A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták (Bálint 1989, Tamási 1997, Pozsony 2000). Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek a kereszténység előtti korba nyúlnak a gyökerei.
A nyárádmenti határkerülés is tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrizheti, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben, mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, különösnek találtam. Elhatároztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárádmentén és a szomszédos Kis-Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szokás (Barabás 1980). Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősködtem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, valamint a szomszédos Kis-Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szentháromság és Jobbágyfalva kivételével többségében protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.
A határkerülés protestáns modellje
Ezekben a falvakban a szokásegyüttes a következő fő mozzanatokból állt: előkészületek; gyülekezés és tisztségválasztás; határkerülés és megcsapás; fenyőágazás (virágozás) és öntözés (hajnalozás, kántálás). A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken történt egy-egy idősebb ember vezetésével.
Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. Királynak általában idős, tekintélyes embert választottak, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: „Határt kerülünk, / Búzát szentelünk, / Királyt emelünk.” A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhomphoz, miközben többször kiáltották: „emlékezzél, hogy itt van a határ”.
Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása, a határkerülés ceremóniájának levezetése. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogi, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Küküllő menti Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújítás szokásának is.
Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?
A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század 1950–1960-as éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján, Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, amelynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy „leadja”, de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. „Összetörte” a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az így megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: „Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra »éberen közbelépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok vallásos, közösségi és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó. Pedig a riport csak a szokás fiatalos vonulatát hangsúlyozta, s kénytelen-kelletlen hallgatnia kellett más mozzanatokról.” (Barabás 1990)
Nem szólt, nem szólhatott arról, hogy a szentlászlói idős férfiak, 20–25-en, unitárius papjukkal, Kiss Mihállyal nagyszombaton este kimentek a határra, az első búzavetéshez. A tiszteletes úr imájában áldást kért a vetésre, a határra, az emberek munkájára. Hívei levett sapkával, magukba roskadva hallgatták. Utána elénekelték a közismert zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak”. Ennyi maradt az egykori határkerülésből. No, és megvolt a botolásos büntetés, a zsoldosztás is. A határról bejőve királyt, ítélőbírót, csapómestert választottak. Sorra mindenkinek kiosztották a zsoldját: 5, 10, 15, 20 vagy 25 botütést. Egyiknek azért, mert elkésett, a másiknak azért, mert először kap, a harmadiknak, mert „beleszólt a kártyába”. Aki nem köszönte meg, annak a dupláját adták. Kapott a király is, a csapómester is, mert nem „megszentelt bottal adta”. Kapott a tiszteletes úr is öt pálcányi zsoldot, mi is vagy tízet. Végigbotoltak mindenkit. Folyt az öregek játéka a templomkapu előtt, mégis hiányérzetem támadt. Középkorú férfi és fiatal, legény alig volt közöttük. Ketten voltak 14 évesek, akiket botolással fel lehetett avatni.Szentlászló kicsi település, 19 éves katonalegény 1988-ban egy sem volt a faluban. Azért kellett a 17 éves Kálmán Csaba és Gyárfás István, valamint a 23 éves Papp István legyen az öntözést szervező vőfély. Ők zenekart alakítottak, együtt járnak zenélni, mondták.
A húsvét hétfői öntözésben is ezt a kettősséget figyelhettem meg. Az öntöző menetben ott vonultak a szombat esti határkerülők, a falu teljes legénysége, még az 50 éves vénlegény is, valamint a vőfélyek. A hamubotosnak itt női párja is volt, a bubás. Női mivoltához illően férfiruhájára pongyolát öltött, fejére fejkendőt kötött, arcát sötét napszemüveg takarta. Karján játékbabát vitt, de nemcsak dédelgette, hanem hadonászott és ütött is vele. Farsangi figura ő is, akárcsak a hamubotos, és 1988-ban Szentlászlón sokkal mozgékonyabb, farsangibb volt, mint az igen szelíd hamubotos. A kosaras a tojásokat gyűjtötte, a korsós a bort, a zsákos a kalácsot. Szentlászlón csak természetbeni adományokat gyűjtöttek, pénzt nem. A csapatnak nem volt egy vagy több választott vagy önjelölt vezetője, aki a rendre és fegyelemre vigyázott volna. Az öntözők délutánra jócskán „felöntöttek a garatra”, le-lemaradoztak a menetből. A zsákos végképp kidőlt a sorból, és senki sem akarta továbbvinni a zsákját, ott is hagyták az egyik felköszöntött háznál. Az adománygyűjtő tisztségekre, illetve feladatokra itt rendszerint a falu szegényebb rendű idős emberei vállalkoztak, fizetség ellenében. Végig érződött, hogy az idősebbek kiöregedtek az öntözésből, mégis ragaszkodnak hozzá. Éltetni szeretnék a megőrzött, de kiüresedett szokásformákat. Öntözésük farsangira sikeredett. Ezzel ellentétben a fiatalok, Kálmán Csabáék, Gyárfás Istvánék beleélték magukat a vőfélyi szerepkörbe, és szemmel láthatóan szégyenkeztek az öregek „rendetlenkedése” miatt. Csaba hegedült, István mondta a beköszöntő verset:
Ki szenvedett, Jézus, íme, föltámadott,
Föltámadásának örömnapja vagyon.
Mi is örvendezünk ez örömünnepen,
Házról-házra járunk Jézusnak képében.
Köszöntjük e háznak minden élő tagját,
Kik várva várták Jézusunk feltámadását.
Nem kell nekünk arany, sem ezüst, sem mirha,
Csak Jézusunknak velünk együttes lakása,
Ez a mi szívünk igaz óhajtása.
A felköszöntött házakban ők, a tisztségviselő legények próbálták biztosítani az öntözés ünnepélyességét, szertartásosságát. De mintha magukra maradtak volna.
