Távol Kodály szellemétől?

Azt hiszem, hogy Kodály Zoltánnak az általános zenei műveltség megteremtését célzó Százéves terve megvalósítása terén bőven akad még tennivalónk. Jogosan tesszük fel a kérdést: megvalósult-e Kodály álma, miszerint ha száz év múlva, vagyis ma megállítunk az utcán egy járókelőt, kezébe adjuk egy egyszerű, négysoros magyar népdal kottáját, rövid átnézés után azt hibátlanul el tudja énekelni? Azt hiszem nemcsak a fővárosban, hanem a Kárpát-medence egyetlen településén sem jutottak el a kottaolvasás elsajátításának erre a szintjére – amit Kodály olyannyira áhított –, és felszámolták volna a zenei analfabetizmust. Márpedig zenei analfabetizmus mellett nehezen érhető el, hogy a zene üzenete emberek millióihoz. És rögtön itt a másik kérdés, hogy ha már nem jutottunk el idáig – és a jelek szerint a következő évtizedekben vélhetően nem is fogunk –, az iskolai zeneoktatásban legalább alapjaiban érvényesülnek-e a kodályi eszmék? Más szóval, van-e legalább törekvés jó zenei ízlésre nevelni és magyarabb magyarrá válni a lelkek mélyén is, mindezt katartikus zenei élmények megélésével?

Kezdjük azzal, hogy Kodály Zoltánnak mennyit kellett küszködnie azzal az ízlésficammal, ami a magyar társadalmat a 19-20. század fordulóján jellemezte. Kodály számtalan írása tanúskodik erről. Többek között ez is motiválta őt és Bartókot, hogy megmutassák a városi polgárságnak azt a kultúrát, amelyet akkorra már csak a falu őrzött meg. Mert hiszen „ha a nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes formában kifejezni: akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dalában nem találunk”. Igen ám, de pont ettől a klasszikus magyar zenétől tartotta oly távol magát a városi magyar polgárság, amely fél téglával döngette a mellét a magyar nemzeti öntudattól, miközben cselédleányok „trágyalé szagú” dalának tartotta azt, amit Kászonújfaluban, vagy Gyergyószárhegyen hallott volna, ha elmegy oda, és nem kizárólag Párizsban, vagy Svájcban „üdül”, miközben fennkölt hangon hirdeti magyarságát.

Idézzük Kodályt: „Még nagyobb műveltségű köreinkben is gyakran kínosan kiütközik a zenei tájékozatlanság. Akik jobb kézzel a jóért küzdenek, balkézzel a zenében ponyvairodalmat pártolnak. Az a magyar társadalom, mely kitűnően ismeri a fajbor és a kocsisbor közti különbséget, zenei kocsisboron él. A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan dolog, mint teszem az öltözködésben. Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot. A görög ember, ha kilépett otthonából, kultúrát lélegzett be a piacon is. Nekünk ma védekeznünk kell a nyilvánosság művészetpusztító bacillusa ellen”.

Más példa az 1920-as évek ízléséről: „Nemrég a budai hegyekben hallgattam egy kiránduló lánysereg énekét. Mit vesznek elő, mikor a maguk gyönyörűségére dalolnak? »Iskolai ének«, igaz egy sem volt közte. De hallottam a – Snájder Fánit, hozzá méltó dalkoszorúval. Egy budapesti tanítóképző volt, a magyar vidéki középosztály gyermekei, a jövő Magyarország anyái és nevelői”.

Ezek után mit várhattunk az iskolai énektanítás terén, ha az óvóképző és tanítóképző hallgatói is Snájder Fánit énekeltek a budai hegyekben? Mi köze a Snájder Fáninak a magyar lélekhez, amelyet oly sok magyar gyermekdalon keresztül a városi magyar gyermek is magába szívhatott volna, ha azt kapta volna, és nem hódít teret az a germanizálási politika, ami Bécsből irányult felénk a Monarchia idején? Ugyanis mi mást kapott a városi magyar gyermek az iskolában, mint német nyelvterületről importált, rosszabbnál rosszabb magyar fordítású és kifordított prozódiájú dalocskákat, amiknek semmi közük nem volt a magyar lélekhez? A baj nem az volt, hogy e dalocskák idegen földről kerültek ide, hanem az, hogy nem az értékes dalok, nem Bach, nem Mozart, nem Schubert dallamait importáltuk német földről, hanem bugyuta, suta, selejt dalanyagot. „A milliók zenei analfabétaságra ítélve, szabad prédául a leghitványabb zenének”.

