Kodály és Arany emlékévben vagyunk, miközben a Reformációra is emlékezünk. Illendőnek tartom, hogy a Reformáció 500 éves jubileuma kapcsán szóljunk arról, amit bár sajátunknak érzünk és joggal tekinthetünk protestáns művészetnek, de soha nem felejthetjük, annak eredetét. Hasonlatosan ahhoz a folytonossághoz, midőn zsidó-keresztény gyökerű európai kultúráról beszélünk, vagy amikor a reformáció kapcsán, az azt megelőző 1500 év értékeit is sajátunknak érezzük. Előadásommal köszönetet kívánok mondani azért, amit protestánsként Kodálytól kaptunk, mert meggyőződésem, hogy e közös út számos metszéspontján mindannyian csak gazdagodtunk.
Kodály és Bach
Kodály életrajzának tanulmányozása felveti egy más irányú megközelítés lehetőségét: mit tanulhatott nagyszombati diákévei alatt, milyen hatással volt az alig kamaszodó Zoltán zenei fejlődésére az ötödik evangélistának is nevezett protestáns J. S. Bach művészete? Tizennégy éves, amikor 1896-ban létrejött az évszázadokat átívelő és egész életét meghatározó találkozás, mely lényegében a véletlen műve volt. Egy muzsikus özvegyétől régi kottákhoz jutott, s mint maga írja: „e kották böngészése közben bukkantam rá a Wohltemperiertes Klavierra, egy régi rossz kiadásban. [...] Amikor egy szép napon fölfedeztem Bach 48 prelúdiumát és fúgáját [...] elkezdtem őket játszani egyéves tanulmányaim zongoratechnikájával. Nagyon lassan ment, de azért elég volt ahhoz, hogy megismerjem ezeket a darabokat, melyek nagy hatással voltak egész stílusomra” – emlékszik vissza Kodály. A zongorát, mint hangszert akkor nem szerette különösebben, inkább hegedült vagy csellózott. Bach iránti tiszteletét mutatja egy Prelúdium és fúga (1951), három korálelőjáték (1924) gordonka-zongora átirata és elkészítette a Kromatikus fantázia (1950) szólóbrácsa átiratát is. Az éneklés iránti korai vonzódása is Bach hatást mutat. Így vall erről a továbbiakban: „a Wohltemperiertes Klavierban sem a zongorahangot kerestem, lassan meghallottam a benne rejlő zenét, melyet nem egy helyütt inkább vokálisnak, mint instrumentálisnak éreztem.”1 Ilyen irányú beállítottságát később az idő igazolta. Az Amerikai Orgonisták Szövetségének felkérésére 1965-ben készült műve, a Laudes organi sem a billentyűknek, illetve billentyűkről szól: e kompozíció, sokkal inkább az éneklést utánozni kívánó fenséges, kiegyenlített orgonahangzás lehetőségei és a latin szöveget intonáló vegyeskar előtt tiszteleg. Mivel későbbi hangversenyein, saját művein kívül legszívesebben Bachot és Beethovent dirigált, joggal mondhatjuk róla, hogy művészetét, leginkább a zenetörténet e két géniusza formálta.
A lipcsei mestert emlegetvén, kérem, engedjenek meg egy másik párhuzamot, amely inkább Kodály protestáló (!) személyiségét hozza közelebb. A következő visszaemlékezést, első magántanítványának, az akkor még gimnazista Molnár Antalnak, a későbbi zenetudósnak köszönhetjük, aki a karmester-Kodályt ekként festi elénk 1905-ből: „[…] a dirigáló vizsgára egy remek Bach-kantátát választott. A zeneakadémiai növendékzenekart és énekkart vezényelte […]. Nagyon érdekes jelenségnek bizonyult e nyilvános előadás, éppen a dirigens Kodály jóvoltából. Ő ugyanis, mivel hangsúlyozni kívánta: mennyire megveti a formaságot és a nagyképűséget, nem állt oda feszesen vezényelni, hanem mialatt a darab szépen folyt, a hangszercsoportok közt sétált, hol ide, hol oda intett igen diszkréten, s amikor a remekmű bevégződött egyszerűen megállt, hátat fordítva a közönségnek és esze ágában sem volt meghajolni a tapsokra.”2 Ezzel az „extravaganciába burkolt szerénységgel” minden valószínűség szerint számos Bach kantáta eredeti – liturgikus – funkciójára kívánt utalni. Nem illik hát tapsolni istentiszteleti alkalmakkor! – szól Kodály finom üzenete a mának, e párhuzam kapcsán.
