A túrázás fogalmáról mindannyiunknak más-más jut az eszébe: könnyedén teljesíthető kirándulás, városnéző gyalogtúra, természetjárás – vagy éppen alpesi környezetben zajló, bakancsot és állóképességet egyaránt próbára tevő magashegyi túra. Ez utóbbinak hódol a kolozsvári Bánhegyesy-család, amelynek valamennyi tagja kipróbálta már magát a hegyoldalak peremén vezető útvonalakon, párkányszerű ösvényeken, sziklákat kerülgetve, hogy a meredek emelkedőkön felkapaszkodva semmihez sem fogható élményekkel gazdagodjanak a „vékony levegőn”. Apával és lányával, Bánhegyesy Csabával és Bánhegyesy Nóra Orsolyával egy kötet formájában is lapozgatható túranapló kapcsán fejtettük meg a magashegyi kalandozások rejtelmeit, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában 2013 februárjában folytatott beszélgetésünk alkalmával.
Laczkó Vass Róbert: Fogyasztói társadalom polgárai lévén, a civilizációról elsősorban kényelmi szempontok szerint elmélkedünk. Pedig a még mutatóban lévő, hagyományos ázsiai közösségeket, ezen belül a tibeti kultúrtáj hegylakóit azért is érdemes testközelből, két-háromezer méteres tengerszint feletti magasságon megismerni, mert például a szó szoros értelmében vett családi tűzhely körül tüsténkedő, vagy éppen egy kézi szövőszéken babráló tibeti asszony látványa sajátosan egyedülálló élmény lehet...
Bánhegyesy Csaba: Ez valóban izgalmas látvány. Már egészen fönt, úgy 3500 méter környékén egy buddhista családhoz tértünk be megpihenni, ebédelni. Szőnyegeket készítettek kézi szövőszéken. Szerettük volna megvásárolni az éppen készülő darabot, mert hangulatos motívumokban pompázott, és elérhető volt az ára, nagyjából ötven eurónyi összegnek megfelelő. Úgy sejtettük, hogy egy héten belül, mire visszatérünk, el is készül a szőnyeg, mi pedig magunkkal vihetjük. Végül a dologból nem lett semmi: a szőnyeg ugyan elkészült, ám a zsákjainkban már semminek sem jutott hely, zsákon kívül cipelni pedig egyrészt kellemetlen, másrészt a szőnyegre nézve kártékony lett volna. Sajnáltuk otthagyni, de megfogadtam: ha visszamegyek, mindenképpen megveszek egy szőnyeget az asszonytól.
LVR: Játszom a gondolattal, hogy itt-ott, faluhelyen Erdélyben is kattognak még a régi szövőszékeink, a mesterséget akár el is tanulhatnánk a nagymamáktól. Érez odafent az ember egyfajta belső kényszert, hogy meséljen ezeknek az embereknek arról, kicsoda, honnan jött és melyek azok a kapcsolódási pontok, amelyek összekötnek bennünket? Egyáltalán: érdekelné a nepáli hegylakókat, hogy él egy „furcsa törzs” a Kárpát-medencében, ahol időnként – a Gyimesekben például – a Himalájának is becsületére váló kemény fagyok tudnak lenni, és ez a „furcsa törzs” mi vagyunk, Ázsiából nyugatra szakadt magyarok?
