Két vendéget vártunk, hárman is bekapcsolódtak a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunk első „balkáni kiadásába”, melynek legfőbb célja talán az volt, hogy egy nem túl távoli, mifelénk mégis alig ismert országot mutassunk be közönségünknek, rádiós hallgatóinknak és a kedves olvasóknak. Jártak-e színházba az illírek Apollóniában? Mi köze van Teréz anyának Antigonéhoz? Készül-e kultúr-tokány a „betongombából”? Eszik-e vagy isszák a Szkander-béget Tiranában? Furcsa kérdésekre kerestünk tartalmas válaszokat Csűrös Réka műfordítóval és Pánczél Szilamér kutató régész-történésszel, akikhez mintegy meglepetés gyanánt a közönség soraiból Vadas László színházi rendező csatlakozott.
Laczkó Vass Róbert: Minden, Albániát népszerűsítő útikönyv fedőlapján – nincs túl sok belőlük a piacon –, ott virít az ún. betongomba. Láttatok-e betongombát útjaitok során?
Csűrös Réka: A kommunista diktatúrák egyik fő jellemvonása, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva folyamatosan félnek az eltipró erőktől. Ez Albániában sem volt másként, gyakorlatilag bebunkeresítették az egész országot. Becsületes, masszív albán bunkerek ezek, lehetetlen megsemmisíteni őket, mindenhol megmaradtak, a lehető legképtelenebb helyeken. A határ mentén vagy a tengerparti szakaszokon még csak-csak érthető, de mit keres egy bunker a mező közepén? Egy részüket lassan belepi a növényzet, belesimulnak a tájba, de vannak, amelyek forgalmasabb, látványosabb helyekre épültek, ott kellene valamit kezdeni velük.
LVR: Készüljön kultúr-tokány a betongombákból? Te például, hogyan hasznosítanád?
CsR: Berendezném Enver Hodzsa-módra. Leteríteném a padlót valamivel, hogy ne kelljen a csupasz földön aludni, majd bérbe adnám nyugati turistáknak azzal a megjegyzéssel, hogy eltölthetnek egy hamisítatlan éjszakát a kommunizmusban. Akinek nem volt szerencséje a rendszerhez, annak érdekes lehet, és hajlandó lesz érte fizetni. Persze nem vezetnék a bunkerbe villanyt. Ahol sok betongomba van egymás mellett, nyilván szállodát is lehetne nyitni bennük.
Vadas László: Az imént szóba hoztátok az útikönyveket. Ezekben olyasmiket írnak, hogy az albán nők nagy része betongombákban veszíti el az ártatlanságát. Gondoltam, utánanézek a dolognak. Törtem a fejem, hogyan is kérdezzek rá, hogy minél udvariasabb és diszkrétebb legyen a dolog, nem illik ajtóstól rontani még egy betonbunkerbe sem. A válasz természetesen az volt, hogy nem. Kérdezte a beszélgetőtársam, hogy jártam-e valaha betonbunkerben. Intettem, hogy nem. Hogy, hogy nem, éppen ott volt egy mellettünk, bebújtam körülnézni. Kérdi, milyen volt? Nem kényelmes, válaszoltam, úgy látszik, nem „olyasmire” tervezték. De a nyugati turisták élnek-halnak az ötletért. Persze többféle betongomba létezik: van egyszemélyes, a családfő számára, és van családi, ahol hárman-négyen is elférnek. Úgy tűnik, egyetlen albán sem létezhetett betonbunker nélkül. Apollónia mellett konyhabunkert is láttam, hiszen kéménye volt.
LVR: Eljön egyszer az az idő is, amikor a betongombákat tárják fel a régészek?