Gálfalván, a községközpontban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Itt nem volt határkerülés, botolás sem. Mintha az egész húsvéti fenyőágazást, öntözést a futballistákért, a sportért szervezték volna. A sporttanács és a téesz hozatta a fenyőágakat. A leányok színes papírszalagokkal feldíszítették, és nagyszombat éjszakáján a legények széthordták a faluban. Minden házhoz öntözőágat, fenyő oldalágat tettek, a leánygyermekes házhoz tetőt, fenyőhegyet.
A húsvét másodnapi öntözőmenetben elöl a két vőfély haladt, mögöttük Varga György tanító, a községi „sportkollektíva” elnöke, utána a zenészek, az öntözők, végül a korsós, a kosaras és az írnok. Ez utóbbi pontos nyilvántartást vezetett arról, hogy ki mennyi pénzt adott a fenyőágakért. Itt inkább pénzt gyűjtöttek, nem természetbeni adományokat. 1988-ban az oldalágért 10–15 lejt, a tetőért 25–50 lejt fizettek. A begyűlt pénzből sportfelszereléseket, labdákat vásárolnak, mondták, kell a pénz a meccsek utáni „ellátásra” is. A hamubucskás is kap 300 lejt és vagy 50 tojást, hogy szerepét jól ellássa. Ehhez képest Bodor János gyenge hamubucskás volt. Fehér gatyában és fehér blúzban, fehér álarccal, pergőkkel, lantokkal felszerelve díszelgett. Botra kötött zacskójában a hamut fűrészkorpa helyettesítette, de nem ütött senkit vele, csak hadonászott és szaladgált.
Az öntöző menetben az idősebb férfiak „sportbarátok”, a 9–10 legény többsége reguta (regruta) legény. Az egyik vőfély, Bustya Ferenc is regruta, Csíki Csaba fiatalabb és futballista. A futballcsapat többi tagja nem volt az öntöző menetben: arra hivatkoztak, hogy húsvét hétfő munkanap, dolgozniuk kell.
Az egyik vőfély minden felkeresett házban beköszönő, a másik elköszönő verset mondott. Megöntözték a házbelieket, esetleg rövid tánc következett. Íme, az 1988-as gálfalvi köszöntőversek:
Beköszönő:
Ősi szokás szerint húsvét ünnepére
Fenyőfákat teszünk a kapuk tetejére.
Így a szerető szívek megmutatkoznak,
S ettől a fák is mind kivirágoznak.
Harmat hull az égből a sok szép virágra,
Hogy bővebb legyen a kertek gyümölcsfája.
Ebből a harmatból én is merítettem,
Hogy akit szeretek, ma megöntözzem.
Itt is virágozzék a szeretet fája,
Szálljon áldás minden székely házra.
Kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket!
Elköszönő:
Bekecs alatt Nyárád tere,
Ott terem a szép csemete.
Annak ága én is vagyok,
Húsvétban öntözni járok.
Szeretem a szép virágot,
Ahol az van, odajárok.
Megöntözöm őket sorba,
Így kötöm őket csokorba.
Szép leányok, szép asszonyok,
Én most még valamit mondok,
Mulassatok, viruljatok,
Soha el ne hervadjatok.
Éljen, éljen!
Meglepett, hogy e versezetek egyikében sincs szó a feltámadás ünnepéről. Megkérdeztem az egyik idősebb öntözőtől, hogy vőfély korában milyen beköszönőt tudott. Emlékezett reá, azonnal mondta:
Szent és nagy nap nekünk húsvét másodnapja,
Föltámadott Jézus, él a magasságban.
Ó édes Jézusunk, ki ma támadtál fel,
Szívünket betöltöd forró szeretettel.
Ennek emlékére ünnepelni jöttünk,
Minden szép asszonyt, szép leányt most megöntözünk.
Meg kell adni, a gálfalvi öntöző csapat sokkal kitartóbb volt, mint a szentlászlói. Még a falu felső végén a cigánytelepet is bejárták. Az adományok iránti érdeklődésünket, fotódokumentációs szándékunkat viszont nem vették jónéven. Szinte sértődötten védekeztek a sportvezetők. „Közcélra megy az adakozás, kérem. Minden lejjel elszámolunk.” A maradványból, az összegyűlt fehér tojásokból, szalonnából a következő meccs végén nagy rántottát készítenek. Hogy kinek? „Megtiszteljük a futballistákat.”
A szentháromsági változatot kellene talán legkevésbé kiegészítenem, mert arról írtam bővebben az idézett riportban. A szokásmozzanatok megegyeznek: nincs már határkerülés, de van fenyőágazás, virágozás, az öntöző legények felköszöntik a falu népét, hamubotos, kókós a menet élén, adományokat gyűjtenek, közös zárómulatságot, rántottázást tartanak. Mégis igen nagy különbségeket észlelhettem az egy időben zajló szokáseseményben, mind az első pillanatban észrevehető, mind a mögöttes összetevőiben.
Szentháromság nagyobb falu, több a fiatal, mint Szentlászlón vagy akár Gálfalván. Itt nem akárki vehet részt a fenyőágazásban, az öntözésben, hanem csak a besorozott katonalegények, a 19 éves reguták. Katonalegények 1988-ban összesen heten voltak. Ennyi nem elég a szokásegyütteshez. Bevettek hát az utánuk következő évjáratból is hét legényt, ők a pótreguták. Azóta szoktak bevenni a 18 évesekből vagy a teljes évjáratot, mióta a regruta legényekből nem telik ki legalább 12–16. Egy emberöltővel ezelőtt még kitelt. A regruta legényeknek viszont kötelezően részt kell venniük a fenyőágazásban-öntözésben, nem maradhat ki senki. Ez szégyen lenne. Emlékszem, öt évvel ezelőtt egy bicegő, begipszelt lábú katonalegény is végigjárta a falut, társai két oldalról vezették. Az 1988-as évjáratból az egyik fiú egy kicsit „gyenge” volt (így mondják az enyhe szellemi fogyatékosságot), de őt is vitték, mert megszólta volna a falu a többieket.