BCs: Hiszed vagy sem, ahol mi jártunk, ott előttünk legalább tizenöt évig egyetlen magyar sem járt. Adódik a kérdés: honnan tudjuk ezt ilyen pontosan? Nos, mikor beléptünk a környezetvédelmi övezetbe – vagy bármely más, ellenőrzött területre –, minden alkalommal elkérték az igazolványainkat, engedélyeinket, és bejegyezték az adatainkat egy kis füzetkébe. Mondhatnánk: regisztráltak minket. Útvonalanként számos ellenőrző pont van, ez pedig azért is jó, mert ha közben eltűnik valaki, követni tudják, merre járt és hol látták utoljára, hol kellene keresni. Túravonalunk utolsó, legmagasabban fekvő checkpoint-jánál egy tizenöt éve ott szolgáló szakemberrel találkoztunk, aki elmondta, hogy magyar útlevelet még sohasem látott. Innen tudtuk meg, hogy milyen ritka madarak vagyunk mi arrafelé. Persze magyaráztuk is, amikor kapcsolatba kerültük a helybeliekkel vagy az arrafele túrázókkal, kik vagyunk, honnan jövünk, néha még azzal az alaki hasonlósággal is eljátszadoztunk, ami a magyar és a nepáli magar népnevek között fennáll. (A magarok Nepál lakosságának mintegy hét százalékát kitevő, mongoloid jellegű népcsoport, a legnagyobb őshonos nepáli etnikum. A kétmilliós lélekszámú közösség kevesebb, mint fele beszéli a magar nyelvet, amely a nepáli Tribhuvan Egyetem nyelvészprofesszora, Dr. Madhav Prasad Pokharel szerint mintegy 16 százalékos hasonlóságot mutat a magyar nyelvvel – L. V. R.) Meglehet, hogy rokonok vagyunk, hiszen bő ezer éve még ázsiai nemzet voltunk, aztán csángáltunk csak el Európába.
LVR: Hittek is nektek?
BCs: Arról őket kellene megkérdezni. Magam sem igazán hiszem az ilyesmit, ám a lehetőséget nem lehet kizárni.
LVR: Az utolsó ellenőrző pont nyilván a célállomás közeledtét jelzi...
BCs: Lhonak – mert így nevezik a táborhelyet, ahonnan a vakmerőbbek ezen az útvonalon a Kancsendzönga meghódítására indulnak – csodálatos hely. A pásztorok házikóin kívül 4700 méteren már csak a lenyűgöző látvány fogad. Innen kapaszkodtunk föl 5100 méteres magasságba. Csekély, 400 méternyi a szintkülönbség, amely idehaza mondjuk a Feleki-tetőre való másfél órás gyalogtúrát jelentené. Ott viszont a körülmények sokkal szélsőségesebbek: a levegő nagyon ritka, feleannyi oxigénnel, mint amennyihez hozzászoktunk. Egyszerűen alig lehet menni. Számolni kellett azzal is, hogy a pásztorcsalád, amely szállással kínált és megosztotta velünk a reggelijét, nem szolgálhatott mással, mint campával, azaz forró vízzel felöntött árpaliszttel.
LVR: Himalája puliszkája?
Bánhegyessy Nóra Orsolya: Pontosan. Be kellett vakolni a szánkba. Nagyjából olyan íze lehet, mint a homoknak, de nincs egyéb. Megettük, finom volt, amennyire lehetett, és az ebből nyert energiával kapaszkodtunk fel három-négy óra alatt az alaptáborig, amelynek Pang Pema a neve. Tovább nem is merészkedtünk, hiszen itt elfogy az ösvény. Az alpinisták innen kezdik a táborok építését, itt kezdődik az extrém.
LVR: Nem fölösleges teher ilyen körülmények között a fényképezőgép? Hiszen annyian, annyiszor megörökítették már ezt a vidéket!
BNO: Szó sincs róla. Külön élmény lefényképezni a csúcsokat a maguk természetes valóságában, olyannak, amilyennek csak mi látjuk őket. Mindegyik „egyéniséggel” bír: a Chang Himal recézett csúcs, a Kirat Chulinak sátor-teteje, a Kancsendzönga nagy tömbjének viszont gorilla-képe van, míg a Nepál-csúcs horizontján, az égen túl ott rejtőzik Tibet.
LVR: Mihez kezd az ember 5140 méteres tengerszint feletti magasságon?
BNO: Eszébe sem jut, hogy kezdeni kellene valamit. Több ott az ég, mint a levegő. Úgy éreztem, mintha megállt – vagy inkább eltűnt volna az idő.