Pánczél Szilamér: Remélem, nem én leszek az. Egy albán professzor abba a kiváltságos helyzetbe jutott az 1980-as években, hogy régészeti kiállítást szervezhetett Németországban. Ideológiai tanfolyam kellett hozzá, és külön pártengedély, hogy megfelelően tudja majd hárítani a kapitalizmus kísértéseit. Megérkezett a kiállítás helyszínére, bemutatkozott az ottani kollégának, és közölte vele, hogy sajnálja. Mégis micsodát? Hát azt, hogy nem költözhetnek mind Albániába. Majd elmagyarázta szépen, hogy azért kell annyi bunkert építeni, mert kicsi az ország, meg kell védeni, nem fér már el az a sok ember, aki mindenáron Albániába szeretne menekülni. Szegény professzor teljesen összetört, amikor kiderült, hogy erről szó sincs, senki nem akarja őket megszállni, senki nem akar odamenekülni Nyugatról. Pedig hárommillió betongomba épült, a legszebb tájakat és folyóvölgyeket szórták tele bunkerekkel. Olyan helyeken épültek meg, ahol ember sincs a környéken, de mindenki pontosan tudta, honnan kell megvédenie az országot, ha megszólal a vészjelző. A képtelenség netovábbja, hogy a tengerparton emeletes bunkerek is voltak, amelyek messze kilógtak a földből – vagy éppen a vízből –, hadd lássa az ellenség, hová kell lőni! Hatalmas erőforrásokat áldoztak egy olyan rendszerre, amely már a második világháború idején is meghaladott védelmi mechanizmus volt.
LVR: Hogy van az, hogy Albániát a teljes képtelenségbe vezető diktátor, Enver Hodzsa pompás temetéssel távozhatott a történelem színpadáról, és bár utólag ledöntötték a szobrát Tiranában, az ő bunkerországára tudnak az albánok mégis nosztalgiával emlékezni?
PSz: Ugyanazzal a Németországot megjárt albán professzorral dilemmáztunk el egyszer erről a jelenségről. Nagy mestere a társalgás művészetének, mondandóját mindig egy kicsit messzebbről, olykor egy-egy anekdotával kezdi. Nem értelek titeket, mondta, hogy 1989-ben egyszerűen megöltétek Ceaușescut. Hogy lehet ennyire antidemokratikus cselekedettel kezdeni a demokráciát? Mondom: fel sem tevődött, hogy életben hagyják, a kérdés csupán az volt, hogyan essenek túl a tárgyaláson. Lehetett volna demokratikusabban, az eleve tervezett végeredmény szempontjából azonban ez már nem volt lényeges. Sehogyan sem tudtam vele megértetni. Ekkor döbbentem rá, hogy nekik nem adatott meg a lehetőség, hogy lezárják a Hodzsa-korszakot. A diktátor halovány másai vezetik az országot mind a mai napig. Átvedlettek demokratává, de valahogy ugyanaz az elit létezik továbbra is. Enver Hodzsa mauzóleumát, mely Tirana központjában áll, a saját lánya tervezhette meg. Nem is gondozzák, lebontani sem tudják. Amolyan „szeretjük is meg nem is”-állapot. Az ország modernizálását végül is Enver Hodzsa oldotta meg azzal, hogy az utolsó albán faluba is vezetett villanyáramot. Az életükről tehát nem tudják leválasztani a kommunizmus vívmányait és propagandisztikus célkitűzéseit, sőt: az a tapasztalatom, hogy félhivatalosan mind a mai napig támogatják.
LVR: Nyakukba szakadt a vadkapitalizmus, de nem tudnak mit kezdeni vele?
Nem értelek titeket, hogy 1989-ben egyszerűen megöltétek Ceaușescut. Hogy lehet ennyire antidemokratikus cselekedettel kezdeni a demokráciát?
VL: Pontosan erről van szó. Meg is látszik az ország mai arculatán: agyba-főbe építkeznek mindenféle szörnyű, ocsmány épületeket. Természetesen kivételes hely is akad, ilyen Vlora vagy Durrës, s néhol annyira gyönyörű az albán tengerpart, hogy azt hinnéd, Görögországban vagy. Aztán felbukkan egy-két szörnyűséges szálloda, amilyenre jó ízlésű ember nem számítana. Másutt ötvenméterenként spriccelnek az utcára az autómosók, habzik az aszfalt. Egyelőre folyik a pazarlás. A forgalmat nem szabályozzák stoplámpák, ha bekapcsolnák őket, előbb nagy felfordulás, aztán forradalom lenne.
