Barabás László

A húsvéti határkerülés középkori, egyhá­zi-liturgikus eredetű szokása Közép-Eu­rópának és egyben a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterülete­ken maradt fenn. Erdélyben katoliku­sok és protestánsok egyaránt gyakorol­ták (Bálint 1989, Tamási 1997, Pozsony 2000). Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapá­soktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek a kereszténység előtti korba nyúlnak a gyökerei.

A nyárádmenti határkerülés is tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlé­keit őrizheti, különböző korú és funk­ciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben, mint riportúton járó, érdeklő­dő egyetemi hallgatónak Bedében Ma­gyari Ferencék és Vadasdon Máthé Jó­zsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, kü­lönösnek találtam. Elhatároztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szom­szédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Va­dasdra szorítkoztak, de hamarosan ki­derült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárád­mentén és a szomszédos Kis-Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szo­kás (Barabás 1980). Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősköd­tem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyá­rádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, vala­mint a szomszédos Kis-Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szentháromság és Job­bágyfalva kivételével többségében pro­testáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok ál­tal gyakorolt változatával találkoztam.

A határkerülés protestáns modellje

Ezekben a falvakban a szokásegyüt­tes a következő fő mozzanatokból állt: előkészületek; gyülekezés és tisztség­választás; határkerülés és megcsapás; fenyőágazás (virágozás) és öntözés (haj­nalozás, kántálás). A határkerülő me­netben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat ki­takarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken történt egy-egy idősebb ember vezetésével.

Az esemény levezetésére tisztségvi­selőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghaj­tókat. Királynak általában idős, tekin­télyes embert választottak, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: „Határt kerülünk, / Búzát szentelünk, / Királyt emelünk.” A király a többi tisztségviselő­vel együtt szabályokat, törvényeket ál­lapított meg a megszólításra, a viselke­désre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsa­pás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó há­tulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó hely­re rakták-e a tüzet, és mindenféle kifo­gást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhomphoz, mi­közben többször kiáltották: „emlékezzél, hogy itt van a határ”.

Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizo­nyítja az egykori székely széki közigaz­gatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása, a határkerülés cere­móniájának levezetése. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az össze­tartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A meg­csapásos felavatásnak nemcsak bir­tokjogi, hanem sokkal szélesebb tár­sadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Kükül­lő menti Gyulakután és környékén a ta­vaszi csorgóújítás szokásának is.

 

Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?

A határkerülésnek ez a formája a leg­több faluban a múlt század 1950–1960-as éveiben megszűnt. A tulajdonképpe­ni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virá­gozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján, Szentháromságon tapasztal­hattam, hogy a falu népe mennyire ra­gaszkodik a három napig zajló esemény­hez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vet­tünk részt Bálint Zsigmond fotós bará­tommal a szokáskör eseményein. Hús­vét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szeret­tem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, amelynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy „le­adja”, de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: ha­tározzam meg másképpen a szokás ide­jét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. „Összetörte” a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselek­vésnek inkább megkegyelmezett. Az így megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyom­ták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: „Az alábbi írást 1989 hús­vétjára szántuk. A cenzúra »éberen köz­belépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyá­rádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok vallásos, közössé­gi és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó. Pedig a riport csak a szokás fi­atalos vonulatát hangsúlyozta, s kény­telen-kelletlen hallgatnia kellett más mozzanatokról.” (Barabás 1990)

Nem szólt, nem szólhatott arról, hogy a szentlászlói idős férfiak, 20–25-en, unitárius papjukkal, Kiss Mihállyal nagyszombaton este kimentek a határ­ra, az első búzavetéshez. A tiszteletes úr imájában áldást kért a vetésre, a határ­ra, az emberek munkájára. Hívei levett sapkával, magukba roskadva hallgat­ták. Utána elénekelték a közismert zsol­tárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak”. Ennyi maradt az egykori határkerülés­ből. No, és megvolt a botolásos büntetés, a zsoldosztás is. A határról bejőve királyt, ítélőbírót, csapómestert választottak. Sorra mindenkinek kiosztották a zsold­ját: 5, 10, 15, 20 vagy 25 botütést. Egyik­nek azért, mert elkésett, a másiknak azért, mert először kap, a harmadiknak, mert „beleszólt a kártyába”. Aki nem kö­szönte meg, annak a dupláját adták. Ka­pott a király is, a csapómester is, mert nem „megszentelt bottal adta”. Kapott a tiszteletes úr is öt pálcányi zsoldot, mi is vagy tízet. Végigbotoltak mindenkit. Folyt az öregek játéka a templomkapu előtt, mégis hiányérzetem támadt. Kö­zépkorú férfi és fiatal, legény alig volt közöttük. Ketten voltak 14 évesek, akiket botolással fel lehetett avatni.Szentlász­ló kicsi település, 19 éves katonalegény 1988-ban egy sem volt a faluban. Azért kellett a 17 éves Kálmán Csaba és Gyár­fás István, valamint a 23 éves Papp Ist­ván legyen az öntözést szervező vőfély. Ők zenekart alakítottak, együtt járnak zenélni, mondták.

A húsvét hétfői öntözésben is ezt a kettősséget figyelhettem meg. Az öntö­ző menetben ott vonultak a szombat esti határkerülők, a falu teljes legénysége, még az 50 éves vénlegény is, valamint a vőfélyek. A hamubotosnak itt női pár­ja is volt, a bubás. Női mivoltához illően férfiruhájára pongyolát öltött, fejére fej­kendőt kötött, arcát sötét napszemüveg takarta. Karján játékbabát vitt, de nem­csak dédelgette, hanem hadonászott és ütött is vele. Farsangi figura ő is, akár­csak a hamubotos, és 1988-ban Szent­lászlón sokkal mozgékonyabb, farsan­gibb volt, mint az igen szelíd hamubotos. A kosaras a tojásokat gyűjtötte, a korsós a bort, a zsákos a kalácsot. Szentlászlón csak természetbeni adományokat gyűj­töttek, pénzt nem. A csapatnak nem volt egy vagy több választott vagy önjelölt ve­zetője, aki a rendre és fegyelemre vigyá­zott volna. Az öntözők délutánra jócskán „felöntöttek a garatra”, le-lemaradoztak a menetből. A zsákos végképp kidőlt a sorból, és senki sem akarta tovább­vinni a zsákját, ott is hagyták az egyik felköszöntött háznál. Az adománygyűj­tő tisztségekre, illetve feladatokra itt rendszerint a falu szegényebb rendű idős emberei vállalkoztak, fizetség elle­nében. Végig érződött, hogy az idősebbek kiöregedtek az öntözésből, mégis ragasz­kodnak hozzá. Éltetni szeretnék a meg­őrzött, de kiüresedett szokásformákat. Öntözésük farsangira sikeredett. Ezzel ellentétben a fiatalok, Kálmán Csabáék, Gyárfás Istvánék beleélték magukat a vőfélyi szerepkörbe, és szemmel látható­an szégyenkeztek az öregek „rendetlen­kedése” miatt. Csaba hegedült, István mondta a beköszöntő verset:

 

Ki szenvedett, Jézus, íme, föltámadott,

Föltámadásának örömnapja vagyon.

Mi is örvendezünk ez örömünnepen,

Házról-házra járunk Jézusnak képében.

Köszöntjük e háznak minden élő tagját,

Kik várva várták Jézusunk feltá­madását.

Nem kell nekünk arany, sem ezüst, sem mirha,

Csak Jézusunknak velünk együttes lakása,

Ez a mi szívünk igaz óhajtása.

 

A felköszöntött házakban ők, a tisztség­viselő legények próbálták biztosítani az öntözés ünnepélyességét, szertartá­sosságát. De mintha magukra marad­tak volna.

Gálfalván, a községközpontban en­nek éppen az ellenkezőjét tapasztal­tam. Itt nem volt határkerülés, botolás sem. Mintha az egész húsvéti fenyőága­zást, öntözést a futballistákért, a sportért szervezték volna. A sporttanács és a téesz hozatta a fenyőágakat. A leányok színes papírszalagokkal feldíszítették, és nagyszombat éjszakáján a legények széthordták a faluban. Minden házhoz öntözőágat, fenyő oldalágat tettek, a le­ánygyermekes házhoz tetőt, fenyőhegyet.

A húsvét másodnapi öntözőmenet­ben elöl a két vőfély haladt, mögöttük Varga György tanító, a községi „sport­kollektíva” elnöke, utána a zenészek, az öntözők, végül a korsós, a kosaras és az írnok. Ez utóbbi pontos nyilván­tartást vezetett arról, hogy ki mennyi pénzt adott a fenyőágakért. Itt inkább pénzt gyűjtöttek, nem természetbeni adományokat. 1988-ban az oldalágért 10–15 lejt, a tetőért 25–50 lejt fizettek. A begyűlt pénzből sportfelszereléseket, labdákat vásárolnak, mondták, kell a pénz a meccsek utáni „ellátásra” is. A hamubucskás is kap 300 lejt és vagy 50 tojást, hogy szerepét jól ellássa. Eh­hez képest Bodor János gyenge hamu­bucskás volt. Fehér gatyában és fehér blúzban, fehér álarccal, pergőkkel, lantokkal felszerelve díszelgett. Botra kötött zacskójában a hamut fűrészkor­pa helyettesítette, de nem ütött senkit vele, csak hadonászott és szaladgált.

Az öntöző menetben az idősebb férfi­ak „sportbarátok”, a 9–10 legény több­sége reguta (regruta) legény. Az egyik vőfély, Bustya Ferenc is regruta, Csíki Csaba fiatalabb és futballista. A futball­csapat többi tagja nem volt az öntöző menetben: arra hivatkoztak, hogy hús­vét hétfő munkanap, dolgozniuk kell.

Az egyik vőfély minden felkeresett házban beköszönő, a másik elköszönő verset mondott. Megöntözték a házbe­lieket, esetleg rövid tánc következett. Íme, az 1988-as gálfalvi köszöntőversek:

 

Beköszönő:

 

Ősi szokás szerint húsvét ünnepére

Fenyőfákat teszünk a kapuk tetejére.

Így a szerető szívek megmutatkoznak,

S ettől a fák is mind kivirágoznak.

Harmat hull az égből a sok szép virágra,

Hogy bővebb legyen a kertek gyü­mölcsfája.

Ebből a harmatból én is merítettem,

Hogy akit szeretek, ma megöntözzem.

Itt is virágozzék a szeretet fája,

Szálljon áldás minden székely házra.

Kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket!

 

Elköszönő:

 

Bekecs alatt Nyárád tere,

Ott terem a szép csemete.

Annak ága én is vagyok,

Húsvétban öntözni járok.

Szeretem a szép virágot,

Ahol az van, odajárok.

Megöntözöm őket sorba,

Így kötöm őket csokorba.

Szép leányok, szép asszonyok,

Én most még valamit mondok,

Mulassatok, viruljatok,

Soha el ne hervadjatok.

Éljen, éljen!

 

Meglepett, hogy e versezetek egyiké­ben sincs szó a feltámadás ünnepéről. Megkérdeztem az egyik idősebb öntöző­től, hogy vőfély korában milyen bekö­szönőt tudott. Emlékezett reá, azonnal mondta:

 

Szent és nagy nap nekünk húsvét má­sodnapja,

 

Föltámadott Jézus, él a magasságban.

Ó édes Jézusunk, ki ma támadtál fel,

Szívünket betöltöd forró szeretettel.

Ennek emlékére ünnepelni jöttünk,

Minden szép asszonyt, szép leányt most megöntözünk.

 

Meg kell adni, a gálfalvi öntöző csapat sokkal kitartóbb volt, mint a szentlász­lói. Még a falu felső végén a cigányte­lepet is bejárták. Az adományok iránti érdeklődésünket, fotódokumentációs szándékunkat viszont nem vették jó­néven. Szinte sértődötten védekeztek a sportvezetők. „Közcélra megy az adako­zás, kérem. Minden lejjel elszámolunk.” A maradványból, az összegyűlt fehér to­jásokból, szalonnából a következő meccs végén nagy rántottát készítenek. Hogy kinek? „Megtiszteljük a futballistákat.”

A szentháromsági változatot kellene talán legkevésbé kiegészítenem, mert arról írtam bővebben az idézett riport­ban. A szokásmozzanatok megegyez­nek: nincs már határkerülés, de van fenyőágazás, virágozás, az öntöző legé­nyek felköszöntik a falu népét, hamu­botos, kókós a menet élén, adományo­kat gyűjtenek, közös zárómulatságot, rántottázást tartanak. Mégis igen nagy különbségeket észlelhettem az egy idő­ben zajló szokáseseményben, mind az első pillanatban észrevehető, mind a mögöttes összetevőiben.

Szentháromság nagyobb falu, több a fiatal, mint Szentlászlón vagy akár Gál­falván. Itt nem akárki vehet részt a fe­nyőágazásban, az öntözésben, hanem csak a besorozott katonalegények, a 19 éves reguták. Katonalegények 1988-ban összesen heten voltak. Ennyi nem elég a szokásegyütteshez. Bevettek hát az utá­nuk következő évjáratból is hét legényt, ők a pótreguták. Azóta szoktak bevenni a 18 évesekből vagy a teljes évjáratot, mióta a regruta legényekből nem telik ki legalább 12–16. Egy emberöltővel ez­előtt még kitelt. A regruta legényeknek viszont kötelezően részt kell venniük a fenyőágazásban-öntözésben, nem ma­radhat ki senki. Ez szégyen lenne. Em­lékszem, öt évvel ezelőtt egy bicegő, begipszelt lábú katonalegény is végig­járta a falut, társai két oldalról vezették. Az 1988-as évjáratból az egyik fiú egy ki­csit „gyenge” volt (így mondják az enyhe szellemi fogyatékosságot), de őt is vitték, mert megszólta volna a falu a többieket.

