A hitélet és a megmaradás erős vára

A 2014-es esztendőben Temesvár ágostai hitvallású evangélikus közössége temploma felszentelésének 175. évfordulója megünneplésének keretében további két kerek jubileumot köszöntött: 190 esztendeje alakították meg a Béga-parti város lutheránusai és kálvinistái „egyesült evangelico-reformata eklézsiájukat”, jelenlegi lelkészük, Kovács Zsombor tiszteletes pedig pontosan két évtizede szolgálja az evangélikus gyülekezetet.

A hitújítás kezdeti korszakában, a 16. század első felében a történelmi Magyarország alvidéke, a Temesköz, valamint katonai és közigazgatási központja, Temesvár a protestantizmus előretolt bástyájává vált. Dél-keleti irányban a Szörényi hegyek képezték – nem csak magyarországi, hanem európai viszonylatban is – azt a szélső határt, ameddig a Luther Márton és a nyomába lépett reformátorok hitelvei, radikális eszméi eljutottak, fogékony talajra leltek, komolyabb visszhangot keltve gyökeret is vertek. A tájegységen hatalmas birtokokkal rendelkező Brandenburgi György őrgróf, valamint a Telegdy, Patócsy, Csáki, Jaksics, Mágócsi, Nadányi és Massai családok tagjai, illetve a temesi ispáni és temesvári várkapitányi tisztet viselő Pertényi Péter, Török Bálint és Petrovics Péter voltak a Marostól délre elterülő országrészben a hitújítás legbuzgóbb hívei. Ők voltak anyagi és eszmei támogatói, nem egyszer erőszakos terjesztői. Temesvár erődített vára – amelynek falai között protestáns iskolát létesített és működtetett Szegedi Kiss István – Buda eleste után 11 évvel, 1552. július 27-én került az oszmán hódítók kezére, akik aztán 164 évig uralták az ejalet-központtá „rangosított” települést és az ország déli részét.

A Temesköz magyar lakossága részben elmenekült, részben kipusztult a hódoltság több mint másfél évszázada alatt. A nyugati rítusú keresztény hitélet is lassacskán összezsugorodott, elhamvadt, jószerivel meg is szűnt a Maros és az Al-Duna közén. A félhold uralmát a 18. század elején az osztrák hadaknak sikerült kemény harcok árán megtörniük. Temesvárra 1716. október 13-án vonult be az Eugen von Savoya herceg vezette császári armádia, Habsburg-gyarmattá, Bécsből kommandírozott és irányított „kincstári birtokká” változtatta a meghódított tartományt, amelynek nevét önkényesen, történelmietlenül Bánátra változtatták. A korábbi magyar földesurak leszármazottainak nem szolgáltatták vissza jogos örökségüket, családi birtokaikat. A tejhatalmú főparancsnok, Eugen von Savoya herceg rendeletben tiltotta meg, hogy a császárvárosból kormányzott területre kurucok és protestánsok költözzenek. Az Osztrák Birodalom németesítő politikáját előmozdító szigorú parancsával lényegében napjainkig hatóan megszabta, befolyásolta és meghatározta a provincia nemzetiségi és felekezeti összetételét.

Évtizedek múltán, a Temesi Bánság területének visszacsatolása Magyarországhoz s a vármegye-rendszer 1779-es visszaállítása, illetve a „kalapos király”, a felvilágosodással ideig-óráig rokonszenvező II. József 1781. október 25-én kiadott „türelmi rendelete” tette lehetővé a protestánsok újbóli megtelepedését a Maros és az Al-Duna közén. Lutheránus és református hivatalnokok, iparosok és napszámosok kezdtek lassan beszivárogni, majd fokozatosan gyarapodni a Vauban-típusú új téglavár falai között is, akik a lieblingi lutheránus anyaegyház fíliájává szerveződve vetették meg szervezett hitéletük alapjait. Két évtizeden át, 1804-től 1824-ig, amikor a lieblingi evangélikus lelkész Temesvárra látogatott, vagy esetleg más protestáns pap vetődött a Bánság fővárosába, a katonai kórház egyik termében gyűltek össze az ágostai és a helvét hitfelekezethez tartozó temesváriak, valamint a Bánság fővárosában szolgáló protestáns katonák Isten igéjének meghallgatására. Összefogva, egységbe tömörülve a lutheránusok és a kálvinisták 1824. november 28-án alakították meg a Béga-parti város „egyesült protestáns eklézsáját”.

