Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. A Képpraxisok címszó alatt François Fiedler, Jankovics Marcell, Várady Róbert, Lukáts Andor és Alexander Gyenes kortárs művészek technikai munkamódszereit láthatjuk.
A város magasabb oldalán, a Várban, a Nemzeti Galéria épületében a Soá kiállítás hívja fel a figyelmet. A héber eredetű Soá szó veszedelmet, pusztulást jelent, a leggyakrabban a zsidó holokauszt szinonimájaként használatos, amely 75 éve vette kezdetét. A kiállításon bemutatott írók (Radnóti Miklós, Karácsony Benő, Szerb Antal) és képzőművészek (Farkas István, Fényes Adolf, Jándi Dávid, Beck Ö. Fülöp) élete és munkássága derékba tört a holokauszt következtében. A továbbiakban rövidebben szólnék néhány szót az említett képzőművészekről.
Farkas István (1887–1944) Budapesten született, itt kezdte művészeti tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Utána Münchenben és Párizsban tanult, majd a francia fővárosban telepedett le. Hatottak rá a kor modern irányzatai, a kubizmus, az expresszionizmus és a szürrealizmus. Munkáinak alaphangulata baljós, kísérteties, drámai. Harcolt az első világégésben, így a háborús élményei és a kor politikai hangulata is kihatott a művészetére. Az École de Paris művészcsoport tagja volt. Családi okokból hazatért Magyarországra, majd bekapcsolódott a művészeti életbe. A Balaton környékén is töltött rövid időt, az itt készített festményei az élet és a természet szeretetéről tanúskodnak.
Fényes Adolf (1867–1945) Kecskeméten született, a budapesti mintarajziskolában tanult, ahol Székely Bertalan, a nagy történelmi képek festője oktatta. Ezután Weimarban és Párizsban folytatta tanulmányait. Stílusában a kritikai realizmust követte. Hazatérte után a Szolnoki Művésztelep alapító tagja lett, érdekelte a plain air festészet, aminek következtében színei megvilágosodtak. Művészetét értékelte Lyka Károly művészettörténész, továbbá több hazai és külföldi kiállításon díjat nyert. Munkái láthatók a Nemzeti Galériában.
Jándi Dávid (1883–1944) Jándon született, a mai Magyarország területén. 1922-től többször járt Budapesten, ahol a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött egy félévet, majd 1925 és 1930 között mondhatni évente járt Olaszországban, főként Velencében és Firenzében. Élete nagy részét Nagybányán töltötte, ahol nagy művészek, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János tanították. Tájképeket, arcképeket és bibliai tárgyú képeket festett. Munkássága során áthatotta a művésztelep szellemisége, valamint hangsúlyozta a formák térbeliségét. A Nagybányai Festők Társaságának rendes tagja, valamint a Barabás Miklós Céh alapító tagja volt.
Beck Ö. Fülöp (1873–1945) Pápán született, a budapesti Iparművészeti Iskolában tanult, majd Velencében, Bécsben és Párizsban tett tanulmányutat. Már fiatalon több díjat nyert érmeivel hazai és külföldi pályázatokon. Elkészítette a Millennium Érmet, a Nyugat folyóirat emblémáját jelképező Mikes Kelemen-érmet. Több épületszobor, síremlék fűződik a nevéhez. Úttörő és stílusteremtő művésznek tartják.
A Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, Keleti Éva emlékeit idézném, aki a deportálás elől szerencsével menekült meg: „A férfiakat és nőket az udvaron gyűjtötték össze, a lakásokban csak a nagymamák és az unokák maradhattak. Én akkor 12 éves voltam, sírva mentem le az udvarra. Egy rendőr megszólított, hogy miért sírok. Azt mondtam, hogy a szüleimért sírok, mert elviszik őket. Megkérdezte, kik a szüleim, és felküldte őket. Mikor jött az ellenőrzés, azt mondta, már átvizsgálta a lakást, és csak a nagymama és az unoka van ott.”
Ilyen eset számtalan lehetett, ugyanakkor több ezer gyűjtőtáborban milliókat öltek meg. Két jelenkori író vallomása is olvasható a Soá kiállítás bejáratánál. Kertész Imre: „Ha a Holocaust ma kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.” Pilinszky János: „Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”
Végszóként Radnóti Miklós (1909– 1944) Töredékének néhány sorát írom ide, amelyekben érződik a tragédia, és felsejlik a remény sugara: „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott, / és várta, hogy talán megszólal újra – / mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentő szavak tudósa Ésaiás.”
