Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A hitélet és a megmaradás erős vára

175 éves a temesvári evangélikus templom

A 2014-es esztendőben Temesvár ágostai hitvallású evangélikus közössége temploma felszentelésének 175. évfordulója megünneplésének keretében további két kerek jubileumot köszöntött: 190 esztendeje alakították meg a Béga-parti város lutheránusai és kálvinistái „egyesült evangelico-reformata eklézsiájukat”, jelenlegi lelkészük, Kovács Zsombor tiszteletes pedig pontosan két évtizede szolgálja az evangélikus gyülekezetet.


A templom külső képe

A hitújítás kezdeti korszakában, a 16. század első felében a történelmi Magyarország alvidéke, a Temesköz, valamint katonai és közigazgatási központja, Temesvár a protestantizmus előretolt bástyájává vált. Dél-keleti irányban a Szörényi hegyek képezték – nem csak magyarországi, hanem európai viszonylatban is – azt a szélső határt, ameddig a Luther Márton és a nyomába lépett reformátorok hitelvei, radikális eszméi eljutottak, fogékony talajra leltek, komolyabb visszhangot keltve gyökeret is vertek. A tájegységen hatalmas birtokokkal rendelkező Brandenburgi György őrgróf, valamint a Telegdy, Patócsy, Csáki, Jaksics, Mágócsi, Nadányi és Massai családok tagjai, illetve a temesi ispáni és temesvári várkapitányi tisztet viselő Pertényi Péter, Török Bálint és Petrovics Péter voltak a Marostól délre elterülő országrészben a hitújítás legbuzgóbb hívei. Ők voltak anyagi és eszmei támogatói, nem egyszer erőszakos terjesztői. Temesvár erődített vára – amelynek falai között protestáns iskolát létesített és működtetett Szegedi Kiss István – Buda eleste után 11 évvel, 1552. július 27-én került az oszmán hódítók kezére, akik aztán 164 évig uralták az ejalet-központtá „rangosított” települést és az ország déli részét.

A Temesköz magyar lakossága részben elmenekült, részben kipusztult a hódoltság több mint másfél évszázada alatt. A nyugati rítusú keresztény hitélet is lassacskán összezsugorodott, elhamvadt, jószerivel meg is szűnt a Maros és az Al-Duna közén. A félhold uralmát a 18. század elején az osztrák hadaknak sikerült kemény harcok árán megtörniük. Temesvárra 1716. október 13-án vonult be az Eugen von Savoya herceg vezette császári armádia, Habsburg-gyarmattá, Bécsből kommandírozott és irányított „kincstári birtokká” változtatta a meghódított tartományt, amelynek nevét önkényesen, történelmietlenül Bánátra változtatták. A korábbi magyar földesurak leszármazottainak nem szolgáltatták vissza jogos örökségüket, családi birtokaikat. A tejhatalmú főparancsnok, Eugen von Savoya herceg rendeletben tiltotta meg, hogy a császárvárosból kormányzott területre kurucok és protestánsok költözzenek. Az Osztrák Birodalom németesítő politikáját előmozdító szigorú parancsával lényegében napjainkig hatóan megszabta, befolyásolta és meghatározta a provincia nemzetiségi és felekezeti összetételét.


A 175 éves templom oltárképe

Évtizedek múltán, a Temesi Bánság területének visszacsatolása Magyarországhoz s a vármegye-rendszer 1779-es visszaállítása, illetve a „kalapos király”, a felvilágosodással ideig-óráig rokonszenvező II. József 1781. október 25-én kiadott „türelmi rendelete” tette lehetővé a protestánsok újbóli megtelepedését a Maros és az Al-Duna közén. Lutheránus és református hivatalnokok, iparosok és napszámosok kezdtek lassan beszivárogni, majd fokozatosan gyarapodni a Vauban-típusú új téglavár falai között is, akik a lieblingi lutheránus anyaegyház fíliájává szerveződve vetették meg szervezett hitéletük alapjait. Két évtizeden át, 1804-től 1824-ig, amikor a lieblingi evangélikus lelkész Temesvárra látogatott, vagy esetleg más protestáns pap vetődött a Bánság fővárosába, a katonai kórház egyik termében gyűltek össze az ágostai és a helvét hitfelekezethez tartozó temesváriak, valamint a Bánság fővárosában szolgáló protestáns katonák Isten igéjének meghallgatására. Összefogva, egységbe tömörülve a lutheránusok és a kálvinisták 1824. november 28-án alakították meg a Béga-parti város „egyesült protestáns eklézsáját”.

