Bodó Márta

Nagyon örülök az EMKE döntésének, nagyon méltányosnak tartom, hogy ezt a díjat Laczkó Vass Róbertnek ítélte. Úgy gondolom, erdélyi magyar társadalmunkban túl kevés az olyan ember, aki a közösségért többletmunkát, energiabefektetést vállal. Aki nemcsak a maga hasznát nézi, a maga szűkös érdekét, hanem egy kicsit megszállottan foglalkoztatja a többiek hogyléte, és hajlandó exponálni magát azért, hogy saját magán és szerettei szűk körén túl esetleg másoknak is jó, jobb legyen. No igen, tudjuk, a színész szeret kiállni, szeret szerepelni, szereti a tapsot, az elismerést. Igen ám, de Laczkó Vass Róbert elvállalja olykor, hogy népszerűtlen lesz, mert megnevez és kimond kevésbé kényelmes dolgokat is, például közéleti kérdésekben. Mert persze, jó dolog szép szavakkal szépeket udvarolni, de hasznosabb tükröt tartani, még ha azért kevesebb simogatás, helyette olykor rugdosás vagy éppen fülhúzás jár. Ahogy egy beszélgetésben Laczkó Vass Róbert fogalmazott: „A lelki tükörben meglátod a rücskösséget, bogosságot, foltosságot, a hólyagos himlőt, amiről sokszor te tehetsz, mert olyasmibe ártottad magad, ahol rád ragadtak a nyavalyák, és van, amiről nem te tehetsz, de befolyásolja az életedet.” Ráadásul „Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne.” És aki elé Isten szokott ilyen tükröt tartani, az maga is hajlamos másokat, közösségét ebben az élményben részesíteni. Mert tanítóbácsiról is szól ez a történet. „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.” „A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem. Ez a mai alapszakmámnak egyik mozgatórugója lett: a fehér foltokat ki kell színezni, hogy az ember közönség elé lépve olyasmit mondjon, és oly módon, hogy az újdonság legyen. Ez visszajelzés nélkül nem működik. Ha a közönség nem érzi azt, amit nyújtani akarok, akkor én teljesen hiábavaló vagyok azon a helyen és abban az időben” (Balázs Katalin: Nem hiába van a pásztornak botja, Székelyhon, 2017. október)

Laczkó Vass Róbert saját mondataiban benne lapul, kihallható, amit a díj indoklása is tartalmaz: hogy fáradhatatlan, hogy szerteágazó, hogy kultúrafenntartó, közösségformáló, közösségmegtartó. Lehet címkéket sorolni: tanító, színész, énekes, publicista, költő, fotográfus... amihez egy másik interjúban a tőle megszokott, néha fanyar, néha ironikus/önironikus humorral hozzáteszi: „kult-turista és gyakorló keresztapa is vagyok”, de „a lényeg közös: Laczkó Vass Róbert mindent, amibe belefog, egyforma szenvedéllyel, tehetséggel és bámulatra méltó munkabírással végez.” (T. Koós Imola: Laczkó Vass Róbert: a legszebb szó az ölelés, 2012. október 20., Maszol)

