Nagyjából egy időben történt. Amikor az azóta letűnt diktatúra faluromboló buldózerei már nyújtogatták, meresztgették szörnyű markoló karjaikat, hogy kiszélesítsék a határt, és egy álságos gazdaságfejlesztési koncepció szellemében szántófölddé planírozzák falvainkat, a Kánaán eljövetelének ígéretével, a táncház mozgalommá kezdett válni Erdélyben. Az akkori táncházmozgalom több volt, mint egyszerű kulturális, hagyományőrző mozgalom. Bár elcsépelt ez a kifejezés, mert a letűnt rendszer igyekezett minden áron hitelteleníteni, de egyfajta „ellenállási mozgalom” is volt. Egy lélekben megélt ellenállásé, látens módon kollektív cselekvésre ösztönző érzésé, annak érdekében, hogy mindazt, amitől megfosztanak természetben, elvesznek tőlünk fizikailag, azt szerezzük vissza lélekben. Miközben a gerinc maradjon egyenes, s amennyire csak lehet, töretlen a lélek. Hisz a falusi társadalom ilyen orvul történő felszámolása az erdélyi magyar közösségünk mélykultúrája elleni merénylettel volt egyenlő. Az akkori politikai rendszer a megsemmisítést a gyökereknél kezdte, hiszen tudta: azzal együtt a törzs, a korona, az élet is elhal lassanként. A táncház pedig mentette, ami még menthető volt, s kultúránk nagyon mély kútjából felszínre hozott: táncot, zenét, de mozgalma mentében a népköltészetet és a tárgyi néprajz felbecsülhetetlen értékű kincseit sem hagyta elveszni. Az akkori hatalom is hamar észrevette, hogy egyre lombosodik az a fa, amelyiket valójából gyökerestől akart elpusztítani, s ezért a hazai magyar társadalomba fojtotta a táncház mozgalmat. Radikálisan, durván.
De a pirotechnika legelemibb szabálya, hogy ahol fojtás van, ott robbanásveszély is létezik. Ezért robbanhatott be újra életünkbe a táncházmozgalom a nagy közép-kelet európai politikai fellélegzés után. S ma örömmel tapasztaljuk, hogy a Kárpát-medencében, de különösen itt, Erdélyben kultúránk egyik legélőbb szövete ez a hagyományőrző mozgalom. És legalább akkora szükség van rá, mint a letűnt diktatúra éveiben. Ma már nincs ugyan fojtás, ma már szabad a tánc, a zene, a hagyományőrzés. De álljunk meg és gondolkozzunk el ennél a szónál: hagyományőrzés. Töprengjünk el azon, hogy egyre kevesebben meríthetnek legősibb kultúránk kincseiből a szüleiktől, nagyszüleiktől, egyszóval felmenőiktől. Egyre kevesebben őrizhetik még archaikus kultúránk értékeit ott, ahol azokat kigyöngyözte magából nemzeti közösségünk, mert észrevétlenül bár, de ma is zajlik egyfajta, huszonegyedik század eleji falurombolás. Hisz miközben iparosodik a mezőgazdaság, agrárüzemek ontják a génkezelt élelmiszereket, miközben globalizálódik körülöttünk és velünk a világ, a hagyományos falusi közösségek lassan felszámolódnak. Az elmúlt húsz évben bekövetkezett nagy gazdasági szerkezetváltásnak tragikus kárvallottja az a társadalmi réteg, amely őrizte mélykultúránkat, vigyázta a tiszta forrást, amelyből mindig újabb és újabb értéket lehetett meríteni. Ha viszont ma a táncházmozgalom, ez a közösségi művelődésre épülő, s ezzel újabb és újabb alkotó közösségeket létrehozó mozgalom nem lenne, akkor nemzeti örökségünk felbecsülhetetlen értékei kerülnének rövidesen a történelem süllyesztőjébe. És jó érzés látni, hogy újabban a táncház néha főnixmadárként teremti újra önmagát egy-egy élni és megmaradni akaró magyar szórványközösségben is, itt Erdélyben.
Végezetül hadd bukjon ki belőlem a kulturális értékféltő művelődésszervező. Mert biza a mai táncházmozgalom mentén a műfaj vadhajtásai is kihajtottak. Megjelentek a stilizált népviseletben táncoló, népieskedő hagyományőrző csoportok, akiknek vezetőit csupán a jóakarat vezérli, de sajnos, kevésbé a szakmai tudás; akik mellé az igazi táncháznak, a mozgalomnak, a szakmának oda kellene állnia. Már aki igényli, aki hagyja, aki szeretne szakmát tanulni. Mert a közel negyven éves hazai táncházmozgalom megteremtette néptáncművészetünkben a szaktudást, kinevelt egy szakembercsapatot, létrehozott egy gazdag szakirodalmat, miközben egy sajátos, ma már európai mércével mérhető rétegkultúrát is megalkotott. Ugyanakkor a táncházmozgalom sodrásában megjelentek azok a modernkedő hivatásosok is, akik hagyományőrzésbe csomagolják produkciójukat, ami nem más, mint megcsonkított népi motívumokkal tűzdelt és pusztán kereskedelmi értékeket, más szóval nyereséget követő látványos koreográfiánál. S valljuk be, kulturális értékeinkre nézve ők még veszélyesebbek, mint az imént említett tudatlan, de lelkes dilettánsok.