A kezdet éveiben, a korábban az Arad vármegyei Fazekasvarsándon szolgáló Simon Sámuel lelkészi működésének időszakában az istentiszteleteket egy, a belvárosban bérelt házban tartották, amely egyúttal a papnak is hajlékot nyújtott. Hosszabb távra a kényszer szülte, átmeneti megoldást sem a gyülekezet, sem a lelkész, sem pedig az egyházi főhatóságok nem tartották üdvösnek és célravezetőnek. Valójában már az eklézsia megalakulásának legelső pillanatától elkezdődött a gyűjtés, az adakozás a templomépítési alapra. Komoly gondot okozott a templom, a papi lak és az iskola felépítésre alkalmas telek megszerzése a katonai és polgári épületekkel megrakott belváros területén. Sikertelen instanciázások, kérvényezések után a fiatal egyházközség „a maga tulajdon pénzén” – ezüstben „lepengetett” 781 forint 10 krajcáron – vásárolt 1828-ban három szomszédos házhelyet a vár belterületén a Terézia-bástyája közelében.

A temesvári evangelico-reformata egyesült eklézsia híveinek maroknyi közössége 1831-ben 280 lutheránusból és 54 reformátusból állott. A telekvásárlást követően az egyháztagok haladéktalanul hozzáláttak a legszükségesebb egyházi épületek falainak fölhúzásához. A Hilt Nándor pesti műépítész és Glatz János aradi mérnök tervezte templom alapkövének ünnepélyes letétele 1831. május 5-én volt.

A Palikutsevny-féle házban kialakított imateremben Johann Hermann lieblingi evangélikus pap tartott rövid szertartást, amelyen a templomi énekeket a római katolikus püspöki székesegyház kórusa szólaltatta meg Joseph Kratochwill vezényletével. A megjelentek ünnepi menetben vonultak az építőtelepre. A dómtemplom elől haladó énekkarát a protestáns iskola tanulóifjúsága követte, majd tizenkét lelkész s az egyházi élőljárók kíséretében Simon Sámuel szarvasi evangélikus főesperes vitte a dobozba helyezett alapkövet, amelybe latin, német és magyar nyelven metszették be a Szántó János kurátor megfogalmazta szöveget. A lelkészek és a temesvári protestáns egyházközség előljárói nyomában haladt báró Prónay Albert a békés-bánáti evangélikus esperesség világi főfelügyelője, a temesvári katonai parancsnokság magas rangú tisztjei, a római katolikus és a nem egyesült görögkeleti papság, Temes vármegye rendei, a királyi kamara bánsági főtisztviselői, Temesvár szabad királyi város képviselőtestülete. Több száz katona és civil zárta a sort. A vártöltés közelében elterülő építőtelepen az alkalomhoz illő ünnepi beszédek hangzottak el, amelyek között a római katolikus püspöki székesegyház kórusa fúvós hangszerek kíséretével emelkedett hangvételű, ünnepi dalokat adott elő. A népes sokaság, a nagy számban összegyűlt hívek, vendégek és érdeklődők előtt református részről a debelyácsi lelkész, Keszthelyi Sándor tartott a keresztyén templom, iskola és közösség jelentőségét, rendeltetését és „fölötte szükséges voltát” méltató, érzékletesen kidomborító beszédet. Németül Simon Sámuel, békés-bánáti evangélikus főesperes, szlovákul pedig Haan János békéscsabai evangélikus lelkész prédikált. Az ünnepségen résztvevő lelkészek segédletével Simon Sámuel főesperes elhelyezte és megáldotta az alapkövet. A jelenlevők mély megilletődöttséggel, fokozott figyelemmel nézték végig, amint a követ a tíz láb mély és a kilenc láb széles fundamantum falába illesztette.


