A világbajnokság a nemzetközi labdarúgás nagy ünnepe, és ebből az ünnepi jellegből valami megmaradt még a 21. században, a modern futball szórakoztatóipari termékké válása, teljes kommercializálódása után is. A tornán szereplő csapatok száma 1998-ban a korábbi 24-ről 32-re emelkedett (2026-tól már 48 lesz), ezzel együtt a mérkőzésszám – következésképpen a televíziós piacon értékesíthető közvetítési idő és felület – is számottevően nőtt, a sportközvetítési szolgáltatás és a kapcsolódó médiatartalom tálalásának módja, a marketingérdekek érvényesítése jellemzően felülírja a sportszakmai szempontokat. Fokozottan igaz az üzleti szellem előretörése a helyszínek kijelölésénél, elegendő a küszöbön álló, a sajátos klímaviszonyok miatt a szokott nyári időpont helyett 2022 novemberében kezdődő katari világbajnokságra gondolni, amelynek házigazdája sem futballhagyományai, sem múltbeli érdemei, sem a mai nemzetközi futballéletben elfoglalt szerepe miatt nem jött volna szóba a rendezésről határozó 2010-es döntésnél, de még csak az éghajlati, földrajzi körülmények, illetve addigi infrastrukturális felkészültsége sem indokolta volna kiválasztását. Lobbiereje nyilvánvalóan a katari állam pénzügyi hatalmában és hatékony nemzetközi érdekérvényesítő képességében rejlett.
Az első, 1930-as uruguayi torna óta érzékelhető sajátos vb-szellemet azonban a külsőségek gyökeres megváltozása sem tudta teljesen kiölni. A nejlonzacskóba csomagolt futballproduktum vagy – hogy aktuálisabb példával éljünk – mesterségesen hűtött stadionokban kínált látványosság nyomokban még mindig őrzi az eredeti elgondolásban rejlő értékeket: a különböző futballkultúrák találkozásában, a labdarúgás nagyhatalmainak erőversenyében, a nagyszínpadhoz nem szokott kis szereplők hősies bizonyítási esélyében megmutatkozó egyedi jelleget. Hiába a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) sokszor gátlástalanul pénzközpontú sportágvezetési politikája és stílusa, a világbajnokságra ma is áll a sportújságírói közhelynek számító „nagy seregszemle” kifejezés, amely a globalizálódó és uniformizálódó futballvilágban is képes felvillantani különbözőségeket, eltérő taktikai vagy játékosfelfogásbeli karaktereket, nemzeti jellemvonásokat, sokkal inkább, mint például a pénzügyi-szórakoztatóipari szempontból végletekig áramvonalasított európai kupasorozat, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) fő termékének számító Bajnokok Ligája.
Amikor jelen szubjektív visszatekintés megírására felkért kolozsvári sporttörténész barátom, Killyéni András, ezt a címet javasolta: Világbajnokságról tudósítottam – a futballtorna egy magyar újságíró szemével. Ajánlását elfogadva, a témakijelöléshez szigorúan ragaszkodva, annak elemein szóról szóra végighaladva a következő kérdésekre igyekszem választ adni az alábbiakban. Mi adja a labdarúgó-világbajnokság különlegességét? Milyen munkakörnyezetben dolgozik egy helyszíni vb-tudósító? Mit jelent magyarként közreműködni a vb-n? Mely feladatok hárulnak a Nemzeti Sport újságírójára? Hogyan és milyen mértékben érvényesülhet ilyen újságírói helyzetben a saját szemlélet, stílus, érdeklődés?
A témákat vizsgálva értelemszerűen elsősorban személyes tapasztalatomra támaszkodom, már csak azért is, mert megbízásom erre irányult. A Nemzeti Sport munkatársaként, majd főmunkatársaként három alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy az újság vezetőinek megbízásából a világbajnokságon dolgozzak a tornát végigkövető helyszíni kiküldöttként: 2010-ben Dél-Afrikában, 2014-ben Brazíliában és 2018-ban Oroszországban. Természetesen mindhárom feladatot meghatározza emlékeimben akkori helyzetem, családi életem alakulása, gyermekeim születése, újságírói pályafutásom akkori szakasza, a világbajnoki kiküldetés módja, helyszíne, a kollégák személye, a velük folytatott napi együttműködés jellege, és bár a vb-n töltött hetekre visszagondolva az említettek ötlenek fel elsőként, ebben az írásban mégsem térnék ki rájuk – a személyes dimenziónak ez a szelete elüt a tárgytól, amely az egyéni szűrőn keresztül is a szakmai hátteret volna hivatott megvilágítani.