A regruta legények közül 1988-ban hárman munkások vagy tanoncok Marosvásárhelyen, négyen itthon dolgoztak. Az egyik szervező katonalegény, Török Laci édesapja, Török Mihály, akkor a téesz karbantartója, a hagyományoknak megfelelően a katonalegényeket nagypénteken elküldte, hogy a mezei csorgó kutakat megkeressék. Megkeresték, de nem kellett kitisztítani, kitakarítani, mint egykor. Figyelmeztették is a fiúkat, hogy ne nyúljanak hozzájuk egyáltalán, mert a gazdaság cementgyűrűbe fogta és befedte a forrásokat.
Csak tudják hollétüket, és állítsanak melléjük egy-egy csóvát (kizöldült ágat) emlékbe.
Hagyományosan történt a fenyőágak beszerzése is. A regruta legények szülei összepótoltak, legényenként 1300 lejt fizettek a közös kasszába. Ebből fedezték a költségeket. Török Mihályék vásárolták és hozták a fenyőágakat Bekecs oldalából, 200 tetőt és 300 oldalágat. Az édesanyák megvásárolták a papírszalagokat, ezeket a leányok aggatták az ágakra. Az édesapák, a rokonok szerepe nem ért véget a fenyőágak beszerzésével, ők kísérték az öntözőmenetben a legényeket. Ők a kéregetők. Az egyik a pénzszedő írnok, a másik a jól ismert korsós, kosaras stb. Az öntözés során begyűlt pénzből – Szentháromságon 1988-ban házanként 25–100 lejt adtak – fizették a zenészeket, a hamubotost, visszakapták a fenyőfák árát. A természetbeni adományokból (fehér tojás, kalács, bor, szalonna) közös mulatságot tartottak. Az évenként sorra kerülő szülők a kiadásokkal és a pontosan nyilvántartott, ajándékba kapott pénzzel vagy buknak, vagy nyernek. Évenkénti szimbolikus ajándékcsere megy végbe.
A regruta legények és szüleik ajándéka, a fenyőág a tavasz, az újjászületés jelképe. A közösség szakrális épületeihez, a római katolikus, a református és az unitárius templom kapujára több fenyőágat összefonva bolthajtást készítettek. Bolthajtást tettek az idei fenyőágazás megszervezésében elöljáró Török Mihályék kapujára is. Fenyő oldalággal díszítettek minden közösségi építményt, épületet: utcai feszületeket, kútgémeket, iskolát, malmot, kocsmát, és minden ház kapuját. A teljes világ zöldbe öltözött. Arra a házra is tettek oldalágat, amelyben nem lakik senki, és arra is, amelyben öregek vagy gyermektelenek laknak. Az idősebbekhez az öntözés során nem mentek be, ők a kapuban adták át adományaikat.
A fiatal, kisgyermekes vagy leánygyermekes családoknak Szentháromságon fenyőhegy, tető jár. A faluba hozott fenyőágak aránya szerint – 300 oldalág, 200 tető – kevesebb a fiatal, kisgyermekes vagy leánygyermekes család, mint az idős. A legszebb fenyőhegyek a legényekkel egyidős leányokat, a korosztálybélieket illetik. A faluban 15 ilyen leány van. Ők segédkeztek a fenyők feldíszítésében, és a menet indulásakor élővirág-bokrétát tűztek a legények mellére, aztán hazasiettek, hogy várják az öntözőket. Az öntözés végén a regruta legényekkel együtt vettek részt a nagy rántottázáson.
A negyedik típusú fenyő Szentháromságon a tojásos ág. Ez a legény egyéni szerelmi ajándéka a kiválasztott leánynak. Nem a kapura, a kerítésre teszik, hanem földbe állítják bent az udvaron. Sokkal magasabb és színes papírszalagokkal gazdagabban díszített, mint az egyszerű tető. Sőt, két oldalukon kifúrt, pirosra festett tojáshéjakat is aggatnak reájuk, ezért tojásos ág a nevük. Az 1988-as öntözők közül hárman tettek egyéni tojásos ágat, az aljára ráírták a nevüket, hogy a leányok tudják meg, kitől kapták.
A húsvéti fenyőág ajándékot nem kötelező elfogadni. Vissza is lehet utasítani, le is lehet dobni a kapu tetejéről. Ahol ledobták, oda nem mentek az öntözők. A szektások, a jehovisták (néhány ilyen család él a faluban) ledobták. De ledobta, mondják, az 1980-as évek közepén a faluban lakó milicista is. Pedig ismerte a szokást, leánygyermeke is volt, és magyar volt. Szintén a nyolcvanas évek közepén a községközpont, Nyárádgálfalva milicistája húsvét első napján maga mellé vette Sipos Imrét, a néptanács akkori helybéli alelnökét, és ellenőriztette a virágozást. Amelyik fenyőágon piros vagy fehér papírszalagot (is) látott a rendszer és a színek „őre”, azt le kellett dobni a kapuról.
Szentháromságon az öntözők 1988-ban már húsvét első napján, vasárnap délben, a mise és az istentisztelet után elindultak. Ünnep első napján azok engedték be, fogadták, sőt kérték, hogy keressék fel őket, akiknek másodnapján, hétfőn dolgozniuk kellett. Csak vasárnapra jöhettek haza szülőfalujukba, ünnepelni. Ez a réteg a falu népének kisebbik hányada. Legtöbben a hagyományos időben, húsvét hétfőjén várták az öntöző menetet. Aznap már reggel megkezdték. Nem sokat aludtak a legények, mert a vasárnapi öntözés után a kultúrotthonban este tánc és rántottázás is volt, de csak éjfélig.