A regruta legények közül 1988-ban hárman munkások vagy tanoncok Ma­rosvásárhelyen, négyen itthon dolgoz­tak. Az egyik szervező katonalegény, Tö­rök Laci édesapja, Török Mihály, akkor a téesz karbantartója, a hagyományok­nak megfelelően a katonalegényeket nagypénteken elküldte, hogy a mezei csorgó kutakat megkeressék. Megke­resték, de nem kellett kitisztítani, kita­karítani, mint egykor. Figyelmeztették is a fiúkat, hogy ne nyúljanak hozzájuk egyáltalán, mert a gazdaság cement­gyűrűbe fogta és befedte a forrásokat.

Csak tudják hollétüket, és állítsanak melléjük egy-egy csóvát (kizöldült ágat) emlékbe.

Hagyományosan történt a fenyő­ágak beszerzése is. A regruta legények szülei összepótoltak, legényenként 1300 lejt fizettek a közös kasszába. Ebből fe­dezték a költségeket. Török Mihályék vásárolták és hozták a fenyőágakat Be­kecs oldalából, 200 tetőt és 300 oldalágat. Az édesanyák megvásárolták a papírszalagokat, ezeket a leányok ag­gatták az ágakra. Az édesapák, a roko­nok szerepe nem ért véget a fenyőágak beszerzésével, ők kísérték az öntöző­menetben a legényeket. Ők a kéregetők. Az egyik a pénzszedő írnok, a másik a jól ismert korsós, kosaras stb. Az öntö­zés során begyűlt pénzből – Szenthá­romságon 1988-ban házanként 25–100 lejt adtak – fizették a zenészeket, a ha­mubotost, visszakapták a fenyőfák árát. A természetbeni adományokból (fehér tojás, kalács, bor, szalonna) kö­zös mulatságot tartottak. Az évenként sorra kerülő szülők a kiadásokkal és a pontosan nyilvántartott, ajándék­ba kapott pénzzel vagy buknak, vagy nyernek. Évenkénti szimbolikus aján­dékcsere megy végbe.

A regruta legények és szüleik ajándé­ka, a fenyőág a tavasz, az újjászületés jelképe. A közösség szakrális épülete­ihez, a római katolikus, a református és az unitárius templom kapujára több fenyőágat összefonva bolthajtást ké­szítettek. Bolthajtást tettek az idei fe­nyőágazás megszervezésében elöljáró Török Mihályék kapujára is. Fenyő ol­dalággal díszítettek minden közösségi építményt, épületet: utcai feszületeket, kútgémeket, iskolát, malmot, kocsmát, és minden ház kapuját. A teljes világ zöldbe öltözött. Arra a házra is tettek oldalágat, amelyben nem lakik senki, és arra is, amelyben öregek vagy gyer­mektelenek laknak. Az idősebbekhez az öntözés során nem mentek be, ők a ka­puban adták át adományaikat.

A fiatal, kisgyermekes vagy leány­gyermekes családoknak Szenthárom­ságon fenyőhegy, tető jár. A faluba ho­zott fenyőágak aránya szerint – 300 oldalág, 200 tető – kevesebb a fiatal, kisgyermekes vagy leánygyermekes család, mint az idős. A legszebb fenyő­hegyek a legényekkel egyidős leányo­kat, a korosztálybélieket illetik. A falu­ban 15 ilyen leány van. Ők segédkeztek a fenyők feldíszítésében, és a menet indulásakor élővirág-bokrétát tűztek a legények mellére, aztán hazasiettek, hogy várják az öntözőket. Az öntözés végén a regruta legényekkel együtt vet­tek részt a nagy rántottázáson.

A negyedik típusú fenyő Szenthá­romságon a tojásos ág. Ez a legény egyéni szerelmi ajándéka a kiválasztott leánynak. Nem a kapura, a kerítésre te­szik, hanem földbe állítják bent az ud­varon. Sokkal magasabb és színes pa­pírszalagokkal gazdagabban díszített, mint az egyszerű tető. Sőt, két oldalu­kon kifúrt, pirosra festett tojáshéjakat is aggatnak reájuk, ezért tojásos ág a nevük. Az 1988-as öntözők közül hár­man tettek egyéni tojásos ágat, az al­jára ráírták a nevüket, hogy a leányok tudják meg, kitől kapták.

A húsvéti fenyőág ajándékot nem kö­telező elfogadni. Vissza is lehet utasí­tani, le is lehet dobni a kapu tetejéről. Ahol ledobták, oda nem mentek az ön­tözők. A szektások, a jehovisták (néhány ilyen család él a faluban) ledobták. De ledobta, mondják, az 1980-as évek közepén a faluban lakó milicista is. Pe­dig ismerte a szokást, leánygyermeke is volt, és magyar volt. Szintén a nyolc­vanas évek közepén a községközpont, Nyárádgálfalva milicistája húsvét első napján maga mellé vette Sipos Imrét, a néptanács akkori helybéli alelnökét, és ellenőriztette a virágozást. Amelyik fenyőágon piros vagy fehér papírsza­lagot (is) látott a rendszer és a színek „őre”, azt le kellett dobni a kapuról.

Szentháromságon az öntözők 1988-ban már húsvét első napján, vasárnap délben, a mise és az istentisztelet után elindultak. Ünnep első napján azok en­gedték be, fogadták, sőt kérték, hogy keressék fel őket, akiknek másodnap­ján, hétfőn dolgozniuk kellett. Csak va­sárnapra jöhettek haza szülőfalujukba, ünnepelni. Ez a réteg a falu népének kisebbik hányada. Legtöbben a hagyo­mányos időben, húsvét hétfőjén várták az öntöző menetet. Aznap már reggel megkezdték. Nem sokat aludtak a legé­nyek, mert a vasárnapi öntözés után a kultúrotthonban este tánc és rántottá­zás is volt, de csak éjfélig.

Másodnapján délelőtt úgy intézték, hogy a mise kezdetére éppen a kato­likus templomhoz érjenek. Az öntöző menet (az álarcos hamubotos kivéte­lével) a templomba vonult, a karzatra. Mise után felköszöntötték a katolikus lelkészt és az unitárius papot. A beszol­gáló református lelkipásztorral nem ta­lálkoztak.

A szentháromsági öntözőmenet be­osztása kötöttebb, mint a másik két fa­luban, és ettől nemigen tértek el. A me­net előtt a hamubotos – itt a neve kókós – szaladt. Fejdíszét, álarcát Kászoni László helybéli amatőr festő készítette, a derekára kötött csengőket, kolompo­kat a kölcsön kérte. Megkilincselte a kapukat, fakardjával mutatta az utat, jelezte, hogy melyik háznál fogadják az öntözőket. A gyermekek csúfolhatták, de ő csak szelíden kergette őket, nehogy bántódásuk essék. A kókós után a zené­szek következtek: hegedűs, szaxofonos, tangóharmonikás, dobos. Végig közis­mert népdalokat, táncnótákat húztak. Utánuk kettős sorban, összeölelkezve a regruta legények és a pótregruták ha­ladtak. A menetet kissé hátrább a már említett kéregetők zárták. A hét regru­ta legény közül hatot képviselt a család valamelyik férfitagja, édesapja vagy házasember bátyja. Így ők nemcsak „kéregetők”, hanem a szokás hagyo­mányos rendjének őrei is voltak. Török Mihály a sorakozáskor figyelmeztet­te a fiúkat, hogyan viselkedjenek, ne igyanak sokat stb. A legényeket és szü­leiket jó szívvel fogadta a falu népe, és adományával viszonozta a szimbolikus fenyőág ajándékot. Itt mind pénzbe­li, mind természetbeni adományokat gyűjtöttek.

Szentháromságon a regruták mind vőfélyek abban az értelemben, hogy mind tudják, és felváltva mondják a be­köszönő verset, bár senkit nem nevez­nek közülük vőfélynek. Azt a beköszönő verset mondják most felváltva hatan, amelynek változatát az 1970-es gyűjtés­kor is lejegyeztem Bedében, az akkor 50 éves Magyari Ferenctől. A kéziratban is benne volt, de a Népismereti Dolgoza­tokban csak rövid részlete jelenhetett meg (Barabás 1980). És íme, 1988-ban a Bedével szomszédos Szentháromságon Török Laci és Simon Gyula ugyanazt mondta:

 

Békesség e háznak, s ennek gazdájának,

Gazdasszonyának s egész családjának.

Békesség minekünk, e kis társaságnak,

Míg e versem elmondom, jó kíván­ságokkal.

Mint bősz vihar után a napfény sugara,

Kedvesen jött fel a mosolygó tájra,

Mi is hát örömmel, muzsikazenével,

Istenhez felemelt lelki jó kéréssel,

Indultunk tisztelni minden jó barátot,

De legjobban a vendégszerető családot.

Legyen ennek béke bejül a kapuján,

Áldás koszorúja viruljon udvarán.

Éljen minden tagja szép egyetértésben,

Balsors, csapásoktól őrizze az Isten.

 

Igen tisztelt uram, szokás minálunk,

Falunk határára ilyenkor kimenni.

Ki is mentünk Isten kegyelmével,

Onnan jöttünk ilyen ellankadt ke­déllyel.

Határhompjainkat helyreállítottuk,

Csorgó kútjainkat megjavítottuk,

Hogy a bágyadt munkás majd a nyár hevében,

Szomját olthassa tiszta jó kedvében.

De nemcsak a természet színes sá­torában,

Hanem a dicsőség dicső templomában,

Imákat zengtünk a menny kárpitjára,

Bő áldást szórjon Isten falunk határára.

Áldott legyen annak búzatermő földje,

Szőlőskertje, rétje, őszi és tavaszi min­den veteménye.

 

De elhagyom én már a szép természetet,

Köszönteni jöttem a húsvét ünnepet.

Krisztus urunk is keresztfán szenvedett,

Kereszthalálából dicsőn felébredett.

Mi is föltámadunk egy szép dicső napon,

Ezért hát mindenki hozsánnát kiáltson.

 

Igen tisztelt uram, ha nem csalatkozom,

Nékem úgy tetszik, hogy itt egy pár vi­rágszál vagyon,

Kit ha megöntözünk, még annál is szebb lesz,

Mert a viruláshoz egyre több táp­erőt vesz.

Mert mi éppen az aranytenger mellől jöttünk,

S annak folyamából vizet merítettünk,

Kit e vízzel megöntözünk,

Nem hervad el soha, arról kezeskedünk.

No, még az lenne, édes muzsikásom,

Zendíts egy jó nótát, jöszte gyöngy­virágom,

Hadd forgassalak meg amúgy ma­gyarosan,

Míg aranycseppek gyöngyöznek arcodon.

No, megállj , cigány, még nem fe­jeztem be,

Ne cincogj olyan hamar bele,

Hiszen hátravan még szívem azon vágya,

Hogy e házat az Isten minden jó­val áldja.

 

A vers szerzője valószínűleg kántor vagy tanító lehetett, hiszen érződik rajta „az okos kántor” (Visky Károly találó kife­jezése) hangvétele. A köszöntők műfajá­ban viszont kerek egész: beköszöntő a családi házhoz, a húsvéti szokások epi­kus felidézése, Krisztus feltámadásá­nak köszöntése, az öntözés bejelentése, biztatás a táncra, áldáskérés. A vershez hasonlóan jól strukturált az öntözés szertartása is: zeneszóval érkeztek a kapuhoz, onnan csendben az ajtóhoz vonultak, kopogtattak, a beköszönő elmondta a verset, utána mindenkit – leányt, asszonyt, férfit, gyermeket – megöntöztek, megtáncoltatták a leá­nyokat, az asszonyokat, majd az elkö­szönő verssel búcsúztak a családtól.

Ebben a szokáskeretben a regruta legények végig a komoly szertartásos­ság megtestesítői voltak. A felnőttek őket ünnepelték. Arcukról jókedv su­gárzott, és rögtönzött párbeszédükben meg-megszólalt az ünnep másik olda­la is, a tréfás évődés. Csak a hivatásos tréfacsináló, a kókós vált színes kel­lékké.

„A szokás él, vonzó napjainkban is: egyéni és korosztályi-közösségi él­ményként élik a fiatalok” – ezzel fejez­tem be 1989-es riportomat. Valóban ez volt a szokást ismerő, de külső megfi­gyelő-résztvevő tapasztalata mindhá­rom faluban: ragaszkodnak a hagyo­mányos szokáshoz, kultúrájuk szerves részének tekintik. De az előzőnél nem jelentéktelenebb tapasztalata volt az is, hogy mindhárom falu kisebb-nagyobb különbségekben megragadható válto­zatot éltet, és ezekből jelzésszerűen ki­olvasható volt az 1980-as évek székely falujának társadalmi és lelkiállapota, életstratégiája.

A nyolcvanas évek második felében a három szomszédos falu szokásvál­tozatain kívül még több nyárádmenti református és unitárius közösségből gyűjtöttem adatokat, de ezek nem mó­dosítottak lényegesen a szokás ún. pro­testáns modelljén.

A határkerülés katolikus szokásrendje

Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, De­ményháza, Mikháza) is, mert azt hal­lottam, hogy a környéken még élő szo­kás a tényleges határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban, a kommuniz­mus évtizedeiben is jártak határkerül­ni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak ha­tárkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, a gyergyói, a csíki és a háromszéki ka­tolikusok határkerülésével rokon típu­sú, katolikus modellje.

Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határ­részt kerülték meg, a négyes határ­forgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előéne­kesek vezetésével, zászlókkal, feszü­letekkel, énekelve a határra vonul­tak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge bú­zaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelké­peit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyo­rófa ágat is törtek, s megszentelte­tés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a ha­tárkerüléskor avatták fel az újonco­kat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni, és a fi­atal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vertek: „egészséggel visel­jétek” – mondták. Nyárádremetén a megvesszőzés és felavatás szokásele­me hiányzott.