A kezdet éveiben, a korábban az Arad vármegyei Fazekasvarsándon szolgáló Simon Sámuel lelkészi működésének időszakában az istentiszteleteket egy, a belvárosban bérelt házban tartották, amely egyúttal a papnak is hajlékot nyújtott. Hosszabb távra a kényszer szülte, átmeneti megoldást sem a gyülekezet, sem a lelkész, sem pedig az egyházi főhatóságok nem tartották üdvösnek és célravezetőnek. Valójában már az eklézsia megalakulásának legelső pillanatától elkezdődött a gyűjtés, az adakozás a templomépítési alapra. Komoly gondot okozott a templom, a papi lak és az iskola felépítésre alkalmas telek megszerzése a katonai és polgári épületekkel megrakott belváros területén. Sikertelen instanciázások, kérvényezések után a fiatal egyházközség „a maga tulajdon pénzén” – ezüstben „lepengetett” 781 forint 10 krajcáron – vásárolt 1828-ban három szomszédos házhelyet a vár belterületén a Terézia-bástyája közelében.

A temesvári evangelico-reformata egyesült eklézsia híveinek maroknyi közössége 1831-ben 280 lutheránusból és 54 reformátusból állott. A telekvásárlást követően az egyháztagok haladéktalanul hozzáláttak a legszükségesebb egyházi épületek falainak fölhúzásához. A Hilt Nándor pesti műépítész és Glatz János aradi mérnök tervezte templom alapkövének ünnepélyes letétele 1831. május 5-én volt.

A Palikutsevny-féle házban kialakított imateremben Johann Hermann lieblingi evangélikus pap tartott rövid szertartást, amelyen a templomi énekeket a római katolikus püspöki székesegyház kórusa szólaltatta meg Joseph Kratochwill vezényletével. A megjelentek ünnepi menetben vonultak az építőtelepre. A dómtemplom elől haladó énekkarát a protestáns iskola tanulóifjúsága követte, majd tizenkét lelkész s az egyházi élőljárók kíséretében Simon Sámuel szarvasi evangélikus főesperes vitte a dobozba helyezett alapkövet, amelybe latin, német és magyar nyelven metszették be a Szántó János kurátor megfogalmazta szöveget. A lelkészek és a temesvári protestáns egyházközség előljárói nyomában haladt báró Prónay Albert a békés-bánáti evangélikus esperesség világi főfelügyelője, a temesvári katonai parancsnokság magas rangú tisztjei, a római katolikus és a nem egyesült görögkeleti papság, Temes vármegye rendei, a királyi kamara bánsági főtisztviselői, Temesvár szabad királyi város képviselőtestülete. Több száz katona és civil zárta a sort. A vártöltés közelében elterülő építőtelepen az alkalomhoz illő ünnepi beszédek hangzottak el, amelyek között a római katolikus püspöki székesegyház kórusa fúvós hangszerek kíséretével emelkedett hangvételű, ünnepi dalokat adott elő. A népes sokaság, a nagy számban összegyűlt hívek, vendégek és érdeklődők előtt református részről a debelyácsi lelkész, Keszthelyi Sándor tartott a keresztyén templom, iskola és közösség jelentőségét, rendeltetését és „fölötte szükséges voltát” méltató, érzékletesen kidomborító beszédet. Németül Simon Sámuel, békés-bánáti evangélikus főesperes, szlovákul pedig Haan János békéscsabai evangélikus lelkész prédikált. Az ünnepségen résztvevő lelkészek segédletével Simon Sámuel főesperes elhelyezte és megáldotta az alapkövet. A jelenlevők mély megilletődöttséggel, fokozott figyelemmel nézték végig, amint a követ a tíz láb mély és a kilenc láb széles fundamantum falába illesztette.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett az építkezési munkálatok folyamatosságának biztosításában, a szükséges anyagi eszközök előteremtésében és fölhajtásában az egyesült evangelico-reformata gyülekezet fiatal, rendkívül ambíciós és tevékeny papja, Karner Vilmos, aki 1830-ban 26 esztendős korában került a protestáns hívek meghívására Temesvárra, ahol az első pillanattól kezdve megnyerte s kerek három évtizeden át, 1860. február 2-án bekövetkezett haláláig, töretlenül meg is őrizte híveinek rokonszenvét és ragaszkodó szeretetét.