Másodnapján délelőtt úgy intézték, hogy a mise kezdetére éppen a katolikus templomhoz érjenek. Az öntöző menet (az álarcos hamubotos kivételével) a templomba vonult, a karzatra. Mise után felköszöntötték a katolikus lelkészt és az unitárius papot. A beszolgáló református lelkipásztorral nem találkoztak.
A szentháromsági öntözőmenet beosztása kötöttebb, mint a másik két faluban, és ettől nemigen tértek el. A menet előtt a hamubotos – itt a neve kókós – szaladt. Fejdíszét, álarcát Kászoni László helybéli amatőr festő készítette, a derekára kötött csengőket, kolompokat a kölcsön kérte. Megkilincselte a kapukat, fakardjával mutatta az utat, jelezte, hogy melyik háznál fogadják az öntözőket. A gyermekek csúfolhatták, de ő csak szelíden kergette őket, nehogy bántódásuk essék. A kókós után a zenészek következtek: hegedűs, szaxofonos, tangóharmonikás, dobos. Végig közismert népdalokat, táncnótákat húztak. Utánuk kettős sorban, összeölelkezve a regruta legények és a pótregruták haladtak. A menetet kissé hátrább a már említett kéregetők zárták. A hét regruta legény közül hatot képviselt a család valamelyik férfitagja, édesapja vagy házasember bátyja. Így ők nemcsak „kéregetők”, hanem a szokás hagyományos rendjének őrei is voltak. Török Mihály a sorakozáskor figyelmeztette a fiúkat, hogyan viselkedjenek, ne igyanak sokat stb. A legényeket és szüleiket jó szívvel fogadta a falu népe, és adományával viszonozta a szimbolikus fenyőág ajándékot. Itt mind pénzbeli, mind természetbeni adományokat gyűjtöttek.
Szentháromságon a regruták mind vőfélyek abban az értelemben, hogy mind tudják, és felváltva mondják a beköszönő verset, bár senkit nem neveznek közülük vőfélynek. Azt a beköszönő verset mondják most felváltva hatan, amelynek változatát az 1970-es gyűjtéskor is lejegyeztem Bedében, az akkor 50 éves Magyari Ferenctől. A kéziratban is benne volt, de a Népismereti Dolgozatokban csak rövid részlete jelenhetett meg (Barabás 1980). És íme, 1988-ban a Bedével szomszédos Szentháromságon Török Laci és Simon Gyula ugyanazt mondta:
Békesség e háznak, s ennek gazdájának,
Gazdasszonyának s egész családjának.
Békesség minekünk, e kis társaságnak,
Míg e versem elmondom, jó kívánságokkal.
Mint bősz vihar után a napfény sugara,
Kedvesen jött fel a mosolygó tájra,
Mi is hát örömmel, muzsikazenével,
Istenhez felemelt lelki jó kéréssel,
Indultunk tisztelni minden jó barátot,
De legjobban a vendégszerető családot.
Legyen ennek béke bejül a kapuján,
Áldás koszorúja viruljon udvarán.
Éljen minden tagja szép egyetértésben,
Balsors, csapásoktól őrizze az Isten.
Igen tisztelt uram, szokás minálunk,
Falunk határára ilyenkor kimenni.
Ki is mentünk Isten kegyelmével,
Onnan jöttünk ilyen ellankadt kedéllyel.
Határhompjainkat helyreállítottuk,
Csorgó kútjainkat megjavítottuk,
Hogy a bágyadt munkás majd a nyár hevében,
Szomját olthassa tiszta jó kedvében.
De nemcsak a természet színes sátorában,
Hanem a dicsőség dicső templomában,
Imákat zengtünk a menny kárpitjára,
Bő áldást szórjon Isten falunk határára.
Áldott legyen annak búzatermő földje,
Szőlőskertje, rétje, őszi és tavaszi minden veteménye.
De elhagyom én már a szép természetet,
Köszönteni jöttem a húsvét ünnepet.
Krisztus urunk is keresztfán szenvedett,
Kereszthalálából dicsőn felébredett.
Mi is föltámadunk egy szép dicső napon,
Ezért hát mindenki hozsánnát kiáltson.
Igen tisztelt uram, ha nem csalatkozom,
Nékem úgy tetszik, hogy itt egy pár virágszál vagyon,
Kit ha megöntözünk, még annál is szebb lesz,
Mert a viruláshoz egyre több táperőt vesz.
Mert mi éppen az aranytenger mellől jöttünk,
S annak folyamából vizet merítettünk,
Kit e vízzel megöntözünk,
Nem hervad el soha, arról kezeskedünk.
No, még az lenne, édes muzsikásom,
Zendíts egy jó nótát, jöszte gyöngyvirágom,
Hadd forgassalak meg amúgy magyarosan,
Míg aranycseppek gyöngyöznek arcodon.
No, megállj , cigány, még nem fejeztem be,
Ne cincogj olyan hamar bele,
Hiszen hátravan még szívem azon vágya,
Hogy e házat az Isten minden jóval áldja.
A vers szerzője valószínűleg kántor vagy tanító lehetett, hiszen érződik rajta „az okos kántor” (Visky Károly találó kifejezése) hangvétele. A köszöntők műfajában viszont kerek egész: beköszöntő a családi házhoz, a húsvéti szokások epikus felidézése, Krisztus feltámadásának köszöntése, az öntözés bejelentése, biztatás a táncra, áldáskérés. A vershez hasonlóan jól strukturált az öntözés szertartása is: zeneszóval érkeztek a kapuhoz, onnan csendben az ajtóhoz vonultak, kopogtattak, a beköszönő elmondta a verset, utána mindenkit – leányt, asszonyt, férfit, gyermeket – megöntöztek, megtáncoltatták a leányokat, az asszonyokat, majd az elköszönő verssel búcsúztak a családtól.