További gyűjtésre, kutatásra ösz­tönzött az is, hogy ekkor került ke­zembe a kiváló néprajztudós, Bálint Sándor nagyszabású összefoglaló munkája (Bálint 1989), amely a 19. szá­zadi és a 20. század eleji leírások alap­ján az egykori székelyföldi, és köze­lebbről a nyárádmenti határkerülést is bemutatja. Bálint Sándor a szokást középkori liturgikus hagyomány­nak tartja. „A régi ország több vidé­kén, főképpen a peremeken elszige­telődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt is­merik, arra mutat, hogy a középkor­ban a szokás történelmi hazánkban is általános lehetett. Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken, a földeken, a vetések kö­zött ereklyékkel, zászlóval, énekszó­val körmenetet tartottak, hogy a ve­tést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonosz lélektől megol­talmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajna­lán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus ha­talmával a határról elrettentsék.” (Bá­lint 1989, 285) Miután felsorakoztatja az addig ismert változatokat, ismerte­tőjét ezzel fejezi be: „Céltudatos kuta­tással még bizonyára számos értékes hagyományt lehetne föltárni”. (Bálint 1989, 290).

 

Mi történt 1989 után?

Nyárádremetén talán még soha nem indultak annyian határkerülni, mint 1990 húsvétján. Lehettek vagy 400–500-an, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tízéves gyermekekig. Aki csak tehette, hazajött Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradot­takkal együtt kimenjen a szülőföld ha­tárába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyű­szó ébresztette a falut, s kicsi idő múl­va megszólalt a templom harangja is. A határkerülésre készülők a templom előtt gyülekeztek, kihozták a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Hang­talanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordozók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban; majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó 70 éves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok me­netében sokáig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna.

Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egykori határkerülőktől ta­nultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népéne­kes könyvben sem: „Midőn felébredek, / E szókra gerjedek: / Dicsértessék Jé­zus Krisztus.” Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szaka­szos éneket. A határkerülés során még a következő feltámadási énekek kerül­tek sorra: Szent Magdolna elmene ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszo­nya; hazafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasszonyunk, hazánk reményét énekelték.

A határhoz legközelebbi keresztnél megálltak, és amikor mindenki elcsen­desedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határkerülés szokásos imád­ságát. Íme, egy részlete: „Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Iste­nünknek, hogy megadta érnünk a mai dicsősége szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy ir­galmas szemeit rajtunk tartván megőr­zött, oltalmazott sokféle szomorú vál­tozásokban. Mégis kérjük alázatosan ő szent felségét, hogy továbbra is kegyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őriz­zen, oltalmazzon mindennemű szo­morú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlásoktól és károktól. Minthogy sokrendbeli szükség alá vagyunk vet­tetve, könyörgünk azért, hogy meze­inkben levő és leendő veteményeinket, melyek látogatására a mai szent napon szép isteni dicséretekkel kijöttünk, Is­ten őfelsége jégesőtől, rogyától, szél­vészektől, záportól, mindennemű égi háborútól megőrizze és megtartsa, bő terméssel megáldván kezünkbe adja Is­ten dicsőségére, romlandó testünk táp­lálására, szűkölködő atyánkfiai fölsegí­tésére.” Ez az imádság szinte szó szerint egyezik a Domokos Pál Péter által gyűj­tött gyergyói változattal, Török Ferenc gyergyócsomafalvi plébános kéziratos lejegyzése nyomán. (Bálint 1989, 288, 396).

Az imádság után a határkerülő me­net csengettyűszóval nekivágott a sö­tétlő Bekecs oldalának. „A Putna nevű határrészbe tartunk – mondja Péter bácsi. – Onnan átmegyünk Várlátóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átel­lenben a falu végéig, s úgy kanyaro­dunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk.

A remetei határkerülők minden év­ben a búzával bevetett határrészre mentek, vagyis az új búzaföldet kerül­ték meg, a négyes vetésforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. A kol­lektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a négyes határjá­ráshoz. Szokás szerint a zsenge búzaszá­lakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba a feltá­madás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sö­tétségben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha legelő lenne az egész határ.

„Ahogy kihúzták a földet alólunk, összezavarodott minden – summáz kurtán egy egész korszakot Péter bácsi. – A régi rend felbomlott, összevissza ve­tettek a határban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza. Sokan elmen­tünk a faluból, itt hagytuk a kollektivi­zált földeket. Negyvenhárom éves fejjel bányásznak álltam. Tíz évig kínlódtam az előhajtásban. Megrokkanva, beteg­nyugdíjason jöttem haza.”

A kollektivizálás után igen megcsap­pant a remeteiek határkerülési kedve is. Miért kerüljék a vetést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus fal­vakban el is hagyták a szokást. Reme­tén nem, csak évről évre fogyatkoztak a határkerülők. Az 1970-es évek közepén aztán fordult a szokás élete. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismer­te az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dobbant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, betegségektől az életga­bonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és meg a családi együttlét ritka ünnepe is. Ahogyan minél töb­ben elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává e ka­tolikus közösséghez – s vele a székely­séghez, magyarsághoz – való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Más­fél évtizede évről évre népesebbé vált a határkerülő menet. Azt mondja mellet­tem egy középkorú férfi: „Nézzen végig az embereken, nézze az arcukat! Éppen most kel a Nap, ömlik a fény… Életem­ben nem éltem át még ilyen érzést… Most már meghalhatok.”

Nem tudja folytatni, hangja el­csuklik, szemét ellepik a könnyek.

A Vasbánya oldalában a remetei ha­tárkerülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagyták a szokást, de az 1980-as években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, 100-an, ha lehettek. Talál­kozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartottak, tüzet gyújtottak, szalonnát sü­töttek, falatoztak.

Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűz­fa- és mogyoróágakat vágtak, kivirág­zott kökényágakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szedtek. A virágcsok­rokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy meg­vesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss me­nyecskéket, hogy „egészségesek legye­nek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőse­iket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallották. Ők a virágos ágakat a templomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, tornácra vagy a pajtára szegezik.

A határkerülő menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes plébános és az otthon maradottak fogadták. A lel­kész köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyo­mányt”, majd közösen megkerülték a templomot, elénekelték a székely him­nuszt, és a mise következett.

A fordulat utáni első szabad húsvéton, az 1990-es nyárádremetei határkerülés az előző évek, évtizedek katolikus mo­dellje szerint zajlott le. Megnőtt viszont a résztvevők száma, az előző évekhez képest megduplázódott, főleg fiatalok­kal. Az idősebb korosztály, az előimád­kozó Vass Péter nemzedékének igyeke­zete arra irányult, hogy a határkerülés hagyományos népi-vallásos rendjét biz­tosítsa, ami szerintük egy kicsit megza­varodott, nem rendjén ment a szertartás. Megnyilatkozásaikból egyértelműen kiderült, hogy a határkerülést egyházi szertartásnak, processziónak tartják, és akként is élték meg. A határkerülés egyházi szertartása 1990-ben egybefo­nódott a kollektivizált földek visszaszer­zésének örömével, és azzal a reménnyel, hogy visszaáll a falu életrendje. Harma­dik jelentésrétege a magyarsághoz való tartozás nyilvános-közösségi megval­lása, amely a szimbólumokban is (az egyháziak mellett a piros–fehér–zöld zászlók, a székely himnusz eléneklése) kifejeződött. A szabadság, az összetar­tozás örömét és az újrakezdés reményét fogalmazták meg a hagyományos szo­kásnyelvezetben.

1991-től változás állt be a remetei szo­kásrendben. Az új lelkész, Balázs Imre szakított azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határ­kerülőket. Minden évben maga is részt vesz a határkerülésben, és a processzió irányítója, szervezője lett. Ennek nyo­mán a határkerülés ideje és eseményso­rozata lerövidült, a hagyomány diktálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változtatásokat. Az idősebbek viszont nehezményezik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a me­net végén „rendetlenkednek”.

 

Szokásfelújítási lázban

De mi történt szokásunkkal az 1990- es évek elején azokban középső-nyá­rádmenti, többségében protestáns fe­lekezetű falvakban, amelyekben az 1970–1980-as években jártam? Első látásra ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a felső-nyárádmenti katolikus falvakban: a kiterebélyesedés vagy a felújítás.

Nyárádszeredában 1946 óta nem volt határkerülés. A fenyőágazás és öntö­zés is kikopott a hagyományból. 1990 tavaszán felújították a szokásegyüttes régebbi formáját. A húsvét előtti héten megújították a falu határait jelző hom­pokat, összesen 16-ot. A szokás egykori modelljét ismerő idősebbek irányításá­val – mint például Vadadi Fülöp Imre és Orbán József, akik legényként részt vettek a fél évszázaddal azelőtti határ­kerülésekben is – királyt, hajdút, csendőröket, csapómestert választottak, és ünnep szombatján este megkerülték a határt. Új mozzanatként a faluhoz leg­közelebbi határhompnál ökumenikus istentiszteletet tartottak a református és a római katolikus lelkipásztor rész­vételével. A szertartás után a határ­hompra fektették, és pálcával megcsap­ták a résztvevőket, először is azokat, akik nem mentek ki a határra: a két lel­kipásztort és az eseményre összegyűlt falubelieket. A határhompokat 50–60 tagú, néhány idősebb emberből, legin­kább középkorú férfiakból és legények­ből, suhancokból álló csapat járta be. A második határhompnál a suhanco­kat botolták meg, utána pedig minden­kit, aki vétett a megszólítási és egyéb szabályok ellen. A határkerülés idejére megteremtődött a játék, a tréfa és a sza­badság világa.

Nyárádszereda nagy település: há­rom legénycsapat végezte a fenyőága­zást, és húsvét másodnapján három, 20–30 tagból álló öntözőcsapat járta be a falut. A két hamubotos mellett feltűnt egy másik farsangi figura is, a gólyafe­jű turkás, turkács, aki a menetet kísér­te, facsőrével kelepelt, oda-odakapott a járókelőkhez, a gyermekeket ijesztet­te vagy játszott velük. A természetbeni adományokat (kalácsot, szalonnát, to­jást, bort) szekérre rakták, öntözés után a művelődési házban gyülekeztek, rán­tottáztak, mulattak.

Az előző évhez viszonyítva 1991-ben Nyárádszeredában sokkal többen vet­tek részt a határkerülésben. Ekkor volt a kollektivizált földek visszakövetelé­sének, visszaadásának ideje. Ez adta a határkerülés aktualitását, erről beszél­tek a lelkipásztorok is. A szeredaiak az előző évi határdombokat megerősítet­ték, sőt a mezei kutakat is kitakarítot­ták. Ünnep szombatján este 150 ember indult a határra. Velük együtt tartva, kérdezősködésemre hamarosan kide­rült, hogy 10–15-en lehetnek olyanok, akik emlékeznek még az egykori határ­kerülésre, és ismerik a szeredai határt, pláné a határneveket. A határkerülők zöme, a középkorúak nemzedékének többsége nem is tősgyökeres nyárád­szeredai, hanem jövevény. Ide nősültek, vagy valamilyen ok miatt ide költöztek, de inkább szeredainak tartják magukat, mint sok helyben született. A szokás­ban való részvétellel a hagyományokba is szeretnék beleélni magukat. A határ­kerülés és öntözés szervezését érdekvé­delmi szervezetünk helyi csoportja vet­te át, és közösségépítő céljaira próbálta felhasználni.

Utólag visszatekintve, a szokás élet­görbéjében 1991 volt a csúcs. 1992-ben már nem kerülték meg a teljes határt, hanem csak a két legközelebbi határ­homphoz mentek ki. A legények zöldágaztak, de az öntözők két csapatában inkább házasembereket, középkorúa­kat, községi tisztségviselőket lehetett látni. A szokás hagyományokból ismert formája megkopott, játékvilága elsze­gényedett. Mintha státusszimbólum­má vált volna az öntözésben való rész­vétel is, a „kik vagyunk mi” fitogtatása. A változást jelezte az is, hogy a két csa­pat a húsvéti istentisztelet idején is a falut járta, nem tartott szünetet, mint a bedei csapat, nem ment templomba se, mint a szentháromsági. 1993-ban Nyárádszeredában sem határkerülésre, sem csoportos fenyőágazásra, és öntö­zésre sem vállalkoztak.

Jobbágyfalván, Csíkfalván és Szent­mártonban az 1940-es évek végén szűnt meg a tulajdonképpeni határkerülés. Az 1970-es évek elején felújították a fe­nyőágazást és az öntözést, sőt ünnep szombatján a három egybenőtt falut elválasztó határdombokhoz is kivonul­tak. Ezt csonka határkerülésnek nevez­ték. Az öntözés vezetésére viszont a régi határkerülés tisztségviselőit (király, ítélőbíró, csapómester) választották, és annak szabályait kellett betartani (megszólítás, belépés-kilépés, viselke­dés, hibálódzás, megcsapás-botolás). A menet rendjére a hamubotosok is vigyáztak. A király és az öntöző vőfé­lyek székely ruhába öltöztek. Az öntö­zők többsége az énekkar tagjai közül került ki, a háttérből az énekkar és a művelődési otthon irányította a fel­újított szokásjátékot. Szórványosan az 1980-as években is élt ez a szokásforma, de 1986-tól a hatóságok nem engedték megszervezni.

1990 húsvétján az 1970–1980-as évek csonka határkerülését, fenyőágazását, és a csoportos öntözést újították fel. Ün­nep szombatján este a csíkfalvi műve­lődési otthonban gyülekeztek, s a falu egyik tekintélyes emberét, Dénes Ákos nyugalmazott főkönyvelőt választották királynak, Nagy István utászt ítélőbíró­nak, Török Gyula mezőgépészt csapó­mesternek. Mintegy 100–150-en vettek részt a szombat esti határkerülésen: 10–15 suhanc, 15–20 legény, a többi fiatal házasember és idősebb férfi. A résztve­vők között volt Nagy Ferenc zenetanár, az énekkar vezetője, és Kilyén Domokos polgármester is, aki a szokásesemény egyik főszereplőjeként viselkedett, de egyben a hibálódzások egyik céltáblája is volt. A megválasztott király indulás előtt mindenkit felszólított a jól ismert törvények betartására, de áthágásuk lehetőségére is, sőt az egész ünnepi szo­kásrend szabályzatát írásban is rögzí­tették a háromnapos szokásesemény összes tisztségviselőjének névjegyzé­kével.