A lelkész és az egyházközség presbitériuma összehangolt erőfeszítései, lankadatlan fáradozásai eredményeként kerültek sorra tető alá a temesvári egyesült evangelico-reformata eklézsia épületei a belváros napkeleti peremén. A paplakot s a falai közt kiképzett imatermet 1832. november 4-én fejezték be és avatták fel. Németül Simon Sámuel szarvasi lutheránus főesperes és Karner Vilmos temesvári lelkész prédikált, s mivel a református papságot senki sem képviselte az ünnepi szertartáson, magyarul Csermák János tótkomlósi evangélikus lelkész hirdetett igét. Zsoltárokat, egyházi énekeket ezúttal is a római katolikus dómtemplom kórusa énekelt. A Károly-gyalogezred egyik százada díszlövésekkel köszöntötte a temesvári protestáns papi lak tető alá kerülését, felavatását. A 600 férőhelyesre tervezett imaházon, a parókián és az elemi iskolán kívül a lelkész, a tanító, az eklézsiai jegyző és az egyházfi lakásait foglalta magába a takaros épületegyüttes, amelynek összértékét mintegy 30 000 koronára becsülték az 1830-as évek közepén.

A templom és a paplak felépítésére fordítandó adományok gyűjtése az 1830-as évek folyamán szakadatlanul folyt. Karner Vilmos nemcsak a Bánság protestánsaitól kért segítséget, hanem adakozásra szólította fel Temesvár tehetősebb római katolikus és görögkeleti vallású polgárait is. Beutazta ugyanakkor a Bánságot, valamint Magyarország több tájegységét kegyes adományokat gyűjtve. Viszonylag rövid idő alatt sikerült 9000 forintot összeszednie, illetve előjegyeztetnie.

Karl Fischer, újaradi kőműves-mester, építkezési vállalkozó – aki a kivitelezési munkálatok elvégzésére kiírt árverésen a legelőnyösebb ajánlatot tette – 1839 őszére fejezte be a vakolási, festési és belsőépítészeti munkálatokat. 1839. október 27-én, a reformáció évfordulójának előestéjén került sor a „templomszentelési öröminnepre”.

