„A régi táncházak kis közösségek alkalmai voltak”

Az EMKE Kacsó András díját az idén neked ítélték oda a „néprazj- és néptánc kutatás, valamint a néptánc oktatás területén elért kimagasló eredményért” olvasható díszoklevélen. No meg az idén 30 éves a Bogáncs. A két eseményt nem lehet szétválasztani. Te is így látod?

Egyértelműen. Mert a néptáncos, népzenész, néprajzos működésemet jórészt a Bogáncsnak köszönhetem. Bár már ötéves koromban, 1979-ben kezdtem el táncolni, de állandó jelleggel 1985-től néptáncolok, amióta kapcsolatba kerültem az akkori Brassai Líceum Folklórkörével, a mostani Bogáncs elődjével, ahova jórészt velem egykorú gyermekek jártak. Aztán 1990-ben, tizenhat évesen átvettem a szakmai vezetését, ami számomra nagyon nagy tapasztalat volt. Hiszen szinte még gyermekfejjel kezdtem táncot oktatni, s az elmúlt huszonöt évben végig ezt tettem. Majd később a felnőtt együttesünkben, a Zurbolóban valósítottam meg koreográfiai elképzeléseimet, ha lehet arról beszélni, hogy „Könczei Csongor koreográfusi munkássága”. Közben szakmát is tanultam, így lettem egyszerre néprajzkutató, etnokoreológus (néptánckutató), vagyis elméleti szakember. És elkezdtem más, akár hivatásos néptáncegyüttesekkel is dolgozni, koreografálni, nyári tánctáborokban tanítani, a Románia Magyar Néptánc Egyesület égisze alatt különböző kurzusokon oktatni – néhány évig az egyesület oktatási alelnöke is voltam. Az, hogy az idén a Romániai Magyar Néptánc Egyesület javaslatára megkaptam az EMKE szakmai díját, az eddigi munkám elismerése, de egyértelműen az idén 30 éves Bogáncsé is ez a kitüntetés, amellyel én együtt fejlődtem.

Az együttesnek az egykori Brassai iskolában történt 1985-ös megalakulása egyértelműen édesanyádnak, Tolna Éva magyar szakos tanárnőnek köszönhető. Sokat beszélgettetek abban az időben erről a családban?

Erre nem emlékszem. De arra méltán büszkék vagyunk, hogy a Bogáncs egyenes ági folytatója édesapám, Könczei Ádám munkásságának. Hiszen ő volt az, aki itt Erdélyben megszervezte az első városi táncházat Kolozsváron 1977 februárjában, a bábszínház próbatermében. Egyszemélyes intézményként szervezte az összejöveteleket, de írt is róla, s közben elméleti oktatást adott a fiataloknak, köztük a testvéreimnek. Mert az nálunk a családban a legtermészetesebb dolog volt, hogy mindenki néptánccal, népzenével, folklórral foglalkozott. Aztán édesapám 1983-ban meghalt, s nem sokkal az után az akkori hatalom a kolozsvári táncház működését ellehetetlenítette. Édesanyám 1985-ben rengeteg hányattatás után a Brassai-líceumba kapott magyar tanári kinevezést. Akkor született az ötlet, hogy ha nem lehet felnőttekkel táncházat szervezni, akkor próbálja meg a táncoktatást az iskolában, gyermekekkel, szervezett keretben. Az első oktató a nővérem, Könczei Csilla volt, neki pedig olyan volt táncházasok segítettek, akik még itt maradtak Kolozsváron, mint Fülöp Hajnalka vagy a magyarlapádi Piros Pántlikás együttes zenészei: Szilágyi András, Sipos Ferenc, aztán Könczei Ilma néném is bekapcsolódott, meg az ő későbbi férje, Réman Zoltán klarinétművész, ő furulyázott a csoportnak, továbbá Bardocz Sándor, a későbbi Tarisznyás Együttes prímása. Az egykori kolozsvári táncházas zenészek közül akkorra már sokan elmentek Kolozsvárról Székelyföldre, Magyarországra vagy esetleg tovább, még Svédországnak is jutott belőlük. Akkor még nem lehetett nevet adni ennek a csapatnak, ezért nevezték Folk­lórkörnek.