A csonka határkerülés abból állott, hogy népdalokat énekelve, négyesével-ötösével egy sorban, menetben elgya­logoltunk a Csíkfalva és Szentmárton határát jelző fenyőfáig. Ott az először résztvevő suhancokat az árok szélére fektették, s a hátuljukra 5-5 pálcaü­tést mért a csapómester az emlékezé­sért. A botolás játékosságára vall, hogy az így felavatottak azonnal hibálódzni kezdhettek, és megbotoltathatták a határkerülő menet felnőtt tagjait is. A szentmártoni határtól a székelykáli határszélig kellett volna a csapatnak elmennie, de csak a Cseréig mentünk, s onnan visszafordulva, a jobbágyfal­vi határszélig sem gyalogoltunk, mert az idő előrehaladtára való tekintettel a király a fenyőágak széthordását ítél­te fontosabbnak. A csonka határkerü­lés 1990-ben tehát még csonkábbá vált, szinte teljesen elveszítette jelentőségét. A hibálódzások és panaszok között egy­szer sem fordult elő, hogy valaki nem tudja, hol van a falu határa, de annál többször az, hogy ki miként tévesztette el a megszólítást.

Az öntözést már húsvét első napján délben megkezdték, estig jártak, majd másodnapján délben, istentisztelet után folytatták. Az eddigi tisztségvi­selők mellé felsorakozott a két öntö­ző vőfély, a két hamubotos és a szar­kák, akik az adományokat gyűjtötték. A szombat esti király és a vőfélyek fel­váltva mondták a beköszönő és az el­köszönő verseket. Ugyancsak a vőfé­lyek kancsóból puszpáng ággal tiszta vizet locsoltak a háziakra (nőkre, gyer­mekekre, férfiakra egyaránt). Öntözés után a zenészek nótába kezdtek, és rö­vid tánc következett, majd a szarkák jöttek, és összegyűjtötték az adomá­nyokat.

Ezzel a komoly, ünnepélyes szer­tartással párhuzamosan, de azt nem zavarva, folyt az udvaron és az utcán a játék, a hibakeresés, a panasztevés, az ítélkezés és megcsapás. Az ünneplés két oldala: a felköszöntő szertartás és a vidám tréfa harmonikusan kiegészítet­te egymást.

Harmadikként a szokásesemény ak­tualitását lehetne kiemelni: a szabad­ság és a közösségi szolidaritás meg­annyi jelét lehetett érzékelni. Hadd említsek egyet-egyet közülük az ellen­kező oldalról. Az egyik csíkfalvi házi­gazda a felköszöntés után sokáig nem tudott megszólalni. Ott állt az udvar kö­zepén, az ünnepi asztal mögött, és csak folytak, folytak a könnyei. Asszonya, népes családja hátrább húzódva figyel­te az udvarukat megtöltő ünneplők so­kaságát. Azért nem tudott megszólalni, mondta később Mátyás cigány a falu­végén, mert ilyen még nem volt, hogy hozzá eljöjjön a király, a polgármester, és vele otthon kezet fogjanak, s nekik még cigánynótát is húzassanak! Vajon isznak-e az ő poharukból, vesznek-e a kalácsukból? De nem feledhetem azo­kat a jeleneteket sem, amelyekben a népszokás nyújtotta szabadság a való­ság és a játék határán lebegve eleven­be is vágott. Nem menekülhetett ez elől a polgármester sem: az utcabeliek bepanaszolták a királynál, elítélték és 20 pálcaütésre büntették a falu két ré­szét összekötő híd felépíttetésének el­mulasztása miatt. Elítéltek és büntet­tek tréfás-komolyan apa-fiú viszályt, szomszédok pereskedését, részegeske­dést stb.

A következő években, mint mond­ják, az 1990-es tisztségviselők nem vál­lalták a szokásbeli funkciójukat, a fia­talok, a vőfélykorúak pedig egyénileg szerettek volna öntözni járni. Nem állt vissza a szokás évenkénti rendje, és egy-egy legénynemzedéktől függ, hogy megszervezi-e vagy sem.

Backamadarason 1991-ben újították fel a határkerülés régebbi formáját: szombat este kimentek a határba, és megkeresték a határhompokat, a fia­talokat a szokásos módon megcsapták, utána a legények fenyőágaztak, hús­vét másodnapján szervezett csapatban öntöztek. 1992-ben a backamadarasi­aké volt a legnépesebb öntöző csapat az egész Nyárádmentén. A következő években viszont nézeteltéréseket oko­zott, hogy mire gyűjtsék az adományo­kat, a pénzt és a bort: a sportalapnak, a kultúralapnak vagy kórustalálkozó költségeire. Vagy: ki ihat az öntözést be­fejező bálban az összegyűjtött borból? A fiatalok azt is nehezményezték, hogy a polgármesteri hivatal beleszólt a nép­szokás életébe. Mindezek megosztották a falu társadalmát, és annyira megron­tották a legények mikroközössége és egyes intézmények képviselői közötti kapcsolatot, hogy 1993-ban sem csonka határkerülést, sem csoportos öntözést nem szerveztek. 1995-ben az ismert fe­nyőágazásos-öntözéses formájában a legények újból megszervezték, s hogy ne legyen az adományból vita, nem gyűjtöttek bort.

Nyárádgálfalván 1990-ben a már is­mertetett, 1980-as évekbeli formájá­ban volt az öntözés. A sportszövetség szervezte, és sokak véleménye szerint „pénzszerzéssé vált”. 1991-ben az unitá­rius egyház felújította az évtizedekkel ezelőtti határkerülést. Szombat délután nagy sereg nép ment ki a határba, és idősebb férfiak vezetésével énekeltek, imádkoztak, felelevenítették az emlé­kezetükben élő szokásmodellt. „Elját­szották” a népszokást, amelyről filmet is készítettek. Időközben itt is zavar tá­madhatott a szokásgyakorlók és a szer­vezők között, mert 1992-ben nemhogy határkerülés, hanem csoportos öntözés sem volt. 1993 óta ki-kihagyásokkal új­ból öntöznek. 1996 húsvét másodnapján néhány református presbiter kísérte a köszöntő vőfélyeket. A csoportos öntö­zésnek a felköszöntés mellett beval­lottan az adománygyűjtés volt a célja, hogy a református templomba a vizet és a gázt bevezethessék.

Nyárádszentlászlón az 1990-es évek elején kimaradt a húsvéti fenyőágazás és öntözés. Amint mondták, az 1980-as évekbeli tisztségviselők kiöregedtek, és olyan kevés a fiatal, hogy nincs kivel megszervezni. A legények inkább egyé­nileg tesznek fenyőágat a leányoknak, nem csoportosan. Azt is indokul em­lítették, hogy a földek visszaadása kö­rüli vitákban megromlott a rokonok, a szomszédok közötti kapcsolat, sok a haragos.

Szentháromságon és Bedében hoz­ta a legkevesebb változást az 1990-es évek eleje. Ugyanúgy, mint az 1980-as években, a regruta legények és szüle­ik szervezték a hagyomány alapján, az egyház és a szélesebb közösség el­lenőrzésével. Szentháromságon nem újították fel a régi határkerülést, de a virágozásban résztvevő fiatalok felada­tául adták, hogy nagyhéten a mezei ku­takat kitakarítsák. Bedében ugyanaz a Magyari Ferenc bácsi a kókós, mint az 1970–1980-as években. Ő a legények irá­nyítója, az öntözés szokásrendjének őre és egyben komédiázó húsvéti bolond is.

Rigmányban e szerepkör emléke­zetes betöltője, Nagy Ferenc 1987-ben meghalt, s azóta a csoportos húsvéti ön­tözés dramatikus szokása sokat szegé­nyedett. A tulajdonképpeni határkerü­lés a termelőszövetkezet megalakulása után szűnt meg, de formailag a falu népét ünnep szombatján este határke­rülni hívják a vőfélyek, majd hajnalban kantálni. Igy volt ez 1995-ben is. A legé­nyek este széthordták, és a kapukra erő­sítették a fenyőágakat, minden házhoz egy-egy oldalágat. A rigmányi kantálás húsvét első napján hajnalban kezdő­dött a költögetéssel. A legények minden házhoz elmentek, és a férfinépet a falu központjába hívták. Ott először hálát adtak Istennek, hogy megérték húsvét napját, és elénekelték a feltámadást kö­szöntő régi éneküket: „Emlékezzünk e napra / Urunknak halálára és feltáma­dására.” Utána ítélőbírót, csapómestert, csendőrkapitányt, csendőröket válasz­tottak, illetve kinevezte maga mellé az ítélőbírói szerepkört 1990 óta betöltő Ve­ress Gergely középkorú férfi (szül. 1945), a szokásjáték jó ismerője és értelmező­je. A kantálók a falu végére vonultak, és a csendőrök minden résztvevőt vé­gigbotoltak, ahogyan mondják, felszen­telnek. Ezután csak öcsémuramnak és bátyámuramnak szólíthatják egymást, és be kell tartani „a kantáló törvény­könyv” egyéb paragrafusait is.

A kantáló menet bejárta az egész falut, köszöntöttek minden családot. A regruta legények összegyűjtik az ado­mányokat. Míg a ház előtt az udvaron a felköszöntés, adománygyűjtés ismét­lődő eseménye folyt, az utcán a botolás spontán színjátéka zajlott. Megbotolják azt, aki elaludt vagy elfogadható ok nél­kül otthon maradt, nem ment kantál­ni, vagy szeretne a kantálók közé állni, az átutazókat, a vendégeket, a csendőröket, magát az ítélőbírót is. Az utolsó háznál összeszedték a botoló pálcákat, és eltették jövőre. A kantálás folytatá­saként a feleségek az adományokból hatalmas rántottát készítettek a részt­vevőknek, este pedig mindenkit várt a húsvéti bál.

Vadasdon az 1970-es években újítot­ták fel a fenyőágazást és a csoportos öntözést, aminek itt a neve: hajnalo­zás. Az 1990-es évek szokásrendje is ezt követte (Székely 1998. 50–53). Húsvét szombatján este a legények felteszik a fenyőágakat minden ház kapujára, és éjfélkor már elkezdődik a hajnalo­zás. Azokhoz a házakhoz mennek be köszönteni, amelyeknek a kapuján megvan a fenyőág. Köszöntő énekük ugyanaz, mint Rigmányban. A szokás rendjének védői a vőfélyek és a bolond.Itt az adományok egy részét a legények eladják, és ebből fedezik a költségeket.

Az ezredfordulón: beleélés és távolodás

Az 1990-es évek közepére elcsendesedett a szokásfelújítási láz és a közös akarat. Csúcspontja 1991–92-re tehető, azóta vi­szonylagos állandóság jellemzi húsvéti népszokásunk életét. Kikkel találkoz­hatnánk, mit láthatnánk és hallhat­nánk, ha elindulnánk húsvétkor szo­kásnézőbe?

A Bekecs aljában, a katolikus Szentföl­dön a remetei határkerülőkkel találkoz­nánk, akik papjuk, kántoruk vezetésével népes seregben vonulnak, énekelnek és imádkoznak, vallásos szertartás része­ként élik meg a közösségi eseményt. Akkor is, ha jobbára az idősebb nemze­dék számára elsődleges ez a jelentése. Ahogyan 1996-ban Gál László (63 éves) mondta, aki fiatalságától kezdve min­den évben részt vesz a határkerülésen: „Jézus feltámadásának reggelén meg­kerüljük a határunkat, hogy áldja meg és szaporítsa meg termésünket, s ennek tiszteletére kijöttünk”. Akkor is, ha a fi­atalok többségének elsősorban kirándu­lás (erre is több véleményt tudnék idéz­ni az 1996-os határkerülésről). Annak is tanúja voltam, hogy a diszkós nemze­dék a menet végén „rendetlenkedik”, de annak is, hogy napjainkban is folyik a szokásokba való belenevelődés és bele­nevelés az egyház „felügyeletével”. Az a természetes, hogy mindenik nemzedék és csoport megnyilvánul, mert ezekből áll a falu mai társadalma. A határke­rülésre hazajönnek a szülőfaluval kap­csolatot tartó remeteiek, és a feltáma­dás ünnepe így e katolikus közösség legmozgalmasabb ünnepe napjainkban is. De sorolhatnám a köszvényesi, a de­ményházi, a mikházi és a jobbágytelki határkerülők példáját is.

A Nyárád középső vidékén a reformá­tus és az unitárius többségű falvakban fenyőágazó legényekkel és hol népesebb, hol kisebb létszámú, idősebbekből és fi­atalabbakból álló öntöző csapatokkal találkoznánk. A határkerülés régebbi és az 1990-es évek elején többfelé felújított protestáns típusa nem bizonyult hosszú életűnek. Ezekben a falvakban (Nyá­rádszereda, Jobbágyfalva, Csíkfalva, Szentmárton, Gálfalva, Backamadaras) visszatértek a zöldágazás és az öntözés 1970–1980-as évekbeli formáihoz, jelen­tésbeli eltolódással, vagy kevés változta­tással azokat folytatják. Az egykori határ­kerülés megcsapásos, ítélkező-büntető színjátékvilága rávetítődött ezekre a szo­kásformákra, és a közösségi felköszöntés mellett ez a domináns meghatározójuk.

