Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bánffy Miklós emlékezete

Bánffy Miklós emlékének megőrzése nagyon sokáig egy maréknyi ember lelkiismeretes és szorgalmas munkájának volt köszönhető. Köteteinek megjelenése, elsőként a Polis kiadó jóvoltából, majd újrakiadása a Helikon Kiadó által, a bonchidai kastély felújításának előtérbe kerülése, valamint a fokozott érdeklődés, amely alakját övezi, egyre több írást, előadást és „szakértőt” eredményezett, nem mindig a legelmélyültebb kutatások vagy igazi elhívatottság eredményeképpen.


Bánffy Miklós szobra Sopronban. Párkányi Raab Péter alkotását 2013 decemberében
avatták fel. Ifj. Zátonyi Sándor felvétele

Amikor az előfutárokról, a témában valóban elmélyült – és nem divatokat meglovagoló, Bánffy életművét kutató – tudósokat említünk, akkor elsősorban Marosi Ildikóról, Dávid Gyuláról, Gy. Dávid Gyuláról, F. Dózsa Katalinról, Gaal Györgyről, Kötő Józsefről, Nemeskürty Istvánról, Szegedy-Maszák Mihályról, Szinetár Miklósról, Major Zoltánról, Jeszenszky Gézáról, Máriássy Józsefről, Murádin Jenőről, Sas Péterről beszélhetünk, és a felsorolás korántsem teljes.

Ugyanilyen fontos szerepet töltenek be a gyűjtemények gondozói, őrzői, akik lehetővé tették, vagy ők maguk végezték el az alapkutatást, és biztosították a Bánffy-anyagok fennmaradását és elérhetőségét: Wellmann Nóra, Nagy Edit, Sirató Ildikó, Sipos Gábor, Salat-Zakariás Erzsébet.

Számos kiadvány és néhány korai, leginkább Bánffy Miklós grafikai tevékenységét bemutató kiállítás született, de hiányzott az életmű-kiállítás, amely az életpályáját ismerteti…

Hasonlóan fontosak a civil szféra képviselői, akik lehetővé tették, első kézbeli információval segítették számos emlékhely létrejöttét: Bartha László, Stróbl Zsófia, Váradi Jenő, Bánffy Miklós, Balogh Ernő, Szakács János, Mikesi Eszter és még sokan mások, akik immár szervezett keretek között a Bánffy Körben folytatják áldozatos tevékenységüket.

Számos kiadvány és néhány korai, leginkább Bánffy Miklós grafikai tevékenységét bemutató kiállítás született, de hiányzott az életmű-kiállítás, amely az életpályáját ismerteti, és megkísérli érzékelni-érzékeltetni az életmű összetettségét, sokszínűségét. Mintegy történelmi hiánypótlást szeretett volna elérni a kiállítás kurátora az Országos Színházművészeti Múzeum és Intézet (OSZMI) keretében, annak érdekében, hogy Bánffy Miklós művészete a maga teljességében minél szélesebb körben ismertté váljon.

A tárlat létrejöttét a jogos szakmai szkepszis különféle formája előzte meg. Hogyan lehet egy ilyen gazdag és sokoldalú életművet érdemben bemutatni? A gyűjtemények legjobb ismerői is felhívták a figyelmet arra, hogy az életmű és a családi iratok legnagyobb része megsemmisült mind a Bonchidai kastély felgyújtása és többrendbéli kifosztása, mind a Reviczky utcai lakás kirablása során, mind pedig a Toldalaghy-Korda palotában, ami tehát fennmaradt, az egytől egyig töredék. Egyfajta Titanic-kiállítás lesz tehát.

Ezt tudomásul vettem, de úgy gondoltam, hogy ezt a töredékességet és szétszórtságot is érdemes érzékeltetni. A kiállítás létrejöttében döntő fontosságú volt Marosi Ildikó munkássága és különösen az Erdélyi Helikon Képeskönyve, amelyhez hasonló szerkezetet szerettem volna bemutatni Bánffyval kapcsolatosan.