Te hogyan kerültél kapcsolatba a Folklórkörrel?

A körrel kapcsolatos első élményem az volt, hogy amikor megalakult 1985 októberében, akkor szólt Csilla, el kéne menni a Brassaiba a gyermekeknek tartani egy bemutatót, vagyis egyet táncoljak, hogy lássák miről is van szó. Én akkor zeneiskolás voltam. Bemenetem az iskolába, a mostani János Zsigmond Unitárius Kollégium dísztermébe, akkor egy elég lepattant, sötét helyiség volt, néhány neoncső égett csak. Vagy kétszáz hozzám hasonló gyermekkel találtam szemben magam, mert akkor még egy-egy gimnazista osztályba negyven-ötven tanuló is járt, s a két ötödik meg a két hatodik osztály volt jelen. Csillának volt egy kazetofonja, feltett egy pontozót, én úgy egyenruhásan táncoltam egyet, mert emlékszem, tanítás után voltunk, a gyermekek megnézték, aztán én egy darabig arra felé sem mentem. Mert én akkor már tudtam táncolni, nem volt miért járjak. Amikor az év végi műsor következett, megint szólt Csilla, hogy erősíteni kellene a csapatot. Akkor újra elmentem, néhány próba alatt megtanultam a táncokat, amikkel ők éppen foglakoztak, táncoltam az előadáson, és ott ragadtam.

Ezért lettél később brassais diák?

A zeneiskolába jártam, s mivel azokban az években szüntették meg kilencedik osztálytól a magyar tagozatot, 1988-ban a Brassaiba felvételiztem. Hatan mentünk át az én osztályomból az egykori Brassaiba, a kilencedik osztályba. Rögtön bekapcsolódtunk a Folklórkör munkájába, s lényegében így lettek zenészei az akkori csapatnak, a későbbi Bogáncsnak. Én zenéltem is és táncoltam is az akkor még névtelen Folk­lórkörben. Aztán 1990 januárjában összegyűltünk, és úgy döntöttünk: legyünk hivatalosan is néptáncegyüttes, legyen nevünk is, és akkor választottuk nagyon találóan a Bogáncs nevet. Hisz ez egy olyan növény, ami szúr is, ragad is, nem kell locsolni, mert anélkül is megél, s úgy éreztük, ez éppen a csapatunkra illik.

1992-ben volt egy kerekasztal beszélgetés, amelynek egy rövidített változatát a Művelődés folyóirat is közölte. Ebből a beszélgetésből többek között az derül ki, például az akkori igazgató hozzászólásaiból is, hogy azok, akik 1985-től kapcsolódtak be a Bogáncs (Folklórkör) munkájába, egyfajta elit csapata lett az iskolának, és rájuk nemcsak a táncolásban, hanem általában a tanulásban, a közösségfejlesztésben is számítani lehetett. 1989 után is érdekes, példaértékű közösség maradtatok, amelyik állandóan változott, fejlődött. Te is így látod?

Ez csak részben igaz. De vegyük sorba. A lapban közölt beszélgetés ugyancsak szépített szövege az ott elhangzottaknak. A történetnek az volt az előélete, hogy ugye édesanyám volt a vezető tanára a Folklórkörnek, oktató-vezetője pedig a nővérem, Könczei Csilla. Miután ő elment Bukarestbe a televízió magyar adásához dolgozni, rám hárult az oktató-vezető feladat. Ez azért jelentett számomra nagy kihívást, mert akkor még csak 16 éves voltam, és jártak nálam idősebbek is a csapatba. A háttérember az iskola felé továbbra is édesanyám, Tolna Éva volt, tanárként ő felelt a Bogáncsért 1993-ig, amikor nyugdíjba vonult. Közben 1992-ben én is leérettségiztem. Addig tényleg úgy működtünk, mint a Brassai Sámuel Elméleti Líceum néptáncegyüttese.

