírálásra, próbaelőadást is tartottak, s kollokviumot kellett kiállani, bár ezt el is engedhették. Az ilyen esteknél, de még az évenkénti dékánválasztásoknál is a 14–16 fős bölcsészeti tanári kar rendszerint két pártra oszlott, s csak nehezen sikerült kiegyezésre jutni. Tekintettel arra, hogy a kar jegyzőkönyvei nem elérhetőek, Márki feljegyzéséből értesülünk arról, hogy egy-egy tanszékre kik pályáztak. Sőt olyan esetekről is, amikor egy-egy kérdésről folytatott vita részletét kihagyatták a jegyzőkönyvből. A kolozsvári egyetemen éppen nemzedékváltás folyt Márki érkezése idején. Az alapítók nemzedéke rendre kihalt vagy nyugalomba vonult, s az újonnan érkezettekkel szemben már magas követelményeket támasztottak. Az 1890-es évek végén folytak a nagy építkezések is. A bölcsészeti karnak néhány évig a régi vármegyeházban kellett működni, amíg az új épület központi szárnyát felhúzzák. Márki Beszámol az épület 1902-es felavatásáról is.

Márkinak az egyetemes közép- és újkor tárgyköréből kellett előadásokat hirdetnie. Általában heti öt-hat óra kurzust tartott, közülük volt egy fő kollégiuma, s egy vagy két speciálisabb előadása. A főkurzust a jogászok is nagy számban hallgatták. Az első félév rendszerint szeptemberben kezdődött, a második februárban. Pontosan felsorolja előadásai címét, óraszámát és a beiratkozott hallgatók számát. Előadásait mindig írásban is kidolgozta. Néhány közülük a diákoktól sokszorosítva megjelent. Tanév végén pedig összegezett. Ilyen elképesztő számadásokat olvashatunk: „Befejeztem előadásaimat. A XIX. század forradalmait 40 órában 142, s A közműveltség XIII. századbeli állapotait 12 órában 23 szorgalmas hallgatónak adtam elő. Ez egyetemen az első 6 évben 1003 hallgatóm volt. E tanévben 4 kollégiumot tartottam 109 órában 201 hallgatónak. Rendes tanárságom első 21 esztendejében ezzel együtt 9869 órát tartottam.” (1898. május 27.)

Ugyanilyen pontos kimutatást vezetett évi jövedelmeiről és kiadásairól. Minthogy a korabeli pénzügyi év augusztusban zárult, ekkor olvashatjuk elszámolásait. Például: „Lefolyt »pénzügyi« évem eredménye: fizetés és lakás fejében kaptam 8720 koronát, tanári mellékjövedelem 821, írói tiszteletdíj 3925 K 60 f[illér], kamat 386, összesen 13 852 K 60 f., tehát kevesebb, mint a múlt évben. 24 éves tanárkodásom alatt ezzel együtt 228 460 K 98 fillért kerestem.” (1901. augusztus 25.) Figyelemre méltó, hogy az írói tiszteletdíja megközelítette a tanári keresete felét. Eleinte teljes keresetét elköltötte, utóbb azonban már tudott takarékoskodni, innen származott a kamat. Ez a jövedelem nagypolgári életvitelt tett lehetővé a családnak. Mégis, amikor Müller Alfréd hadnagy másodszor is megkérte 22 éves leánya kezét, s kiderült, hogy a lány is hajlik a házasságra, nagyon nehezen, csak kölcsön felvételével tudta kitenni a tiszti kaució összegét. Szerencsére a házasság sikeres lett, a fiatalok Aradon telepedtek le, s rövidesen megszületett első gyermekük.

Pár év után a város életében is szerepet kapott Márki, bár nem politizált. Élete nagy élménye volt, amikor egy szervezett olaszországi út keretében személyesen is megismerkedhetett Kossuthtal. Fel is dolgozta a szabadságharc történetét. De ugyanúgy tisztelte Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét, mindkettőjükről kötetet írt. Választások alkalmával a személy értéke döntötte el, hogy kire szavaz. A város tiszteletbeli tanácsosi címmel tüntette ki, ami lehetővé tette, hogy ünnepi alkalmakkor, mint amilyen a millennium vagy Kossuth századik születésnapja volt, őt kérjék fel szónokul. Szerepelt a Mátyás király-szobor építési bizottságában, megszerkesztette a Mátyás király-emlékkönyvet (1902), azután a Szent György-szobor felállításának bizottságába is bevonták. A Mátyás király szülőházának megőrzését és restaurálását véleményező bizottságnak is tagja volt. Abban szintén része volt, hogy a Bethlen-bástyát nem bontatta le a város. Szomorúan jegyezte fel, hogy műemlék értékű házakat pusztított el tulajdonosa (Báthory-ház, Basta-ház).

