Az októberi ősbemutató óta kivételesen nagy népszerűségnek örvend a Kolozsvári Magyar Opera legújabb előadása, a Sándor Mátyás című musical. December 11-én a nem csak kolozsváriakból álló közönség ebben a naptári évben utoljára járhatott csodájára a Kerényi Miklós Gábor (Kero) Kossuth-díjas rendező kezdeményezésére létrejött előadásnak. Ebben a produkcióban Kerényi alkotótársai Szemenyei János, Cseh Dávid Péter és Mikó Csaba.
Az előadás cselekménye alapjául Jules Verne azonos című kalandregénye szolgál. A francia romantika utolsó nagy írójaként ismert Verne tudományos-fantasztikus elemekkel fűszerezett, bonyolult cselekményű regényeiben sokszor megjósolta az elkövetkező tudományos vagy műszaki úttöréseket – elektromos világítás, oxigénpalackos búvárruha, tengeralattjáró, videokonferencia, híradó stb. Pedig Verne nem volt jós, inkább egy nagyon gazdag fantáziájú művészelme, aki részletes előtanulmányokat végzett regényei megírásához. Bár manapság legtöbbünk szeme felcsillan neve hallatán, sőt egy UNESCO-statisztika szerint a Biblia és Marx–Engels összes művei után Verne írásai keltek el a legnagyobb példányszámban, mégis nehézkesen indult alkotói pályája. Ám már ebben az időszakban felfigyelt rá, és atyai szeretettel bátorította az általa mestereként tisztelt idősebb Alexandre Dumas. Érdekes, hogy a fiatal író operettlibrettók írásával is próbálkozott – valószínű, tetszett volna neki a musical gondolata is. Sándor Mátyás című regényét 1885-ben írta, és egykori mestere, id. Dumas emlékének dedikálta. Ahogy a regény előszavában vallja, a Sándor Mátyás ihletője Dumas híres, folytatásokban közölt regénye, a Monte Cristo grófja. Sándor Mátyás, avagy Antekirtt doktor, akárcsak Monte Cristo grófja, az igazságszolgáltatásért harcol a haszonleső zsarnokok ellen. A Verne-regényekre jellemző egzotikum forrása ezúttal a magyar jelleg – emellett A dunai hajós című regénye is magyar vonatkozású, holott Verne sosem járt Magyarországon. A mű fordulópontját a Sándor Mátyás erdélyi gróf és társai, Szathmár László és Báthory István által szervezett titkos függetlenségi mozgalom leleplezése jelenti. A halálos ítélet elől menekülni próbálókat sorra utoléri kegyetlen büntetésük. (A musicalben Sándor Mátyás mindkét társát egyszerre fogják el, még a börtönből való menekülés megkísérlésekor, míg a regényben csak Szathmár szökését sikerül meghiúsítaniuk.) Legalábbis látszólag, ugyanis évekkel később felbukkan a színen a gazdag Antekirtt doktor, hogy bosszút álljon. Kiderül, az árulók szörnyű tetteinek megtorlásán dolgozó doktor nem más, mint maga Sándor Mátyás. És ahogy az olvasó előtt kitisztul a kép, a gróf is megtudja az igazságot, és élete új, a bosszúnál nemesebb értelmet nyer.
Érdekesek a szerző névválasztásai. A főravasz neve Sarcany, ami magyarul Sárkány, és hűen ábrázolja a szereplő jellemét is. A karrierista, materiális értékeket előtérbe helyező bankár, Torontál, Antekirtt doktor, az elrabolt lány, Száva, illetve Pescade és Matifou nevei is fölrajzi ihletettségűek – Verne gyakran hívta segítségül a térképet a szereplők névadásában.
Kép: Szabadi Péter és Török Ádám felvételeiből a Kolozsvári Magyar Opera Facebook-oldaláról
A musical zenei ötleteinek gazdája, Szemenyei János már visszajáró vendég a kolozsvári társulatnál, ahol 2015-ben a Báthory Erzsébet című musical férfi főszerepét énekelte. Ezúttal zeneszerzőként, a társulat énekeseit kollégaként is ismerve, kifejezetten a művészekre „szabta” a dallamokat, hangterjedelmükhöz igazította a regisztereket, akárcsak annak idején a barokk operaszerzők a kor híres énekeseire, a musicókra. Rengeteg stílus, zenei „íz” ötvöződik Sándor Mátyás zenéjében, hiszen Jules Verne nem kevesebb, mint húsz helyszínre kalauzolja el olvasóit. A musicalbe természetesen nem fér bele mindegyik, de a főbb helyszínek (Erdély, Trieszt, Ragusa, Tripolisz) jellegzetes hangzásvilágát idézi a mű zenéje. Ezeket a zenei hangulatokat a tánckar teszi teljessé, számos stílust felvonultatva a hastánctól a charlestonig. A dinamikus koreográfia Jakab Melindát dicséri. Különféle hangtechnikákkal megszólaltatott dallamok is felcsendülnek, ugyanis az előadás énekesei közt az operatársulat művészei mellett színészek csillogtatják meg zenei tehetségüket (is). Az esetlegesen zavaróbb hangerőbeli különbségeket a musicalekben használatos mikrofonok egyenlítik ki. A dallamívek javarészt könnyűzenei felépítésűek, ám a Mester Dávid és Kovács Adrián munkájának köszönhető hangszerelés szimfonikus, néhol rockelemekkel egészül ki. Érezhető, hogy a karakterek személyre szabottak, mindenkire mintha ráöntötték volna a szerepet. Laczkó Vass Róbert (Torontál), Farkas Loránd (Sárkány), Modra Noémi (Száva) és Rétyi Zsombor (Pescade) mind hangi, mind színészi karakterformálása kiemelt figyelmet érdemel. Az ilyenképpen megformált karakterek alakulását alátámasztja Szép Gyula intézményigazgató állítása is, mely szerint az alkotás folyamata interaktív volt, s csaknem az utolsó pillanatig formálódott a mű.