Startból nyitottak voltunk, hisz nem brassaisok is voltak közöttünk, de azért a tagság zöme az iskola diákjaiból állt. Na most, hogy elit csapat voltunk-e vagy kevésbé elit, az kérdéses. Az igaz, hogy a tánc, a zene és általában minden ilyen művészeti tevékenység figyelemre, összpontosításra, a másikra való odafigyelésre tanít. Az is tény, hogy az együttesben sok jó tanuló megfordult, de azért nem volt mindenki az. Az, hogy minket a Művelődésben közölt 1992-es kerekasztal beszélgetésen dicsértek, rendben van, de – tisztelet a kivételnek – a Bogáncs, talán a neve miatt is, gyakran állt összetűzésben az iskola soros vezetőségével. Tudniillik nem akarták elfogadni, hogy ez a néptánccsoport már nem az az együttes, amely évzárókra, évnyitókra, Megéneklünk, Románia fesztiválokra készül, hanem mi a magunk útján járunk, amit mi úgy tartottunk, mint Könczei Ádám – Tolna Éva öröksége. Aminek az volt a lényege, hogy ha a néptáncot áttesszük városi környezetbe, akkor annak közösségi, kulturális feladata van. Vagyis a néptánc mindenkié, és mindenki felé kezet kell nyújtani, mert a közösség szinte fontosabb, mint maga a produktum. És mi azóta is őrizzük ezt a hagyományt: a Bogáncsba bárki jelentkezhet, mindenkivel egyformán foglakozunk, bár tudjuk és látjuk, hogy vannak tehetségesek, illetve kevésbé tehetségesek. Hisz ez falun is mindig így volt, nem volt mindenki kiváló táncos, de mégis mindenkinek egyformán lehetősége adódott táncolni. Ezt nem nagyon értette az iskola vezetősége. Például volt olyan konfliktus, hogy az iskola vezetősége szólt: öt párnak mennie kell ide vagy oda táncolni, és akkor mi azt mondtuk, hogy mindenki megy, vagy nem megy senki. Ők pedig erősködtek, hogy akkor ők megmondják, ki az öt legjobb pár, ők majd kiválasztják. Mi viszont azt mondtuk, hogy nálunk a csoporton belül nem így működik. Ez vissza-visszatérő szembenállás volt. Akkor én tizenhat éves voltam, s aztán az érettségi évében, éppen 1992-ben a Bogáncs egy hónapig a szamosfalvi református egyházközség parókiáján próbált, mert az akkori igazgató kitiltott az iskolából. Aztán 1995-ben, amikor az együttes már tíz éves volt, ugyanő üvöltözött reám az iskola folyosóján, hogy reméli ez lesz az utolsó előadásunk. Mert az történt, hogy édesanyám 1992-ben kitalálta: mivel akkor még nem volt annyi néptáncegyüttes és fesztivál, mint most, elevenítsük fel a 80-as évek végén működő táncháztalálkozókat (öt volt Székelyudvarhelyen, egy Kolozsváron). Így jött létre 1992-ben az első Ifjúsági Néptánctalálkozó itt, Kolozsváron, amit azóta is kétévente szervezünk, s ami később átalakult a Kolozs megyei magyar néptáncegyüttesek találkozójává. 2014-ben szerveztük a tizenkettediket. 1992-ben még úgy indult a néptánctalálkozó, hogy „nemzetközi”, mert Magyarországról is jöttek táncosok, sőt 1994-ben lengyelországi litvánokat is vendégül láthattunk, de főleg itthoniak vettek részt Székelyföldről, Györgyfalváról, Székről, Mérából, Magyarpalatkáról és természetesen mi, a kolozsváriak. Tulajdonképpen ennek kapcsán volt az a beszélgetés, amit a Művelődés is közölt, egyben abból az alkalomból is, hogy édesanyám meg a Bogáncs abban az évben megkapta az EMKE Égi Gyssza díját. Abban az évben volt az együttesnek a felfutása. De hadd tegyem hozzá, hogy a Bogáncs iskolai néptánccsoport folyamatosan a kolozsvári gyermekek és fiatalok néptáncegyüttesévé vált. Hisz a kétezres évek elején rájöttünk arra, hogy brassais diák van a legkevesebb a csapatban. Mindenhonnan jöttek táncolni akaró fiatalok, sokan a külvárosi iskolákból, s ennek mi különösen örültünk.