Sipos Gábor és Murádin Jenő a kolozsvári Bánffy-kiállítás megnyitóján

Elsődleges fontosságú volt az egyéni kutatások eredményeinek a befoglalása, azoknak a ritkaságoknak a bemutatása, amelyek kisebb, nem feltétlenül összefüggő Bánffy-gyűjteményekben voltak megtalálhatók. A kiállítás létrejöttének előfeltételeként támasztottam azt, hogy legalább hét, a Bánffy-kutatásban eddig publikálatlan vagy kevésbé ismert darabot, jellegzetességet mutathassak be.

A Bánffy Miklóssal kapcsolatos kutatásaim 2010-ben megközelítőleg tíz éve folytak. A kiállítás megszervezésekor az alábbi újdonságokkal szerettük volna a szélesebb közönséget meglepni: egy kevésbé ismert egészalakos olajfestménnyel, Glatter Gyula képével a Magyar Nemzeti Múzeum arcképcsarnokából; a Székely Nemzeti Múzeum archívumából az épület főlépcsőházának üvegablak-tervével; a család által is korábban nélkülözött, de a Csíkszeredai Fotográfiai Múzeumból, azaz Molnár Attila gyűjtéséből származó fényképekkel. Továbbá Az ostoba Li című darabjának a rendezőpéldányával a Kolozsvári Színházi Archívumból, amely értékes feljegyzéseket tartalmaz a színrevitellel kapcsolatosan is; Bánffy Miklós első drámaszövegével, az Egy végrendelet következményei második és harmadik szövegváltozatával, amely a korábban feltételezett 1906 helyett 1893-ra helyezi első drámaírói munkájának keletkezését.

A Ráday-gyűjtemény vázlattervei közül előkerült a Kékszakállú Herceg díszletterve és a korábban publikált Judit-terv mellett maga Kékszakáll jelmezterve is. Ezekkel az újdonságokkal indult a kiállítás gondolata, azzal a szándékkal, hogy az életpálya ismertetésére, valamint a vizuális művészetek körében kifejtett tevékenységére összpontosítson.

Közkívánatra karácsony és szilveszter között is meg kellett nyitni a tárlatot a kiállítás-látogatók számára.

Szinte az utolsó pillanatban került elő az OSZMI Nádasdy kéziratgyűjteményéből az előadás segédrendezőjének köszönhetően Az ember tragédiája Szegedi Szabadtéri játékára tervezett rendezőpéldánya, amely egyben a Bánffy-könyvtár több mint 40 ezer kötetének alig néhány fennmaradt darabjának egyike. Ugyancsak a munkafolyamat során Somogyi Zsolt muzeológus kollégám kutatásainak eredményeképpen bukkantunk rá a Nagyúr jelmezterveinek egy, az eddig ismert 1942-es változatánál sokkal korábbi, 1921-ben készült változatára.

A vándorkiállítás minden egyes állomása más és más, nem csupán a terek miatt, hanem azért is, mert a helyszíneket általában igyekeztünk az életmű szempontjából indokoltan kiválasztani. Odavinni, ahol Bánffy Miklós maga is járt, vagy valamilyen tevékenységet fejtett ki, vagy oda, ahol az esemény, amihez kapcsoltuk, a pályájához köthető. Ugyanilyen fontos volt a tárlat folyamatos gazdagítása, egyes helyeken például egész új részek kialakítása. A gróf Bánffy Miklós, egy nyughatatlan ember. Bánffy Miklós, Ben Myll, Kisbán Miklós című vándorkiállításnak Budapesten az OSZMI adott otthont. Bár érezhető volt már az első pillanatban, hogy a korábbi, többé kevésbé-népszerű vándorkiállításoknál ez nagyobb szabású – hiszen már az alapkiállítás az OSZMI-nak nem csupán a fő kiállítóterét, a Körtermet, hanem a konferenciatermét és a folyosóit is megtöltötte –, egyaránt fokozott érdeklődés volt tapasztalható a sajtó, a szakma és a közönség részéről. Közkívánatra karácsony és szilveszter között is meg kellett nyitni a tárlatot a kiállítás-látogatók számára.