Báró Ambrózy Béla (1838–1911), a lutheránus
egyház világi főgondnokának és egyik legbuzgóbb
támogatójának emléktáblája

Elévülhetetlen érdemeket szerzett az építkezési munkálatok folyamatosságának biztosításában, a szükséges anyagi eszközök előteremtésében és fölhajtásában az egyesült evangelico-reformata gyülekezet fiatal, rendkívül ambíciós és tevékeny papja, Karner Vilmos, aki 1830-ban 26 esztendős korában került a protestáns hívek meghívására Temesvárra, ahol az első pillanattól kezdve megnyerte s kerek három évtizeden át, 1860. február 2-án bekövetkezett haláláig, töretlenül meg is őrizte híveinek rokonszenvét és ragaszkodó szeretetét.

A lelkész és az egyházközség presbitériuma összehangolt erőfeszítései, lankadatlan fáradozásai eredményeként kerültek sorra tető alá a temesvári egyesült evangelico-reformata eklézsia épületei a belváros napkeleti peremén. A paplakot s a falai közt kiképzett imatermet 1832. november 4-én fejezték be és avatták fel. Németül Simon Sámuel szarvasi lutheránus főesperes és Karner Vilmos temesvári lelkész prédikált, s mivel a református papságot senki sem képviselte az ünnepi szertartáson, magyarul Csermák János tótkomlósi evangélikus lelkész hirdetett igét. Zsoltárokat, egyházi énekeket ezúttal is a római katolikus dómtemplom kórusa énekelt. A Károly-gyalogezred egyik százada díszlövésekkel köszöntötte a temesvári protestáns papi lak tető alá kerülését, felavatását. A 600 férőhelyesre tervezett imaházon, a parókián és az elemi iskolán kívül a lelkész, a tanító, az eklézsiai jegyző és az egyházfi lakásait foglalta magába a takaros épületegyüttes, amelynek összértékét mintegy 30 000 koronára becsülték az 1830-as évek közepén.

A templom és a paplak felépítésére fordítandó adományok gyűjtése az 1830-as évek folyamán szakadatlanul folyt. Karner Vilmos nemcsak a Bánság protestánsaitól kért segítséget, hanem adakozásra szólította fel Temesvár tehetősebb római katolikus és görögkeleti vallású polgárait is. Beutazta ugyanakkor a Bánságot, valamint Magyarország több tájegységét kegyes adományokat gyűjtve. Viszonylag rövid idő alatt sikerült 9000 forintot összeszednie, illetve előjegyeztetnie.

Karl Fischer, újaradi kőműves-mester, építkezési vállalkozó – aki a kivitelezési munkálatok elvégzésére kiírt árverésen a legelőnyösebb ajánlatot tette – 1839 őszére fejezte be a vakolási, festési és belsőépítészeti munkálatokat. 1839. október 27-én, a reformáció évfordulójának előestéjén került sor a „templomszentelési öröminnepre”.