A jeles napon a papi lakon gyűltek össze az eklézsia előljárói, valamint a meghívott egyházi és világi méltóságok. Délelőtt 10 órakor páronként haladva rendezett menetben vonult át az ünnepségen résztvevő hét evangélikus és három református lelkész a parókiáról a templomba az esős idő dacára az épület udvarán, valamint az utcán is nagy számban egybesereglett sokaság sorfala előtt. A menet élén kezében egy kisméretű kereszttel és a felépült templom kulcsával a Bánság ágostai hitvallású esperese, Ambrózy Mátyás haladt. Õt követték palástosan a „szentelt edényeket s egyéb oltári ékességeket, jelesen az ostyatartó ezüstszelencét, poharat, bibliát, ostyatartókat stb.” vivő papok. A templom azidáig zárt ajtaját a „Mindenhatóhoz bocsátott szíves fohászkodás után” a bánáti evangélikus esperes nyitotta ki, majd az oltár elé vonulván átvette a lelkipásztoroktól, s „renddel az oltárra rakta” a szentelt eszközöket. „A székek a legdíszesebb renddel megtelvén a karzaton levő kisded, de szép hangú orgona megszólalt, s a helybeli – mégpedig német – színésztársaság egybehangzó ömledezessel elkezdette az isteni tiszteletet egy versénekkel, másik verset énekelt a gyülekezet a bástyára helyezett tarack dörgések és a templom előtt rendben álló katonaság fegyverropogási között, melyek a szentelési öröminnepi szertartások idején többízben megújíttattak. A tisztelt esperes Ambrózy Mátyás úr az éneklés megszűnvén az oltár előtt német nyelven kezdette és végezte áhítatos foglalatosságát, szívre hatván beszélvén a reformációnak hasznairól s ennek németországi kezdőjéről és felállítójáról, s más a szent célhoz tartózó dolgokról. Ennek végzése után újra megzendülvén az orgona az említett színésztársaság eléneklette a gyülekezettel együtt a mi Énekeskönyvünkből a 233-ik Dicséretnek 3-ik versét magánosan, a 8. versét pedig a gyülekezettel. Ennek végződése után magyar nyelven imádkozott a prédikáló T. Szél Sámuel úr szokott ékesen szólással minden jelen volt magyar nyelvet értők közmegelégedésére t. Móz. 28:17 »Ez hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a mennyeknek kapuja«.” – rögzítette szemtanúként részletes beszámolójában az eseményeket Tóth Ferenc, a kálvinisták egyházvidéki jegyzője.

A magyar nyelvű prédikációt követően a Teodor Müller vezette temesvári német színtársulat tagjai német nyelven szólaltatták meg magánosan, illetve a gyülekezettel együtt az egyik zsoltár két versét. Ugyancsak németül prédikált és imádkozott az „ágostai vallástételűek módja szerint” a helybeli lelkész, Karner Vilmos is. A kórus újabb német nyelvű éneke után láttak hozzá a szent szakramentumok kiszolgáltatásához. „Elsőben ágendát s szokott könyörgéseket mondott az oltár előtt az egyházvidéki jegyző a reformátusok szertartása szerént magyar nyelven, azután pedig a jelen volt mindkét vallástételű lelkészeknek kenyeret és ostyát adott kinek-kinek a maga szokott módja szerént, hanem a világi részen lévők közül a reformátusok ostyát, az evangélikusok pedig kenyeret vettek az előre kicsinált egyesség nyomán. A poharat T. Ambrózy úr osztogatta. Az Úr vacsorája kiszolgáltatása után egy evangélikus vallású szüléktől származott kisdedet a traktuális jegyző a reformátusok, egy református kisdedet pedig az evangélikusok szokott módja szerént a lieblingi T. lelkész keresztelt meg. Végre egy pár lieblingi házast esketett össze a padinai prédikátor német nyelven. Az öröminnepi ceremóniát a kórus harmóniás zengedezése rekesztette be német nyelven délutáni egy óra után puskák és tarackok dörgései között” – írta fentebb már idézett beszámolójában Tóth Ferenc.

Mivel az oltár díszítésére szánt, Szent János apostolt ábrázoló kép nem érkezett meg Pestről a templomszentelés ünnepére, a temesvári görögkeleti püspök, Samuil Masirevics engedett át, adott kölcsön az ünnepi alkalomra a Dóm-téri ortodox székesegyházból egy alkalmas, a célnak megfelelő festményt.