LVR: Függetlenül attól, hogy hová utazik az ember, mindig van egy kötelező látványosság, amely az adott ország keresztmetszetét adja, és ez a piac. Miért van ez így?
CsR: Talán azért, mert a vásárokon és piacokon a maga legtermészetesebb módján, a saját levében csapódik le, és mutatkozik meg az országot lakók társadalma. Ezek olyan helyek, ahol az országnak a szagát és az ízét is megtapasztalhatja az utazó. Nincs ez másként Albániában sem. A külföldit persze rögtön kiszúrják ők is, de ha ügyesen csinálod, el lehet velük társalogni. Leginkább a feketetói vásárhoz hasonlítanak az ottani piacok, lehet kapni zöldséget, kondért, cipőt, bugyit, libát, mindenfélét, az emberek onnan szerzik be a kétliteres pillepalackos finom olívaolajt is, potom áron. Mi többnyire élelmiszert vásároltunk, mert én azt vallom, hogy egy országnak igencsak fontos része az étkezési kultúrája. Sosem fogod megismerni Albániát, ha nem ismered a fűszereit, nem tudod, hogyan eszik a halat, és milyen halat esznek. Amúgy az albán konyha jellemzően mediterrán konya, enyhe törökös beütéssel. Néha kicsit csípős. Rengeteg zöldséget, halat, roston sült dolgokat esznek. Egyáltalán nem különleges látvány a nyárson sülő bárány bárhol a városban. Őket közvetlenül még nem fenyegetik az uniós élelmezési szabályok, az árusok mindenfélét árulhatnak az út szélén. Akkor is, ha nem vásárol az ember, mert mondjuk nincs hozzá gusztusa, érdemes odamenni, megnézni, megszagolni, meghallgatni, hogy miről szól az élet.
LVR: Két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó rendszer határmezsgyéjén, Enver Hodzsa remete-diktatúrája, valamint a tőke szabad áramlásának Európája között félúton miből és hogyan élnek meg az egyszerű albán emberek? Albánia felzárkóztatása nem rövid távú folyamat...
PSz: Egy kedves ismerősöm szerint az albánok abból élnek, hogy egymásnak adnak el dolgokat. Az ország legfőbb bevételi forrását egyértelműen a külföldön dolgozó albán vendégmunkások jelentik. A hazaküldött pénzek egy-egy család megélhetését biztosítják. Persze, mindenkinek van legalább két-három bevételi forrása. Ha valaki mondjuk, egy múzeumnál dolgozik, nyilván tanít is az egyetemen, emellett van egy saját projektje, és ebből már meg tud élni. Nagyobb városokra jellemző, hogy az árak teljesen európaiak: két-háromszáz euróért lehet például egy kétszobás lakást bérelni Tiranában. Albánia gazdag altalajkincsekben, az emberek többsége viszont a mezőgazdasággal foglalkozik, amit nehezen tudnak piacosítani. A legjobban működő bizniszek a benzinkutak, az autómosók és a kávézók. Ha van mondjuk, egy benzinkutad, amelyhez tartozik egy autómosó és lehet benne kávézni, megfogtad az Isten lábát.
LVR: Tételezzük fel: arról kellene meggyőznötök, hogy Albániában utazgassak legközelebb. Hogyan érvelnétek?
PSz: Mindenképpen szóba hoznám, hogy kevés olyan sarka maradt Európának, amely ekkora élményt jelenthet. Nem szabad mindent előre tervezni, nem is érdemes, talán össze sem fog jönni, szükség van tehát egy kis kalandvágyra. Nyugodtan, lazán rá kell szánni az időt, amelyet ott töltesz, hadd alakuljon magától a program. Az albánok többsége kedves, figyelmes és derék ember, nagyon jó házigazdák, itt még működik a hamisítatlan balkáni vendégszeretet. Kicsit időutazás is lehet bárki számára, aki megélte az 1990-es évek Romániáját, nagyon sok visszaköszönő dologgal találkozhat. Gyönyörű a táj, egyes régiók rendkívül gazdag néprajzi hagyománnyal rendelkeznek, nagyon izgalmasak a történelmi műemlékek, ha van hozzá türelem fölfedezni őket. Albánia hatalmas metamorfózison megy át, én magam is látom, mennyit változott azóta, amióta először odavetődtem. Ráadásul nagyon olcsó, ami lényeges szempont lehet!