Psalmus
Történelmi sorsfordulók idején gyakran születnek olyan művek, amelyek egymásra hatva felerősítik a panasz és vigasz üzeneteit. Kecskeméti Vég Mihály a protestáns prédikátor, Kecskemét város 16. századi főbírája, megkapó parafrázist írt az 55. zsoltárra. A bibliai szöveg Károli Gáspár fordításában így hangzik:
„Hallgasd meg, Isten, az én imádságomat
és ne rejtsd el magadat az én könyörgésem elöl.
Figyelmezz én reám és hallgass meg engemet,
mert keseregve bolyongok és jajgatok!”
A zsoltár eredetileg Dávid királynak az üldözött embernek imája, mely Kecskeméti Vég átdolgozásában, már városa történetének 16. századi „lélek cserélő” vallási hadakozásairól, a „Pápista hiten valók” és a „Luther keresztyének” vitájáról szól. A háttérben, a templomért folytatott harc állt. A parafrázis 1561-ben született és a szerző, Vég Mihály, a magyar történelem nyomorúságaiban ekként fohászkodik segítségért a Mindenhatóhoz:
„Istenem, Uram kérlek tégedet:
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.”
Dávid bibliai panaszát, Kecskeméti Vég Mihály a török időkben vigasztalásnak szánta népe számára. Reménykedését és harcát siker koronázta, ugyanis 1564-ben a felek között végül megszületett a békés rendezést szolgáló egyezséglevél.3 Kodályt megihlette e párhuzam és mondanivalóját a Trianon utáni időszak nyomorúságaira vonatkoztatva használta fel. A szöveg alapja az 1736-os debreceni református énekeskönyvi változat volt. Elhagyta a túlzottan személyesnek ítélt versszakokat és így komponálta meg a Psalmus Hungaricust. A művet Pest és Buda egyesítésének 50. évfordulója alkalmára rendezett ünnepi hangversenyen mutatták be, amelynek sikeréről a következőket írta Bónis Ferenc zenetörténész: „elmondhatatlan hatást tett az 1923. november 19-i bemutató közönségére. Az elvesztett háborút, a forradalmak és a restauráció korát átélő és túlélő hallgatók között aligha akadt egy is az ezer sebből vérző országban, akit ne rázott volna meg lelke legmélyéig ez a magyar zsoltár: Kodály zenéje.”4
Bár mind az 1939-es jugoszláviai (75. sz.), majd a magyarországi reformátusok 1948-as – máig hivatalos – gyülekezeti énekeskönyve (263. sz.), mind pedig az 1996-os ún. „Találkozós énekeskönyv” – amelyet az erdélyi és kárpátaljai gyülekezetek is átvettek – csaknem az egész éneket közli (338. sz.), szomorúan kell megállapítanom, hogy az ének ismertsége nem áll arányban annak értékével.