E szokásformák egységessége és változatossága mögött látnunk kell a nemzedéki megoszlást (a régi szokáso­kat ismerő, azokhoz ragaszkodó öregek, vénlegények, a szokások gyakorlásából hiányzó középkorúak, vőfélykorú fiata­lok, megbotolandó suhancok), a társa­dalmi kiscsoportokat (egykori földmű­vesek, jövevények, a polgármester és köre, presbiterek, futballisták, egy bár­ba járók, diszkósok stb.) és intézménye­ket, amelyek e szokásban és szokással saját identitásukat keresik és próbálják megélni. Amelyik faluban erőteljeseb­bé vált valamelyik csoport vagy intéz­mény, a szokásban is hangadó, szerve­ző lett. Meggyöngülésével a szokásból is kilépett, és átadta helyét másnak. A dramatikus népszokás jelentéssel teli keretté, értékes hagyománnyá válhat, máskor valamely csoport vagy intéz­mény számára elavulttá, levetkezhe­tővé, visszautasíthatóvá. Más szóval egyszerre jelentkezik itt is a hagyomá­nyápolás, a beleélés és a hagyományos szokásoktól való távolodás sokszor fe­szültségekkel járó tendenciája.

Szentháromságon és Rigmányban végül találkozhatnánk olyan öntöző csapatokkal is, amelyekben jórészt le­gények énekelnek, nekik húzzák a ze­nészek, őket védi a húsvéti bolond, a kó­kós, őket várja a falu népe. Ők vannak a középpontban: ők mondják a köszön­tőket, ők járják végig a leányos és nem leányos házakat, ők hozzák a fenyő­ágakat, nekik kell végig kitartaniuk, ők táncolnak majd legjobban a szokást lezáró húsvéti bálban. Húsvét ünnepén őket avatja nagykorúvá a körülölelő kö­zösség. A feltámadás és újjászületés lel­ki élményével a közösség is megújítja önmagát. Számba veszi az éppen most felnőtté vált tagjait és mindenkit, aki e közösség tagjának tartja, érzi magát, akár a faluban él, akár másutt. Az ün­nepre hazajött: az együttes élményre, a felnőtti játékra.

Az elmúlt évek gyűjtési tapasztala­tai arról győztek meg, hogy azokban a falvakban maradt meg és él napjaink­ban is gazdag tartalommal, állandó és változatos formákban e dramatikus népszokásunk, amelyekben szorosan kapcsolódik húsvét ünnepéhez, a helyi közösség (felekezet, gyülekezet) ünnep­lési rendjéhez, és az újabb nemzedékek felnőtté válásához, végső soron a fel­nőtté avatáshoz. Ez a legállandóbb je­lentése.

 

Irodalom

Bálint Sándor

1989 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-euró­pai hagyományvilágából. 3. kiadás. Az apostoli szentszék könyvkiadója.

Barabás László

1980 Tavaszi határkerülés a Nyárádmen­tén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In: Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

1990 Egy tavaszi népszokás. Fenyőágazás, virágozás. In: Erdélyi Figyelő, 1990, 5–6.

Pozsony Ferenc

2000 Húsvéti határkerülés Felső-Három­széken és történeti előzményei Erdély­ben. In: uő. Adok néktek aranyvesszőt. Dolgozatok erdélyi és moldvai népszo­kásokról. Pro-Print Könyvkiadó, Csík­szereda. 38–47.

Székely Ferenc

1999 Jeles napok, ünnepek, szokások Va­dasdon. Székelyudvarhely.

Tamási Áron

1997 Szülőföldem. Mentor Kiadó, Maros­vásárhely. 156–158.

Sóvidék mediatizált arculata

Ha Sóvidékről látunk, hallunk mostanában az itthoni és távolabbi médiában vagy a közbeszédben, az leginkább a szovátai Medve-tóhoz és fürdőélethez, a parajdi sóbányához és gyógyturizmushoz, a Töltött Káposzta Fesztiválhoz, a korondi fazekasokhoz, a mindennapi vásári felhozatalhoz és a nyári, árcsói kerámiavásárhoz kapcsolódik. Szóba jöhet a néptánc, a néphagyományok éltetése, a sóvidéki képzőművészek, irodalmárok munkássága, az egyházak és kulturális intézmények tevékenysége is. Természetesen, a Bucsin-tető időjárása és a hóréteg vastagsága, a sízési lehetőségek is. Kétségtelen, mindezek a kistájnak nemcsak a mediatizált képébe, hanem napjainkbeli valóságos arculatába is beletartoznak. Sőt, kistájunk éppen ezek révén, ezzel a különlegességével, sokféle egyediségével vált országosan és határokon átívelőn ismertté és vonzóvá sokak számára.

 

Turisztikai pillanatképek

Vonzóvá és ismertté vált sokak számára, legalábbis úgy gondolják. Vonzóvá mindenképpen. Százak keresik fel vagy utaznak errefelé naponta egy-egy turistaszezonban, egész évben a gyógykezelésre járók vagy sokan itt töltik szabadságukat. Szippantanak a sós és egészséges levegőből, megmártóznak a tavakban, a fürdők gyógyvizében. Pihenni, gyógyulni szeretnének, kikapcsolódni a hétköznapokból. Különlegeset, egzotikumot keresnek, „a világ nyolcadik csodáját” egy helyen és azonnal. Legyen az a sóbánya, a sós vízben való „lebegés” vagy a „korondi kerámia”, akár művészi ízléssel alkotott, akár bóvli.

Kevesebben vannak, bár egyre többen, akik nemcsak kikapcsolódni szeretnének, hanem bekapcsolódni is a táj és népének ismeretébe. Abba, amivel találkoznak. A fátlan síksághoz, kopár dombokhoz vagy a városi agglomerációhoz szokott szemük megakadhat a közeli erdős hajlatokon, sósziklákon, rácsodálkozhatnak a távolabbi hegycsúcsokra, egy-egy pihenőhelyen vagy turistaúton megkóstolhatják a tiszta források vizét, hallgathatják a patakok csobogó zenéjét. Hallhatják, hallgathatják vendégfogadó gazdáik székelyes beszédét, képszerű szófordulatait, érezhetik-élvezhetik vendégszeretetüket a megrendelt disznóvágáskor, a túrós puliszka, a töltött káposzta vagy az erdei gyümölcspálinka elköltése közben.

A „bekapcsolódók” közül sokan rendszeresen visszajárnak, hétvégi vagy állandó házat vásárolnak, építenek valamelyik sóvidéki településen vagy annak határában. Tény, hogy többségében eleven, lüktető településekből áll ez a földrajzi és néprajzi kistáj Maros és Hargita megye határán, Székelyföld közepén.

De illő, hogy pillantást vessünk az érem másik oldalára. Szóljunk azokról is, akik évszázadok óta itt élnek, megtelepedtek egykor és alkalmazkodtak e táj ökológiai adottságaihoz és különösen névadójához, a sóhoz. Szóljunk a tájba és történelmi, társadalmi kötöttségekbe, nevekbe, észjárásba kapaszkodó sóvidékiek életmódjának, mentalitásának, népi kultúrájának néhány expresszív területéről.

 

Határkerülés „Rapsóné hintóján”

Sóvidéki határkerülésünkhöz a parajdi Rapsóné vára úrnőjének, mondabeli tündérasszonyának segítségét kérem. Legtöbb idevaló felnőtt, gyermek kedvelt története és tankönyvek, gyűjtemények révén széles körben ismert monda, hogy Rapsóné utat építtetett az ördöggel, hogy a tordai vagy kolozsvári templomba járhasson, majd a fizetéskor jól rászedte a pokolbéli fajzatot. Mondánk e motívuma a történeti valóságból vehette útját a képzelet világába, hiszen a történészek szerint a 11-12. századi vár a környék lakosságának menedékvára lehetett, valamint a bucsini átjáró őrzésére szolgált. Gyermekként először éppen a vár alatt hallottam Rapsónéról. Egyik kaszálónk a szikla közelében volt, nyári szénamunka idején több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében összetákolt kalibában, és az esti tűz lángjainál apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban háza népével ez a tündérasszony. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhová, hanem éppen Tordára. Első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tor-dai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja, innen indult, a Várkaputól…

Ezen a mondabeli, ám annál valóságosabb úton indulhatunk határkerülni. Felkapaszkodhatunk Rapsóné hatlovas hintójára a kocsis mellé, amúgy is gyertyát kell, hogy küldjön a szomszédos Tartód és Firtos vára úrnőinek, testvéreinek, hogy a legenda szerint este egyszerre gyújthassák meg a mécseseket a három székelyföldi várban.

Azért nem árt, a mai korhoz igazodva, ha térkép is van a zsebünkben. Ez arról tájékoztat, hogy a Görgényi havasok nyugati szélén járunk. A havasok dél-nyugat felé a Görgény-Hargita-fennsíkban folytatódnak, majd a Sóvidéki-dombsággal kapcsolódnak a Küküllőmenti-dombsághoz és az Erdélyi-medence többi tájához. Havasok, fennsík, dombság: szemhatárunkat valóban ezek körvonalazzák. Közöttük szűk medencék, patakmenték. Ez a Sóvidék panorámája: hosszában is, széltében is hozzávetőlegesen harminc kilométer.

Melyik széléről induljunk?

Ha az Erdélyi-medence felől, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhelyről jövünk a Kis-Küküllő mentén, Kibéd után, Sóvárad irányában észrevehetően összeszűkül a völgy. Itt, a Sóváradi-szorosban érintkezik a marosszékiek „szent hegye”, a Bekecs (1082 m) az udvarhelyszéki Siklódi-heggyel, vagyis a Siklódi-kővel (1028 m) majd kitárul előttünk a Szovátai-medence, és a szemhatár a Mezőhavas (1777 m) csúcsáig is elér. Biztosan elér, ha a Bekecs oldalán a frissen felújított úton érkezünk, Nyárádmagyarós felől. Tiszta időben innen délre a Fogarasi havasokig ellátni, előttünk félkörben az egymást karon fogva tartó dombok sorfala. Az egyiken állott a vidék ősvára, amelyet Csombod vitéz és társai védtek a tatárok ellen, és amelyről napjainkban is több történetet hallani. Az egyik szerint alagút vitt a várból a Küküllőig, úgy menekültek meg a környékbeli falvak lakói a nagy tatárjáráskor; a másik szerint az alagút éppenséggel a Bekecsre vezetett, és annak sűrű erdei rejtették el őket az ellenség elöl. Ha Szászrégen és Felső-Nyárádmente felől közelítünk, a szakadáti nyeregben (600 m) érnénk a vízválasztóhoz, onnan a Küküllőbe folynak a vizek, az már Sóvidék határa. Innen csak hegycsúcsról hegycsúcsra, kőről kőre ugratva (Cserepeshegy, Cserepeskő, Asztalkő, Répás tető, István bérce (1390 m), Mezőhavas, Ferenczi-láza (1640 m) érnénk a Bucsin-tetőre (1287 m), a Kis-Küküllő forrásvidékére. Ez a hatalmas erdőbirodalom Szovátától Gyergyóig, az „Ősmarosszék székhavasa” az első világháború végi impériumváltozásig a 127 marosszéki község közös tulajdonát képezte, és évi jelentős jövedelmét gazdasági, tudományos és közművelődési célokra fordították, ösztöndíjakat nyújtottak tehetséges fiataloknak, iskolákat segélyeztek. A tetőn három egykori székely szék, Csíkszék (Gyergyó), Udvarhelyszék és Marosszék, valamint Torda vármegye találkozott. Napjainkban pedig Maros és Hargita megye határszélén hintóztunk végig.

Bepillanthatnánk innen a gyergyói medencébe, a „komék” falvaiba, így csúfolták tréfásan az udvarhelyszékiek a gyergyóiakat, ők pedig az udvarhelyszékieket „görjéknek”. A görjék földjén maradunk, itt kereshetjük Kis-Küküllőnk forrását is, de patakunk még a Nagyág vize névre hallgat, csak jóval lennebb, a Kisággal egyesülve veszi fel az ismert, parajdiasan ejtve, a Küköllő nevet. A Bucsin-tetőről Parajdig ki is foghatnánk a lovakat, hintónk végig lejtőn ereszkedne, előbb fenyvesek és havasi legelők, majd lennebb bükkerdők, gyertyános és tölgyes ligetek, kaszálók szegélyezik utunkat.

Az északi határszéltől, a Bucsin-tetőről Sóvidék déli határáig, a Kalonda-tetőig (834 m) lenne, mit kapaszkodjanak táltos lovaink, itt is hegycsúcsról sziklára, patakmedrekből hágókra vezet az utunk. Verőfény-sarka (1456 m) és a Nagy-Somlyó (1576 m) csúcsa között rátalálhatnánk viszont az egykori Só útjára, amelyen a sóvidékiek a sót hordták, osztották és árusították a gyergyói, csíki székelyeknek. Pihenőt tarthatnánk Tartód patakánál, amely már nem a Kis-Küküllő, hanem annak nagyobbik testvére hívására hallgat, de arról is nevezetes, hogy eddig tart a sóvidéki határ, innen keletre a varsági havasi birodalom következik. S ha megtaláljuk az említett patak és a Nagy-Kükülló öszszefolyásánál emelkedő Várhegyen (840 m) Tartód várának romjait, átadhatjuk egyik várőrzőnek vagy az éppen ott tartózkodó, régészkedő cserkészcsapatnak Rapsóné legendabeli gyertyaküldeményét.

A Kalonda tetőről nyugat felé egyenesen Firtos hegyére, Firtos várába (1063 m) ugrathatnánk, hogy egykori úrnőjének, a jó tündérek mondabeli királynőjének vagy utódainak is átadhassa kocsisunk a gyertyákat. Ugratás közben belátnók a korondi medencét és a környező magaslatokat, találó nevű „köveket”, mint Hollókő, Sólyomkő, Leshegy, Fügevár, Hazanéző. A forrásokat, patakokat a Korond vize, helyi nevén Nagyvíz pataka gyűjti egybe, ez a korondi medence fő folyója, míg bele nem ömlik Parajdon a Küküllőbe.