A jeles napon a papi lakon gyűltek össze az eklézsia előljárói, valamint a meghívott egyházi és világi méltóságok. Délelőtt 10 órakor páronként haladva rendezett menetben vonult át az ünnepségen résztvevő hét evangélikus és három református lelkész a parókiáról a templomba az esős idő dacára az épület udvarán, valamint az utcán is nagy számban egybesereglett sokaság sorfala előtt. A menet élén kezében egy kisméretű kereszttel és a felépült templom kulcsával a Bánság ágostai hitvallású esperese, Ambrózy Mátyás haladt. Õt követték palástosan a „szentelt edényeket s egyéb oltári ékességeket, jelesen az ostyatartó ezüstszelencét, poharat, bibliát, ostyatartókat stb.” vivő papok. A templom azidáig zárt ajtaját a „Mindenhatóhoz bocsátott szíves fohászkodás után” a bánáti evangélikus esperes nyitotta ki, majd az oltár elé vonulván átvette a lelkipásztoroktól, s „renddel az oltárra rakta” a szentelt eszközöket. „A székek a legdíszesebb renddel megtelvén a karzaton levő kisded, de szép hangú orgona megszólalt, s a helybeli – mégpedig német – színésztársaság egybehangzó ömledezessel elkezdette az isteni tiszteletet egy versénekkel, másik verset énekelt a gyülekezet a bástyára helyezett tarack dörgések és a templom előtt rendben álló katonaság fegyverropogási között, melyek a szentelési öröminnepi szertartások idején többízben megújíttattak. A tisztelt esperes Ambrózy Mátyás úr az éneklés megszűnvén az oltár előtt német nyelven kezdette és végezte áhítatos foglalatosságát, szívre hatván beszélvén a reformációnak hasznairól s ennek németországi kezdőjéről és felállítójáról, s más a szent célhoz tartózó dolgokról. Ennek végzése után újra megzendülvén az orgona az említett színésztársaság eléneklette a gyülekezettel együtt a mi Énekeskönyvünkből a 233-ik Dicséretnek 3-ik versét magánosan, a 8. versét pedig a gyülekezettel. Ennek végződése után magyar nyelven imádkozott a prédikáló T. Szél Sámuel úr szokott ékesen szólással minden jelen volt magyar nyelvet értők közmegelégedésére t. Móz. 28:17 »Ez hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a mennyeknek kapuja«.” – rögzítette szemtanúként részletes beszámolójában az eseményeket Tóth Ferenc, a kálvinisták egyházvidéki jegyzője.


A keresztelőkút, amely fölött Schwalm János
segédlelkész Kós Károlyt megkeresztelte

A magyar nyelvű prédikációt követően a Teodor Müller vezette temesvári német színtársulat tagjai német nyelven szólaltatták meg magánosan, illetve a gyülekezettel együtt az egyik zsoltár két versét. Ugyancsak németül prédikált és imádkozott az „ágostai vallástételűek módja szerint” a helybeli lelkész, Karner Vilmos is. A kórus újabb német nyelvű éneke után láttak hozzá a szent szakramentumok kiszolgáltatásához. „Elsőben ágendát s szokott könyörgéseket mondott az oltár előtt az egyházvidéki jegyző a reformátusok szertartása szerént magyar nyelven, azután pedig a jelen volt mindkét vallástételű lelkészeknek kenyeret és ostyát adott kinek-kinek a maga szokott módja szerént, hanem a világi részen lévők közül a reformátusok ostyát, az evangélikusok pedig kenyeret vettek az előre kicsinált egyesség nyomán. A poharat T. Ambrózy úr osztogatta. Az Úr vacsorája kiszolgáltatása után egy evangélikus vallású szüléktől származott kisdedet a traktuális jegyző a reformátusok, egy református kisdedet pedig az evangélikusok szokott módja szerént a lieblingi T. lelkész keresztelt meg. Végre egy pár lieblingi házast esketett össze a padinai prédikátor német nyelven. Az öröminnepi ceremóniát a kórus harmóniás zengedezése rekesztette be német nyelven délutáni egy óra után puskák és tarackok dörgései között” – írta fentebb már idézett beszámolójában Tóth Ferenc.

Mivel az oltár díszítésére szánt, Szent János apostolt ábrázoló kép nem érkezett meg Pestről a templomszentelés ünnepére, a temesvári görögkeleti püspök, Samuil Masirevics engedett át, adott kölcsön az ünnepi alkalomra a Dóm-téri ortodox székesegyházból egy alkalmas, a célnak megfelelő festményt.