Kodály és az orgona
Bónis Ferenc nagyszerű könyvében a csaknem 900 fénykép között találunk hármat, amely Kodálynak a kalotaszegi Körösfőn tett látogatását örökítette meg.5 Ideje 1912 tavasza. A református templomban készült felvételek közül egy az orgona klaviatúrájánál ábrázolja Kodályt, egyet pedig a karzat előtt készített az ismeretlen fotográfus. Nem tudni mit játszott a mester az 1841-ben készült csinos kis történeti hangszeren, valószínű, hogy Bachhoz hasonlóan egy fúgát improvizált, felesége Emma és Bartók jelenlétében. De az is lehet, hogy gyűjtései hatására talán a 25. genfi zsoltárnak ottani, igen lassú, kiegyenlített, de melizma-bokrokkal gazdagított „erdélyiesen népi” előadásmódja foglalkoztatta. Ugyanis az akkori gyakorlatot, a reneszánsz zene eredeti élénk genfi ritmusát mellőző, egyfajta „lekoptatott” éneklési stílus jellemezte – amint azt korabeli énekeskönyveink is tanúsítják. Rejtély, hogy milyen inspirációs forrást jelentett a mellvédre helyezett csinos pozitív a fiatal zeneszerzőnek Körösfőn, de később több alkalommal komponált orgonaműveket (Prelúdium – 1931, Csendes mise – 1940/42, átdolgozva: Organoedia – 1966), vagy orgonakíséretes kórusműveket. Egyik legjellemzőbb ezek közül a már említett Laudes organi 1965-ből. Bemutatója 1966. június 30-án volt Amerikában. A mű alapja – de idézzük inkább magát a szerzőt – „egy régi, XII. századbeli költemény, mely az orgonajátékot dicséri. Az orgonajátékhoz a kórus fűz kommentárt […]. Eszméjét, a régi latin szöveg adta: hallgassátok az orgona hangjának különböző lehetőségeit.”6 A régi latin szekvenciát idéző mű hatalmas orgona bevezetővel indul, majd felcsendül a vezér-motívum: do-ti-la-szó-do-re-mi-do-(re-do-la-szó-la-do-do). Ennek első része hangról hangra megegyezik a 25. zsoltár kezdő sorának régies, kiegyenlített formájával.
Kodály és Árokháty
idősebb lánya Kodállyal Budapesten 1952-ben.
Kép: Várkonyi László (MTI)
A genfi zsoltárokhoz való közeledés útját Kodály számára a református lelkész-egyházzenész, Árokháty Béla (1890–1942) egyengette. 1917–1919-ig volt Kodály-tanítványa a Zeneakadémián, ahol orgonát és zeneszerzést tanult, így kiváló felkészültséggel látott hozzá későbbi egyházzenei missziójának teljesítéséhez. Árokháty 1920-tól a budapesti Teológia ének-zene tanára lett. Mint ilyen, a 20. századi református zenekultúra egyik első reformátora és az 1939-es jugoszláviai énekeskönyv szerkesztője volt. 1940-ben, a tervezett orgonás könyve a Psalterium számára írt előszavában Árokháty ekként hívta fel a figyelmet a nemesen értékes hugenotta dallamkincsre: „Négyszáz esztendő óta szolgálják ezek a zsoltárok az evangéliumi református, hívő gyülekezeteket. Naponként zendülnek fel millió és millió kegyes lélek mélyéről és lettek eképpen az egyéni életeken át a nemzeti kultúrák megszentelő erőivé.”7 Kodály, részben ennek a kapcsolatnak eredményeként hét nagyszerű zsoltárkompozíciót hagyott ránk:
33.) Nosza, ti Istenfélő hívek – bicinium
50.) Az erős Isten uraknak ura – 4 szólamú vegyes kar (1948)
114.) Hogy Izrael kijött Egyiptomból – 4 szólamú vegyes kar, orgonakísérettel (1947)
121.) Szemem a bércekre vetem – 4. szólamú vegyes kar (1943)
124.) Az Izrael ezt nyilván mondhatja – bicinium
126.) Mikor a fogságból Isten – bicinium
150.) Dicsérjétek az Urat – 3 szólamú egynemű kar (1938 előtt)
A művek az egyszerű vidéki protestáns közösségekhez is eljutottak. Sütő András találó megfogalmazását használva – mely szerint: ezek a „századokat énekeltető zsoltárok” idővel magyarrá váltak – talán megkísérelhetjük kijelenteni, hogy Kodály személye és művészete pedig éppen ezeknek köszönhetően vált részben reformátussá azáltal, hogy a protestáns kegyesség mindinkább kezdte lélekben magáénak érezni. Apróbb vagy nehezebb kórusművei az átlag gyülekezeti énekkarok repertoárjában is megjelenhettek és jobb-rosszabb előadásban fokozatosan széles körben ismertté váltak. Kodály részéről ezt figyelmeztetésnek is érezhetjük, midőn szembesíteni akart legsajátosabb értékeinkkel szinte kérve, hogy becsüljük meg azokat.