BCs: Bevallom, én elérzékenyültem. Megöleltem a társaimat, és könnybe lábadt a szemem, hiszen elértük a célunkat. Nem volt könnyű felkapaszkodni, szusszantunk hát egy kicsit. Ebéd helyett megettünk egy-egy zacskós levest, amit a fent lévő egy szál embertől vásároltunk, majd elindultunk visszafele.
LVR: Zacskós levesért mentetek a Kancsendzöngára?
BCs: Magasabban már aligha fogok enni bármit is, de zacskós levesért is megéri! Minden beszélgetés, természetfilm, fénykép vagy könyv a témáról csak halvány kópiája lehet annak, amit mi magunk tapasztaltunk. Soha senki ne elégedjen meg a fényképekkel és a könyvekkel, hanem szedje szépen a sátorfáját és a túrabakancsát, kapaszkodjon fel, és lásson a saját szemével. Sem szó, sem kép nem elég ahhoz, amit odafent át lehet élni.
LVR: Ekkora lelkesedéssel akár tovább is mehettetek volna. Nem azért alaptábor az alaptábor, hogy az legyen a kiindulópont?
BCs: Nem kísért engem a csúcstámadás lehetősége. Az én helyem nem a halálzónában van, eszem ágában sincs, hogy kimenjek az élettérből. A csúcstámadás olyan, mint az orosz rulett: elindulsz, és vagy visszajössz, vagy nem. Orosz hegymászó mesélte 2007-ben – az Annapurnáról ereszkedtünk lefele –, hogy tízen voltak fent az Everesten, amikor jött egy lavina, és nyolcat közülük végleg elsodort. Azzal illusztrálta a történetét, hogy megmutatta néhány maradék ujját, ami nem fagyott le akkor. Ilyen kihívást nem hiszem, hogy vállalnia kell az embernek. Az alpinizmus 7000 méter fölött játék az élettel. Van benne sport, van benne szépség és izgalom, ám annyira ki vagy szolgáltatva az elemek szeszélyének, hogy az egésznek elvesz a varázsa. Van egy alpinista mondás: neked kell vigyáznod magadra, mert a hegy nem fog vigyázni rád. Ez hatványozottan így van a nyolcezreseken: az életével játszik, aki oda fölmegy.
LVR: Érezted bárminek is a hiányát odafent?
BCs: A család másik fele hiányzott. Annyira túlárad az élmény, hogy szinte kívántam megosztani a szeretteimmel, de sem a feleségem, sem a fiam nem lehettek ott. Az első műholdas telefonkapcsolás lehetősége kétnapi távolságra volt tőlünk, de csodának éreztem azt is, amikor beszélhettem végre Kolozsvárral.
LVR: Közismert az evangéliumi történet az Úr színeváltozásáról. Péter apostolnak annyira jó volt a magas hegyen, hogy rögtön ott lesátrazott volna. Parafrázissal élve kérdezem: építenél házat odafönt?
BCs: Úgy fordítanám le magamnak a kérdést, hogy élnék-e ott szívesen? Talán igen, ismerek is holland férfiakat, akik nepáli hölgyet vettek feleségül, így odahonosodtak. Ebben is van kalandvágy: letelepedni és ott ragadni. Lehet vállalni azt az életmódot is. Szintén az Annapurnán történt: két hete voltunk már bent a vadonban, amikor egy menedékházban a kezembe került egy francia folyóirat. Ki volt képes odáig felcipelni, nem tudom. Valamilyen autócsodát reklámoztak benne. Hát nem őrültség ez az Annapurnán? Megszokni a bakancsot, a hátizsákot és a természet szeszélyeit, aztán egy folyóiratban szembesülni azzal, mennyire abszurd is tud lenni a „civilizáció”: rohanás a sok semmiért, fölösleges vasért, csillogásért, mindenért, ami odahaza annyira természetesnek tűnik. A tibeti kultúra tisztasága rendkívül vonzó.
LVR: Ugyanilyen vonzónak tűnik a túravonalak tisztasága is? A serpák mostanában sokat panaszkodnak a teleszemetelt nyolcezresekről. Mennyivel másabb a helyzet négy-ötezer méteren?