Ebben a szokáskeretben a regruta legények végig a komoly szertartásosság megtestesítői voltak. A felnőttek őket ünnepelték. Arcukról jókedv sugárzott, és rögtönzött párbeszédükben meg-megszólalt az ünnep másik oldala is, a tréfás évődés. Csak a hivatásos tréfacsináló, a kókós vált színes kellékké.
„A szokás él, vonzó napjainkban is: egyéni és korosztályi-közösségi élményként élik a fiatalok” – ezzel fejeztem be 1989-es riportomat. Valóban ez volt a szokást ismerő, de külső megfigyelő-résztvevő tapasztalata mindhárom faluban: ragaszkodnak a hagyományos szokáshoz, kultúrájuk szerves részének tekintik. De az előzőnél nem jelentéktelenebb tapasztalata volt az is, hogy mindhárom falu kisebb-nagyobb különbségekben megragadható változatot éltet, és ezekből jelzésszerűen kiolvasható volt az 1980-as évek székely falujának társadalmi és lelkiállapota, életstratégiája.
A nyolcvanas évek második felében a három szomszédos falu szokásváltozatain kívül még több nyárádmenti református és unitárius közösségből gyűjtöttem adatokat, de ezek nem módosítottak lényegesen a szokás ún. protestáns modelljén.
A határkerülés katolikus szokásrendje
Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza) is, mert azt hallottam, hogy a környéken még élő szokás a tényleges határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban, a kommunizmus évtizedeiben is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, a gyergyói, a csíki és a háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.
Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófa ágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni, és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vertek: „egészséggel viseljétek” – mondták. Nyárádremetén a megvesszőzés és felavatás szokáseleme hiányzott.
További gyűjtésre, kutatásra ösztönzött az is, hogy ekkor került kezembe a kiváló néprajztudós, Bálint Sándor nagyszabású összefoglaló munkája (Bálint 1989), amely a 19. századi és a 20. század eleji leírások alapján az egykori székelyföldi, és közelebbről a nyárádmenti határkerülést is bemutatja. Bálint Sándor a szokást középkori liturgikus hagyománynak tartja. „A régi ország több vidékén, főképpen a peremeken elszigetelődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban a szokás történelmi hazánkban is általános lehetett. Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken, a földeken, a vetések között ereklyékkel, zászlóval, énekszóval körmenetet tartottak, hogy a vetést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonosz lélektől megoltalmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus hatalmával a határról elrettentsék.” (Bálint 1989, 285) Miután felsorakoztatja az addig ismert változatokat, ismertetőjét ezzel fejezi be: „Céltudatos kutatással még bizonyára számos értékes hagyományt lehetne föltárni”. (Bálint 1989, 290).
Mi történt 1989 után?
Nyárádremetén talán még soha nem indultak annyian határkerülni, mint 1990 húsvétján. Lehettek vagy 400–500-an, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tízéves gyermekekig. Aki csak tehette, hazajött Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradottakkal együtt kimenjen a szülőföld határába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyűszó ébresztette a falut, s kicsi idő múlva megszólalt a templom harangja is. A határkerülésre készülők a templom előtt gyülekeztek, kihozták a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Hangtalanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordozók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban; majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó 70 éves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok menetében sokáig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna.
Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egykori határkerülőktől tanultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népénekes könyvben sem: „Midőn felébredek, / E szókra gerjedek: / Dicsértessék Jézus Krisztus.” Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szakaszos éneket. A határkerülés során még a következő feltámadási énekek kerültek sorra: Szent Magdolna elmene ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszonya; hazafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasszonyunk, hazánk reményét énekelték.
A határhoz legközelebbi keresztnél megálltak, és amikor mindenki elcsendesedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határkerülés szokásos imádságát. Íme, egy részlete: „Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Istenünknek, hogy megadta érnünk a mai dicsősége szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy irgalmas szemeit rajtunk tartván megőrzött, oltalmazott sokféle szomorú változásokban. Mégis kérjük alázatosan ő szent felségét, hogy továbbra is kegyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őrizzen, oltalmazzon mindennemű szomorú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlásoktól és károktól. Minthogy sokrendbeli szükség alá vagyunk vettetve, könyörgünk azért, hogy mezeinkben levő és leendő veteményeinket, melyek látogatására a mai szent napon szép isteni dicséretekkel kijöttünk, Isten őfelsége jégesőtől, rogyától, szélvészektől, záportól, mindennemű égi háborútól megőrizze és megtartsa, bő terméssel megáldván kezünkbe adja Isten dicsőségére, romlandó testünk táplálására, szűkölködő atyánkfiai fölsegítésére.” Ez az imádság szinte szó szerint egyezik a Domokos Pál Péter által gyűjtött gyergyói változattal, Török Ferenc gyergyócsomafalvi plébános kéziratos lejegyzése nyomán. (Bálint 1989, 288, 396).
Az imádság után a határkerülő menet csengettyűszóval nekivágott a sötétlő Bekecs oldalának. „A Putna nevű határrészbe tartunk – mondja Péter bácsi. – Onnan átmegyünk Várlátóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átellenben a falu végéig, s úgy kanyarodunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk.
A remetei határkerülők minden évben a búzával bevetett határrészre mentek, vagyis az új búzaföldet kerülték meg, a négyes vetésforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. A kollektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a négyes határjáráshoz. Szokás szerint a zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba a feltámadás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sötétségben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha legelő lenne az egész határ.
„Ahogy kihúzták a földet alólunk, összezavarodott minden – summáz kurtán egy egész korszakot Péter bácsi. – A régi rend felbomlott, összevissza vetettek a határban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza. Sokan elmentünk a faluból, itt hagytuk a kollektivizált földeket. Negyvenhárom éves fejjel bányásznak álltam. Tíz évig kínlódtam az előhajtásban. Megrokkanva, betegnyugdíjason jöttem haza.”