Mester és tanítvány
A református egyházzenében Árokháty Bélán kívül számos Kodály tanítványnak volt meghatározó szerepe. Közülük most kettőt emelnék ki: Ádám Jenőt (1896–1982) és Gárdonyi Zoltánt (1906–1986). A zeneoktatás történetében már jóval Kodály előtt ismert volt az a folyamat, melyet röviden így fogalmazhatunk meg: „az ősi újratapasztalása és az út újbóli bejárása.”8 A kolostori iskolák és a kora-protestáns intézmények zenei képzésére leginkább ez volt jellemző. A modernkori Magyarországon, Kodály határozott felkérésére Ádám Jenő dolgozta ki az új zenepedagógiai rendszert, aki 1921–1925 között volt Kodály tanítványa. Az általuk javasolt megoldást Kodály-módszerként ismeri a világ és tiszteli ma is. Így nevezik annak ellenére, hogy a „magyar módszer” megjelölést mind a mester mind pedig tanítványa megfelelőbbnek tartotta. Egy világsiker kurta története című írásában9 Ádám így emlékezik a szelídnek egyáltalán nem mondható felkérésre: „Írja meg végre az iskolai énektanítás módszertanát!” – sürgette Kodály. „Szavaiból [folytatja a szerző] a »végre« türelmetlen utasításként csattant […] A feladattal, hat hét alatt, 1943 húsvétjára elkészültem.” A Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján című munkáját, végül Kodály látta el „beszédes útravalóval.” Ádám pedig azzal a gondolattal adta át a köz használatára, hogy: „faragjon rajta, alakítsa a legnagyobb tanítómester – a gyakorlat.”10 Székely Miklós, Ádám Jenő életrajzírója tehát találóan állapítja meg, hogy: „Kodály koncepciója Ádám módszere nélkül nem létezhet.”11
Gárdonyi Zoltán – talán nem túlzó a megállapítás – mindmáig a legkvalitásosabb református egyházzenészünk. Rendkívüli zenei képességeinek köszönhetően 17 évesen, korengedményes érettségi vizsgájának sikeres letétele után, 1923 és 1927 között Kodály tanítványa lett a Zeneakadémián, aki nem csak zeneszerzői, hanem zenetudományi pályáján is elindította őt. Tizenkilenc évesen, 1925-ben írta első orgonadarabját a Preludio funebre című kompozíciót. A sötét, gyászos hangulatú mű elnyerte mesterének tetszését, s a köztudottan tömören fogalmazó Kodály – az emlékezet szerint – csak ennyit mondott: Jó! 1941–1967-ig volt a Zeneakadémia tanára, ahol kollegiális viszonyba és jó kapcsoltba került korábbi mesterével.12 1972-ben írt (majd 1982-ben korrigált) Meditatio in memoriam Kodály Zoltán című művével, az ő emlékének adózott tisztelettel. Ugyanebben az évben elhagyta Magyarországot és Zsolt fiához telepedett ki, Németországba, akinek megfogalmazása szerint ennek oka, hogy: „mély csalódást keltett benne a hatvanas évek értelmiségének árulása.” 1982-ben, a Kodály centenárium alkalmával átdolgozta az évtizeddel korábbi orgonadarabot és Epigramma Kodály Zoltán emlékére címmel pedig vegyeskari művet komponált.