Itt következhet a pályakép, adatok, tények, számok sorolása. Gyergyóremete szülötte (1976. július 24.), a székely­udvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző végzettje (1990–1995), majd gyergyószentmiklósi osztálytanító (Salamon Ernő Líceum, 1995–1996). Következik a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszéke (Csíky András és Keresztes Attila osztályában 1996 és 2000 között), 2000-től a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a színészet, a szerepek, emellett énekesi feladatok a Kolozsvári Magyar Operában, nyolc éven át tanárkodás is (tanársegéd, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, Színházművészeti Tanszék, oktatott tárgy: beszédtechnika, 2000–2008). Nem sorolok szerepeket, előadáscímeket, önálló esteket, műsorokat. Nem nevezem meg a megjelent kötetek címét sem. Egy beszélgetőműsort emelek ki cím szerint is, a Nyitott szemmelt, nemcsak azért, mert ez szorosan kötődik az EMKE-hez, hanem mert időben és térben egyaránt nagyot tágított a határainkon, valahogy úgy, ahogy egyébként tanítói működéséről fogalmazta: „Tágítani próbáltam azokat az oktatási kereteket, amelyeket akkoriban előírtak, amelyekből én is kinőttem és jelesre vizsgáztam. Amikor elfoglaltam az állásomat, félénk és ártatlan gyerekeket kaptam, egy csomagban. Aztán mindenféle történt velünk. Természetrajz-órákra egyszerűen kiköltöztünk az iskolából. Karácsonykor, a város történetében talán először végigbetlehemeztük a paneltömböket. Kifejezetten kisiskolások számára hoztunk létre versmondó versenyt. Gyerekmusicalt írtunk a barátaimmal, ebben parádézták a lurkók. Bányát látogattunk. Tananyagon túl is nagyon sokat tanultunk, legfőképpen írtunk, olvastunk és számoltunk.” A Nyitott szemmel, amely 2015-től kötetben is megjelent, Hétköznapi beszélgetések nem hétköznapi kalandokról alcímmel, egy igazi rebellis vállalkozás. Kós Katalin így emlékezik a kezdeteire: „2012 tavaszán támadt az ötlet. A Györkös Mányi Albert Emlékház fenntartó intézmény, az EMKE akkori elnökével való egyik megszokott együttgondolkodás során az az elképzelés merült fel, hogy érdemes lenne egy beszélgetősorozat keretében közönség előtt megszólaltatnunk, vallatóra fognunk olyan embereket, akik világot jártak, betekinthettek más kultúrák életébe, esetleg rövidebb-hosszabb ideig cselekvő részesei lehettek ezeknek a kultúráknak, vagy akik a magyar kultúrának bizonyos szeleteit sajátosan értelmezik és élik meg. Ehhez természetesen szükségeltetett egy sokoldalú, számtalan téren tájékozott és tapasztalt, jó kommunikációs tehetséggel megáldott ember, aki egyben vállalja a beszélgetőtársi szerepet.” Ez lett Laczkó Vass Róbert, aki elvállalta a mások által kigondolt, de valójában rá, a testére szabott szerepet, és a saját képére és hasonlatosságára alakította, továbbfejlesztette, kidolgozta a Györkös-emlékházon kívülre vezető médiaarculatát, mindezt olyan energiabedobással, mintha a világot váltaná meg a szó szoros – és legjobb – értelmében. „A Nyitott szemmel vendégei nem celebek – magyarázza immár Laczkó Vass Róbert –, hanem tartalmas történetekkel és tanulságos kalandokkal szolgáló barátaink: szenvedélyes világutazók, missziós orvosok, zarándok lelkészek, tudományos kutatók, száguldó riporterek vagy éppen hányatott sorsú arisztokraták – olyan emberek, akik látni, láttatni, megérteni és megértetni képesek az ezerarcú világot, amelyben élünk.” (Művelődés, 2008.)

Nem szeretek a számok és adatok sűrűjében tévelyegni, itt sem fogom tenni, úgy vélem, más eszközökkel sokkal jobban lehet érzékeltetni valami kicsit abból, amiről a díj indoklása szól: hogy mit takar a szerteágazó és fáradhatatlan tevékenység – azaz mi minden fér bele például 24 órába, 168 órába és így tovább... Laczkó Vass Róbertet idézem: „Az alkotás szabadság függvénye, mégis kellenek a fogódzók, a menedékek, az irány- és partjelzők, meg kell tanulnunk tájékozódni bizonyos értékrend szerint, hogy el ne tévedjünk a nagy szabadságban. Ki-ki maga kovácsolja mostanság a szerencséjét, ezt olykor egészen szélsőséges körülmények között kell megtapasztalnunk: a mi köztes-európai társadalmunk egyelőre nem az esélyegyenlőség mintaközege, és ez az alkotó emberek világára ugyanúgy érvényes, mint bárki máséra.” Éles szemmel és éles nyelvvel nevezi nevén a nyers valóságot publicisztikában, interjúban és saját versben is: „az az egyetlen pillanatnyi csend / amelynek már nem lesz soha vége / mindörökre meghasad a kárpit / és beharmatoz a krisztus vére” (Felix culpa)

Azzal kezdtem, hogy örülök a díjazás tényének, valóban örülök különösen ezért, mert kicsiny társadalmunk összetartása, jó hangulatának, közérzetének fenntartása nagyon sok önzetlen és önkéntes munkát kíván, hiszen mi mintha kissé hajlamosak volnánk a besavanyodásra, önsajnálatra és a Pató Pál-ságra... Ezért aki ezeken a nemzeti karaktereken, egyszerűbben s reálisabban szólva csak rossz közösségi szokásokon felül tud emelkedni, arra fontos figyelni, példaértékét kiemelve felmutatni és az elismeréssel ösztönözni is, erőt önteni bele a folytatáshoz. Hadd idézzem végezetül a díjazottat a Kerszó áprilisi, húsvéti számából: „Rövid parancsot kaptál: szeress, és tégy, amit akarsz! A tavasz forradalmát megpörköli a nyár hevessége, megrogyasztja az ősz bölcsessége, megkopasztja a tél kegyetlensége, de a szeretetnek nem ráncosodik meg a bőre és nem apad el az életkedve. Maradandó felelősségünk egymás iránt: az örök boldogságból ad ízelítőt. Készüljetek a szeretetre! Kapaszkodjatok föl a magaslatokra, hogy messzire hallatsszon a hangotok: Uram, jó nekünk boldognak lenni! Bennünk van az égig érő létra, melyen angyalok járnak föl és alá!”

(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)