A kollektivizálás után igen megcsappant a remeteiek határkerülési kedve is. Miért kerüljék a vetést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus falvakban el is hagyták a szokást. Remetén nem, csak évről évre fogyatkoztak a határkerülők. Az 1970-es évek közepén aztán fordult a szokás élete. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismerte az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dobbant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, betegségektől az életgabonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és meg a családi együttlét ritka ünnepe is. Ahogyan minél többen elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává e katolikus közösséghez – s vele a székelységhez, magyarsághoz – való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Másfél évtizede évről évre népesebbé vált a határkerülő menet. Azt mondja mellettem egy középkorú férfi: „Nézzen végig az embereken, nézze az arcukat! Éppen most kel a Nap, ömlik a fény… Életemben nem éltem át még ilyen érzést… Most már meghalhatok.”
Nem tudja folytatni, hangja elcsuklik, szemét ellepik a könnyek.
A Vasbánya oldalában a remetei határkerülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagyták a szokást, de az 1980-as években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, 100-an, ha lehettek. Találkozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartottak, tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, falatoztak.
Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűzfa- és mogyoróágakat vágtak, kivirágzott kökényágakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szedtek. A virágcsokrokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy megvesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss menyecskéket, hogy „egészségesek legyenek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőseiket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallották. Ők a virágos ágakat a templomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, tornácra vagy a pajtára szegezik.
A határkerülő menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes plébános és az otthon maradottak fogadták. A lelkész köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyományt”, majd közösen megkerülték a templomot, elénekelték a székely himnuszt, és a mise következett.
A fordulat utáni első szabad húsvéton, az 1990-es nyárádremetei határkerülés az előző évek, évtizedek katolikus modellje szerint zajlott le. Megnőtt viszont a résztvevők száma, az előző évekhez képest megduplázódott, főleg fiatalokkal. Az idősebb korosztály, az előimádkozó Vass Péter nemzedékének igyekezete arra irányult, hogy a határkerülés hagyományos népi-vallásos rendjét biztosítsa, ami szerintük egy kicsit megzavarodott, nem rendjén ment a szertartás. Megnyilatkozásaikból egyértelműen kiderült, hogy a határkerülést egyházi szertartásnak, processziónak tartják, és akként is élték meg. A határkerülés egyházi szertartása 1990-ben egybefonódott a kollektivizált földek visszaszerzésének örömével, és azzal a reménnyel, hogy visszaáll a falu életrendje. Harmadik jelentésrétege a magyarsághoz való tartozás nyilvános-közösségi megvallása, amely a szimbólumokban is (az egyháziak mellett a piros–fehér–zöld zászlók, a székely himnusz eléneklése) kifejeződött. A szabadság, az összetartozás örömét és az újrakezdés reményét fogalmazták meg a hagyományos szokásnyelvezetben.
1991-től változás állt be a remetei szokásrendben. Az új lelkész, Balázs Imre szakított azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határkerülőket. Minden évben maga is részt vesz a határkerülésben, és a processzió irányítója, szervezője lett. Ennek nyomán a határkerülés ideje és eseménysorozata lerövidült, a hagyomány diktálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változtatásokat. Az idősebbek viszont nehezményezik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a menet végén „rendetlenkednek”.
Szokásfelújítási lázban
De mi történt szokásunkkal az 1990- es évek elején azokban középső-nyárádmenti, többségében protestáns felekezetű falvakban, amelyekben az 1970–1980-as években jártam? Első látásra ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a felső-nyárádmenti katolikus falvakban: a kiterebélyesedés vagy a felújítás.
Nyárádszeredában 1946 óta nem volt határkerülés. A fenyőágazás és öntözés is kikopott a hagyományból. 1990 tavaszán felújították a szokásegyüttes régebbi formáját. A húsvét előtti héten megújították a falu határait jelző hompokat, összesen 16-ot. A szokás egykori modelljét ismerő idősebbek irányításával – mint például Vadadi Fülöp Imre és Orbán József, akik legényként részt vettek a fél évszázaddal azelőtti határkerülésekben is – királyt, hajdút, csendőröket, csapómestert választottak, és ünnep szombatján este megkerülték a határt. Új mozzanatként a faluhoz legközelebbi határhompnál ökumenikus istentiszteletet tartottak a református és a római katolikus lelkipásztor részvételével. A szertartás után a határhompra fektették, és pálcával megcsapták a résztvevőket, először is azokat, akik nem mentek ki a határra: a két lelkipásztort és az eseményre összegyűlt falubelieket. A határhompokat 50–60 tagú, néhány idősebb emberből, leginkább középkorú férfiakból és legényekből, suhancokból álló csapat járta be. A második határhompnál a suhancokat botolták meg, utána pedig mindenkit, aki vétett a megszólítási és egyéb szabályok ellen. A határkerülés idejére megteremtődött a játék, a tréfa és a szabadság világa.
Nyárádszereda nagy település: három legénycsapat végezte a fenyőágazást, és húsvét másodnapján három, 20–30 tagból álló öntözőcsapat járta be a falut. A két hamubotos mellett feltűnt egy másik farsangi figura is, a gólyafejű turkás, turkács, aki a menetet kísérte, facsőrével kelepelt, oda-odakapott a járókelőkhez, a gyermekeket ijesztette vagy játszott velük. A természetbeni adományokat (kalácsot, szalonnát, tojást, bort) szekérre rakták, öntözés után a művelődési házban gyülekeztek, rántottáztak, mulattak.