A Firtos hegyén rég betemette a föld a 12. században épült, és azóta sok vihart kiállt védővárat. Nem találjuk az egykori jó tündérkirálynő, Firtos mondabeli palotáját sem, hiszen jól tudjuk, mire elkészült volna, az irigy testvér, Tartód, rossz tündéreivel kifeszíttette „sorokkövét”, hogy összeomoljon. Vaskaróba húzva vitték volna Tartód várába, de Korond fölött éjfélkor megszólalt a kakas, erre a vasrúd kettétörött és a kő a völgybe zuhant. Most is ott van: ez a Likaskő Korond határában, bárki megnézheti a székely észjárás, a mondabeli bölcsesség és hiedelemvilág, a természet és az emberi mesterkedés tárgyi bizonyítékát. Ha nem is léphetnénk a mondabeli palotába, a Firtos lova hátára rövid időre átnyergelhetnénk, talán nem bántanák, harapnák táltos lovaink sem. De ez a ló mozdulatlan. Egy ló alakú szikla, vulkáni kőzet viseli a Firtos lova nevet a hegy nyugati oldalán. Csak a színét változtatja. Tiszta fehéren jó időt jósol a környékbeli székelyeknek és szürkére vált, ha elkomorul az idő, vagy éppen ő jelzi a rossz időt. Firtos hegyéről messzire ellátni, fél Erdély kitárul előttünk a déli Fogarasi-havasoktól az északi Görgényi-havasokig. Közelebb, a lábunk alatt a korondi medence, nyugatra Etéd vidéke, délre a Nyikó völgye és a Firtos aljában az egykor tréfásan „vackorországinak, kütyősöknek” titulált települések.

Ha tovább léptetnénk Sóvidék nyugati határszélén, az atyhai nyereg után Erdély egyik legmagasabban fekvő településére, Atyhába érkeznénk. A föléje magasodó Fias-tetőről (823 m) a szemhatár a domsorokon, völgyeken át a Maros mentéig is elér. Innen már csak egy ugratás a következő kalap alakú magaslat, a Küsmődi-kő (991 m). Igaz, helyileg csak Kiskő a neve, megkülönböztetésül a nagyobb kalapú, idősebb testvérétől, a siklódi Nagykőtől (1028 m). A Kiskőről vonzón elénk tárul a korondi-parajdi medence, akár gyalog is beszaladhatnánk a legközelebbi településre, Alsósófalvára. De nem tehetjük, mert akkor nem jutnánk el a siklódi Nagykőre, márpedig ez a magaslat a Sóvidék délnyugati határa vagy kapujának egyik oszlopa. Belátni innen nemcsak névadóját, gyümölcsfák sűrűjében a pirosló cserepes Siklódot és tovább Etéd vidékét, hanem a Kis-Küküllő teljes marosszéki szakaszát a legközelebbi falutól, Sóváradtól Balavásárig, az egykori Marosszék határáig. A szintén szomszédos Kibéd felé menet, a Dávid várának nevezett területen megakadhatna a szemünk egy kisebb sziklán is, amelyről minden siklódi tudja, hogy itt harcolt a tatárok ellen Hegyi Gergely bátor székely vitéz, itt ugratott a lovával, patkójának nyoma még látszik a sziklán.

A hegygerinctől a Küküllő felé már kibédi a határ, s bár a siklódiak sokat vitatkoztak, pereskedtek a kibédiekkel s igen a szolokmaiakkal is egy-egy határrész tulajdonjogán, ne essünk mi is határsértésbe. A kör bezárult, fordítsuk a lovakat vissza észak-keletnek, és repüljünk a Harom erdős magaslatain a váradi szegelettől a siklódi-parajdi Harom tetejéig (808 m). Ez az utolsó kilátónk és határkerülésünk végpontja. Előttünk a mélyben szinte az egész sóvidéki medence, a Küküllő és a Korond vize, a Sóhegy, távolabb félkörben az emlegetett erdős vagy „kopac” dombok, és az ég peremén a hegycsúcsok. Balra, hosszan elnyúlva a találóan „szúnyogszárnyúnak” nevezett Szováta városa és a fürdőtelep villái, szállodái, középen az egykor három falurészből (Görgényalja, Bábirkó, Zsögöd) álló, mára az összekötő részeken is jól kiépült Parajd, jobbra a templomtornyával sugárzó Felsősófalva, háta mögött a legendabeli Kodáros király kincseit rejtő dombok, s távolabb a korondi nagy házak, templomok. Szemközt, a medence túlsó felén kezdődő fennsíkon, a sóvidékieknek „a sófali s a korondi hegyen” fölsejlenek Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút szórványtelepülés házai, csűrjei.

A Harom tetőről gyalog is hazaérek egy-két óra alatt, mezei utakon, patakmelléki ösvényeken, akár Szovátára, akár Parajdra, akár Alsósófalvára indulok, mert ezt az utat Siklódra menet-jövet nem egyszer megtettem. Elbocsátom hát Rapsóné hintóját, elfáradhattak még a táltos lovak is, hadd térjenek vissza úrnőjükhöz, a Juhod vize mentén Ilyésmező falut érintve a legendák idejébe és várába.

 

A néprajzi kistáj

A domborzati magaslatokról és a legendai hintóról leszállva, igazítsuk lépteinket a parajdi, kenyér alakú Sóhegy irányába. Illő, hogy a határkerülés után a vidék névadójához közelítsünk. S ha patakmenti gyaloglásunkban utolér egy idevalósi atyafi szekere, s mellette ülve egy különös úrféle nézelődik, a lengyelfalvi Orbán Balázs báró, úgy a másfél századdal ezelőtti időből, arra a szekérre bátran felkérezkedhetünk. Arról mesélhetne a harmincas éveiben járó utazó, hogy már gyermekkorától ismeri e tájat, többször fürdött a szovátai sós vizekben és találkozott Ilyésmező legidősebb, száz éven felüli lakóival. Enciklopédikus munkájában, A Székelyföld leírásában ő vette sorra és mutatta be Sóvidék falvait, s néhány korábbi feljegyzéstől eltekintve általa vált ismertté e székelyföldi kistáj neve. Orbán Balázs szerint a Sóvidék addig terjed, ameddig a só és a sós vizű források. „Sóvidéknek nevezik pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mértföldnyi sófekvetről, mely itt nem csak a föld kebelében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérceket alkot” (A Székelyföld leírása, első kötet, 1868, 133.). Ne vegye utólagos kötözködésnek, de kissé pontatlan vagy bizonytalankodik Sóvidék behatárolásában, mert fejezetcímül csak Parajd és környékének leírásában használja, sót és sós forrásokat említ viszont Korondról, Atyhából és Szovátáról is, de Sóváradról nem.

Efféle „bizonytalanság” azóta is fennáll a néprajzi Sóvidék behatárolásában, akárcsak más hazai tájak esetében. Rövidre fogva: mivel két egykori székely szék, Udvarhelyszék és Marosszék osztozott e területen és napjainkban is két megyéhez tartoznak a települések, vannak, akik számon tartanak egy Parajdi Sóvidéket és egy Szovátai Sóvidéket, mások külön Korond vidékét és Szováta vidékét (így Parajdnak mindkettőben helyet adnak!). Szakmailag az tűnik megalapozottabbnak, hogy egy szűkebben és egy tágabban értelmezett néprajzi kistájról beszélhetünk. A szűkebb értelmezés szerint a fentebb említett völgy települései tartoznak Sóvidékhez, Sóváradtól Korondig vagy fordítva. A tágabban értelmezett Sóvidékhez tartozónak számítják a „hegyen túli” szomszédos Siklódot , még tágabban Küsmödöt, Szolokmát, sőt ritkán még távolabbi településeket is. Meglátásom szerint bizonyos néprajzi jelenségekre érvényes lehet a szűkebb, míg másokra a szélesebb körű behatárolás; ennek értelmében a népi műveltség több közös eleme alapján Siklódot is sóvidékies kultúrájúnak, idetartozónak tekintem. Néprajzi szempontból Sóvidékhez soroljuk Atyhát, Korondot és a hozzátartozó két hegyi szórványtelepülést, Pálpatakát és Fenyőkutat, Felsősófalvát a sófalvi hegyi Békástanyával, Alsósófalvát, Parajdot és a bucsini üdülőtelepet, Illyésmezőt, Szovátát és a vele egybeépült Szakadátot, Sóváradot és Siklódot. A Sóvidékkel érintkező települések sok szállal kapcsolódnak hozzá, de meghatározó a szomszédos kistájhoz való tartozásuk: Varság az udvarhelyszéki Havasalja, Farkaslaka a Nyikómente, Pálfalva és Énlaka a Firtos alja faluja, Etéd vidéke külön kistáj a Küsmőd patak völgyében, Kibéd a Kis-Küküllő mente, Nyárádmagyarós a Bekecsalja, Vármező és Nyárádremete a Felső-Nyárádmente faluja. Gyergyó is szomszédos Sóvidékkel, igaz, félszáz kilométernyi távolságban.

Sóvidék települései a helyiek megnevezése alapján három magassági szinten helyezkednek el. Legmagasabban a hegyiek: Atyha, Pálpataka, Fenyőkút, Békástanya, Siklód. Utánuk következnek a vízmentiek, patakmentiek: Korond, Alsó- és Felsősófalva, Parajd, Szováta-Szakadát, Illyésmező. Végül Sóváradot, bár az is vízmenti, Küküllő menti, jobb termőföldjéért, enyhébb éghajlatáért, szőlőjéért már alföldnek tekintették.

Vidékünk egyrészt összekötő láncszem az udvarhelyszéki és marosszéki néprajzi kistájak sorában, tágabb értelemben Székelyföld és a Mezőség, a havasi és az alföldi „néprajzi világ” között. Kontaktzónának mondanák a szakmabeliek. Vallásfelekezeti és nyelvjárási vonatkozásban is az. Itt húzódik a keleti, római katolikus székelység (Csík-, Gyergyó- és Udvarhelyszék északi fele) és a nyugati, zömében református és unitárius székelység (Udvarhelyszék déli fele, Marosszék) határa. Találnánk egészében katolikus lakosságú falut, mint például Atyha, vagy egészében reformátust, mint Siklód, amelyet Orbán Balázs „protestáns szentföldnek” nevezett. Sóvárad, Alsó- és Felsősófalva zömében református, Parajd is református többségű, Szovátán viszont a katolikusok vannak többségben. Korond és a hegyi tanyák katolikus többségűek, a második felekezet itt az unitáriusoké. Szovátán és Illyésmezőben görögkatolikus felekezet is létezett, Parajdon és Szovátán nagyobb számban éltek izraeliták is.

Sóvidék ugyanakkor belsőleg is gazdagon tagolt karakteres mikrozóna. Ennek bizonyítására itt egyetlen példát hoznék, erre a szomszédvidéki, farkaslaki székelyt, Tamási Áront hívom segítségül. Ki ne emlékezne remekbe szabott novellájára, a Sóvidéki társasjátékra? Az író röviden, de annál találóbban jellemzi a társasjáték főszereplőjét, a székely fogatost, ahogy az országúton megjelenik a szekérrel. „Fent, egy keresztbe vetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór… és büszkén hirdette, hogy: Én sófalvi vagyok.” Nem akárhova való székely ül tehát a szekéren átlag harisnyában, hanem sóvidéki, sófalvi. És sófalvi, pontosabban felsősófalvi harisnyában van. A felsősófalvi harisnya zsinórozása messziről valóban zöldeskék színben játszik. Abból adódik ez, hogy a zseben futó szegőszövet kék, a vitézkötés pedig zöld zsinórból készült. Elegyített díszítésű harisnyának mondták az ilyent a felsősófalviak, mert eredetileg az volt a rend, hogy a legényekét zöld, a középkorúakét kék, az idősebbekét pedig fekete zsinórral díszítették. Tamási a farkaslaki ember szemével láttatja a szekerező sófalvit, és azt emeli ki jellemzéséül, ami harisnyáját megkülönbözteti a más falusiakétól, akár egy olyan kis tájon belül is, mint Nyikómente vagy Sóvidék. A farkaslaki és a korondi harisnya zsinórozása fekete, a parajdié és az alsósófalvié kék, a siklódin és sóváradin nincsen zsinóros vitézkötés. Egyik sem tudna – még írói segédlettel sem – zöldeskék színben játszani.

 

Névadója: a só

A vidék névadója, a só az emberi élet fontos ásványi szükséglete, tápláléka. Életmódszervező és szimbolikus jelentősége, kultúrtörténete egyidős az emberiséggel. Hála Istennek, van belőle bőven erdélyi földünkben, talán sehol ennyi a világon, ekkora területen. És talán Erdélyben sincs másutt ekkora, abrosznyi, asztalnyi földben: illő és találó a megnevezése, akárkitől származik.

A kortárs helytörténeti kutatás szerint (Sófalvi András: Sóvidék a középkorban, Székelyudvarhely, 2005) a vidék legrégebbi, 13. századi települései Sóvárad, Sófalva (Felsósőfalva) és Korond. A késő középkorban, a 15-16. században alakult Atyha, Parajd, Szováta és – Sófalva kettéválásával – Alsósófalva. A harmadik szakaszban, a 18. századdal kezdődően Szováta lakóiból kirajzott Illyésmező település és Szakadát, a korondi és sófalvi hegyen a nyári szállásokból kisebb-nagyobb települések jöttek létre: Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút. A sóhoz közelítve a települések legtöbbjének létrejötte és története ásványunk kitermeléséhez, őrzéséhez, szállításához és elosztásához kapcsolódik. A bánya a sófalvi határon volt, Szovátát a só őrzésére telepítettek, Parajdot a letelepedett székely sófuvarozók alapították a dokumentumok és a szájhagyomány szerint, Sóváradon a kitermelt só elosztását biztosították. A sót már az ókori rómaiak is bányászták és őrizték ezen a vidéken. A székelység megtelepedésével „a székely só”évszázadokon át közös tulajdonban volt és szabadon használhatták az 1562-es felkelésig, utána az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonába került, majd a fejedelemség megszűnésével a bécsi kincstáré lett. Ettől kezdve a só kitermelését és őrzését az állam intézte, ugyanígy a sós kutak használatát is, sóházak, sóhivatalok és sóőrök révén. A só kitermelése előbb felszíni fejtéssel, „sólikakban” történt, a sótömbbe csákányokkal harang formájú üregeket vágtak, ékekkel hasították, botokkal törték és a vállukon hozták fel sódarabokat. A mélybeli, sókamrás bányaművelés Parajdon a 18. század végén indult meg, a kifejtett sódarabokat bivalybőrökben, lovak vontatta sófelvonóval húzatták a felszínre. A korszerű, gépesített termelés a 20. század közepén váltotta fel a hagyományos bányászatot. Akkor kezdődött a légúti megbetegedések kezelése is a földalatti sókamrákban, ami azóta a szintén kiépült és korszerűsített fürdővel együtt a gyógyturizmus egyik erdélyi központjává vált, Szovátához hasonlóan.