Mivel nem volt kifinomult ízlésvilág, nem volt zenei írás-olvasás, ezért a széles tömeg kénytelen volt beérni azzal a ponyvával, amit az iskola vagy sok esetben az óvoda adott neki.

Miért tartotta Kodály oly fontosnak, hogy már gyermekkorban megérintse a gyermeket a zene árama? Azért, mert „ha a legfogékonyabb korban, a hatodik és tizenhatodik év közt egyszer sem járja át a gyermeket a nagy zene éltető árama: akkor később már alig fog rajta. Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége”. Arra a kérdésre, hogy ez manapság, 2017-ben megvalósul-e, a válasz természetesen: igen, sok helyen megvalósul, ahol olyan tanárok, olyan karnagyok dolgoznak, mint például a szovátai Marosszéki Gyermekkórus, ahol elhivatott pedagógusok művészi zenét oltanak a gyermekekbe, és nem azt, amiből különben is eleget hallanak úton-útfélen.

Engedjenek meg egy személyes példát. Máig él bennem, amikor 1990 októberében a kolozsvári Petőfi utca 6. szám alatt zeneiskolai III. osztályosként életemben először éltem át a többszólamú éneklés feledhetetlen érzését. Ezt az életre szóló zenei élményt Bedő Ágnes tanárnőnek köszönhetem, aki ekkor életem első kánonját tanította. És máig él bennem az az érzés, amikor az énekhangom összecsengett a csoport másik felének hangjával, ami olyan harmóniát eredményezett, hogy az addigi zongorajátékom alatt sohasem tapasztaltam meg. Csak a többszólamú éneklés volt képes erre, természetesen igényesen megválogatott remekművek éneklésével.

Kodály idejében nagy divatja volt annak, hogy önjelölt zeneszerzők mindenféle suta gyermekdalocskákat írogassanak. Erről ő így vélekedett: „Vessünk véget annak a pedagógus-babonának, hogy tananyagnak csak valami hígított művészetpótlék való. Éppen a legtisztább művészetnek nincs fogékonyabb, ösztönösebb megértője a gyermeknél. Minden nagy művészben eleven maradt a gyermek is: azt érzi meg rokonlélekkel a fiatalság.

Meg kell fordítani a tételt: csakis művészi érték való a gyermeknek. Minden más árt neki. A csecsemő táplálékát is jobban megválogatják, mint a felnőttét. »Vitamindús« zenei táplálék kell a gyermeknek. Enélkül nem szűnik meg az egész magyar társadalom krónikus és immár gyógyíthatatlan zenei »avitaminózisa«.” És milyen igaza volt Kodálynak, aki rögtön hozzátette, hogy erre alkalmas művek tömkelege áll(na) rendelkezésre Palestrinától és Bachtól kezdve egészen napjainkig, csak le kellene venni a polcról. Arról, hogy ezt a „Snájder Fáni”- világot meg lehet-e teljes mértékben szűntetni, Kodály így írt: „Nem ringatom magam illúziókban. Ponyvairodalom, ponyvazene mindig lesz. De nem kell-e mindent elkövetnünk, hogy rabjaiból, akit lehet, átmentsünk a jó művészet országába? Betegség is lesz, mindig. Az orvostudomány mégsem hagyja abba a betegség elleni küzdelmet, s nem lehet állítani, hogy nincs eredménye. Ha új életet akarunk ebben az országban – s ki nem akar? – újjá kell születnünk zenében is.” Következésképpen ma is érvényes: a városi magyar gyermekekhez is el kell juttatni azt a klasszikus magyar zenét, amit Kodályék már csak falun találtak meg gyűjtéseik során. Az iskolai zenekarok és énekkarok műsora kapcsán Kodály ezt írta: „Ha még az iskolai zenekarok végleg letennének a sekélyes szalonzenéről és csak kifogástalan remekművekből válogatnának: előbb-utóbb olyan zenei légkör keletkeznék az iskolában, hogy az innen kikerült ifjú lelkén már nem fogna a magyar levegő zenekulturális mocsárláza”.