A vár északkeleti bástyájára néző templomnak a felavatáskor még nem volt tornya. Azonban az egyesült eklézsia előljáróságának feltett és eltökélt szándéka volt, hogy minél előbb harangokkal felszerelt tornyot is emeljen a templom fölé, amelyet kezdetben csak a homlokzatára szerelt nagy aranyozott kereszt „jelölt” és emelt ki a szomszédos nagy épületek sorából. Nemes törekvését, eredeti elképzelését és tervét a presbitérium az anyagiak szükössége, illetve a közbejött nagy horderejű történelmi események miatt nem tudta megvalósítani. Több mint hat évtizednek kellett eltelnie, amíg 1902-ben Löffler Lipót temesvári építész tervei alapján megépülhetett végre napjainkban ismert alakjában az ágostai hitvallású evangélikus templom tornya, amelybe 1903-ban húztak fel három harangot. Kettőt „besoroztak”, hadi célokra elrekviráltak 1917-ban. Közel száz esztendeje egyetlen harang lakik a zömök toronyban, amelynek javításához, konszolidálásához a templom felszentelésének 175. esztendejében láttak hozzá.

Óriási fegyverténynek számított, hogy nyomban a megalakulását követő esztendőben, 1825-ben, a temesvári evangelico-reformata egyesült eklézsia felállította saját elemi népiskolájat is, amelyben kezdettől fogva a kötelező tantárgyak sorába tartozott a magyar nyelv oktatása is. A protestáns tanintézet úttörő szerepet vállalt és töltött be a magyar nyelv ápolása, valamint terjesztése terén a Bánság fővárosában. Emiatt a Béga-parti város lakossága közönségesen „magyar iskolaként” emlegette, ismerte és tartotta számon a főként a környékbeli földesurak, a vármegyei nemesek, hivatalnokok kezdeményezésére és hathatós anyagi hozzájárulásával fenntartott és működtetett tanintézetet, amely a mindenkori parókus lelkész, valamint a melléje felügyelőkké választott világiak gondnoksága és irányítása alatt állott.

A temesvári protestáns közösség életében is gyökeres változást hozott az 1848-as szabadságharc kitörése. Temesváron 1848. március 21-én a katonai dísztéren, amelyet Szabadság térré kereszteltek át, négy felékesített oltárt állítottak, melyeknél a vallásegyenjogúság jelképezésére és hálaadásul az elért vívmányokért egyszerre római katolikus, evangélikus, görögkeleti és zsidó szertartás szerint istentiszteleteket mutattak be. A protestáns istentiszteletet Karner Vilmos (1804–1860) evangélikus esperes tartotta. Az egyesült evangelico-reformata eklézsia presbiterének fia, Franz Georg Gottfried Feldinger (1819–1903) ügyvéd, lapszerkesztő és műfordító – aki később, 1861-ben Földényi Frigyesre magyarosította a nevét – megzenésítette Petőfi Sándor Nemzeti dal és Nem tagadom, magyar vagyok című költeményeit.

A honvédseregek csak 1849 tavaszán Erdély területének, valamint Arad várának felszabadítása után láthattak hozzá Vécsey Károly és Bem József tábornokok parancsnoksága alatt az osztrák katonaság által a császárhűségén megtartott temesvári vár ostromához, amely 107 napon át folyt. Több mint 40 000 bombát, gránátot és ágyúlöveget zúdítottak a magyar honvédek a vár falaira és belterületére, ahol egyetlen épület sem maradt sértetlenül. Súlyos bombatalálat érte 1849. július 31-én a temesvári egyesült protestáns egyháznak azt az épületét is, amely a reál-gimnáziumnak nyújtott otthont. Az épület romba dölt, teljesen használhatatlanná vált, telkét az egyházközség később el is adta. A várban maradt polgárokhoz hasonlóan, akik a házak pincéiben, az erődítmények kazamatáiban, a templomokban kerestek menedéket, Karner Vilmos főesperes is az egyház tulajdonát képező épületek alagsorába meghúzódva vészelte át az ostrom nehéz hónapjait. Az egyházi épületek falában megőrződött, s napjainkban is látható egy becsapódott 1849-es ágyúgólyó.