A bányában a századok során sófalvi, parajdi, korondi, atyhai sóvágók dolgoztak, leginkább télen vagy szezonálisan, és nem számosan, így nem alakult ki különálló bányásztársadalom, hanem csak a kettős foglalkozásúak rétege. Fontos foglalkozássá vált viszont a kitermelt só szállítása, fuvarozása, cseréje, csempészése. Az egykori iratok szerint a 18. században Parajdon és a két Sófalván kívül Korond, Atyha és Siklód lakói is jórészt a sófuvarozásból, sókereskedésből éltek. Gyergyóba a Bucsinon át vezető régi úton, a Só útján vitték, Székelyudvarhely és a szász városok felé a Kalonda hágóin, a Kis-Küküllő mentén vagy a Bekecs oldalán a marosszéki és mezőségi falvakba. A sót rendszerint nem pénzért árulták, hanem gabonára vagy más árura cserélték. Egy véka sóért egy véka gabonát kaptak. A sófuvarozás népi árucseréje a 20. század elejéig-közepéig tartott. Nagyjából addig tartott a sós források, a sós víz népi hasznosítása is. Sóvidéken száznál többre becsülték a sós források, sőt kisebb sós tavak számát, különösen sok volt belőlük Szovátán, Parajdon, Korondon és Atyhában. A sós források vizét só helyett étkezésre, élelmiszerek tartósítására használták, vagy az állatoknak adták, mert – amint Orbán Balázs is panaszolja – az állami tulajdonban lévő bányából még a sóvidékiek sem jutottak sóhoz. Szovátán és Parajdon sóőrök és hajdúk vigyáztak a sóra és sóskutakra. Korondon a sóbíró adott engedélyt az árcsói sóskút használatára, szerdán a korondiak, szombaton az atyhaiak számára. Amikor gyermekként korondi korsókban az őszi káposztasavanyítás idején vizet vittem a parajdi sóháti forrásból, már nem találkoztam őrrel, csak hasonló célból, sós vízért érkezett társakkal. A korondiak nemcsak sós vízként hasznosították, hanem cserépfazakakban főzték, amíg megkövesedett és ezzel a sóval is bejárták a környező falvakat.

Korondé az elsőbbség abban is, hogy a sós források gyógyhatását felismerve már a 18. századtól megindult itt a fürdőélet és a Korondi fürdő másfél évszázadon át Erdély egyik legjelentősebb gyógyfürdője volt, napi ötszáz vendégnek is szállást biztosított, majd a 20. század első harmadában lehanyatlott. Addigra már Szováta vált a sóvidéki fürdőélet központjává, előbb a Géra-fürdő, aztán a Medve-tó révén. A kiterített medvebőr alakú tó egy erdőktől körülvett kaszálóhelyen keletkezett a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben, a sósziklák mozgása elzárta két édesvizű patak útját: a só, az édes víz és a Nap melege ölelkezéséből megszületett ez a természeti és gyógyászati csoda, amely hamarosan megalapozta a fürdőváros létrejöttét.

 

Szikonyország terményei és emberei

Vidékünk sóval ízesített neve értelmiségiektől való, az egyszerű emberek nemigen ismerték, illetve használták ezt az elnevezést. Székely humorba oltva annál inkább azt, hogy a bányaközeliek, vagyis a parajdiak és a sófalviak afféle „sónyalók”. A nép körében megszokottabb volt a másik táji megnevezés, a Szikonyország. Gyermekkoromban Parajdon és későbbi érdeklődéseim során, a környéken is legtöbbször ezt hallottam. „Szikonyország ez, fiaim” – mondogatták tréfásan, de inkább keserű öniróniával az öregek, ha a megélhetésről, a gazdálkodásról beszélgettek.

A szikony: terméketlen, sárga, ragadós föld, agyag. Ebből legalább annyi volt nekünk Korondtól Szovátáig s vissza, mint sóból, és ez alól csak a verőfényes határú, jobb földű Sóvárad kivétel. Szikonyországban valahogy megtermett a zab, a rozs, az elegyes búza, a kender, a krumpli. A tiszta búza és a kukoricatermés sorsa, bár vetették ezeket is, bizonytalan volt. A szikonyos, sovány földet állandóan biztatni, hizlalni kellett az istállókból hordott trágyával vagy a juhseregek nyári szálláshelyén történő, kosaraztató trágyázással. A föld megművelése sziklás, oldalas helyeken a szántás előtt a kövek összegyűjtésével kezdődött – amiben nekem is bőven volt részem –, a kézi vetéstől a sarlós aratásig, a kalongyarakástól az őrlésre várakozó malombeli sorban állásig és a kenyérsütésig hagyományos módon történt, egészen a kollektivizálásig. De csupán a földből itt megélni nem lehetett.

A gazdaember élete szorosan összefonódott az állattartással, századokon át meghatározta életmódját. Ökrökkel szántottak, lovakkal fuvaroztak, sok juhot, tehenet tartottak, hogy legyen tej és túró az asztalra, csordányi bivaly is összegyűlt egy-egy faluból. A szegényebbeknek „csak” kecskére futotta, a kecskepásztor kürtjelére minden reggel kicsapták a bokros faluközeli legelőre. Nyáron a havasi legelőkön és a vetésforgó szerinti nyomáshatáron legeltették az állatokat, télire nagy mennyiségű szénát és sarjút készítettek számukra a gazdák. Szinte az egész nyaruk a kaszálással, szénacsinálással és hazahordásával telt el, a tél pedig az állatok takarmányozásával, „kúrálásával”. A csűrös istállók, amelyekben az állatokat – külön a fehér marhát és a lovakat, külön a juhokat – és a padlástérben, „az odorban” a szénát tartották, általában a lakóházaknál nagyobb építmények voltak.

A juhok teje és húsa mellett fontos évi „terményük” volt a gyapjú, a tavaszi juhnyírás után az asszonyok megfonták és megszőtték, ebből készült a legtöbb ruhanemű és a székely pokróc, a cserge. A 20. század közepéig virágzott hagyományos háziiparként a csergeszövés, és napjainkban is látni sokféle változatban ilyent a korondi napi piacon. Az önellátásra használt állatállomány mellett a jobb gazdáknak jutott a korondi, a parajdi és a távolabbi vidékek baromvásáraira is. Mindkét sóvidéki településnek évente négy kirakóvására is volt, ezek biztosították a termények és az áruk cseréjét. Ekkor voltak legnépesebbek e nagyközségek, de ez nem vezetett a városi életforma kialakulásához.

A vidék lakói hasonló ökológiai adottságokban és életmódban, hagyományos társadalmi szervezettségben és kultúrában éltek, talán ezért nem alakult ki megkülönböztető neve a sóvidéki gazdaembernek és asszonynépnek. Amelyik falu vagy, akik különböztek a többitől, azonnal nevet kaptak, legtöbbször találó tréfás, csipkelődő, csúfolódó ízű nyelvi leleményt, amiből az elismerés sem hiányzott. Korondon még a nagyharang is azt kongatta: „Nincs búza, nincs búza”, mire a kicsi harang ráfelelt: „Ád az Isten fazékért, ád az isten fazékért”. Nemcsak fazékért, hanem kisebb edényért, csuporért is. Nem hiába énekelték: „Nem kaszálok, nem kapálok, / Fazekas inasnak állok. / Kicsi csiprokat csinálok, / Miből kávéznak a lányok”. Így lettek a parajdi „sónyalók” mellett a korondiak „csiprosok, csiporguvasztók”. A Szikonyországban bőven termő agyagból, palából fazakat, csuprot, sokféle edényt és kályhacsempét lehetett formálni: erre a nyersanyagra alapozódott évszázadok óta a korondiak és egykor a küsmödiek és szolokmaiak népi fazekas kultúrája.

A 19. század végéig a falusi háztartásokban használatos máztalan tároló és főzőedényeket, korsókat készítettek és ellátták velük a fél Erdélyt. Sokáig a szegényebb rendű korondiak foglalkozása volt a fazekasság, ők a Tószeg nevű falurészen laktak, a gazdálkodók Felszegen és Alszegen. A gazdálkodók a fazekasokat „kurtaharisnyásoknak” nevezték, mert hétköznapi harisnyájuk szárából levágtak, hogy jobban tudják lábbal hajtani a korongot. A 19. század végétől rátértek az égetett, mázas, gazdag motívumú és színvilágú edények, tányérok, bokályok, dísztárgyak készítésére, és a kedvező kereslet nyomán a fazekasok társadalmilag is felemelkedtek, jómódúakká váltak. Azóta a korondi kerámia bejárta a világot, egyrészt a népművészeti alkotások és művészeti útkeresés egyik, napjainkban is virágzó erdélyi központja, másrészt identitásjelző és turistacsalogató reprezentációs célú tömegáruvá vált – olykor a giccs határán. Más efféle földi terményből dolgozó műhelyek, gyáracskák, mint a korondi aragonit gyár, vagy az egykori parajdi „bubagyár”, cserép-és téglagyár, rég beszűntették tevékenységét.

„A korondiak élelmesek” – hallottam eleget a környékbeliek félszájú, inkább irigykedő elismerését. „Még a palából s a toplóból is pénzt csinálnak”. Azzal már kevesebbet törődtek, hogyan „csinálják”, mekkora erőfeszítéssel és milyen leleményességgel. Magam előtt látom a sok évvel ezelőtt megismert toplászt, aki gyalog félmegyényi havast bejárt két nap alatt egy zsák taplóért. Korondon a toplászat jóval fiatalabb, mint tekintélyes vetélytársa, a fazekasság, de Orbán Balázs nem említi Korond kapcsán. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a toplászat kapóra jött a korondiaknak, hiszen a sóvidéki nagykiterjedésű bükkerdőkben bőven termett minden évben tapló. Hamar meghonosították az új háziipart, és máig kitartanak mellette. Kialakultak a toplászcsaládok, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődik a mesterség.

A toplászatnak is megvannak a titkai. Kétféle taplót gyűjtenek, barna bükkfataplót és a nyírfa fehér taplóját, amely sokkal ritkább és így sokkal értékesebb. A bükkfán egy évben háromszor nő, tavasszal, nyáron és ősszel, a nyírfán csak ősszel. A tartós, kemény tapló az északos oldalakon, hűvös helyeken terem, a napos, déli oldali sokkal puhább, az első eső tönkreteszi. Kényes a tapló, mint a gyümölcs, ha túl hideg a tavasz, nem lesz jó termés, s ha túl száraz, meleg az ősz, nyújtogathatja nyakát a toplász, amíg gombát lát. A toplászok fiatalabb nemzedéke nem egy-két napra megy gombát gyűjteni, hanem terepjárókkal, hetekre. Bejárják a Déli-Kárpátokat, Brassó környékét, a Zsil-völgyét, a Páringot, a Retyezátot és a Keleti-Kárpátokat, a Görgényi- és a Kelemen-havasokat, a Ciblest, a Gutint egészen Nagybányáig, Máramarosszigetig. A toplászás nem csapatmunka, minden családnak megvan a maga területe, ahova évente eljár, és szinte minden fát ismer. Sok minden változott, de a toplászok közötti verseny nem; ahogy beköszönt a június, megindul a szóbeszéd: „Ez elment-e toplóért, az még itthon van-e, vajon hova számít menni, kivel”? A feldolgozás is családi háziipar. Férfimunka a gyűjtés, a faragás, a nyújtás. Egy lúdtojásnyi gombából nyújtva egy sapka lesz. A táskák és dísztárgyak készítése, általában a díszítés, a „virágozás” akárcsak a fazekasoknál, kimondottan asszonyi foglalatosság. Néhány évtizeddel ezelőtt e háziipar elsorvadását jósolták, azóta ennek az ellenkezője történt: a kibontakozó belső turizmus és az idegenforgalom újból felvirágoztatta. A taplóipar mindig is inkább erre a célra termelt, készítményeit a városiak és a turisták vásárolták. Termékei néhány kivételtől eltekintve nem váltak népi használati tárgyakká. Ennek oka első sorban az, hogy nem víz- és tűzállóak, funkcionális értékük nem nagyobb, mint a hasonló rendeltetésű használati tárgyaké. Viszont az anyag és a megmunkálás különlegessége felkelti a figyelmet. „Kézi munka, nincs rajta semmi gépi, ezt nem lehet gépesíteni” – mondják a toplászok. Népművészeti jellegű és értékű háziipar, akár a fazekasság.

A sóvidéki erdőkben száz évvel ezelőtt nemcsak toplászokkal találkoztunk volna tavasz jöttével, amikor megindul a fákban a nedvkeringés, hanem „viricselőkkel” is. A nyírfa nedvének székelyesen virics a neve, a viricselők a fa kérgét megvágva, felfogták, összegyűjtötték a csordogáló édes nedűt és cukor helyett vagy éppenséggel gyógyszerként fogyasztották, értékesítették.

Nyáron és ősszel erdei-mezei gyűjtögetőkkel, makkoltatásra, hízlalásra hajtott disznócsordákkal, a népi vadfogás különböző módjait űző felnőttekkel és gyermekekkel találkozhattunk volna. Ilyen volt a pelészés. A fák odvaiban lakó, a makkon meghízó állatkánk őszire „olyan kövér lett, mint a pele”, de nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy „megüssék” és finom húsáért, zsírjáért a tányérba kerüljön.