Ami a világbajnokság egyedi miliőjét, magasztosabban fogalmazva a világbajnokság varázsát illeti, a bevezető gondolatok során részben rögzítettem ezzel kapcsolatos benyomásaimat. Kiegészítésképpen és az izgalmas sokszínűség érzékeltetésére egy utólag is igen tanulságos rovat példáját hoznám fel. Mielőtt kiutaztunk Dél-Afrikába Lipcsei Árpád kollégámmal, elhatároztuk, hogy kint tartózkodásunk minden napján készítünk egy interjút valamely külföldi médiaorgánum helyszíni kiküldöttjével, megismertetve saját olvasóinkkal az ő véleményét, szemléletét, tapasztalatait. Nem volt könnyű feladat minden nap megfelelő személyt találni, a megjelent beszélgetések azonban éppen a vb ezerarcúságát igazolták az uruguayi, mauritiusi vagy japán újságíró gondolatai révén, felvillantva olyan spontán történelmi, kulturális vagy sportbeli magyar párhuzamokat, amilyenekre például az etióp kolléga utalt, amikor a kommunista elnyomás közös élményéről és az ebből fakadó régi szimpátiájáról beszélt. De találkoztunk indiai riporterrel, aki az 1960-as Magyarország–India (2:1) olimpiai mérkőzés emlékeivel hökkentett meg minket, vagy hondurasi televízióssal, aki a hazájából hozott keserű teát mutatta be hasonló lelkesedéssel.
Ezt a fajta sokszínűséget megtapasztalni különleges élmény, amely talán többet is jelent egy helyszíni tudósítónak, mint a pályán látott mozzanatok dokumentálása. Az olvasó, néző a végterméket látja, amely igyekszik egyedi tartalommal szolgálni az általános médiazajban, ehhez azonban számos nehézséggel meg kell küzdeni. Legfőként magával a FIFA régóta rendkívül szigorú és egyre merevebb médiaszolgálati rendszerével, amely – a szervező futballszövetség szemszögéből talán valamelyest érthető módon – arra törekszik, hogy a sajtó és a vb aktív résztvevői (futballisták, edzők, stábtagok) közötti érintkezés minél szabályozottabban, a váratlan és kellemetlen kiszólások esélyét minimálisra csökkentve történjen. Általános tévedés, sokszor még az otthoni szerkesztőségek vezetői részéről is, hogy a világbajnokságon nyílik a legjobb lehetőség személyes interjút készíteni a futballélet mindenütt csodált csillagaival. Ezzel szemben a tapasztalat az, hogy ilyen jellegű beszélgetéseket megszervezni bárhol és bármikor könnyebb feladat, mint a világbajnokságon, ahol a kérdések és válaszok fóruma a szűk keretek közé szorított sajtótájékoztatókra és a meccs utáni vegyes zóna szintén gondosan felügyelt csatamezejére korlátozódik. Ha mégis sikerül értékelhető szakmai beszélgetést folytatni, ahhoz szemtelenséggel határos szívósság és ritka szerencse szükséges – a 2010-es vb-döntő előtt három nappal így „kaptuk el” néhány kérdésre a spanyol válogatott edzőtáborában az egyik félreeső pályán keresztül éppen rokonai felé sétáló, a Hollandia elleni döntőben aztán győztes gólt szerző Andrés Iniestát. Más a helyzet a kommentátorállásokban szakértőként dolgozó korábbi neves labdarúgókkal, edzőkkel, akikhez könnyebb közel férkőzni, ám a szerződéseikbe foglalt kizárólagossági tétel miatt ritkán osztják meg gondolataikkal „külső” média munkatársaival.