BNO: A szemét inkább az alsóbb szinteken probléma, gyakran kifejezetten kellemetlen a látvány. A magashegyi, tibeti falvakban azonban már sokkal rendezettebb és tisztább is minden.
LVR: Szomorú dolog lejönni?
BCs: Egy kicsit igen: miután elértük a célt, visszafele kezdett pörögni minden. Fiziológiai szempontból persze nagy megkönnyebbülés volt lefele jönni, száz-kétszáz méterenként javult az erőnlétünk, egyre mélyebben tudtunk lélegezni, a növekvő oxigén-koncentrációval egyenes arányban lett úrrá rajtunk egyfajta eufórikus állapot.
LVR: Nyugat-Bengált hogyan kapcsoltátok bele a történetbe?
BCs: Szervezési malőrnek köszönhetjük, hogy átruccantunk Dardzsilingbe. Katmanduból nem sikerült repülőjegyet váltanunk Delhibe sem előzőleg, sem pedig helyben. Így nem maradt más választásunk, mint úgy szervezni meg a lefele vezető gyalogtúrát, hogy átgyalogolhassunk Indiába. Dardzsiling viszonylag közel esik az indiai-nepáli határhoz, semmi okunk nem volt kihagyni. Budapesten persze már indulás előtt beszereztük az indiai vízumot.
LVR: India északi csücskében mi változik Nepálhoz képest?
BCs: Alig valami. Szikkim, India legkisebb szövetségi állama viszonylag gyéren lakott, szintén a Himalája területén fekszik. Sziliguri viszont már nyugat-bengáli város, innen délre húzódik az a 60 kilométer széles korridor, amely Nepált és Bangladesht elválasztja egymástól, Szikkimet és Dardzsilinget pedig összeköti Indiával. Ez már a kerék birodalma, tele motorbiciklivel, autóbuszokkal, gépkocsikkal. Zsúfolt és poros volt minden, azonnal érezni lehetett, hogy síkvidékre értünk, és hirtelen sajnálni kezdtük a magunk mögött hagyott gyönyörű hegyvidéket. Ennek ellenére – és minden nyomorával együtt – India csodálatos, színes forgatag, gyalog talán még szebb lehet.
LVR: Dardzsiling indiai léptékkel mérve jelentéktelen hegyvidéki település, egy India és Nepál határvidékén gyalogtúrázó magyar számára viszont kötelező megállóhely.
BCs: Természetesen. Kőrösi Csoma Sándor életművéről és utazásairól mindenki szívesen olvas már gyerekkorában, illik róla megemlékezni, hiszen hazánkfia volt, ha pedig csak 80 kilométernyire vagyunk Dardzsilingtől, akkor el is kell oda menni! Szép, tiszta, kellemes üdülőváros, brit koloniál típusú építkezéssel. Mindenképpen szebb, tisztább és vonzóbb, mint Katmandu.
LVR: Nekünk, magyaroknak az a kényszerképzetünk, hogy Kőrösi Csomáról világszerte tudják, honnan jött és mivel járult hozzá az egyetemes kultúrához. Ez koránt sincs így. Dardzsiling azonban egy Marosvásárhely méretű kisváros, ott akár számon is tarthatják, hogy ki nyugszik az angol temetőben, állítólag ő az első nyugati bodhiszattva...
BCs: Dardzsilingben vonatjegyet vásárolni nagy kaland, ám meglepő volt, hogy ugyanabban a jegyirodában gondolkodás nélkül útba igazítottak, mikor afelől érdeklődtünk, hogy merre van a brit keresztény temető, ahol a magyar tibetológus, Kőrösi Csoma Sándor nyugszik. Nem volt nehéz megtalálni: könnyű sétányira volt a város főterétől. Maga a síremlék annyira közel van a főúthoz, hogy kívülről is látni lehet. A sírok többsége nagyon elhanyagolt állapotban van, de a temetőt senki sem bántja, a Kőrösi-síremléket pedig becsben tartják és gondozzák. A temető gondnokai különböző emlékkönyveket is elővettek, ahová bejegyezhettük a nevünket.