Hogyan biztosítottátok az utánpótlást?

Szintén a 90-es évek elején indítottuk el ezt a folyamatot is a Bogáncsban. Elkezdtünk tudatosan azzal foglalkozni, hogy jó, mi most 11–12-es diákok vagyunk, de nemsokára érettségizünk, elhagyjuk az iskolát, és akkor mi lesz? Elkezdtük a gyermekekkel való foglalkozást úgy, ahogyan lehetett. Érdekes, hogy a Bogáncsban a mai napig az idősebb tanítja a fiatalabbat. Hisz ez is a népi hagyományban gyökeredzik. Faluhelyen is az idősebb nemzedéktől tanulta meg, leste el a fiatal a táncokat, a dalokat. Nálunk ez ugyancsak tudatosan történt, hisz közülünk sokan tovább tanultunk, szakemberekké váltunk. 1993-ban megalapítottuk a Zurboló Táncegyüttest. Az alapötlet szerint csak azért hozzuk létre, hogy nekünk, „felnőtteknek” is legyen, ahol tovább táncolnunk, aztán nagyon hamar rájöttünk: ez tulajdonképpen az oktatók együttese. Két év múlva már szinte minden zurbolós oktatott. Ennek az lett a következménye, hogy a Bogáncson belül létrejött a Kisbogáncs csoport, aztán később az Apróbogáncs, majd a Morzsabogáncs, és ez a struktúra mind a mai napig fennáll. Közben a Zurboló keretében elkezdtünk táncot oktatni a Kolozsvárra felkerült egyetemistáknak (így néhány évig működött a Zurboló Utánpótlás csoportunk is), amit később abbahagytunk, mivel megjelentek más néptáncegyüttesek itt a városban, gondolok a Szarkalábra meg az Ördögtérgyére, amelyek lefedték ezeket az igényeket. Persze hadd mondjuk el, hogy valahol a Szarkaláb Néptáncegyüttes is a Bogáncsból ered, hisz az együttest irányító Pillich testvérek, Gyöngyi meg Balázs szintén a Bogáncsban kezdtek el táncolni. De voltak más kisugárzásai is a Zurboló oktatótevékenységének. Például a várfalvi tánctábort is zurbolósok indították el, vagy mind a mai napig járunk Gyaluba, Magyarlónára vagy Kolozs megye más településeire néptáncot tanítani. Közben zenekarok alakultak mellettünk, mint például az Üsztürü, amely a Bogáncs kísérőzenekarként jött létre 1992-ben, vagy az egykori Zurboló Zenekar, azaz a későbbi Tüske. 2002-ben hoztuk létre a Bogáncs – Zurboló Egyesületet, pontosan azért, mert rájöttünk, hogy meg tudunk állni a saját lábunkon is. Igaz, akkorra már mi, az alapítók egyetemet végzett, felnőtt, családos emberekké váltunk.

Önképzés útján tanultátok meg a néptáncot, váltatok szakemberekké, mondhatnám profikká. Hogyan biztosítottátok munkátokhoz a tiszta forrást, vagyis azt, hogy mindig az eredeti népzenére táncoljatok, oktassatok?