A magyar szabadságharc – amelynek utolsó nagy fegyveres ütközete Temesvár közelében, a Csóka-erdő, Újbessenyő és Szentandrás között zajlott le – leverését a megtorlások zord korszaka követte a Bánságban is. A gyűlöletes Bach-rendszernek véget vető Októberi Diploma kibocsátása után alig három héttel, 1860. november 13-án szentelte lelkésszé dr. Székács József evangélikus szuperintendes Kramár Bélát, aki Temesvárra kerülve a református Dömötör Károly parókus oldalán segédlelkészként és tanítóként szolgált. 1860-ban vezették be és rendszeresítették a temesvári protestáns templomban a szlovák nyelvű istentiszteleteket is. A néhány esztendeig lelkészként Lugoson működő Krámár Bélát Dömötör Károly eltávozását követően választotta és hívta meg rendes lelkészévé a temesvári „egyesült protestáns egyházközség” presbitériuma, amely teljesen felújított papi lakkal fogadta korábbról már előnyösen ismert papját, aki 1868. szeptember 7-én kezdte el szolgálatát.

A két évvel később, 1870-ben megejtett népszámlálás adatai szerint Temesvár városának 32 223 fős lakosságából 1120 vallotta magát ágostai hitvallású evangélikusnak, 629 reformátusnak és 2 unitáriusnak.

Temesvár reformátusai körében a valós és vélt sérelmek, súrlódások, nézetkülönbségek sokasodásának hatására az 1880-as évek második felében élénk mozgalom indult, amely a lutherá­nusoktól való elszakadást és külön eklézsia alakítását tűzte céljául. Az új egyházközség megalakításának előkészítésére, a terv megvalósításának keresztülvitelére kezdeményező és szervező bizottságot alakítottak, amelynek elnökévé dr. Bécsi Gedeon főorvost, a városi kórház igazgatóját választották. Temesvár önálló református gyülekezete 1890. december 28-án alakult meg a vármegyeház dísztermében, ahol 1891. január 1-én az első istentiszteletet is tartották.

A szétválás nem volt feszültségmentes, a közös javak elosztása gerjesztette a legtöbb nézeteltérést, sokáig elhúzódó pereskedés is lett belőle. A templom a lutheránusok birtokában maradt. Az evangélikus eklézsia 1909-ben bankkölcsönből 30 000 koronával kárpótolta a református gyülekezetet.


Karner Vilmos lelkipásztor 1939-ben felavatott emléktáblája

A nyugdíjba vonult Krámár Béla örökébe 1911-ben Bohus Károly (1862–1932) került lelkészként a temesvári luthe­ránus egyházközség élére, akit 1919-ben az egyházmegye főesperesévé választottak. 1906-ban és 1910-ben a pancsovai választókerületet képviselte a magyar Országgyűlésben. A Bohus Károly elhunytával megüresedett lelkipásztori állásra a temesvári evangélikus egyházközség a Brassó megyei Pürkerecen szolgáló Argay Györgyöt (1893–1974) hívta meg, aki 1933-ban a Béga-parti városban megindította és szerkesztette a Luther Zeitung-Luther Újság című egyházi lapot, amely 1936–38-ban immár csak magyar címmel és magyar nyelven közölt anyagokkal látott nyomdafestéket. Felszentelésének centenáriumi ünnepségére, amelyet 1939. október 27-én ültek meg, Argay György irányításával a gyülekezet teljesen felújította a magyar, német és szlovák lutheránusok imahelyét. „A templomot szinte ujjá teremtettük. A torony keresztjétől le a fundámentumokig mindent megmozgattunk, és ami nem volt jó, kijavítottuk. Új ablakokkal szereltük fel, új padozattal láttuk el, kifestettük, a falakba a nedvesség levezetésére szellőztető lyukakat fúrattunk. Az egész templomnak ízléses, hangulatos, meleg, szép formát adtunk, hogy külsejében is hirdesse az Isten dicsőségét és felemelje az ember szívét. Most lett igazán a miénk ez a templom, amikor a mi áldozatainkat és a mi verejtékünket is beleépítettük a megszentelt falakba” – írta Argay György főesperes a temesvári evangélikus templom száz éves emlék­ünnepére Minden lehetséges a hívőnek. Egy evangélikus templom története címen összeállított füzetében. A templom felszentelésének századik évfordulóján márványtáblán idézték a templomépítő Karner Vilmos emlékét és rögzítették az épület felújításának tényét. Előbb az egyházmegye főesperesévé és az egyházkerület püspökhelyettesévé léptették elő, majd 1941. április 27-én az aradi székhelyű magyar evangélikus egyházkerület püspökévé választották Agray Györgyöt, akinek vezető lelkészi és szuperintendensi ünnepélyes beiktatása 1941. november 5-én volt. Megválasztását 1948-ig nem ismerte el a román állam, amely támogatását is megvonta a magyar evangélikus egyháztól. 1951-ben tette át püspöki székhelyét Agray György Kolozsvárra, ahol a Protestáns Teológiai Intézetben is tanított. 1956-ban kiállt a letartoztatott teológusok mellett.