Kodály és Nagykőrös
Nagykőrös városa több alkalommal látta vendégül Kodályt. Meghívásában nagy szerepe volt a Református Tanítóképző tanárának, Márton Barnának, aki az intézmény diákjaiból álló férfikarával országos hírnévnek örvendett. 1938. március 25-én, 35 perces élő rádióműsorukban Kodály: 150. genfi zsoltárra írt egynemű kara is szerepelt. Szintén Márton Barna szervezte Nagykőrösre az Éneklő Ifjúság koncertet, 1938. május 29-én. A Református Gimnázium udvarán 13 kórus részvételével, Kodály A magyarokhoz című kánonját csaknem ezer fiatal énekelte ekkor, a szerző vezényletével. A következő évben 1939-ben, a Tanítóképző megalapításának centenáriuma alkalmából felkérést kapott egy kórusmű megírására. Az időszak borongós, bizonytalan politikai viszonyai miatt Európa-szerte fokozott aggodalom volt érezhető. Ebben a helyzetben Kodály, az őszi ünnepségre készülő kórusmű alapjául Szkhárosi Horvát András reformátornak hitvalló és egyben vigasztaló énekét a Semmit ne bánkódjált választotta. A reformáció magyar énekköltészetének eme egyik legértékesebb darabja Hofgreff kolozsvári nyomdász 1553-as énekeskönyvében már szerepel, igaz, más szöveggel. Kodály, az 1744-es kolozsvári énekeskönyv szerinti változatot dolgozta fel:
„Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege,
Mert nem árthat néked senki gyűlölsége,
Noha e világnak rajtad dühössége,
De nem hágy szégyenben Krisztus Őfelsége.”
– énekelte a hatalmas férfikar a szerző vezényletével, az 1939. szeptember 17-i bemutatón a Nagykőrösi Református Templomban. Az ünnepségen Ravasz László, a később – 1956 után – elhallgattatott püspök prédikált. Különös szomorú hangulata van annak, hogy a mű megszólalásakor, már kitört a második világháború, és „az előre megérzett feszültségek között fogant kompozíció, mire elkészült és bemutatásra került, teljes mértékben aktualizálódott.”13 Utólag már tudjuk – mi következett utána Magyarország számára.
Ezt a szép, régi éneket az 1806-os „hebehurgya” reform énekeskönyv (Dobszay László megfogalmazása) teljesen mellőzte. Annak ellenére, hogy Árokháty 1939-es énekreformja óta újra a kanonizált anyagban szerepel, gyülekezeteink ma alig ismerik. Csomasz-Tóth Kálmán 1970-ben papírra vetett keserű kifakadása tehát a mának is szól: „Milyen volt annak a nemzedéknek a lelki beállítottsága, történelmi érzéke és – a dallamot tekintve – a zenei ízlése, amelyik […] elhatározta és végrehajtotta éneklésünkben [ezt] a szellemi harakirit […]?” 14
Kodály és Ady
1910 márciusában, Kodály szerzői estjét rendezték meg a Royal szálló dísztermében. A hangversenyt méltató Reinitz Béla „a legszebb magyar nevek között” említette a szerzőt, aki „együvé kerül a magyar kultúra harcosainak neveivel.” A többszörösen jövőbe látó kritikus írásának címe: Ady muzsikusa. Bár nem kerülhettek közeli kapcsolatba a költővel, kettejük szellemi kohéziója végigvonul a kodályi életművön. A versek kóruskompozícióinak gondolata sokat foglalkoztatta. (pl. Akik mindig elkésnek, Felszállott a páva). Ady poétikájának és Kodály zenéjének párhuzama Bartók egyik írásában is megjelenik, amikor védelmébe vette barátját a nemtelen támadásokkal szemben. A budapesti Magyarország című lap 1921. január 13-i számában így méltatta: „Akit Ady „Sírni” dalának megzenésítése nem rendített meg lelke mélyéig [írja Bartók] az vagy süket érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű.”15
Forrás: FORTEPAN/Lissák Tivadar adományozó
Élete során sok méltatlan támadás érte Kodályt. Az 1920-as évek elején tapasztalt érthetetlen mellőzések későbbi ellenpontját Arany Sándor egyházzenész-karnagy visszaemlékezéséből érdemes idézni: „1952-ben fölkerestem Bereczky Albert püspök urat [írja] azzal a tervvel, hogy Kodály 70. születésnapja tiszteletére rendezzünk hangversenyt református egyházi kompozícióiból… A püspök úr föllelkesedett… Egy hét múlva újra felkerestem. Szomorúan fogadott, közölte, hogy a fölöttes hatóságok, nem vennék szívesen ezt a spontán ünneplést […]”16 Az állam részéről Kodály ekkor kapta meg második Kossuth díját. Kései mellőzésének jellemző példája pedig: hogy a próféciával is felérő Zrínyi szózata, az 1955. decemberi nagysikerű bemutatója majd az elbukott forradalom után, 1957-ben indexre került. A letiltást csak halála után, 1982-ben oldották fel, a centenáriumra való tekintettel.