LVR: Nézzek-e színházat Albániában?
Albániában szinte biztos, hogy tíz év múlva már nyoma sem lesz a medvetáncoltatónak, nem legelészik tehén a tengerparton, alig lesz megfizethető a szállás, és nem fognak népviseletbe öltözött nénik átcsoszogni az úttesten…
VL: Amikor fesztivál van, mindenképpen. Az albán színházi világot egyelőre még a régi rendszerben szocializálódott rendezők uralják, és azzal próbálják a maguk túlélését biztosítani, hogy rengeteg nemzetközi fesztivált szerveznek, így a nézőknek és a fiatalabb alkotóknak is van honnan ismerkedniük az éppen időszerű színházi irányzatokkal. Egy ottani színházi fesztivál nem belterjes, hanem az egész városra kiterjedő ünnep, és nincs ez másként Koszovóban sem. Különböző fesztiválok különböző jellegű seregszemlének számítanak. Egyiken az eredeti rendezői gondolatokat, másikon a formabontó színházi nyelvezetet, harmadikon a színészi munkát díjazzák, az elismerések pedig valóban komoly pénzösszeget jelentenek. A közönség pedig ott van és szereti őket.
LVR: Egy néhány napos utazás alatt mennyire látszanak meg az albán életmód sajátosságai?
VL: Mint minden ember bárhol a világon, ők is szeretik megmutatni, hogyan élnek, mijük van, rendkívül nyitottak. Emlékszem, Elbasaniban sétált a főtéren egy medvetáncoltató. Eladdig élőben sosem láttam ilyesmit. Megállítottam, próbáltam vele szóba elegyedni, de kiderült, hogy süketnéma volt a szerencsétlen. Ott állt a medvével, én pedig kézzel-lábbal szerettem volna megtudni tőle, szabad-e fényképet készíteni róluk? Intette, hogy igen, de adjak valamit a medvének enni. Nagyon meghatott, hogy nem pénzt kér magának, hanem ennivalót a medvének. Az ilyen apróságokért érdemes Albániába menni, s ha már dolgozni kell, mindenképpen összekötni a kellemest a hasznossal. Életem legszebb emlékei közé tartozik az, amikor egy antik színházban láthatok előadást, legyen az éppen Albániában. Ha pedig a végén lenyomtathatom az élményt egy kis nyárson sült báránnyal vagy rántott békacombbal, ami sajátos albán ínyencségnek számít, nincs is annál jobb dolog! Koszovóban az eurós világ miatt már sokkal „civilizáltabb” minden, bár az emberek ott is megmaradtak egyelőre barátságosaknak.
LVR: Mikor menjek tehát Albániába?
CsR: Most, azonnal, minél hamarabb. Ezek a kommunizmusból a kapitalizmusba átcsuszamló kis országok rohamosan változnak, nem föltétlen előnyükre. Törökországban is ugyanezt tapasztaljuk: próbálnak megfelelni az uniós szabványoknak, ez pedig azzal jár, hogy elvesznek bizonyos jellegzetességek. Albániában szinte biztos, hogy tíz év múlva már nyoma sem lesz a medvetáncoltatónak, nem legelészik tehén a tengerparton, alig lesz megfizethető a szállás, és nem fognak népviseletbe öltözött nénik átcsoszogni az úttesten, pedig ma még nem csak ünnep-, de hétköznapokon is találkozni velük: ha piacolni mennek, a városban is viseletben járnak. Sajnos, a csúnya reklámszatyor már elég bizarr látványt nyújt az ő kezükben is.
(A felhasznált fotók Pánczél Szilamér felvételei)