A mi esetünkben nem használnám azt a szót, hogy „profi”. Mi meggyőződéses műkedvelők vagyunk, a mai napig mindenki ingyen dolgozik a Bogáncsban, igaz, hogy nem tudom, meddig lehet fenntartani ezt az állapotot. Az összes oktató szimbolikus juttatásokban részesül. Nos, a tiszta forrás, vagyis: honnan szerezzük be munkánkhoz az eredeti népzenét, néptáncot? Mi szerencsés nemzedék vagyunk, hisz a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején például Széken még élt a tánc, de jártunk táncba Kalotaszegre, voltunk juhmérésen Magyarlónán, bálban Palatkán, mindenféle falusi táncalkalmon, filmeztünk, hangfelvételeket készítettünk. Tehát különösen a két első bogáncsos nemzedéknek még volt élő kapcsolata a népi kultúrával. Ugyanakkor nagyon sok elsőnemzedékes kolozsvári táncosunk van, akiknek a nagyszülei még kint élnek a Mezőségen, Kalotaszegen vagy a Borsa völgyében, akik számára a néptánc nem volt újdonság, hiszen ha hazament, otthon például egy lakodalomban még ezt látta. Persze ők esetleg egy-egy falu táncait ismerték, de nem kellett nekik a lépéseket elmagyarázni, vagy azt, hogy mit jelent egy keményszárú csizma, egy priccses nadrág, így együttesünkbe hamar beilleszkedtek. Ez idővel sajnos, megváltozott: a hagyomány lassan kihalt, sok helyen már nem is létezik, vagy nagyon átalakult, és a mai fiataloknak már úgy tanítjuk ezeket a dolgokat, mint egy történeti táncanyagot. Hála Istennek, az elmúlt évszázadban nagyon sok anyag gyűlt össze Martin Györgynek, Kallós Zoltánnak és másoknak köszönhetően, vagy hogy közelebbi példát mondjak a fiatalabb nemzedékről, az én testvéreim, Könczei Árpád és Könczei Csilla is sokat jártak gyűjteni. Gyermekfejjel én is nagyon sok gyűjtésen megfordultam – általában a mikrofon­állvány szerepkörében… És ezek az összegyűjtött anyagok hozzáférhetőek. Nagyon sok esetben a mai fiataloknak úgy tanítjuk meg a táncokat, hogy előbb megmutatjuk nekik az archív felvételt, s utána megtanítjuk nekik a táncot.

Visszatérve a profizmus kérdésköréhez. Mint már említettem, mi nem tarjuk magunkat profiknak, mi megrögzött műkedvelő csapat vagyunk. Én hivatásos néprajzos vagyok, azt végeztem az egyetemen, abból is doktoráltam, népzenével és néptánccal foglalkozom, amióta az eszemet tudom, jelenleg is ennek a témának a kutatását végzem a Romániai Kisebbségkutató Intézetben. Szerintem attól profi táncművész, zeneművész vagy színész valaki, hogy adekvát képzésben részesül. Csakhogy nálunk a mai napig nincs például néptánciskola, és őszintén szólva, ez egy kicsit fából vaskarika lenne, mivel ami egyszer intézményesül, az ellentmond a folklórnak. Vagyis szerintem, ha valami intézményesül, az automatikusan bekerül a hivatalos kultúrkörbe vagy a formális oktatásba, ez meg nyomban ellentmond a folklór alapeszméjének, annak, hogy ez „ellenkultúra”, a tömegek kultúrája legyen. A Bogáncsban senki sem hivatásos táncos, egyikünk sem ebből a tevékenységből él. Például olyan „juttatást” kap egy-egy oktató, hogy nem fizet tagdíjat, vagy ingyen megy abba a táborba, amelyikben ő oktat. Itt, Erdélyben pedig egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben táncoló személy attól „táncművész”, hogy van szerződése, fizetést kap érte, de tulajdonképpen senkinek sincsen szakvégzettsége. A profizmus megoldása nem a néptánciskola, hanem az anyanyelvű táncművészeti képzés, ahol egyformán tanítanak klasszikus balettet, kortárs tánctechnikákat és néptáncot – ez nagyon régi kérése az erdélyi magyar táncéletnek és tartozása az erdélyi magyar elitnek.

Hogyan kapcsolódik a Bogáncs a táncházmozgalomhoz?