Az erdő maga és a fa legalább olyan fontos terménye a vidéknek, mint a só, az egykori megkülönböztető foglalkozásnevek és falucsúfolók aránya szerint pedig a legfontosabb. Sorolom az idevágókat: a szovátaiak „bognyesők”, az atyhaiak „szenesek”, a felsősófalviak „zsindelyesek”, a váradiak „szuszékdöngetők”, a siklódiak „osztovátások”. Bognyesők, favágók voltak nemcsak a szovátaiak, hanem a többiek is, hiszen a vidék nagy részét fenyő-, bükk-, tölgy-, gyertyán-, juhar- szil- és nyírfaerdők borították, ezekből irtottak, égettek földművelésre alkalmas területeket, amint arra az Égettvész, a Vágás, a Szénégető, a Nagyaszalás, a Csutakos stb. helynevek emlékeztetnek. Fenyőfagerendákból rótták össze épületeiket, nagy csűrjeiket, vízi-fűrészmalmokban deszkát metszettek, a tetők fedésére zsindelyt faragtak. Tölgyfából leginkább kapuk és temetői fejfák készültek. Sóvidéken a fedeles kicsi székely kapu hagyományos, ebben a marosszéki falvakkal rokon, szép mértanias és virágmintás példányait látni napjainkban is, különösen Szovátán és Sóváradon. Korondon galambbúgos székely nagykapukat is állítottak és állítanak, innen hívtak mestereket más vidékekre is. A szovátai ácsok építették a fürdőtelep népies-szecessziós villáit, többek között

a Bírák villáját és Bernády György marosvásárhelyi polgármester villáját és székely kapuját. Alsósófalván és Illyésmezőben sok kőfaragó is élt és büszkén emlegették, hogy Bernády György megrendelésére sóvidékiek hasították és szállították a kockakövet Marosvásárhely utcáinak kikövezéséhez. Kőből építettek sok házat Illyésmezőben, Szovátán és Sóváradon.

A sóváradiak nem szégyellik a „szuszékdöngető” nevet sem, hiszen sokféle famunkának, így az ácsolt ládának is mesterei voltak. Az ácsolt láda tulajdonképpen a szekrény őse, formája és készítési módja egészen az ókorig követhető. A középkorban az urak ruhatartó ládája volt, majd megjelent az alsóbb társadalmi rétegeknél is. Először kelengyés, ruhatartó láda volt, majd a függőleges állású szekrény kiszorította a kamrába, a padlásra terménytartó, gabonás vagy lisztesládának. Az erdélyi szuszékkészítés és a házi szövőszékek, az osztováták mesterségbeli tudásának egyik központja a 20. század elejéig-közepéig a bükkerdőkben gazdag Sóvidék volt. Sok embernek jelentett megélhetést e háziipar, különösen Siklódon és Sóváradon. A sóvidéki falvak látták el ácsolt ládával és szövőszékkel a Nagy- és Kis-Küküllő, valamint a Maros mente magyar, szász és román lakosságát. Nem hiába énekelték a siklódiak: „Míg az erdőn bikkfa terem, / Szeretem én a kedvesem. / Míg szuszék lesz a bikkfából, / Eltartom őt az árából”. A gyenge termőföldű Sóvidéken a váradiak szakszerű földművesnek, kitűnő gazdáknak is számítottak. Nemcsak a földet és az állatokat szerették, hanem a jó és hasznos szerszámokat is, kedvüket lelték a díszítésükben.

A díszítést, a vésést, karcolást, faragást cifrázásnak nevezték, még a jármokat is cifrázták. „Gyenge legény volt az a sóváradi, aki nem tudott egy guzsalyt vagy egy sulykot a szeretőjinek megcsinálni”’ – mondták a váradiak negyedszázaddal ezelőtt. Élt a faluban olyan ember, aki még az eke szarvát is kicifrázta. A guzsalyat a szeretőjüknek ajándékozták, azzal jártak a fonóba, a leányok viszonzásul zsebkendőt varrtak a legényeknek. Készítettek domború „zergősulykokat” is, hogy legyen súlyuk a ruha sulykolásakor, ennek a lapja tulipánban végződött. A tulipán közepénél fúrtak bele egy lyukat, abba tettek egy kicsi kavicsot, az a sulyok, amikor dolgoztak vele, szépen zörgött.

 

„Harmatverő és nyirginyargaló” Sóvidék

Ha eddig a sóvidékiek életmódját, foglalkozásait, mentalitását egy-egy nyelvi leleménnyel, falucsúfolóval próbáltam felvillantani, folytassuk is ezzel. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik Sófalvát nevezték „nyirginyargalónak”, de az biztos, hogy „harmatverőknek” az alsósófalviak tartották magukat. Ők kora hajnalban indultak a mezőre, az erdőre, amikor mások még aludtak. Végigzörögtek szekereikkel, lovaikkal a köves utakon, ők ébresztették a piaci állingáláshoz vagy kereskedéshez szokott szomszéd falusi „zsebnyújtókat” vagy „pénzcsalókat” (ezek is falucsúfolók ám, de hadd ne áruljam el, hogy kikre mondták!). Az identitást és mentalitást ezek mellett sokféleképpen lehetett jelezni, a viselettel mindenképpen.

A már említett székely harisnya példájánál maradva, zsinórozásáról tudták, hogy ki hová valósi. A harisnya állapota üzent arról, hogy ünnep van-e vagy hétköznap, jelezhette viselőjének társadalmi helyzetét is. A földműves embereken kívül a bányászok és az erdei munkások is harisnyában jártak, az iparosok, a kereskedők nem. Ők voltak a nadrágosok. Tamási említett novellájában a harisnyásokon kívüli világ jellemzésére ezt használja legtöbbször: úrféle, nadrágos. A két világháború közötti időben Atyhában, Sóváradon, Siklódon minden felnőtt férfi harisnyában járt, s ez egységes népi társadalomra vall. Az iparosodó, városias településeken, Szovátán, Parajdon és Korondon sokkal több volt a nadrágos, tagoltabb a helyi társadalom. A gyermekkoromban hallott és később írásban is terjesztett csúfoló vers, amit állítólag egy siklódi gazda mondott 1900 táján a parajdi lakodalomban, éppen azzal jellemzi a különbséget, hogy a „gyárral, sóbányával ágáló” Parajd tele van „hitván nadrágossal, jövevénnyel”. Az elmúlt évtizedekben a harisnya viselése teljesen visszaszorult, a hétköznapi harisnya a gazdálkodás mellett kitartó, idős emberek szimbólumává vált. A fiatalok csak ünnepi alkalmakkor veszik fel (konfirmáció, húsvéti hajnalozás, pünkösdi hesspávázás, szüreti bál, népi tánccsoportok előadásai) társadalmi különbség nélkül. A harisnyaviselés mára ünnepi, rituális, etnikus szimbólummá vált.

A nyirginyargaló jelző különben nemcsak a sófalviakra ragasztott jelzőnek találó, illett volna a teljes Sóvidékre, még – a falucsúfoló szerint – a „pokolba bépadolt” siklódiakra is. A földművelés, állattartás, erdőlés közben szerekességre jártak, sokaknak az volt a fő megélhetése, hogy sót, tűzifát, deszkát, épületfát, borvizet és korondi korsót, edényt, szuszékot és osztovátát vittek cserélni, eladni az azokban szűkölködő vidékekre, vásárokba, s hoztak alföldi terményeket, gabonát, városi portékát, vásárfiát, adótörleszteni pénzmagot.

A siklódiak másik neve „cseresnyések”. Magaslati, délies oldalaikon jól termett a cseresznye, s ezt kóberes szekerekkel Gergyóba hordták, faluról falura árulták, de jutott belőle Székelykeresztúrra, a korondi és a parajdi piacokra is. Az atyhaiak meggyet vittek a piacokra, s a korondiak elkezdték róluk a csúfondároskodást: „Gyere nálunk Magdolnára, / Feltoszítlak a meggyfára”. (Atyhában a legnagyobb ünnep meggyéréskor a Mária-Magdolna napi búcsú). A korondiak eljártak aratni a marosmenti nagybirtokokra, igaz, abban nem volt köszönet, legalábbis a legények táncbeli rikoltása szerint, hogy azt mondja: „Sáromberkén arattam, / Gatya nélkül maradtam”. Az egész vidéken jól ismert szólásmondás Atyhát és Korondot állítja szembe és egy egész történelmi korszakot, hosszú folyamatot jellemez: „Atyhába hiába, Korondon a haszon”. A 20. század elejétől, a hagyományos életforma átalakulásával, felbomlásával egyre többen érezték úgy, hogy nemcsak Atyhában, hanem Siklódon és a többi településen is hiába… tehát nem tértek vissza a nyirginyargaló utakról, hanem városokban kerestek munkát, életlehetőséget, különösen a fiatalok. A leányok fiatal koruktól szolgálni mentek, cselédeskedni álltak, legtöbben néhány évre, mások tíz-tizenkettőre. Megbecsülték a parajdi, sófalvi, Korondi-hegyi, atyhai leányok munkáját, szorgalmát, becsületességét, leleményességét a szebeni szászok, a kolozsvári és budapesti magyarok, a temesvári zsidók és svábok, a bukaresti román királyi család is. Később a román tengerparti éttermekben, vendéglőkben a legdolgosabb és így a legkeresettebb fehérkötényeseknek tartották őket, még akkor is, ha nem beszéltek jól románul. (Sok társukhoz hasonlóan édesanyám az előzőek, egyik nővérem az utóbbiak közé tartozott).

Ugyanez a folyamat ment végbe azoknak a családoknak az esetében is, akik főleg a kollektivizálás után telepedtek le a közelebbi és távolabbi városokban, ipari központokban. Az utóbbi évtizedekben Atyha és Siklód lakossága a töredékére csökkent, Szováta város, Korond és Parajd népessége viszont gyarapodott, a két Sófalva és Sóvárad lakossága sem fogyott lényegesen. A gyors életmódváltással viszont a hagyományos társadalmi, felekezeti és etnikai szerkezet átalakulása is felgyorsult. Ebben a gyors változásban mindenik település keresi a jövőjét: az egyik az iparában, mesterségeiben, a másik a fürdőjében, gyógyászatában, a harmadik a vendégfogadásban vagy a falusi turizmusban, a negyedik a havasi gazdálkodásban.

 

Akiket fog a figura

A sóvidéki felnőttek és gyermekek, aszszonyok és emberek, leányok és legények többsége szeretett és szeret játszani. Leginkább közösségben, társakkal, hétköznap és ünnepen, szertartásosan, halálosan komolyan, ha úgy van kedvük, vagy űzik az eszüket, komédiáznak. „Fogja őket a figura”. Akiket nem fog, azokat „monyókoknak”, „burrancsoknak” nevezgették vagy afféle „szomorú péntekeknek”. Játékkultúrájuk beláthatatlan: a gyermekjátékoktól, a játékos mondókáktól a fonóbeli játékokig és kacagókalákákig, a lakodalmaktól az ünnepi dramatikus népszokásokig a hétköznapi ugratásokig, a nyelvi játékosságig hullámzik. Nagy baj lehet velünk, mondogatták az alsósófalvi öregek a diktatúra legsötétebb éveiben, ha már nem fogja az embereket a figura. Folytatva őket, nagy baj lehet velünk egyénileg és közösségileg is, ha elveszítjük játszó emberi minőségünket, mert azután következik, hogy más is lehámlik rólunk, a kulturális és nemzeti azonosság, az anyanyelv, a vallás.

A parajdi gyermekkori élmények után az alsósófalvi asszonyok és férfiak, jórészt szüleim nemzedéke részeltetett ebből a játékkultúrából: farsangtemetési paródiájuk életet, reményt sugárzott, a nehézségekkel dacoló kedvet és mentalitást. Kinevették és dacoltak azzal a társadalmi halállal, tetszhalott állapottal is, amelyben az 1980-as évek alatt mindannyian léteztünk. Az asszonyok, a leányok beengedtek a fonójukba, és megajándékoztak fonóbeli játékaik bőségével, a maszkurázás izgalmas jeleneteivel. A felfedezés örömével írhattam le, hogy aminek részese voltam, a székely-magyar népi kultúra kevés figyelemre érdemesített kincsesbányája: a népi színjáték, a népi színjátszás. A bányászokhoz hasonlóan kutatni kezdtem az emlékekben és nyirginyargalni a népszokások jelenében: jöhettek a szovátai, atyhai és parajdi betlehemes játékok, a sóváradi és siklódi kántálások, névnapköszöntések, a sokféle fonóbeli, farsangi játék és tánc, a húsvéti szokások gazdagsága fenyőágazással, hajnalozással, piros tojással, a pünkösdi királynézás és hesspávázás, őszi szüreti bál, az egyházi év ünnepeinek megülése és a népi kalendárium jeles napjai.

Mindezek helyi változatai és tágabb összefüggései karakteres szokáskultúrájú kistájjá avatták, avatják Sóvidéket. Ez még akkor is érvényes, ha a fenti szokásrendszerből éppen az ezredforduló táján hullott ki néhány, addig elmaradhatatlan elem, vagy megjelentek helyükben más típusú ünnepek, mint a parajdi nemzetközi töltött káposzta fesztivál vagy a falunapok és a kortárstalálkozók.

Hasonlóan gazdag a népzene- és néptánc kultúrája is, amint azt legutóbb Pávai István összefoglalóan, hangzásvilágával együtt bemutatta (Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Hagyományok Háza, Budapest, 2016). Sóvidék néprajzi irodalma egyébként az elmúlt negyedszázadban is bőségesen gyarapodott, felsorolására is oldalakra lenne szükség. Ez igen örvendetes. Az már kevésbé, hogy a sokféle széttagoltság miatt – bár több tájházat alapítottak és gyűjteményt hoztak létre, legutóbb Sóváradon –, Sóvidéknek máiglan nincsen a teljes kulturális örökségét bemutató regionális vagy kistáji múzeuma, pedig – talán a fentiekből is kiderült –, igazán megérdemelné. Az egykoriak intelmét megfogadva, ebben jobban foghatna bennünket a figura.