Az előző évhez viszonyítva 1991-ben Nyárádszeredában sokkal többen vettek részt a határkerülésben. Ekkor volt a kollektivizált földek visszakövetelésének, visszaadásának ideje. Ez adta a határkerülés aktualitását, erről beszéltek a lelkipásztorok is. A szeredaiak az előző évi határdombokat megerősítették, sőt a mezei kutakat is kitakarították. Ünnep szombatján este 150 ember indult a határra. Velük együtt tartva, kérdezősködésemre hamarosan kiderült, hogy 10–15-en lehetnek olyanok, akik emlékeznek még az egykori határkerülésre, és ismerik a szeredai határt, pláné a határneveket. A határkerülők zöme, a középkorúak nemzedékének többsége nem is tősgyökeres nyárádszeredai, hanem jövevény. Ide nősültek, vagy valamilyen ok miatt ide költöztek, de inkább szeredainak tartják magukat, mint sok helyben született. A szokásban való részvétellel a hagyományokba is szeretnék beleélni magukat. A határkerülés és öntözés szervezését érdekvédelmi szervezetünk helyi csoportja vette át, és közösségépítő céljaira próbálta felhasználni.
Utólag visszatekintve, a szokás életgörbéjében 1991 volt a csúcs. 1992-ben már nem kerülték meg a teljes határt, hanem csak a két legközelebbi határhomphoz mentek ki. A legények zöldágaztak, de az öntözők két csapatában inkább házasembereket, középkorúakat, községi tisztségviselőket lehetett látni. A szokás hagyományokból ismert formája megkopott, játékvilága elszegényedett. Mintha státusszimbólummá vált volna az öntözésben való részvétel is, a „kik vagyunk mi” fitogtatása. A változást jelezte az is, hogy a két csapat a húsvéti istentisztelet idején is a falut járta, nem tartott szünetet, mint a bedei csapat, nem ment templomba se, mint a szentháromsági. 1993-ban Nyárádszeredában sem határkerülésre, sem csoportos fenyőágazásra, és öntözésre sem vállalkoztak.
Jobbágyfalván, Csíkfalván és Szentmártonban az 1940-es évek végén szűnt meg a tulajdonképpeni határkerülés. Az 1970-es évek elején felújították a fenyőágazást és az öntözést, sőt ünnep szombatján a három egybenőtt falut elválasztó határdombokhoz is kivonultak. Ezt csonka határkerülésnek nevezték. Az öntözés vezetésére viszont a régi határkerülés tisztségviselőit (király, ítélőbíró, csapómester) választották, és annak szabályait kellett betartani (megszólítás, belépés-kilépés, viselkedés, hibálódzás, megcsapás-botolás). A menet rendjére a hamubotosok is vigyáztak. A király és az öntöző vőfélyek székely ruhába öltöztek. Az öntözők többsége az énekkar tagjai közül került ki, a háttérből az énekkar és a művelődési otthon irányította a felújított szokásjátékot. Szórványosan az 1980-as években is élt ez a szokásforma, de 1986-tól a hatóságok nem engedték megszervezni.
1990 húsvétján az 1970–1980-as évek csonka határkerülését, fenyőágazását, és a csoportos öntözést újították fel. Ünnep szombatján este a csíkfalvi művelődési otthonban gyülekeztek, s a falu egyik tekintélyes emberét, Dénes Ákos nyugalmazott főkönyvelőt választották királynak, Nagy István utászt ítélőbírónak, Török Gyula mezőgépészt csapómesternek. Mintegy 100–150-en vettek részt a szombat esti határkerülésen: 10–15 suhanc, 15–20 legény, a többi fiatal házasember és idősebb férfi. A résztvevők között volt Nagy Ferenc zenetanár, az énekkar vezetője, és Kilyén Domokos polgármester is, aki a szokásesemény egyik főszereplőjeként viselkedett, de egyben a hibálódzások egyik céltáblája is volt. A megválasztott király indulás előtt mindenkit felszólított a jól ismert törvények betartására, de áthágásuk lehetőségére is, sőt az egész ünnepi szokásrend szabályzatát írásban is rögzítették a háromnapos szokásesemény összes tisztségviselőjének névjegyzékével.
A csonka határkerülés abból állott, hogy népdalokat énekelve, négyesével-ötösével egy sorban, menetben elgyalogoltunk a Csíkfalva és Szentmárton határát jelző fenyőfáig. Ott az először résztvevő suhancokat az árok szélére fektették, s a hátuljukra 5-5 pálcaütést mért a csapómester az emlékezésért. A botolás játékosságára vall, hogy az így felavatottak azonnal hibálódzni kezdhettek, és megbotoltathatták a határkerülő menet felnőtt tagjait is. A szentmártoni határtól a székelykáli határszélig kellett volna a csapatnak elmennie, de csak a Cseréig mentünk, s onnan visszafordulva, a jobbágyfalvi határszélig sem gyalogoltunk, mert az idő előrehaladtára való tekintettel a király a fenyőágak széthordását ítélte fontosabbnak. A csonka határkerülés 1990-ben tehát még csonkábbá vált, szinte teljesen elveszítette jelentőségét. A hibálódzások és panaszok között egyszer sem fordult elő, hogy valaki nem tudja, hol van a falu határa, de annál többször az, hogy ki miként tévesztette el a megszólítást.
Az öntözést már húsvét első napján délben megkezdték, estig jártak, majd másodnapján délben, istentisztelet után folytatták. Az eddigi tisztségviselők mellé felsorakozott a két öntöző vőfély, a két hamubotos és a szarkák, akik az adományokat gyűjtötték. A szombat esti király és a vőfélyek felváltva mondták a beköszönő és az elköszönő verseket. Ugyancsak a vőfélyek kancsóból puszpáng ággal tiszta vizet locsoltak a háziakra (nőkre, gyermekekre, férfiakra egyaránt). Öntözés után a zenészek nótába kezdtek, és rövid tánc következett, majd a szarkák jöttek, és összegyűjtötték az adományokat.
Ezzel a komoly, ünnepélyes szertartással párhuzamosan, de azt nem zavarva, folyt az udvaron és az utcán a játék, a hibakeresés, a panasztevés, az ítélkezés és megcsapás. Az ünneplés két oldala: a felköszöntő szertartás és a vidám tréfa harmonikusan kiegészítette egymást.