Ezek után felmerül a kérdés: hogyan lehet a gyermeket jó zenei ízlésre nevelni? Ezzel kapcsolatban Kodály Albert Schweitzer Bachról szóló könyvéből idéz: „A mai átlagzenész jobb hozzáértését leginkább Bach két- és háromszólamú invencióinak köszöni. Aki azokat gyermekkorában jól feldolgozta: életre szóló értékmérőt kapott velük, amivel eligazodik, ha igaz és hamis művészet között kell választania.”

Az iskola feladata lenne tehát az is, hogy a gyermeket megtanítsa megkülönböztetni az igazat a hamistól, az értékest az értéktelentől. Ahhoz viszont – ugyanoda térünk vissza – művészi zenére van szükség, és elhivatott, művészetben járatos tanárokra. Különben örökre érvényben marad Kodály fájó megállapítása, miszerint: „Volt (és van) a műveltségnek egy sajátos magyar típusa; meglehetős irodalmi és tudományos tájékozottság mellett a művészi érzék egyetlen szikrája nélkül. A botfülűséggel, mint afféle kedves fogyatékossággal, még dicsekedni is szokott.”

Hol tartunk ma? A sok „jaj, nekem nincs fülem, nincs zenei hallásom!”-sirám közepette tucc, tucc, tucc, tucc bömböl a kocsikban. „Ezt a típust, ezt a félműveltséget akarjuk továbbtenyészteni?” – tette fel máig érvényes és jogos kérdését Kodály Zoltán az 1920-as években. Ma, 2017-ben, amikor némely iskolai ünnepségen ponyvazenét hallhatunk, valóban jogos a kérdés: ezt akarjuk mi továbbadni, ezt akarjuk „továbbfejleszteni”, továbbra is azon az úton akarunk járni, amelynek a veszélyeire Kodály már kilencven esztendeje oly bölcsen felhívta a figyelmet? Kodály írásai rámutatnak arra, hogy egyértelműen az iskola és az ének-zene tanárok feladata a zenei ízlés kialakítása, javítása, az igényes zene eljuttatása minél több emberhez, ami márpedig a ponyvazenéléssel nem fog menni.

Manapság az ének-zene oktatás terén gyakran eléggé mostoha helyzettel találkozunk, már ott, ahol egyáltalán van még iskolai ének-zene tanítás. Mert úgymond előbb kell megtanulni angolul, mint énekelni. Valóságos versenyt futnak ugyanis szülők, tanárok és iskolavezetők, hogy a gyermeknek hány éves korára lesz meg a különféle szintű angol nyelvvizsgája. A gyermek tulajdonképpen még magyarul sem tud rendesen, de már angol nyelvvizsgát várnak tőle. Nem beszélve a két tannyelvű iskolákról. Manapság már szinte divattá válik, hogy gyermekeinket angol, spanyol, francia stb., kettős tannyelvű gimnáziumokba íratjuk azért, „mert ettől majd fényesebb jövőjük lesz”. Jómagam beszélgettem már olyan felnőttekkel, akik annak idején két tannyelvű iskolába jártak, és – magyar létükre – angolul tanulták a magyar történelmet és franciául a kémiát. Aztán ugyanúgy elvégezték a különböző egyetemeket, mint a magyar tannyelvűbe járt diákok, és semmivel sem tudtak többet az adott szakmában, mint a magyar iskolát végzők. Legfeljebb annyival álltak „előbbre”, hogy ők a honfoglalást vagy a tatárjárást nem tudták, hogyan mondják magyarul, mert ők azt más nyelven tanulták.

Ennek a jelenségnek az előzményeit száz évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor magyar körökben nagy divat volt németül társalogni, mert az számított „haladónak”. Erre utalnak Kodály fenti idézetei. A különbség az, hogy akkor Bécsből irányított németesítési törekvés volt tapasztalható –, hogy „kicsit magyarosított” német dalocskákkal táplálják a magyar gyermekek lelkébe az idegen mentalitást –, ma viszont önként tesszük ezt angolul, a tengeren túlról behozott silány „zenei” termékekkel traktálva gyermekeinket; azzal a szánalmas hivatkozással, hogy „a mai fiatalságnak ez kell”. Tessék mondani, ki kérdezte meg a mai fiatalságot, amikor világra jött, hogy neki mi fog kelleni? A mai fiatalság gyermekkorától fogva ezt kapta, mert a felnőttek ezt adták neki! Már tisztelet a kivételnek azon családok esetében, ahol a gyermek nemes kultúrát kapott, de ha otthon folyamatosan ponyvazenét hallgattak, illetve arra mulattak és szórakoztak, miért várjuk el, hogy a gyermek felnőtt korában mást kérjen, illetve hogy mást adjon át az ő gyermekének?

