Dukrét Géza

Szülei a Felvidékről, Losoncról, valamint Sajógömörről menekültek Budapestre az első világháborút követően.

Budapesten született 1939-ben. Iskoláit Budapesten végezte, a Toldy Gimnáziumban érettségizett, majd az Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát 1962-ben. 1962 és 1964 között a Kiskunsági Állami Gazdaságban brigádvezető, 1964 és 1965 között az Agrártudományi Egyetemen ügyintéző. Ezután az Agrárgazdasági Kutató Intézet tudományos munkatársa, majd tudományos főmunkatársa 1965 és 1992 között, ahol agrárökonómiával, a mezőgazdasági kistermelés szociológiai kérdéseivel, az elmaradott térségek fejlesztésével foglalkozott.

1992-től 1995-ig a Magyar Művelődési Intézet igazgatója, majd 1997-ig tudományos főmunkatársa. 1997-től 2000-ig a Duna Televízió műhelyvezetője, főszerkesztője. A közművelődési műsorokért felelt, és honismereti jellegű műsorok – Gyökerek, Kapcsok, Forrásvidék – készítésében vett részt. 2000 és 2010 között újra

a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa, majd főtanácsosa. Az intézetben a határon túli magyar kulturális szervezetekkel tartotta a kapcsolatot, s igyekezett hozzáférhetővé tenni számukra az intézetben folyó képzési, továbbképzési, közművelődési tevékenységeket. 2000 óta egyik szervezője a Budakalászon megrendezett Kárpát-medencei Kisebbségi Magyar Közművelődési Civil Szervezetek fórumának.

Még 1960-ban bekapcsolódott az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalomba. 1968 és 1989 között a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtők Szakosztályának titkára, 1989 és 2009 között elnöke.

1968-tól kapcsolódott be a honismereti mozgalomba, 1974-től 2010-ig szerkesztette a Honismeret folyóiratot. 1995– 2010 között a Honismereti Szövetség elnöke volt. 2010-ben megválasztották a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnökének.

1966 óta járja a moldvai magyarok településeit, foglalkozik a moldvai magyarok történelmével, néprajzával és sorskérdéseivel. Kezdetben a Magyar Néprajzi Atlaszhoz gyűjtött anyagot. Minden nyári szabadságát Moldvában töltötte, elsősorban a helyneveket, a gyűjtögetés, a hagyományos gazdálkodás és állattartás, a naptári évhez kötődő népszokások, az építkezés ismeretanyagát gyűjtötte és kutatta. 1990-ig több tucat írásával szolgálta a moldvai csángómagyarok műveltségének és sorskérdéseinek minél szélesebb körű megismertetését, noha a hazai és a romániai „belső elhárítás” jelentős mértékben nehezítette munkáját. 1990 után aztán kitárultak a moldvai csángómagyarok múltjával, művelődésével és sorsával kapcsolatos gyűjtő- és kutatómunka lehetőségei.

1990-től írta a Katolikus Lexikon, 1998-tól az Új Révai Lexikon csángókkal foglalkozó szócikkeit.

1990-ben – többedmagával – létrehozta a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületet, amelynek Domokos Pál Péter, Benda Kálmán és Jáki Sándor Teodóz elnökségével 2010-ig volt a titkára, s igyekeztek pótolni – amennyire egy civil szervezettől elvárható – a moldvai magyarok művelődéstörténetével és sorsával foglalkozó kutatások máig hiányzó intézményi hátterét. Összesen nyolc alkalommal volt szakértője és riportere a moldvai magyarokkal foglalkozó, MTV és Duna TV számára készült filmnek. Sokoldalú tevékenységéért 1991-ben megkapta a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-díját, 1995-ben a Honismereti Szövetség Notitia Hungariae Bél Mátyás-díját, 2009-ben a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritate Díját, 2010-ben a Művelődési Minisztérium Csángó Kultúráért-díjat.

