Varrottas / Emlékbe eltett kisruha / [Szép, de semmihez nem találó] Falvédő / Régi családi fotók, levelek – sorakoznak a címkék egy nagyobbacska dobozon, és ez csak egyetlen doboz a sok közül, amely várhatóan még sokáig diszkréten meg fog húzódni otthon, egy csendes sarokban. A költözéskor mindenki azzal biztatott: Meglátjátok, minden megtalálja majd a maga helyét. Egyelőre nem látjuk a nagy igyekezetet. Biztatgatjuk a tárgyainkat, tessenek helyet foglalni, de ők megbotlanak a küszöbben, féloldalasan rácsúsznak az első asztalra, kifityegnek a tömött szekrényből, és a katonás sornak az elejét sem látni.
Egy másik dobozban egyelőre azonosítatlan egyedek, legfelül pedig: egy rézkilincs. Egy hajdani albérletbe jött pótkilincsnek hazulról, a százéves házból, utána viszont nem sikerült visszaszerelni a helyére. Ha a többi tárgy nem is, ez biztosan meg fogja találni a helyét – nekünk, erdélyi magyaroknak, Csipike óta különösen bensőséges a viszonyunk a rézkilincsekkel. Egy fotográfust öt évvel ezelőtt éppen egy ilyen tárgy indított arra, hogy megörökítsen apróbb-nagyobb épületrészleteket – Kegye Lenkének így születtek szülővárosában, Kolozsváron kiállításai ajtókról, kilincsekről, kovácsoltvas erkélyekről. Lapunkban Mihai Lisei beszél ezekről a képekről, amelyek úgymond látni tanítanak, a folytonos rohanásban időnként megtorpanni, vagy legalább lassítani egy szépen megmunkált, az idő nyomait és számos érintést őrző ajtó (és kilincse) előtt. Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres. Egyik volt osztálytársamnál jártam pár éve, a családja minden tagja kézműveskedik. A kályhától kezdve a bútorokig, a meleg színű szőttesekig valamennyi tárgy a kezük alól került ki. Minden emberi léptékű volt abban a házban, és takarosan sorakozott fel a másik, világos rendeltetésű munkaeszköz vagy dísz mellé. Akkor újra felsejlett bennem a régi, vissza-visszatérő vágyakozás arra a fajta munkára, aminek kézzel megfogható az eredménye. Takarózni lehet vele, inni lehet belőle, ételt lehet kavargatni vele vagy leteríteni vele az asztalt. Lehet, hogy nem kell feltétlenül foglalkozást váltani ahhoz, hogy ilyesmire vállalkozzon az ember. Nagyon sokan lazításképpen is teremtenek tárgyakat, barkácsolnak, festegetnek, vagy húsvétkor vetik bele magukat lázasan a tojásfestésbe, mintha egész évben egyébre sem vártak volna. És ha tényleg csak az az egy alkalom van egy évben, akkor is megéri belépni a tárgyak világába (most például döblecet farigcsálhatunk, annak van az ideje). Talán könnyebben rájövünk utána, mihez kezdjünk a dobozokban sorakozó, emlékeket és hosszas munkafolyamatokat őrző tárgyakkal. Talán maguknak a tárgyaknak is könnyebb lesz elfészkelődni egy számukra még ismeretlen környezetben. És az is lehet, hogy időnként, ha már órák óta fogva tart a képernyő, jólesik majd megsimogatni a billentyűzet mellett álló ismeretlen rendeltetésű, régi, de nagyon hálás tárgy buksiját.