A vár északkeleti bástyájára néző templomnak a felavatáskor még nem volt tornya. Azonban az egyesült eklézsia előljáróságának feltett és eltökélt szándéka volt, hogy minél előbb harangokkal felszerelt tornyot is emeljen a templom fölé, amelyet kezdetben csak a homlokzatára szerelt nagy aranyozott kereszt „jelölt” és emelt ki a szomszédos nagy épületek sorából. Nemes törekvését, eredeti elképzelését és tervét a presbitérium az anyagiak szükössége, illetve a közbejött nagy horderejű történelmi események miatt nem tudta megvalósítani. Több mint hat évtizednek kellett eltelnie, amíg 1902-ben Löffler Lipót temesvári építész tervei alapján megépülhetett végre napjainkban ismert alakjában az ágostai hitvallású evangélikus templom tornya, amelybe 1903-ban húztak fel három harangot. Kettőt „besoroztak”, hadi célokra elrekviráltak 1917-ban. Közel száz esztendeje egyetlen harang lakik a zömök toronyban, amelynek javításához, konszolidálásához a templom felszentelésének 175. esztendejében láttak hozzá.

Óriási fegyverténynek számított, hogy nyomban a megalakulását követő esztendőben, 1825-ben, a temesvári evangelico-reformata egyesült eklézsia felállította saját elemi népiskolájat is, amelyben kezdettől fogva a kötelező tantárgyak sorába tartozott a magyar nyelv oktatása is. A protestáns tanintézet úttörő szerepet vállalt és töltött be a magyar nyelv ápolása, valamint terjesztése terén a Bánság fővárosában. Emiatt a Béga-parti város lakossága közönségesen „magyar iskolaként” emlegette, ismerte és tartotta számon a főként a környékbeli földesurak, a vármegyei nemesek, hivatalnokok kezdeményezésére és hathatós anyagi hozzájárulásával fenntartott és működtetett tanintézetet, amely a mindenkori parókus lelkész, valamint a melléje felügyelőkké választott világiak gondnoksága és irányítása alatt állott.

A temesvári protestáns közösség életében is gyökeres változást hozott az 1848-as szabadságharc kitörése. Temesváron 1848. március 21-én a katonai dísztéren, amelyet Szabadság térré kereszteltek át, négy felékesített oltárt állítottak, melyeknél a vallásegyenjogúság jelképezésére és hálaadásul az elért vívmányokért egyszerre római katolikus, evangélikus, görögkeleti és zsidó szertartás szerint istentiszteleteket mutattak be. A protestáns istentiszteletet Karner Vilmos (1804–1860) evangélikus esperes tartotta. Az egyesült evangelico-reformata eklézsia presbiterének fia, Franz Georg Gottfried Feldinger (1819–1903) ügyvéd, lapszerkesztő és műfordító – aki később, 1861-ben Földényi Frigyesre magyarosította a nevét – megzenésítette Petőfi Sándor Nemzeti dal és Nem tagadom, magyar vagyok című költeményeit.

A honvédseregek csak 1849 tavaszán Erdély területének, valamint Arad várának felszabadítása után láthattak hozzá Vécsey Károly és Bem József tábornokok parancsnoksága alatt az osztrák katonaság által a császárhűségén megtartott temesvári vár ostromához, amely 107 napon át folyt. Több mint 40 000 bombát, gránátot és ágyúlöveget zúdítottak a magyar honvédek a vár falaira és belterületére, ahol egyetlen épület sem maradt sértetlenül. Súlyos bombatalálat érte 1849. július 31-én a temesvári egyesült protestáns egyháznak azt az épületét is, amely a reál-gimnáziumnak nyújtott otthont. Az épület romba dölt, teljesen használhatatlanná vált, telkét az egyházközség később el is adta. A várban maradt polgárokhoz hasonlóan, akik a házak pincéiben, az erődítmények kazamatáiban, a templomokban kerestek menedéket, Karner Vilmos főesperes is az egyház tulajdonát képező épületek alagsorába meghúzódva vészelte át az ostrom nehéz hónapjait. Az egyházi épületek falában megőrződött, s napjainkban is látható egy becsapódott 1849-es ágyúgólyó.