A napló külön érdekessége, hogy minden rokon, ismerős tudós, tanítvány, közéleti személyiség haláláról beszámol. Néha csak éppen jelzi a hírt, de sokszor valóságos nekrológot írt: a saját szempontjából, a hozzá való viszonya alapján jellemezte az elhunytat. Többnyire a halál okát is feljegyezte, majd oda illesztette: „Ny. b.!” (Nyugodjék békében). Márki vallási kötődése alighanem az egyetem legtöbb tanárára jellemző. Egész családja katolikus volt. Még pap is akadt a tágabb családban. A családi eseményeket mindig egyházi keretben tartották meg, de templomba csak ünnepek alkalmával jártak, illetve amikor az egyetem tanári kara kivonult. Néha megjegyezte, ha egy pap különösen tartalmas prédikációt mondott. Fiatalabb korában így is gondjai adódtak. Amikor az akadémiába való beválasztása ismételten elbukott, azt emlegették, hogy ő „ultramontán” (vagyis túlzott pápista). Erre az adott alapot, hogy a Szent István Társulat tagjául választották. Végül, amikor egy protestáns (Thaly Kálmán) ajánlotta, akkor bejutott a „halhatatlanok” közé. Az egyetem karán belül is volt néha egy protestáns–katolikus pártosodás. Az egyetemen nem uralkodott antiszemita hangulat, de azért mindig megjegyezték, ha valaki zsidó származású volt, esetleg „azelőtti” nevét is számon tartották. Finály Henrikről mondott akadémiai emlékbeszéde nyomán megneheztelt Márkira a család, hogy miért említette a zsidó származást. Máskülönben Halász Ignáccal, a nyelvészprofesszorral jó barátságban voltak Márkiék, s Gyalui Farkas és Krenner Miklós pályája alakulását is elősegítette Márki.

Minden naptári év végén a legutolsó bejegyzés összegzi az évet. A millennium esztendejét így zárta le Márki: „Hazánk történelmileg emlékezetes nagy esztendejét s történeti ünnepét kedvesebb emlékű éveim közé sorolom. Kissé törődöttebb voltam ugyan, mint máskor, de különben csöndesen, baj nélkül töltöttük el az esztendőt, mindketten gyönyörködvén szépen fejlődő leányunkban. Hála Istennek a boldog múltért; legyen velünk segítsége a jövőben is!” (1896. december 31.)

A naplót végigolvasva felmerül az emberben a kérdés: miért és kinek írhatta Márki ezeket a feljegyzéseket? Az eddigiekben nem tett ilyen jellegű célzást. Mikor elkezdte a naplóírást még nem volt családja, utóda, akinek a feljegyzéseket emlékeztetőül hátrahagyja. Azzal, hogy még róla szóló újságkivágásokat is beillesztett szövegébe, arra kell gondolnunk, hogy saját életét akarta megörökíteni, dokumentálni egy majdani életrajzírója számára. Részben pedig saját hasznára is szolgált a szöveg: ha valamire majd nem emlékszik pontosan, visszalapozhat, s felidézheti a részleteket. Ezt főleg az bizonyítja, hogy időnként ténylegesen olvasta, javította, lapalji jegyzettel látta el szövegét. Mint történész tisztában lehetett vele, hogy amit átél, az történelem lesz, s megörökítése száz év múlva a kutatást szolgálja. Különösen erre utal az 1918 és 1921 között történtek részletező feljegyzése. Márki lehetőleg tényeket közöl, néha véleményét egy-egy eseményről, emberről. Saját tetteinek az elemzése, a tépelődés vagy vallomás hiányzik a szövegből. Ez lényeges különbség a tanítványának, Kelemen Lajosnak a mostanában megjelent naplójához viszonyítva.

A következő kötetek még bizonyára teljesebbé teszik mind az egyetemről, mind pedig a városról alkotott képünket.

 

 

*Márki Sándor naplói. I. 1873–1892. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Erdész Ádám. [Békés Megyei Levéltár], Gyula, 2015. 664 p.; Márki Sándor naplói. II. 1893–1903. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Erdész Ádám. Uo., 2018. 435 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.