Abban a moziban, ahol
ülünk, egy harminc-
negyven évvel
ezelőtti filmet vetítenek. Csak
lassan dereng fel a hely,
a gyermekkori kopott
klubhelyiség; alig
ismerek rá, ahogy
előttem terem hirtelen, hogy ott
vagyok évtizedekkel
ezelőtt, a vasárnap délelőtti kötelező
kicsimise után, ahol
a mozi – akkor – az ajándék,
a ráadás. Előbb mintha
szellemarcok futkároznának
a vásznon, ahova nézünk. De
az emlékezet lassan
megszűri, megtisztítja, felragyogtatja
a képeket; letisztult, átlátszó lesz
minden. Kint napfény
ragyog, de az is lehet, hogy hó
hull. Nem látom jól. Csak
ezt a benti képet. Egy hang szólal
meg váratlanul mögöttem.
És mintegy hívó szóra, tisztán
felragyog a vászon.
Kapuk nyílnak szemünk
előtt, mögöttük pedig az
egykori
életünk, de ezekhez nincsen
már kulcs, vagy csak a régi
van meg; mások laknak
az udvaron is, átalakult a ház,
a porta, minden. Egy-egy pillanatra
megvilágítja a fény újra
és újra a szűk sikátorokat,
a házakat. Majd tereket terel
elénk, ahonnan már nem
tudunk soha végleg kijönni,
se beljebb menni, pedig
szabadulni szeretnénk,
de nem lehet, nincs erőnk.
Két világ között jövünk-
megyünk az elképesztő
honvágyban,
két világ között
vágyunk vissza innen
oda, vagy valahova, még
ha beleőrülünk, akkor is,
hogy valamiképpen
eltompítsuk, hogy
lecsavarjunk a hangerőből,
elnémítsuk ezeket a felénk
kapkodó
képeket, hangokat,
amelyek már csak
képzeletünkben léteznek.
Két életünk van: az egyik,
amikor, és másik,
amikor utána. És
a közben ez a Senkiföldje,
ami fenyegető, nyugtalan, sötét.
Sőt: hullámzó, tajtékzó erők,
partra vetettség, stb.
(Elhangzott 2020. október 2-án, Csíkszeredában, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségében szervezett díjátadó ünnepségen.)