Ha az ének-zene oktatása címén a tanár angol nyelvű „slágereket” tanít – mondván, hogy „a gyermekek ezt szeretik” –, akkor jogosan tesszük fel a kérdést: az iskola tanintézmény vagy pedig a szórakoztató ipar nappali tagozata? Mert ha utóbbi, és ez rendben is lenne, akkor magyar irodalom óráról is száműzzük Arany Jánost és Adyt, és helyettük inkább a Barátok közt legújabbi epizódját elemezgessük… Ez kell nekünk? Ha viszont az iskolának az a feladata, hogy értéket adjon, zenei téren pedig – ahogyan Kodály írta – a gyereket megérintse a zene nagy árama, akkor ott semmi keresnivalója semmilyen nyelvű értéktelen zenének.

Gyakorta hallunk olyant is, hogy gyermekeket olyan óvodába íratnak be, ahol idegen nyelven folynak a foglalkozások, azon belül az éneklés is. Ez sem mai társadalmi jelenség, ennek is megvannak az előzményei Kodály korából: „Tavaszi napokon, nyilvános sétatereken megfigyelhetjük, hogyan veri bele magyarnak született gyermekbe az idegen nevelőnő a maga nyelve és zenéje tudat­alatti elemeit. Az ilyen gyermek váltott lelkű lesz, magyarul beszélni és érezni egész életében nem tud. Ha felnő, s családja révén vezető helyre kerül, nem érti a magyarnak sem nyelvét, sem lelkét. Nincs, aki e szülőket felvilágosítaná, mit követnek el gyermekük ellen: kirekesztik a nemzeti közösségből. A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek zeneileg is.

Ne csak külsőségekben legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélyéig, mert csak így lesz igazán a mienk. A lelkek mélye pedig különösképpen a zene országa. Ha ott idegen az úr, hiába lobogtatunk zászlót, hiába rikoltozunk irredenta dalokat… idegenszerű dallamra – mégis elveszünk.” Valóban, a „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, reszketnek már az … a határon” kezdetű dal szövege hiába tűnik nagy magyarnak, a dallamnak semmi köze a magyar virtushoz. Attól semmivel sem leszünk „nagyobb magyarok”, hogy ezeket a nótákat a maguk idegenszerű dallamaival énekeljük, és azt gondoljuk, hogy ezzel aztán tettünk valamit a nemzeti megmaradásunk érdekében. Nem! Ezek értéktelen zenei termékek! Erre számtalan kodályi vélekedést találunk. A népi kultúrából vett, a nép ajkán élő igazi magyar dalok azok, amelyeken keresztül magyarabbá tudott volna akkor, és tudna ma is válni a városi magyar társadalom. „Hogy milyen lélekkiforgató félrenevelés folyt ebben az országban azóta, hogy ránk kényszerítették az osztrák iskolarendszert, azt elképzelni sem tudja, aki nem foglalkozott vele tüzetesen” – írta Kodály, ezzel is jelezve, hogy miket énekeltettek a magyar gyerekekkel az iskolában a 19-20. század fordulóján. Íme, néhány kodályi gondolat: „Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét; amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon. Ha rosszat ültetünk bele, megmételyezzük egész életre.” „Nem szabad a kicsinyek lelkébe zenei gyomot ültetni. Vagyis: zenei nevelésüket odáig kell mélyíteni, hogy megkülönböztessék a gyomot a nemes növénytől.” „Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni. Minél mélyebb a fundamentum, annál szilárdabb az épület.”

Ennél szebben nehéz is lenne megfogalmazni, hogy már óvodáskortól mennyire fontos: milyen zenei táplálékot kap a gyermek. Ahogyan Kodály írja egy másik írásában: „Ha olyan élelemmel tartanók, amilyen dalt adunk nekik, már elpusztult volna”.

