Esperes úr, elsősorban megkérem szépen arra, hogy beszéljen magáról és arról, hogyan döntött ezen hivatás mellett.
Ez igazából egy elég hosszú történet, amit nagyon röviden is el lehet mondani: immár 21 éve vagyok pap, a hivatásom ‒ kis túlzással ‒ viszonylag késői, ugyanis nem pont érettségi után, hanem 21 évesen határoztam ezt el. Én nagyon sokáig, 17‒18 éves koromig nem jártam templomba, bár meg voltam keresztelve, de az elsőáldozás és a bérmálkozás közvetlenül a szemináriumba való belépésem előtt történt. Volt Nagyváradon egy fiatal káplán, aki fiataloknak tartott összejöveteleket, jó volt a társaság, jó fej volt a káplán is. Én azonban már előtte is kerestem, egészen szép gyermekkorom volt, rengetegen voltunk gyermekek és sokat játszottunk, és egy páran vallásosak voltak. Így a barátságon (ami egy nagyon fontos dolog) és a barátokon keresztül jutottam el a templomig, a hitig, és ez végig kíséri egész életemet.
Miután Gyulafehérváron felvettek a szemináriumba, a püspök mégis úgy döntött, hogy Budapestre fog küldeni. Én ott és Pannonhalmán folytattam tanulmányaimat, majd Bécsbe jöttem, ugyancsak tanulni, majd kint ragadtam. 23 éve vagyok itt, igazából többet töltöttem Bécsben, mint otthon. Bár nagyváradi születésű és neveltetésű, de most már bécsi vagyok.
Ugyanazt találom meg itt, Bécsben, mint amit Nagyváradon is megéltem: ugyanazt a sokszínűséget, bár talán Bécs színesebb, mint Nagyvárad.
Ha belépünk az Am Tabor plébánia honlapjára (http://www.amtabor.at/ ungarisch.html), olvashatjuk, hogy a bécsi magyar nyelvű római katolikus egyházközség 1522-ig vezeti vissza a történetét. Tulajdonképpen szemtanúja volt a közép-európai történelem utóbbi ötszáz évének. Hol tart jelenleg létszámban és a lelki élet szempontjából ez a közel félszáz esztendős közösség?
A létszámot mindig nagyon nehéz megmondani. Az osztrák plébániámon pontosan meg tudom mondani a létszámot, 3529, és ez évről évre változik. A magyar egyházközség esetében azonban nem tudom megmondani, ugyanis mi nem szerveződünk plébániába, az én joghatóságom az egész főegyházmegyére kiterjed. Ha németről lefordítom, a hivatalos nevünk így hangzik: a Bécsi Főegyházmegye magyar közössége.
Kit nevezünk az egyházközség tagjának? Azokat, akik a szentmisére rendszeresen járnak vagy akik csak néha-néha látogatnak el? Vagy azokat, akik magyarok? Kicsit tág a fogalom. Azt tudom mondani, hogy vasárnapról vasárnapra 80 és 200 között szokott mozogni a jelenlevők száma. Ez az ünnepektől is függ, a kis templom általában meg szokott telni, kint is állnak, nekik a misét kihangosítjuk. Mindig azt mondom, hogy jobb egy kisebb templom, ami tele van, mint egy nagy templom, ami félig üres.
Bécs mellett Badenben és Bécsújhelyen levő magyar katolikus hívek is Ön hatáskörébe tartoznak, előbbi helyen talán van egy magyar segédlelkész is. E két helyszínen milyen létszámban vannak magyar katolikusok?
Mivel megbízatásom a Bécsi Főegyházmegye egész területére kiterjed, nekünk vannak miséző helyeink: Bécsben, Badenben, Bécsújhelyen Utóbbi két helyen havonta egyszer van szentmise, kivéve a nyári hónapokat. Őket még egyházközségnek sem lehet mondani, csak miseközösségnek, többre ott nincs lehetőség. Segítőim ‒ papok és nem egyházi személyek, önkéntesek ‒ mindig is voltak, most is vannak. Önkéntesek nélkül semmi sem működne az égvilágon. Voltak segédlelkészeim, magyarok is voltak, most éppen nincs, de ez változhat.
Megint nehéz számokról beszélni. Kevesebben vannak, mint Bécsben, olyan 30 és 50 között vannak, akik a misére járnak.
Ön szerint milyen kihívásokkal néz szembe jelenleg a bécsi és Bécs környéki magyar katolikusság?
