Foci, világbajnokság

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak. Sőt mi több, az Ellenzék vezetőségének sikerült megnyerni Bodó Pált, egy Montevideóban élő hírlapírót, hogy a helyszínről tudósítson.

Pedig egyértelmű volt, hogy az első labdarúgó-világbajnokság – mint megannyi sportrendezvény első kiírása – nem lesz a sportág nemzetközi ünnepe, sokkal inkább a dél-amerikaiak házi versenye. S ha már világbajnokságnak nevezték, a montevideói politikum teljes háttérrel állott a rendezvény mögé, a szervezők pedig hamarosan széles körű támogatást kaptak szomszédjaiktól. „Az amerikai futball-nemzetek képviselői értekezletet tartottak, melyen kimondották, hogy formálisan nem bojkottálják azokat az európai nemzeteket, melyek nem vesznek részt a futballvilágbajnokságon, de nem biztosítanak beutazást az ilyen csapatok számára” – olvashatjuk szintén az Ellenzékben, a lap 1930. június 28-i számában.

A résztvevőket négy csoportba sorsolták, a mérkőzéseket pedig tizenöt bíró – közülük négy európai, egy mexikói és tíz dél-amerikai – vezette. Minden csoportból a győztes jutott az elődöntőkbe – s kis bírói segítséggel adott volt az amerikai hegemónia. Ám nagy meglepetésre Jugoszlávia 2:1 arányban legyőzte Brazíliát, alaposan felrúgva ezzel a papírformát. Hogy hab is legyen a tortán, az elődöntőben – az egész világot meglepve – szinte lefocizta a házigazdát. A tudósítások tükrözték „a szakemberek azon megállapítását, hogy Jugoszlávia csapata jobb volt az ellenfelénél. Jobb volt technikailag, taktikailag, és normális körülmények között semmi esetre sem vesztette volna el a meccset” – üzente az Ellenzék révén Bodó Pál. A brazil bíró megadta a házigazda első, „kiáltó” lesgólját, sőt érvényesítette a másodikat is, ahol a játékteret elhagyó labdát egy fényképész rúgta vissza a jugoszláv kapu elé. Egy világ láthatta, hogy Dél-Amerika még nem alkalmas ekkora világverseny megszervezésére.

A foci-világbajnokság viszont túlélte az idő próbáját. Két európai rendezés után (1934 és 1938), a második világháborút követően a nagy esemény ismét visszatért Dél-Amerikába. Egy máig hihetetlen Rio de Janeiró-i döntőre 1950-ben több mint 170 ezren váltottak jegyet – sőt, nem hivatalos adatok szerint akár 200 ezer néző követhette végig az Uruguay–Brazília döntőt. Ez mindenképp máig érvényes, és a mai szabályokat figyelembe véve örök érvényűnek tekinthető világcsúcs. Más kérdés, hogy az „uruk” 2:1-re megnyerték azt a meccset, alaposan elrontva a brazil fiesztát…

Fontos kiemelni, hogy hosszú ideig az amerikai rendezésű játékok magasabb nézőszámot vonzottak a stadionokba, mint az Európában szervezett vébék mérkőzései.

A televíziós közvetítéseknek köszönhetően is, a labdarúgás népszerűsége az egekbe szökött, ma pedig a világ el sem tudná képzelni, hogy négyévente, közel négy héten át ne arra keresse mindenki a választ: ki lesz a világbajnok?

Számunkra, magyarok számára, az Aranycsapat fogalom lett. Milyen közel álltunk 1954-ben ahhoz, hogy világbajnokok lehessünk… Azóta is beszélgetések, elemzések és viták tárgya, hogy miért veszítettünk? Hogyan veszíthetett az a csapat, amely a világ legjobbja volt, amely éveken át verhetetlennek bizonyult, csak éppen ama berni döntőn nem tudta feltenni csillogó pályafutására a koronát?… S talán eme máig bosszantó és megemészthetetlen ’54-es berni kudarcnak köszönhetően is merül feledésbe az 1938-as vébén elért fantasztikus eredmény: az olaszokkal szemben elveszített döntő dacára nagyon szépen csillogó ezüstérem. Sőt, kevesen emlékeznek azoknak a játékosoknak a nevére is, akiknek köszönhetően a ’60-as években két negyeddöntős szereplés is sikerült a Baróti Lajos szövetségi kapitány által irányított csapatnak.

Ma pedig, amikor egy újabb világbajnokság következik Magyarország részvétele nélkül, csak reménykedni tudunk, hogy egy újabb sikeres nemzedék időszaka következik. Remélhetőleg Szoboszlaiéknak kilenc, azaz kilenc elbukott világbajnoki selejtező után sikerül kiharcolni a 2026-os részvételt. S mivel elég volt a böjtből, legyen a 2022-es vébé az utolsó nélkülünk!