A magyar szabadságharc – amelynek utolsó nagy fegyveres ütközete Temesvár közelében, a Csóka-erdő, Újbessenyő és Szentandrás között zajlott le – leverését a megtorlások zord korszaka követte a Bánságban is. A gyűlöletes Bach-rendszernek véget vető Októberi Diploma kibocsátása után alig három héttel, 1860. november 13-án szentelte lelkésszé dr. Székács József evangélikus szuperintendes Kramár Bélát, aki Temesvárra kerülve a református Dömötör Károly parókus oldalán segédlelkészként és tanítóként szolgált. 1860-ban vezették be és rendszeresítették a temesvári protestáns templomban a szlovák nyelvű istentiszteleteket is. A néhány esztendeig lelkészként Lugoson működő Krámár Bélát Dömötör Károly eltávozását követően választotta és hívta meg rendes lelkészévé a temesvári „egyesült protestáns egyházközség” presbitériuma, amely teljesen felújított papi lakkal fogadta korábbról már előnyösen ismert papját, aki 1868. szeptember 7-én kezdte el szolgálatát.

A két évvel később, 1870-ben megejtett népszámlálás adatai szerint Temesvár városának 32 223 fős lakosságából 1120 vallotta magát ágostai hitvallású evangélikusnak, 629 reformátusnak és 2 unitáriusnak.

Temesvár reformátusai körében a valós és vélt sérelmek, súrlódások, nézetkülönbségek sokasodásának hatására az 1880-as évek második felében élénk mozgalom indult, amely a lutherá­nusoktól való elszakadást és külön eklézsia alakítását tűzte céljául. Az új egyházközség megalakításának előkészítésére, a terv megvalósításának keresztülvitelére kezdeményező és szervező bizottságot alakítottak, amelynek elnökévé dr. Bécsi Gedeon főorvost, a városi kórház igazgatóját választották. Temesvár önálló református gyülekezete 1890. december 28-án alakult meg a vármegyeház dísztermében, ahol 1891. január 1-én az első istentiszteletet is tartották.

A szétválás nem volt feszültségmentes, a közös javak elosztása gerjesztette a legtöbb nézeteltérést, sokáig elhúzódó pereskedés is lett belőle. A templom a lutheránusok birtokában maradt. Az evangélikus eklézsia 1909-ben bankkölcsönből 30 000 koronával kárpótolta a református gyülekezetet.

A nyugdíjba vonult Krámár Béla örökébe 1911-ben Bohus Károly (1862–1932) került lelkészként a temesvári luthe­ránus egyházközség élére, akit 1919-ben az egyházmegye főesperesévé választottak. 1906-ban és 1910-ben a pancsovai választókerületet képviselte a magyar Országgyűlésben. A Bohus Károly elhunytával megüresedett lelkipásztori állásra a temesvári evangélikus egyházközség a Brassó megyei Pürkerecen szolgáló Argay Györgyöt (1893–1974) hívta meg, aki 1933-ban a Béga-parti városban megindította és szerkesztette a Luther Zeitung-Luther Újság című egyházi lapot, amely 1936–38-ban immár csak magyar címmel és magyar nyelven közölt anyagokkal látott nyomdafestéket. Felszentelésének centenáriumi ünnepségére, amelyet 1939. október 27-én ültek meg, Argay György irányításával a gyülekezet teljesen felújította a magyar, német és szlovák lutheránusok imahelyét. „A templomot szinte ujjá teremtettük. A torony keresztjétől le a fundámentumokig mindent megmozgattunk, és ami nem volt jó, kijavítottuk. Új ablakokkal szereltük fel, új padozattal láttuk el, kifestettük, a falakba a nedvesség levezetésére szellőztető lyukakat fúrattunk. Az egész templomnak ízléses, hangulatos, meleg, szép formát adtunk, hogy külsejében is hirdesse az Isten dicsőségét és felemelje az ember szívét. Most lett igazán a miénk ez a templom, amikor a mi áldozatainkat és a mi verejtékünket is beleépítettük a megszentelt falakba” – írta Argay György főesperes a temesvári evangélikus templom száz éves emlék­ünnepére Minden lehetséges a hívőnek. Egy evangélikus templom története címen összeállított füzetében. A templom felszentelésének századik évfordulóján márványtáblán idézték a templomépítő Karner Vilmos emlékét és rögzítették az épület felújításának tényét. Előbb az egyházmegye főesperesévé és az egyházkerület püspökhelyettesévé léptették elő, majd 1941. április 27-én az aradi székhelyű magyar evangélikus egyházkerület püspökévé választották Agray Györgyöt, akinek vezető lelkészi és szuperintendensi ünnepélyes beiktatása 1941. november 5-én volt. Megválasztását 1948-ig nem ismerte el a román állam, amely támogatását is megvonta a magyar evangélikus egyháztól. 1951-ben tette át püspöki székhelyét Agray György Kolozsvárra, ahol a Protestáns Teológiai Intézetben is tanított. 1956-ban kiállt a letartoztatott teológusok mellett.