A legérdekesebb és a budapesti sportmédia képviselőjeként egyben a leglényegesebb felvetés alighanem az, hogy mitől más magyarként szolgálatot teljesíteni világbajnokságon, melyek a magyar tudósító sajátos szempontjai. Az Európa-bajnokság helyszíni magyar tudósítóinak életében a 2016-os áttörés érezhető változást hozott, hiszen az addigi kívülálló, „morzsaleső” helyzet után egyszer csak magunk is az „asztalhoz ülhettünk”. Hirtelen olasz, német, francia újságírót egyaránt érdeklő téma lett a magyar válogatott sorsa, Király Gábor szürke mackónadrágja, Dzsudzsák Balázs szabadrúgása, Gera Zoltán gólja, és az előrelépés a magyar újságírót is más státusba helyezte. Ilyesmit nem élhettünk meg eddig a világbajnokságokon, így itt egyelőre maradt a régóta megszokott reflex: a közvetett módon, áttételesen a magyarokhoz kötődő témák keresése. Lehetett a kapcsolat a nelspruiti stadion feliratainak Újpesten kidolgozott betűkaraktere, a FIFA-nak Brazíliában fordítóként dolgozó Alexandre Károlyi munkája vagy éppen a Magyarországról érkező önkéntesek szerepe. Bár nem tartozik az eseményhez, a helyszíni munka lehetőséget ad olyan helyi magyar témák feldolgozására is, mint például Dél-Afrikában a Johannesburgi Balaton futballcsapatának emléke, Brazíliában a São Pauló-i Magyar Ház kultúraszervező munkája vagy az orosz földön dolgozó és a szovjet világban a harmincas évek végétől tíz évre nyomtalanul eltűnő Limbeck Gyula edző története. Egyensúlyozni kell a témaválasztásnál, hiszen a magyaros történetek túlzott erőltetése aránytévesztésnek hathat, el kell fogadni, hogy az embereket elsősorban a világbajnokság közvetlen eseményei és azok háttere érdekli. A Nemzeti Sport kiküldöttjeként további szempontot jelent az igazodás az újság működéséhez, hiszen a helyszínről nemcsak az online platformokra szükséges tartalmat biztosítani, hanem a lapzárta kötöttségével együtt élő nyomtatott újságba is megfelelő időben kell szállítani a minőségi és egyedi médiatartalmat. Érthető módon ilyen munkahelyzetben a gyorsaság, a témafelismerés, a rugalmasság elengedhetetlen feltétel, amely minden más személyes igényt megelőz, a kényelmes utazás, a rendszeres étkezés, a nyugodt alvás nem jellemzője ezeknek a heteknek.
És végül egy igen fontos kérdés: hogyan viheti bele az ember munkájába saját érdeklődését, mennyire építheti bele cikkeibe saját véleményét, illetve milyen mértékben avathatja be az olvasót a hosszú utazással járó személyes problémáiba, kihívásaiba, kalandjaiba? A válasz nem magától értetődő, mert egy helyszíni cikk, videó, fényképes tudósítás hitelét részben a készítő személyes részvétele, bevonódása adja, ugyanakkor nem árt őrizni a kellő távolságot, hogy tárgyilagosan, józanul legyünk képesek tálalni azt, amit mi érzékelünk a körülöttünk zajló eseményekből. Éles helyzetben a legtöbbször sem idő, sem alkalom nincsen arra, hogy esszéértékű eszmefuttatásokhoz gyűjtsünk muníciót, miközben éppen a lehetőségek szorításában kénytelen a szerző saját gondolataira, korábbi tapasztalataira, meglátásaira hagyatkozni. Kissé tán furcsán fogalmazva lehet úgy mondani, hogy bizonyos nyomásszint felett már nem engedheti meg magának az ember a luxust, hogy hagyományos értelemben cikket írjon, hanem a cikk majdhogynem magától íródik, szinte ösztönösen kanyarodik át az ujjakból a számítógépre. Noha a tudósító kétségtelenül számos kellemetlen akadállyal kénytelen szembenézni munkája során, régi csapdát jelent, ha ezen kisebb-nagyobb bosszúságokkal az olvasót terheljük, aki joggal mondja azt: aki ott lehet a világbajnokságon, ne panaszkodjon! És tényleg ne panaszkodjon, hiszen – zárásként talán ennyi személyes megjegyzés belefér – az embert próbáló munka közben az újságíró felkereshet olyan helyeket a Jóreménység fokától az amazonasi őserdőn át a Volga menti orosz városokig, ahova a maga erejéből talán sohasem jutott volna el. Megismerhet más kultúrákat, népeket, szokásokat, miközben újságíróként egyetlen és legfőbb feladata, hogy a valóságot a maga változatosságában bemutassa.