Több kihívás is van, attól függ, hogy a helyzetet milyen szemszögből nézzük. Ha csak egyházi szemszögből nézzük, itt van a Bécsi Főegyházmegye strukturális átalakítása: plébániákat összevonnak, nagyobb plébániák lesznek. Talán ott az idegen nyelvű egyházközségek betagozódnak, ez még egy képlékeny dolog. Ez az egyik nagy kihívás, hogy ebben a mi helyünk hol van.
A másik kihívást az idő kérdése képezi, amely mindig kevesebb lesz, hiszen a legtöbbnek van családja, vannak gyermekei. Az elején, amíg a gyermekek kicsik, még járogatnak, aztán, ahogy nagyobbak lesznek, egyre kevésbé, merthogy a „kis gyermek kis gond, a nagy gyermek nagy gond”. Felgyorsult a világunk. Ez látható, és az egyházban is érezhető. A digitális világban teljesen más kihívásoknak nézünk elé, mint előtte. Bár ma minden lehetőségünk megvan a kommunikációra, mégsem használjuk ki őket, és azt mondjuk, hogy nem kommunikálunk és nem találkozunk eleget, hogy nem beszélünk egymással, hogy félreértjük egymást. Azt látom a legnagyobb veszélynek, hogy nem kérdezünk utána, hogy mit is gondolt a másik, hogyan is gondolta, jól értettem-e azt, amit mondott. Ez nálunk, magyaroknál egy nagy kihívás, mert mi „mindig azt gondoljuk, hogy ő azt gondolja, hogy mi azt gondoljuk, hogy azt gondolja.” Körülbelül így megy ez.
A másik nagy kihívás a magyarok körében itt, Ausztriában, de szerintem a világon mindenhol a széthúzás áthidalása. Mindenhol tudják, mi híresek vagyunk erről: két magyar összeáll, három pártot alapít. Ez sajnos realitás. Nem értek vele egyet, küzdök ellene, de ez nehéz. Ez egy nehéz téma.
A másik, amit még észreveszek: a fiatalok azzal állnak szemben, hogy kijönnek Bécsbe, munkát, lakást, társaságot keresnek. Ebben mi kevésbé tudunk segíteni, mi sem lakás-, sem munkaközvetítők nem vagyunk, ebben vannak profik, és én is inkább odairányítom őket, hogy tájékozódjanak, mert nagyon sokan tájékozatlanul jönnek ki, és itt állnak a semmi közepén. Mi azért vagyunk itt, hogy ők megtalálják az egyházi közösséget, hogy ezt próbáljuk egy kis részen pótolni.
Az idősebbeknél egyfajta, a rég elmúlt idők felé való nosztalgiát veszek észre. Ez soha sem volt úgy, és soha sem lesz úgy. Ez egy nagy kihívás. Továbbá az úgynevezett magyarkodás, hogy mi, magyarok „sokkal jobbak, nagyobbak vagyunk, a mi nyelvünk a legszebb, a legjobb”.
Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.
Böjte Csaba ferences szerzetes többször is járt Bécsben, volt arra is alkalom, hogy Önök koncelebráltak. Az Önök ismeretsége hova vezethető vissza?
Az egyházközségben már előtte is járt. Azon és a katolikus magyar értelmiségi mozgalmon keresztül ismertem őt meg, és azóta évente egyszer jön. Mi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára gyűjtést szervezünk, és akkor ő celebrálja a misét igazából és ő számol be.
Apropó kommunikáció: Önnek van Twitter-oldala (https://twitter.com/ferenc_atya) és rendszeresen használja, tölt is fel tartalmakat. A modern technika vívmányai ‒ az Ön meglátása szerint ‒ alkalmasak a lelkipásztori szolgálat segítésére?
Mindenképpen, sőt szerintem sokkal-sokkal többet és professzionálisabban kéne használni. Én nagyon keveset használom sajnos, időhiányból. A mai nyelv a digitális nyelv, a szociális média. Ez van. Sokkal több és modernebb videókat kéne készíteni. Ehhez nem csak ez kell. Az új bort régi tömlőbe önteni ‒ a Szentírás szavai szerint ‒ nem nagyon tanácsolt. Ezért az új bornak új tömlő kell, de a kérdés csak az, hogy van-e új borunk, és hogy mi az az új bor?
Végezetül: Erdélyben mikor járt utoljára, esperes úr?
Ha Erdélyt Kolozsvártól keletre értjük, akkor legalább öt‒hat éve, ha nem több. Nagyváradon, szülővárosomban már legalább két éve nem voltam.