A püspökké választott Agray Györgytől a korábbi segédlelkész, Schemmel Viktor (1905–1988) vette át a szolgálatot, aki a második világháború nehéz éveiben, 1946-ig állt a gyülekezet élén, és aki a templom centenáriumára német nyelven írta meg az egyházközség történetét. 1947-től 1980-ig, 33 esztendőn át az egyházközséget Matos Pál (1912–2000) esperes irányította, akit 1980 és 1992 között a Brassóban született és nevelkedett Feyer Sándor István követett a szolgálatban. Ő 1992-ben Magyarországra, Mezőberénybe települt át. Rövid ideig, mindössze két esztendeig szolgált lelkészként Temesváron a szlovák nemzetiségű Juraj Balint, majd a kolozsvári Protestán Teológiai Intézetben frissen diplomázott Kovács Zsombor került 1994. november 1-től a létszámában erősen megfogyatkozott temesvári lutheránus parókia élére.

Az evangélikus-lutheránus gyülekezet emléktáblán örökítette meg a 175 esztendős templom falai között szolgált lelkészek neveit és temesvári működésük időszakait. A templomhajó falára 2013. október 23-án domborműves emléktáblát helyeztek el, amely a Temesváron 1883. december 16-án született Kós Károly (1883–1977) arcvonásait és egyéniségét idézi, örökíti meg. A későbbi építő- és grafikusművészt, szépírót, könyv- és lapszerkesztőt, politikust és mezőgazdászt a protestánsok 1839-ben felavatott közös templomában keresztelte meg ugyanis 1884. január 28-án Schwalm János segédlelkész.

A 175. évforduló alkalmából rendezett ünnepséget, amelyen magyarul, németül, szlovákul és románul hangzottak el az imák, a bibliai szövegek és a köszöntő beszédek, megtisztelte jelenlétével Adorjáni Dezső Zoltán, a romániai evangélikus-lutheránus egyház püspöke és Csűry István Királyhágó-melléki református püspök, a történelmi egyházak temesvári tisztségviselői, megbízottai, valamint több külföldi lutheránus gyülekezet küldöttségei. Közreműködött a római katolikus székesegyház Bajkai Róbert dirigálta Exultate kórusa, a Temesvár-belvárosi református templom Szabolcska Mihály Énekkara Hindrich Sándor karnagy vezetésével, valamint Éder Enikő és Molnos András, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművészei. Az évfordulós ünnepséget követő első vasárnaptól kezdődőleg immár román nyelvű istentiszteleteket is tartanak a temesvári evangélikus templom falai között.

A Hilt Nándor tervezte templom, amelyet az elmúlt évtizedekben többször is tataroztak, javítottak és megújítottak, Temesvár emblematikus, városkép-meghatározó épületei sorába tartozik. A Béga-parti város műemléki örökségségének és urbanisztikai arculatának szerves része. Beszédes, sokatmondó tanújele a protestantizmus jelenlétének, értékteremtő erejének és szerepének. Hitet erősítő mérföld-jele a múltnak, a jelennek és – reméljük – a jövőnek is. Támpillére a megmaradásnak.