A püspökké választott Agray Györgytől a korábbi segédlelkész, Schemmel Viktor (1905–1988) vette át a szolgálatot, aki a második világháború nehéz éveiben, 1946-ig állt a gyülekezet élén, és aki a templom centenáriumára német nyelven írta meg az egyházközség történetét. 1947-től 1980-ig, 33 esztendőn át az egyházközséget Matos Pál (1912–2000) esperes irányította, akit 1980 és 1992 között a Brassóban született és nevelkedett Feyer Sándor István követett a szolgálatban. Ő 1992-ben Magyarországra, Mezőberénybe települt át. Rövid ideig, mindössze két esztendeig szolgált lelkészként Temesváron a szlovák nemzetiségű Juraj Balint, majd a kolozsvári Protestán Teológiai Intézetben frissen diplomázott Kovács Zsombor került 1994. november 1-től a létszámában erősen megfogyatkozott temesvári lutheránus parókia élére.

Az evangélikus-lutheránus gyülekezet emléktáblán örökítette meg a 175 esztendős templom falai között szolgált lelkészek neveit és temesvári működésük időszakait. A templomhajó falára 2013. október 23-án domborműves emléktáblát helyeztek el, amely a Temesváron 1883. december 16-án született Kós Károly (1883–1977) arcvonásait és egyéniségét idézi, örökíti meg. A későbbi építő- és grafikusművészt, szépírót, könyv- és lapszerkesztőt, politikust és mezőgazdászt a protestánsok 1839-ben felavatott közös templomában keresztelte meg ugyanis 1884. január 28-án Schwalm János segédlelkész.

A 175. évforduló alkalmából rendezett ünnepséget, amelyen magyarul, németül, szlovákul és románul hangzottak el az imák, a bibliai szövegek és a köszöntő beszédek, megtisztelte jelenlétével Adorjáni Dezső Zoltán, a romániai evangélikus-lutheránus egyház püspöke és Csűry István Királyhágó-melléki református püspök, a történelmi egyházak temesvári tisztségviselői, megbízottai, valamint több külföldi lutheránus gyülekezet küldöttségei. Közreműködött a római katolikus székesegyház Bajkai Róbert dirigálta Exultate kórusa, a Temesvár-belvárosi református templom Szabolcska Mihály Énekkara Hindrich Sándor karnagy vezetésével, valamint Éder Enikő és Molnos András, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművészei. Az évfordulós ünnepséget követő első vasárnaptól kezdődőleg immár román nyelvű istentiszteleteket is tartanak a temesvári evangélikus templom falai között.

A Hilt Nándor tervezte templom, amelyet az elmúlt évtizedekben többször is tataroztak, javítottak és megújítottak, Temesvár emblematikus, városkép-meghatározó épületei sorába tartozik. A Béga-parti város műemléki örökségségének és urbanisztikai arculatának szerves része. Beszédes, sokatmondó tanújele a protestantizmus jelenlétének, értékteremtő erejének és szerepének. Hitet erősítő mérföld-jele a múltnak, a jelennek és – reméljük – a jövőnek is. Támpillére a megmaradásnak.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.