LVR: Dardzsilingből másfél napig tart a vonatozás Delhibe. Lehet élvezni a tizenötmilliós nagyváros nevezetességeit egy ilyen fárasztó zötykölődés után?
BCs: Két és fél napot tölthettünk Delhiben, és ez éppen elegendő volt, hogy megszeressük Indiát. Jólesett az ott élő emberek közt lenni: szinte sugárzik belőlük is, környezetükből is az a hatalmas kulturális örökség, ami Indiára jellemző. Külön élmény volt Mahatma Gandhi gondolatairól és hitvallásáról a helyszínen elmélkedni, hiszen az erőszakmentes ellenállási mozgalom története, Gandhi cselekedetei ifjúkori olvasmányaim közé tartoztak. Azóta, ha tehetem, dokumentumfilmet és úti filmet is szívesebben nézek Indiáról.
BNO: Egyszerre sokat és keveset láttunk Delhiből. Emlékezetes például a Mahatma Gandhi által avatott hindu templom, a Lakshmi Narayan vagy a bahái vallás indiai központi szentélye, a Lótusz-templom. Az India-kapu tulajdonképpen egy diadalív, amely az első világháborúban és más háborúkban elpusztult, brit zászló alatt szolgáló indiai katonák névsorát jeleníti meg, a Vörös Erőd pedig egy erődkomplexum, amely a Mogul Birodalom központja volt egykor.
LVR: A tibeti szőnyeg színeinek, motívumainak, amelyet a hegyen hagytatok, bizonyára más örül azóta, de mégsem tértetek haza üres kézzel. Milyen apróságok, tárgyi emlékek férnek össze azzal az egyedülálló élménnyel, amit egy magashegyi túra jelent a világ tetejének peremvidékén?
BNO: Leginkább a rituális tárgyak nyűgöztek le: egy különösen szép hangú csengő és egy tibeti selyemsál, amelyet a kísérőnk a tisztelet jeléül a nyakunkba akasztott, amikor elköszöntünk tőle, továbbá egy kis kézi imamalom, amelyet a buddhisták imádság közben pörgetnek, mindig a Nap járásával megegyező irányba, vagyis balról jobbra, hogy a benne lévő papírtekercsre nyomtatott szent szöveg, az Om Mani Padme Hum folyton duruzsoljon. A mani mantrát egyébként folyamatosan hallani lehet a tibeti településeken. De hoztunk imazászlócskát is, amelynek minden libbenése egy-egy imádságot jelent.
BCs: A Himalája szeles hegyvidékén sosem hal el az imádság. Ha csúcsok árnyékában jár az ember, ahol az átkelés egy-egy hágón már komoly megpróbáltatást jelent, és tonnaszám lát a sziklákra kifeszített imazászlókat lengeni, akkor elakad a szava.
LVR: Hogyan születik egy útinapló, miként válik belőle útikönyv és miért éppen Namasztééé... a címe?
BNO: Minden olyan csodálatosnak tűnt, hogy féltettem elfelejteni. Már a hegyen írogatni kezdtem, később nézegettem a fényképeimet, és mindenképpen rögzíteni akartam az élményeimet. Könyv azért lett belőle, mert szerettem volna, ha rájönnek az olvasók, mi mindent lehet átélni egy ilyen utazás, magashegyi túra alkalmával. Kedvcsinálónak szántam, ezért is írtam bele mindent, amit érdekesnek találtam, és mindenkinek ajánlom, aki tiszteli és szereti a természetet, kedveli a tőlünk távol eső népek kultúráját. Útközben sok emberrel találkoztunk, akik összetették a kezüket, a homlokuk elé emelték, meghajoltak és egy hosszú „namaszté”-val üdvözöltek, ami olyasmit jelent, hogy „Köszöntöm tebenned az Istent!” Mi is így cselekedtünk, és annyira megszerettem ezt a köszöntési formulát, hogy végül ez lett a könyvemnek a címe. Namasztééé... hogy szép hosszan kicsengjen!
(A felhasznált fotók Bánhegyesy Nóra Orsolya felvételei)