Epilógus
Kodály teljes életet élt, nem készült a végső eltávozásra. Személyiségét mindig a bizakodás és a jövőbe vetett remény jellemezte. „1967 tavaszán, halála előtt két nappal jártam nála a korházban [emlékezik utolsó találkozásukra Ádám Jenő, a tanítvány] vidám volt, tréfás kedvű, elégedett.”17 Vázlatokat készített Az Isten harsonája megzenésítéséhez és lejegyezte A tűz csiholója dallamát.18 Halálos ágyán is ez kötötte le gondolatait:
„Mert Isten: az Élet igazsága,
Parancsa ez: mindenki éljen,
[…] mindenki örüljön,
[…] öröm-gyilkos féljen.”
Adyval távozott földi életéből és tisztelői, a „százszor bátrak és viharvertek” Arany Jánossal búcsúztak tőle. Temetésén Szabolcsi Bence zenetörténész mondott gyászbeszédet. Valóban bekövetkezett hát Reinitz Béla 1910-ben papírra vetett jóslata: Kodály a magyar kultúra harcosaihoz: Ady, Móricz, Bartók „felfedező, teremtő, faltörő és sziklabontó” nemzedékéhez tartozott és „költötte milliókra dús élte kincsét” – zárta beszédét a gyászoló barát.19 Végül pedig egy ezredforduló utáni kép: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét” – énekelte a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium kórusa az iskola fennállásának négy és fél évszázados évfordulóján a szerző Gárdonyi Zsolt orgonakíséretével – Arany János városában. Gárdonyi Zsolt, a Kodály-tanítvány (Gárdonyi Zoltán) tanítványa és fia, a jeles évforduló alkalmából ajánlásként ezt írta a partitúrára: „JELIGE – háromszólamú vegyes-karra és orgonára Arany János verssorai nyomán, a Nagykőrösi Arany János Református Gimnázium fennállásának 450. évfordulójára.(2007)” Ez is Kodály öröksége, mondhatjuk – protestáns öröksége, ha tetszik reformátussága. Becsüljük meg!
Jegyzetek
1 Bónis Ferenc: Élet-pálya: Kodály Zoltán, Balassi kiadó – Kodály Archívum, Budapest, 2011, 8.
2 Uo. 13.
3 Kovács József László: Zsoltárparafrázis és veszedelemének, In. Petrőczi Éva, Szabó András (szerk.): A zsoltár a régi magyar irodalomban, L’Harmattan, Budapest, 2011, 52,55.
4 Bónis, i. m. 19.
5 Uo. 148,149.
6 Uo. 659.
7 Árokháty Béla: Psalterium, Budapest, 1941
8 Dávid István: A kodályi pedagógia egyházzenei előzményei. In: Lázár Imre, Szenczi Árpád (szerk.): A nevelés kozmológusai, L’Harmattan, Budapest, 2012, 37.
9 Megjelent az Élet és Irodalom 1971. január 16-i számában
10 Székely Miklós: Ádám Jenő élete és munkássága. Püski, Budapest, 2000, 17.
11 Uo. 33
12 Karasszon Dezső: Gárdonyi Zoltán, Magyar zeneszerzők 8. Mágus, Budapest, 8.
13 Hargita Péter: Kodály Zoltán Nagykőrösön. In: Lázár Imre, Szenczi Árpád (szerk.): A nevelés kozmológusai, L’Harmattan, Budapest, 2012, 33.
14 Csomasz Tóth Kálmán: Dicsérjétek az Urat. Budapest, 1971, 200.
15 Bónis: i. m. 56.
16 Uo. 443.
17 Székely, i. m. 76.
18 Bónis, i. m. 52.
19 Uo.