Mint arról már szóltam, az első erdélyi városi táncház elindítója édesapám, Könczei Ádám volt. Az ő eszméi alapján tevékenykedünk ma is. Érdekes, hogy minket sokáig a táncház mellett tárgyaltak, mert tudatosan szétválasztottuk a táncházat és a színpadot. Mai napig azt mondom, hogy ami a színpadon történik, az nem táncház, mert szerintem a táncház az egy alkalom, ahol az emberek szórakoznak. Ez egy közösségi cselekvés. Ennek ellenére eltelt harminc év, és rájöttünk, hogy mi sokkal közelebb vagyunk az igazi táncházhoz, amely volt egykoron, mint akár maga a mozgalom, amiről annyit beszélnek itt Erdélyben. Most a magyarországit már nem is említem, mert az már rég nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Volt egy időszak 2000 és 2005 között, amikor mi szerveztük a kolozsvári táncházat a Tranzit Házban, aprók táncházával együtt, ahol Palocsay Kata játszóházat is vezetett. Nem is beszélve az Ifjúsági Néptánctalálkozókról vagy a Zurboló Táncfórumokról, ezekre meghívtunk egy-két együttest, amelyeknek egész estét betöltő előadási lehetőséget biztosítottunk, s ezek után mindig volt/van táncház. Vagyis szerveztünk több alkalommal is táncházat, de mi ennek ellenére nem tartjuk magunkat tényleges táncházasoknak. Bogáncsosok és zurbolósok vagyunk, soha nem köteleztük el magunkat semerre, hisz van olyan táncosunk is, aki nem jár táncházba, mert nem az ő világa.

Mi eléggé szabadelvűek vagyunk, mégis a Bogáncs szellemisége nagyon közel áll az eredeti táncházhoz. Mert a gyermekeket úgy próbáljuk megtanítani táncolni, ahogy az valamikor a tánchagyományban történt, vagyis „apáról fiúra” szállón az egyik nemzedék a másiktól tanult. Persze, mi ezt már tudatosan tesszük egy felgyorsított folyamat során. Hiszen régen valaki beleszületett egy hagyományba, s volt neki vagy húsz éve, hogy megtanuljon táncolni. Aztán egész életét ugyanannak a falunak a hagyományában töltötte. Most mindezt egy-két év alatt kell megtanítani a gyermekeknek, nem egy falu táncát oktatjuk, hanem sokét, tudatosan, tánctechnikai módszerekkel. A Bogáncsnál egy próba bemelegítővel (tornával) kezdődik, majd ritmus- és tánctechnikai gyakorlatokkal folytatódik, és csak utána térünk rá a tulajdonképpeni táncolásra, éneklésre. Ezzel a módszerrel azt értük el, hogy ha a gyermekek elmennek egy táncmulatságba, be tudnak kapcsolódni, népdalokat is tudnak énekelni. Vagyis a lényeget megkapják. Mert a mai táncházban pont a lényeg vesz el. Mert lassan a mai táncházban is a táncosok inkább csillogni-villogni akarnak, nem szórakozni, szóval egyféle magamutogatás zajlik. Hadd éljek példával. A falusi közösségi táncalkalmakkor két lényeges dolgot tartottak be. Az egyik az, hogy mindenkinek szabad volt táncolni, és illett is, például, ha egy lányt felkértek, nem utasíthatta vissza. A másik pedig az, hogy megtisztelték egymást azzal, hogy rendre mindenkinek jutott hely táncolásra a zenészek előtt. Mert sokkal jobb a zenész előtt táncolni, ahol jól hallható a zene, mint a terem végében. Mi a táncosainkat is így neveljük. Pedig egyre nagyobb divat, itt Erdélyben is, hogy egy-egy táncalkalomkor az első két sorban táncolnak a zenészek előtt a „profik”, akik onnan el nem jönnek, ameddig szét nem verik magukat, középen, a széleken táncolgat, aki még akar, a nagy tömeg pedig ül, mert sokan egyszerűen nem tudnak részt venni ebben, hiszen ilyen körülmények között nem is lehet. A mi bogáncsosainkat megtanítjuk énekelni is, hisz valamikor a táncos összejövetelek végén a fiatalok összekapaszkodva néha hajnalig daloltak. A mai világban erre sajnos már nincs igény, a fiatalok közül sokan nem is ismernek népdalokat. Így tűnnek el olyan dolgok, amelyek valamikor közösségeket tartottak össze. Még egy megjegyzés a mai táncházmozgalommal kapcsolatban: a régi táncházak kis közösségek táncalkalmai voltak. A valamikori kolozsvári táncházba azok a fiatalok jártak, akik lassan csapattá szoktak össze, ismerték egymást, tudták, hogy ki kicsoda, akárcsak faluhelyen. Minden alkalommal érkeztek újak, de akik ott ragadtak, azok hamar a csapat tagjaivá váltak. A Bogáncs is erről szól, bárki jöhet, s aki rendszeresen jár közénk, egy idő után a csapat tagja lesz. Ezzel szemben ma arra törekednek, hogy minél többen és minél szélesebb körben táncoljanak, ezért jöttek létre ezek a monstrum rendezvények, mint például a budapesti táncháztalálkozó, amelyen ezrek vesznek részt. Most felteszem a kérdést: ilyen sok ember hogy tud együtt mulatni? Hiszen nem is ismerhetik egymást. Egyszerűen felhígult a táncházmozgalom a show, a pénz, a sztározás miatt, és persze a sajtó arról tudósít, hogy tízezren voltak, vagyis egyre többen táncolnak. De szerintem nem ez a cél! A cél az, hogy meg kell teremteni a lehetőséget, hogy bármelyik kisvárosban, faluban, iskolában lehessen néptáncon keresztül közösséget szervezni. És én úgy képzelem el az igazi néptáncmozgalmat, mint ezeknek a kisközösségeknek a laza hálózatát. Szerintem sokan arra törekednek, hogy tömegmozgalommá váljon a táncház, ennek főleg anyagi vonzatai miatt. Sajnos, ebben a folyamatban a médiának és politikumnak is erős a befolyása. Mert ugye, ha felavatnak valamit, ott kell lennie néhány, népviseletbe öltözött embernek, meg amikor átvágják a szalagot, szólnia kell a népzenének is.

