Fekete Vince
Abban a moziban, ahol
ülünk, egy harminc-
negyven évvel
ezelőtti filmet vetítenek. Csak
lassan dereng fel a hely,
a gyermekkori kopott
klubhelyiség; alig
ismerek rá, ahogy
előttem terem hirtelen, hogy ott
vagyok évtizedekkel
ezelőtt, a vasárnap délelőtti kötelező
kicsimise után, ahol
a mozi – akkor – az ajándék,
a ráadás. Előbb mintha
szellemarcok futkároznának
a vásznon, ahova nézünk. De
az emlékezet lassan
megszűri, megtisztítja, felragyogtatja
a képeket; letisztult, átlátszó lesz
minden. Kint napfény
ragyog, de az is lehet, hogy hó
hull. Nem látom jól. Csak
ezt a benti képet. Egy hang szólal
meg váratlanul mögöttem.
És mintegy hívó szóra, tisztán
felragyog a vászon.
Kapuk nyílnak szemünk
előtt, mögöttük pedig az
egykori
életünk, de ezekhez nincsen
már kulcs, vagy csak a régi
van meg; mások laknak
az udvaron is, átalakult a ház,
a porta, minden. Egy-egy pillanatra
megvilágítja a fény újra
és újra a szűk sikátorokat,
a házakat. Majd tereket terel
elénk, ahonnan már nem
tudunk soha végleg kijönni,
se beljebb menni, pedig
szabadulni szeretnénk,
de nem lehet, nincs erőnk.
Két világ között jövünk-
megyünk az elképesztő
honvágyban,
két világ között
vágyunk vissza innen
oda, vagy valahova, még
ha beleőrülünk, akkor is,
hogy valamiképpen
eltompítsuk, hogy
lecsavarjunk a hangerőből,
elnémítsuk ezeket a felénk
kapkodó
képeket, hangokat,
amelyek már csak
képzeletünkben léteznek.
Két életünk van: az egyik,
amikor, és másik,
amikor utána. És
a közben ez a Senkiföldje,
ami fenyegető, nyugtalan, sötét.
Sőt: hullámzó, tajtékzó erők,
partra vetettség, stb.
(Elhangzott 2020. október 2-án, Csíkszeredában, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségében szervezett díjátadó ünnepségen.)
Ha Székelyföld térképét
megnézzük,
akkor azt látjuk, hogy
szív alakú ez a térkép,
magába foglal három megyét,
magába foglalja a székely
székeket, és magába foglalja
ezt a szív alakú helyet, nem
túl nagy területet egy másik
ország, amely nagyjából
szintén az ország, ennek a
másik országnak a szívében
található,
itt élnek a székelyek, hol nagyobb
tömbben, hol szerte, széjjel,
szétszórtan, de ez nem
hivatalos országuk,
ezért képesek volnának, ha kell,
meg is halni érte, de nem kell ilyesmi
már a mai világban,
úgyhogy itt élnek ők békésen,
többnyire békésen, egyik napot
illesztik a másik után,
dolgoznak reggeltől estig,
látástól vakulásig, főleg fizikai
munkát, főleg a mezőkön,
főleg az állatokkal, no meg főleg
az erdőkön, ahol leginkább otthon
érzik magukat ebben a nagy
Transzilvániában,
jó dolgú emberek, szeretnek
nap mint nap tevékenykedni,
és ha nem tudnák az iskolából,
hogy ők egy másik országban élnek,
egy másik országnak a lakói már
legalább száz esztendeje, észre sem
vennék, hogy ez mennyire, de
mennyire így van, mert náluk
még a román rendőr is székely a
faluban, és székelyek az oda
betelepedettek is, még a cigányaik
is székelyek, zsidójuk is az volna,
de az egy jó ideje nincs, csak volt,
még a nagyapáik idejében, bótja is
volt, most nincsen, se bót, se zsidójuk,
vagyis bót van, de az inkább vendéglő,
mert ott, a bótban szoktak iddogálni,
sokszor már délelőtt azok, akik
egyébként mindig ott, ők nem a
dolgosabb fajtából valók, vagy abból,
csak éppen most nincsen munkájuk,
mert most hazajöttek szőlőkacsozásból,
három hónap után, és majd később
mennek vissza, amikor lesz munka,
s addig az a pénz is, amit ott kerestek,
elég lesz nekik, addig elég, s mi az a
napi néhány kupica, amit lehajtanak itt,
semmi, úgyhogy amíg nincsen munka,
addig itt töltik a napjaikat, itt legalább
hírek is vannak, jönnek-mennek az
emberek, beszélgetnek, megosztják
a híreket, meghallgatják őket nagyon
figyelmesen, lelki támaszt szolgáltatnak,
olyan lelki izéket, amiért máshol
nagy pénzeket fizethetnének akár,
de itt ők ingyen, bérmentve, és ez jó,
nagyon jó, nekik is, no meg másoknak is…
(Elhangzott 2020. október 2-án, Csíkszeredában, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségében szervezett díjátadó ünnepségen.)