A dalok szövege sokszor alliterál, intertextuális utalásokat rejt („Itt élned, halnod kell”, „És mégis forog a Föld”), az énekkarnak többször nyelvtörőszerű, ropogós mondatok jutnak. A próza is tartalmaz néhol rímekbe szedett sorokat. Kérdés, hogy a zeneszerző retorikai trükknek szánta-e a szöveg értelme („húz a mély”) és a felfelé ívelő dallam ellentétes mozgását, vagy ez csupán a kevésbé ihletett pillanatok egyike. A dallamok fülbemászó karaktere és ezek vezérmotívumszerű kapcsolása bizonyos szereplőkhöz igen hatékony zenei megoldások, ellensúlyozzák a kisebb zenei-dramaturgiai egyenetlenségeket. A drámai hatást fokozza az az óraketyegést imitáló hanghatás, amely pillanatokkal azelőtt hallható, hogy Torontál meghozza szörnyű döntését. Nagyon találók a különböző helyszínek zenei jellemzései. Például a ragusai vásár, a különböző kultúrájú népek keveredésének helyszíne a Bartók Béla által bolgárnak, román etnomuzikológus kollégája és barátja, Constantin Brăiloiu által török szóval aksaknak nevezett, aszimmetrikus (2:3) ritmusú, modális hangzású zenében elevenedik meg.
Az előadás előtt és a szünet alatt a vörös bársony függönyre vetítve felsejlett a főszereplő egyetlen vonalból kialakított névjegye, az SM, mögötte folyton pulzáló fényhatással. Karakteres jelkép, amelyre pár év múlva talán úgy néznek majd a magyar gyerekek, ahogy most a superman szögletes S betűjére. Az előadás szerves részét képezik a vetített képek és a geometriai mintájú fények. Minden jelenetet egy évszámmal ellátott térkép vezetett be, ezzel segítve a közönséget az események tér- és időbeli betájolásában (Török Ádám). A könnyen alakítható, indusztriális stílust idéző díszlet (Rákay Tamás) egyszerűségét az élénk színhangsúlyokkal játszó jelmezek (Ledenják Andrea) egyensúlyozzák ki. A színpadképek, akár a bizonyos jelenetekben alkalmazott zenei nyelvezet, színes kavalkádként jellemezhetők. Csaknem minden jelenetben egyszerre sok különböző intenzitású fókuszpont van.
Nagy hatású az a jelenet, amelyben a gróf a titkos felkelést szervezi az elnyomók ellen. A jövő generációt szimbolizáló gyermekkórusnak nem csak a nemzeti érzületűek szívét sikerült megérintenie. Kiváló egy-egy helyszín hangulatának színpadi megfestése. A trieszti társadalmi rétegződést valóságos szintkülönbségek szemléltetik. A második felvonásban, a tripoliszi színben szép rendezői megoldás, hogy az apafigura, Antekirtt és a fiatal Báthory Péter egymás kezét fogják, amíg vitáznak, majd a fiú önálló döntésének megszületése pillanatában a két szereplő a Michelangelo-féle teremtés-kézmozdulatra játszik rá.
Az előadás teljes hossza alatt leköti a néző figyelmét, számos vizuális és auditív ingerrel kecsegtet. Elgondolkodtat azon – akár a hasonló lelkületű István, a király rockopera –, hogy az áldozatot ejtő sokszor maga is áldozat. Az utolsó jelenetben a szereplőkkel együtt a néző is hazaér: a szeretet, az erdélyi, népies jellegű jelmezek, a tál friss gyümölcs (és a pálinka) a legtöbb veszteséget elviselhetővé teszi. A szereplők tolmácsolásában elhangzó tanulság – „Azért születtünk, hogy újra és újra talpra álljunk” – Az ember tragédiájának záró szavait juttathatja eszünkbe: „…ember: küzdj és bízva bízzál!”