A 30 éves évfordulón hogyan látod a Bogáncs jövőjét?

Az évfordulós rendezvényünk egy kicsit feldobta a csapatot, ennek ellenére nem látom rózsásnak a jövőt. A rendezvény kapcsán több interjúban is elmondtam, hogy 35 éves még biztos lesz a Bogáncs, hisz mi, akik most vezetjük az együttest, még nem szándékozunk visszavonulni. De hogy például 50 vagy 60 éves lesz-e az együttes, nos, ez már nagy kérdőjel. Vagyis nem tudjuk, hogy az utánunk következő nemzedék átvállalja-e azokat az eszméket és munkamódszereket, amivel mi most dolgozunk. Mert a mai világban az önkéntesség egyre nehezebben működik.

Nagyon nagy kérdőjel, hogy a jövőben valaki feláldozza-e szabadidejét, családját, hétvégéjét, hogy elmenjen próbát tartani, vagy szervez-e találkozókat ingyen. Mi persze most így neveljük ezeket a fiatalokat, de körülöttünk a világ már nem erre neveli őket, és a következő nemzedékek már nem fognak ingyen dolgozni. Más szóval: ha az elhivatottság, a megszállottság eltűnik, akkor nem lesz Bogáncs. Mert mindennek van eleje és vége, a túlélés arról szól, hogy mindig újra ki kell találni dolgokat, a kérdés tehát az, tudunk-e újra és újat tervezni. És ahogyan már a beszélgetés során is elmondtam, a Bogáncs harminc­éves történetében is többször voltak ilyen váltások, újratervezések. Viszont lassan elkövetkezik az a pillanat, amikor az én korosztályom, az alapítok át kell hogy adják a stafétát a szervezés, az oktatás terén az utánunk következő nemzedéknek. Úgy látom, hogy amennyiben a jövőben a Bogáncs nem kap normatív támogatást a működésre, kérdésessé válik a fennmaradása. Például, jó lenne, ha az önkormányzat felismerné, hogy számára is hasznos, ha működtetne egy magyar gyermek- és ifjúsági néptáncegyüttest itt, Kolozsváron, hisz akkor meg lehetne fizetni a szervezői, oktatói munkát. Ha ez nem így lesz, valószínűleg nem lesz már, aki ezt utánunk továbbvigye.