E tekintetben vajon hol tartunk ma, 2017-ben? Volt alkalmam megtapasztalni, hogy magyar gyermekek iskolai ünnepségén, ahol felváltva követték egymást a prózai és a zenei elemek, a dal kizárólag angol nyelven szólt. Olykor aggodalom lehet úrrá rajtunk: a mai magyar gyermek már nem is tud magyarul énekelni? Dehogynem tudna! De ha mindenhonnan ez zúdul rá, és ha olyan iskolába kerül, ahol az angoltanár egyben az énektanár is, aki úgy gondolja, hogy nem elég a heti hat angol óra a nyelv tökéletesítésére, és még azt a szerencsétlen heti háromnegyed énekórát is beáldozza a past perfect tanítására; még azt a mindössze heti 45 percet – ami elhivatott pedagógusnak alkalmat teremthetne arra, hogy művészetet tanítson –, azt is elveszi az idegen nyelvtanulás már-már kórosan részegítő mámora, akkor ne csodálkozzunk, hogy itt tartunk!

Egy matematika-informatika szakos osztályfőnök mesélte, hogy gimnáziumi osztálya iskolai ünnepségén egy tanuló saját angol nyelvű versét mondta el. A közönségből ki értette, ki nem, mindenesetre az ünnepség után az osztályfőnök megdicsérte ugyan a diákot a versért, de kíváncsiságból megkérdezte: miért nem magyarul írta? Mire a diák azt válaszolta, hogy „azért, mert én angolul tudom jobban kifejezni magam”. Gyorsan hozzáteszem: a gyermeknek anyja is, apja is magyar: Az anyanyelve is magyar, de a lelke már nem az, mert valamiért az angol ott teret hódított magának, minden bizonnyal az általános iskolai „intenzív angolórák” évei alatt. És bármilyen nemzetről legyen szó, amilyen lelki táplálékot kap a gyermek, olyan identitású lesz. És ha olyan iskolába íratjuk a gyermeket, ahol nem az anyanyelvének megfelelő érzelmi hatások érik, nem az anyanyelvén tanul, és nem az anyanyelvén énekel, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy identitásváltáson esik át, és előbb-utóbb idegenné válik.

Vajon idegen nyelven énekelni tilos, mert úgy nem leszünk eléggé magyarok? Nem, szó sincs róla! Kodály erről így vélekedik: „A modern nyelvek iskolái bőven találnak elsőrendű énekelni valót az illető nyelveken. Nélkülözhetetlen segédeszköze az igazi nyelvtanulásnak: az illető nyelven énekelni és az idegen nép jellemét zenéjéből is megismerni”; „Szomszédainkat ismernünk kell, s arra legjobb eszköz a nyelv mellett a daluk. De ilyesmit becsempészni az ártatlan magyar gyerek lelkébe: annyi, mint kitépni a maga földjéből.”

Hát erről van szó! Idegen nyelvű dalokat énekelni nagyon szép és nagyon hasznos dolog, mert segít abban, hogy az adott nyelvet igazán megismerjük. De hogy irredenta szövegeket rikoltozzunk idegenszerű dallamokra, az teljesen értelmetlen és ártalmas a gyermek zenei-lelki fejlődésére. Ezért – Kodályt idézve – „sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. (Néha még a jó is.). De a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét”. És milyen igaza volt Kodálynak!

Van-e megoldás? Természetesen van! Ha minden iskolában, minden ének-zene órán szakítanának a tengeren túli „ópuszok” világával, és csak igényesen megválogatott zenét adnának a gyermeknek, akkor pár év múlva már nem itt tartanánk. És hogy mennyire fontos a zenei anyanyelv, hogy senki ne az idegent majmolja, zárszóként álljon itt szintén Kodálytól egy sor: „Werfel »Paulus«-ában mondja egy fiatal héber: »Csak az idegen szép!« És pár év múlva elpusztult Jeruzsálem…”.

(A szöveg a Kodály-év romániai központi rendezvényén, Kolozsváron 2017. október 14-én a Mit kaptunk és mivel igyekszünk meghálálni című ülésszakon elhangzott előadás szerkesztett változata.)