Bánffy Miklós (1873–1950)

Ugyanígy szeretném kiemelni a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum helyszínét, ugyanis Bánffy sokoldalúságának egyik leglátványosabb megvalósulása a múzeum tíz négyzetméteres üvegablaka, ugyanakkor a kiállítás egyik kézzelfogható „eredménye” is egyben. Hiszen korábban nem láthattunk olyan látványos múzeumi gyarapodást, mint amelyet a Székely Nemzeti Múzeum felvállalt. Amikor Bánffy Miklós üvegablak-terve a kiállítás anyagába bekerült egy szerény, de még selyemmolinón is igen látványos darabként, akkor vágyálomnak tűnt, hogy a műszaki és anyagi szempontból egyaránt kihívásnak számító műalkotás megszülessen. De a kitartás és az erős szándék meghozta a gyümölcsét. A Székely Nemzeti Múzeum és annak igazgatója, Vargha Mihály minden követ megmozgatott az ügy érdekében, hogy centenáriuma küszöbén az épület ezáltal is közelebb kerüljön az eredeti, Kós Károly által megálmodott tervhez. A Magyar Külügyminisztérium felvállalta egykori „rendhagyó” minisztere életművének bemutatását, és átérezte a vitrálium létrejöttének jelentőségét, éppen emiatt ezt az ügyet eszmei és anyagi szempontból egyaránt jelentős mértékben támogatta.

„Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. Az OSZMI a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg… S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.” – írta Bogdán László a Háromszék hasábjain a közel tíz négyzetméteres üvegablak avatóját és a kiállítás megnyitóját követően. A kolozsvári Állami Levéltárban találtam adatokat arról, hogy a Bonchidai kastélyban a Róth Miksa műhelyében tervezett számos darab volt látható. Erre vonatkozóan három levél is található a Bánffy fondban. Külön érdekesség, hogy a sepsiszentgyörgyi ablakot kivitelező képzőművésszel folyamatosan egyeztettünk, és a rendelkezésére bocsátottam a díszletterveket, valamint azt a kisméretű, de jellegében sok közös vonást mutató képet, amelyet a Nagyurat, azaz Attilát (Ráday-gyűjtemény) ábrázolja egy hasonló forgó hatású rozettában. Külön érdekesség, hogy a kivitelező művész, Makkai András számára nagyon jelentős volt ez az információ, hiszen korábban dolgozott egy olyan nagyváradi üvegablakon, amely a Róth-műhelyben készült. Így kétségtelenül figyelembe vette azt a tényt, hogy – jelenlegi tudomásunk szerinti első üvegablak-tervezésénél – a Róth-műhely hatása nem kerülhette el a stílusokra olyannyira fogékony Bánffy Miklós figyelmét.

Erdély-szerte – Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Bonchidán, Nagyszalontán – hasonló sikert aratott a kiállítás. A marosvásárhelyi Vármúzeumban rendkívül sikeresek voltak a múzeumpedagógiai foglalkozások is, amelyek magyar és román nyelven zajlottak.

A chişinăui kiállítás rendkívüli jelentőségű volt mind a nagyszámú román közönség, mind a színvonalas megnyitó miatt, ahol érdekességként a chişinăui zeneakadémia diákjai eljátszották a Bánffy Miklós által komponált valcert. A hágai kiállítást a diplomácia számos képviselője, mások mellett a Hágai Nemzetközi Bíróság elnöke is megtisztelte jelenlétével, Makkai Réka művészettörténész munkája révén pedig számos múzeumpedagógiai foglalkozást tartottak. Marokkóban a rabati Bibliothèque Nationale du Royaume du Maroc-ban volt megnyitó, amelyre Bánffy Katalin grófnő és családja is eljött.


A Bánffy vándorkiállítás megnyitója a hágai Boskantkerk kulturális központban

A kiállítás körül tudományos tevékenység és fokozott érdeklődés volt tapasztalható. Mindenképpen kiemelendő ebből a sorból Peter Vergo professzor Essexből, George Banu Párizsból, Ermino Raiteri Genovaból, valamint Piers Russel Cobb Londonból.

A négy éve vándorló kiállítás sokat vesztett eredeti állapotából, de a Prőhle Gergely kezdeményezésére létrehívott Bánffy Emlékév keretében megújulhatott.

