Az 1848-as magyar forradalomra s az erdélyi eseményekre emlékezve nem feledkezhetünk meg az európai összefüggésekről. A forradalmi hullám, mint köztudott, európai jelenség volt. Nem volt olyan ország vagy nép, amelyet valamilyen formában ne érintett volna. A küzdelem a régi rendszerek megreformálásáért, esetenként teljes megváltoztatásáért a nemzeti és polgári szabadság követelésének jelszavával folyt. A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.
Az európai forradalmak kronológiája közismert: 1848. január 12-én Palermo indította el az olasz forradalmat, s 27-én már Nápolyban is felkelés robbant ki, aztán február 23-án Párizs, március 4-én München, 11-én Prága, 13-án Bécs, március 15-én Pest-Buda, 17-én Berlin, 21-én Lwow (Lemberg), 21-én Kolozsvár, 27-én Jászvásár (Iaşi) lépett forradalmi útra.
Az előbbi felsorolásunkkal kapcsolatban joggal vetődik fel az a kérdés, hogy szolidárisak voltak-e a forradalmak egymáshoz, segítették-e egymást? Mielőtt erre a kérdésre megpróbálunk válaszolni, nézzük meg a forradalmak programját, célkitűzéseit.
A Népek tavaszán semmi sem látszott lehetetlennek. Ezért nagy és merész tervek születtek, de ezek országonként és népenként sajátosak voltak. Az olaszok mindenekelőtt a Habsburg-hatalomtól szerettek volna megszabadulni, egységes nemzeti államban kívántak élni, s céljaikért készek voltak fegyverre kelni. A franciáknak nem kellett külső ellenség ellen harcolniuk, a polgárosodásban élen jártak, de ebben szerettek volna tovább lépni; elűzték a királyt és kikiáltották a köztársaságot. A francia forradalmat annyira elfoglalták a társadalom belső küzdelmei, hogy nem is akart, nem is nyújthatott semmiféle segítséget a különböző európai forradalmaknak. A németek egységes államban, széleskörű polgári jogokban gondolkodtak: sajtószabadságot, általános választójogot, az oktatás ingyenességét írták zászlójukra. A Habsburg-birodalomban élő csehek anyanyelvüknek a némettel való egyenjogúsítását, a német és cseh nyelv párhuzamos használatát, sajtószabadságot, a robot állami megváltását és saját felelős minisztériumot kértek Prágában. Az április nyolcadikán kibocsátott császári leirat a kérésekből többet teljesített, és bár a külön cseh kormány gondolatát elutasította, az engedményekkel sikerült a cseh mozgalmat lecsendesítenie. A lengyelek szabadságmozgalmát Ausztria gyorsan elfojtotta, amit az orosz cár sietett üdvözölni. Ezért sok lengyel kénytelen volt emigrálni Európa különböző országaiba. A bécsi felkelés megbuktatta az abszolutista kormányzást megtestesítő Metternich kancellárt, s alkotmányos kormányt követelt. A magyar forradalom március 15-én kihirdette tizenkét pontos programját, amely egyebek mellett felelős kormányt, jobbágyfelszabadítást, közös teherviselést irányzott elő. A román forradalom egészen sajátos volt, Havasalföldön öltött jelentős méretet, különösen azzal, hogy fő törekvése az orosz befolyás visszaszorítása volt, azzal is az országgyűlés összehívását kérte az alkotmány kidolgozására.
Visszatérve fenti kérdésünkhöz: jól látható, hogy a forradalmak céljai mennyire változatosak, országonként sokfélék voltak. Bárha a háttérben a polgári haladás és a nemzeti szabadságeszme közös is volt, annak belső és külső feltételei annyira különböztek, hogy azok akadályt képeztek a kölcsönös szolidaritás kialakulásának útjában. Ez alól csak az etnikumok kapcsolatai képeztek kivételt. Például a magyarországi és erdélyi magyarok, illetve a romániai és erdélyi románok szolidaritása már a forradalom kezdetekor létrejött. Főként mégis az volt a segítségnyújtást feltételező kölcsönös szolidaritás elmaradásának legjelentősebb oka, hogy a nagyhatalmak kezdettől fogva kiállottak a Habsburg Monarchia fenntartása mellett. Vonatkozik ez Franciaországra és Angliára különösen. Ekkor ezek az országok még nem tartották kívánatosnak a Habsburg Monarchia felbomlását és a területén kisebb nemzeti államok kialakítását. És ne feledkezzünk meg Oroszország szerepéről. Miklós cár megpróbálta újjáéleszteni az ellenforradalmi jellegű Szent Szövetséget, és félreérthetetlen proklamációban fejezte ki, hogy elítéli a törvényes hatalmak megbuktatását és az arra tett kísérleteket, és nem késett 300 000 újonccal megerősíteni a haderejét, hogy készen állhasson az intervencióra a szabadságmozgalmak ellen. Tudjuk, hogy a magyar szabadságharc, amely a forradalmat 1848 őszétől követte, ennek esett áldozatul. De tényként fogadhatjuk el, hogy a magyar forradalom sikeres volt, rendszerváltást eredményezett, a feudalizmust, a jobbágyrendszert polgári rendszer váltotta fel, amit a Habsburg hatalomnak csak átmenetileg sikerült elodáznia.