2010-ben moldvai születésű feleségével és két kisfiával átköltözött Gyimesbe, Moldva határára, és magyarországi társadalmi kapcsolatai fenntartásával folytatja immáron minden energiájával a moldvai magyarok sorsának segítését, művelődésük kutatását, több mint öt évtizedes gyűjtőmunkája eredményének feldolgozását, publikálását. 1994-ben nagyobb tanulmányban tekintette át a moldvai magyarokra vonatkozó néprajzi kutatások helyzetét, s megkísérelte kijelölni a gyűjtésekre és feldolgozásokra váró legfontosabb feladatokat: Eredmények és feladatok a moldvai magyarok néprajzi kutatásában című munkájában, amely a Néprajzi Látóhatárban jelent meg, 1994-ben. További munkája során az ebben megfogalmazott hiátusokat igyekezett tőle telhetően pótolni. Ezt a célt szolgálta három, a moldvai magyarok néprajzával foglalkozó tanulmánykötetének összesen 112 tanulmánya. Ezek a következők voltak: Bokrétába kötögetem vala… A moldvai magyarok néprajzához; Nem lehet nyugtunk…!; Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai magyarokról. Könyv alakban a moldvai magyarok hiedelmeiről, állattartásáról, hagyományos növényismeretéről, valamint szántóföldi növénytermesztéséről készített nagyobb monográfiákat: A moldvai csángó magyarok hiedelmei;

A moldvai magyarok hagyományos állattartása; Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban; A hagyományos szántóföldi növénytermesztés a moldvai csángómagyaroknál. A gyűjtési feladatok fehér foltjaiból a néprajztudomány számos további területét sikerült beszíneznie. Legutóbbi kötete óta tanulmányai jelentek meg a moldvai magyarok hagyományos méhészetéről, gyűjtögetéséről, helytörténetéről, lakodalmi szokáskincsének egy sajátos jelenségéről. Ennek címe: A lakodalom, mint „gazdasági vállalkozás” a moldvai Pusztinán. Megjelenés előtt áll a hagyományos rétgazdálkodással foglalkozó munkája. Közben különböző kiadványokban folyamatosan közölt csángókra vonatkozó beszámolókat, megemlékezéseket, a témába vágó recenziókat.

Gyimesközéplokon elsősorban az elmúlt 50 esztendő során gyűjtött moldvai anyaga feldolgozásával és lehetőség szerinti megjelentetésével foglalkozik. Részt vesz a Csíkszeredában megjelenő Moldvai Magyarság című folyóirat szerkesztésében és számos cikket és tanulmányt közölt, elsősorban a moldvai magyarok művelődéséről és történelméről. Ezek javát, szám szerint harminckettőt a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság által kiadott, „Cserefának füstje hozta ki könnyemet…”

– Néprajz, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című kötetben jelentette meg 2015-ben. Ennek az esztendőnek őszén a moldvai Pusztinában – munkahelyi balesetként – combnyaktörést szenvedett, s csaknem egy évig az ágyhoz, vagy legalábbis az ágy széléhez kötve dolgozhatott. Részleges felépülése után a Gyimesi Kollégium szakmai vezetőjeként részt vett a Lakitelek Alapítvány Kárpát-medencei értékeket feltáró munkájában, s harmadmagával szerkesztője lett az ebből készült kötetnek. 2017-ben megkapta a Hargita megyei Önkormányzat Kájoni János-díját.

Jelenleg elsősorban félévszázados gyűjtőmunkája eredményeként összeszedett moldvai anyagából A párválasztás, a házasság és a gyermek a moldvai magyarok szokás- és hiedelemvilágában című monográfiáján dolgozik.

1992-ben ismerkedtem meg Halász Péterrel, az egyik Honismereti Akadémián, amelyet a Honismereti Szövetség szervezett. Itt említettem meg, hogy egy bizottságot akarunk létesíteni a Partium kutatására és műemlékeinek védelmére. Gondolom, ennek hatására még ebben az évben találkozni akart a Partium helytörténeti kutatóival, még egyesületünk megalakulása előtt. Így jó tanácsokat kaptunk egy szervezet létrehozására. A jó kapcsolatot tartottuk továbbra is, majd 1999-től kezdve rendszeresen résztvett a Partiumi Honismereti Konferencián. Szoros barátság alakult ki közöttünk. Munkásságát példaképünknek tekintettük. 2005-ben Szent László-emlékplakettel tüntettük ki, a két egyesület közötti kitűnő kapcsolat ápolásáért. 2011-ben megkapta a Fényes Elek-díjat.

E rendkívül gazdag honismereti tevékenységéért, a moldvai magyarok történelmének és népi hagyományainak megismeréséért végzett félévszázados gyűjtőmunkájáért, méltán érdemelte ki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László-díját. További sikereket és nagyon jó egészséget kívánunk.

(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)