A nehézségekkel és számos akadállyal induló Illúzió és tükröződés című kiállítás létrejöttében a kolozsvári magyar főkonzulátus és Magdó János főkonzul kulcsszerepet töltött be. Az OSZMI a szakmai hozzájárulást nyújtotta, ugyanakkor a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum is kreatív és cselekvő szerepet játszott, hiszen a lapidáriumból rendelkezésünkre bocsátották a kastély eredeti barokk kőszobrait. Illúzió és tükröződés a kiállítás központi gondolata, amint a cím is jelzi, még akkor is, ha valós dokumentumokra és kézzelfogható műalkotásokra támaszkodik. Illúzió, mert azt a tünékeny művészi világot hivatott visszaadni, amely Bánffy Miklós sajátja, de régen elpusztult. Azt a világot, amit kulcsregényében az Erdélyi történet című trilógia olyan kíméletlen pontossággal és ugyanakkor ma már romjaiban is szépséges illúzióként ábrázol. A regény számos világnyelven is megjelent, és részletei Marius Tabacu remek fordításában immár románul is olvashatók. Bánffy Miklós sokoldalúságát nehéz bemutatni, de a kiállítás megkísérli megvillantani azt a páratlan alkotóerőt, amely az Orosz Balett 1912-es budapesti meghívásával kezdődött, és tervezői, intendánsi tevékenysége révén a modern magyar szcenika-művészet megújulásához vezetett.

A kiállításhoz tudományos konferencia kapcsolódott, ahol mind a magyar, mind a román tudományos élet képviselői érdemi és a Bánffy-életmű szempontjából számottevő előadásokat tartottak.

A tárlat célja egy újabb tünékeny illúzió létrehozatala, amely néhány hónap erejéig visszavarázsolja a családi arcképcsarnok egy részét, valamint a bonchidai kastélykörnyezet egy szűk, de jellegzetes szeletét, amely Gy. Dávid Gyula építész közreműködésével jöhetett létre. A kiállítás meghatározó részét képezték a világát üvegbe és tükörbe komponáló Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei. A jelenleg New Yorkban élő képzőművész munkáiban a család képzőművészeti tehetsége és egyedi világlátása tükröződik. A kiállítás az OSZMI, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Erdélyi Történeti Múzeum, a kolozsvári Művészeti Múzeum, a Bánffy, a Barcsay, a Fornet, a Bartha-Stróbl, a Dávid, a Csiszár és a László családok, valamint számos magánszemély nagylelkű közreműködése által valósult meg.

A kiállításhoz tudományos konferencia kapcsolódott, ahol mind a magyar, mind a román tudományos élet képviselői érdemi és a Bánffy-életmű szempontjából számottevő előadásokat tartottak. Kétségtelenül kiemelkedett Lucian Nastasă-Kovács professzor előadása, aki Bánffy Miklós szekus-dossziéjába engedett betekintést. A kiállítást közel hatezer látogató tekintette meg, a rendezvények közül kiemelkedett az Iskola másképp hete, valamint a Múzeumok Éjszakája, amikor tűt sem lehetett leejteni a múzeum termeiben. Ezeken az eseményeken olyan látogatói köröket is megszólított a kiállítás, akik más kontextusban nem találkozhatnak Bánffy Miklós nevével.

Május 16-án az illúzió véget ért. Ami mára maradt, az egy kis lehetőség a tükröződésre. A bontás után az anyagok árván, összecsomagolva várják jobb sorsukat. Egy újabb ideiglenes kiállítóhelyet, vagy talán egy Bánffy Miklós Állandó Emlékhelyet keresve.

A Bánffy Miklós vándorkiállítás állomásai:

2010: OSZMI. 2011: Kolozsvár, Reményik Sándor Galéria, az EMKE kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékháza; Budapest, külügyminisztérium. 2012: Budapest, Magyar Állami Operaház; Szeged; Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár; Sepsiszentgyörgy; Gyergyószentmiklós; Csíkszereda; Marosvásárhely; Bonchida. 2013: Esztergom; Bukarest; Chişinău; Hága; Rabat. 2014: Sopron Múzeum Lábasház; Budapest, Klebelsberg Kultúrkúria (utóbbi november 11-én nyílik).

(A vándorkiállításon készült fotók Szebeni Szabó Róbert felvételei)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.