Harmadikként a szokásesemény aktualitását lehetne kiemelni: a szabadság és a közösségi szolidaritás megannyi jelét lehetett érzékelni. Hadd említsek egyet-egyet közülük az ellenkező oldalról. Az egyik csíkfalvi házigazda a felköszöntés után sokáig nem tudott megszólalni. Ott állt az udvar közepén, az ünnepi asztal mögött, és csak folytak, folytak a könnyei. Asszonya, népes családja hátrább húzódva figyelte az udvarukat megtöltő ünneplők sokaságát. Azért nem tudott megszólalni, mondta később Mátyás cigány a faluvégén, mert ilyen még nem volt, hogy hozzá eljöjjön a király, a polgármester, és vele otthon kezet fogjanak, s nekik még cigánynótát is húzassanak! Vajon isznak-e az ő poharukból, vesznek-e a kalácsukból? De nem feledhetem azokat a jeleneteket sem, amelyekben a népszokás nyújtotta szabadság a valóság és a játék határán lebegve elevenbe is vágott. Nem menekülhetett ez elől a polgármester sem: az utcabeliek bepanaszolták a királynál, elítélték és 20 pálcaütésre büntették a falu két részét összekötő híd felépíttetésének elmulasztása miatt. Elítéltek és büntettek tréfás-komolyan apa-fiú viszályt, szomszédok pereskedését, részegeskedést stb.
A következő években, mint mondják, az 1990-es tisztségviselők nem vállalták a szokásbeli funkciójukat, a fiatalok, a vőfélykorúak pedig egyénileg szerettek volna öntözni járni. Nem állt vissza a szokás évenkénti rendje, és egy-egy legénynemzedéktől függ, hogy megszervezi-e vagy sem.
Backamadarason 1991-ben újították fel a határkerülés régebbi formáját: szombat este kimentek a határba, és megkeresték a határhompokat, a fiatalokat a szokásos módon megcsapták, utána a legények fenyőágaztak, húsvét másodnapján szervezett csapatban öntöztek. 1992-ben a backamadarasiaké volt a legnépesebb öntöző csapat az egész Nyárádmentén. A következő években viszont nézeteltéréseket okozott, hogy mire gyűjtsék az adományokat, a pénzt és a bort: a sportalapnak, a kultúralapnak vagy kórustalálkozó költségeire. Vagy: ki ihat az öntözést befejező bálban az összegyűjtött borból? A fiatalok azt is nehezményezték, hogy a polgármesteri hivatal beleszólt a népszokás életébe. Mindezek megosztották a falu társadalmát, és annyira megrontották a legények mikroközössége és egyes intézmények képviselői közötti kapcsolatot, hogy 1993-ban sem csonka határkerülést, sem csoportos öntözést nem szerveztek. 1995-ben az ismert fenyőágazásos-öntözéses formájában a legények újból megszervezték, s hogy ne legyen az adományból vita, nem gyűjtöttek bort.
Nyárádgálfalván 1990-ben a már ismertetett, 1980-as évekbeli formájában volt az öntözés. A sportszövetség szervezte, és sokak véleménye szerint „pénzszerzéssé vált”. 1991-ben az unitárius egyház felújította az évtizedekkel ezelőtti határkerülést. Szombat délután nagy sereg nép ment ki a határba, és idősebb férfiak vezetésével énekeltek, imádkoztak, felelevenítették az emlékezetükben élő szokásmodellt. „Eljátszották” a népszokást, amelyről filmet is készítettek. Időközben itt is zavar támadhatott a szokásgyakorlók és a szervezők között, mert 1992-ben nemhogy határkerülés, hanem csoportos öntözés sem volt. 1993 óta ki-kihagyásokkal újból öntöznek. 1996 húsvét másodnapján néhány református presbiter kísérte a köszöntő vőfélyeket. A csoportos öntözésnek a felköszöntés mellett bevallottan az adománygyűjtés volt a célja, hogy a református templomba a vizet és a gázt bevezethessék.
Nyárádszentlászlón az 1990-es évek elején kimaradt a húsvéti fenyőágazás és öntözés. Amint mondták, az 1980-as évekbeli tisztségviselők kiöregedtek, és olyan kevés a fiatal, hogy nincs kivel megszervezni. A legények inkább egyénileg tesznek fenyőágat a leányoknak, nem csoportosan. Azt is indokul említették, hogy a földek visszaadása körüli vitákban megromlott a rokonok, a szomszédok közötti kapcsolat, sok a haragos.
Szentháromságon és Bedében hozta a legkevesebb változást az 1990-es évek eleje. Ugyanúgy, mint az 1980-as években, a regruta legények és szüleik szervezték a hagyomány alapján, az egyház és a szélesebb közösség ellenőrzésével. Szentháromságon nem újították fel a régi határkerülést, de a virágozásban résztvevő fiatalok feladatául adták, hogy nagyhéten a mezei kutakat kitakarítsák. Bedében ugyanaz a Magyari Ferenc bácsi a kókós, mint az 1970–1980-as években. Ő a legények irányítója, az öntözés szokásrendjének őre és egyben komédiázó húsvéti bolond is.
Rigmányban e szerepkör emlékezetes betöltője, Nagy Ferenc 1987-ben meghalt, s azóta a csoportos húsvéti öntözés dramatikus szokása sokat szegényedett. A tulajdonképpeni határkerülés a termelőszövetkezet megalakulása után szűnt meg, de formailag a falu népét ünnep szombatján este határkerülni hívják a vőfélyek, majd hajnalban kantálni. Igy volt ez 1995-ben is. A legények este széthordták, és a kapukra erősítették a fenyőágakat, minden házhoz egy-egy oldalágat. A rigmányi kantálás húsvét első napján hajnalban kezdődött a költögetéssel. A legények minden házhoz elmentek, és a férfinépet a falu központjába hívták. Ott először hálát adtak Istennek, hogy megérték húsvét napját, és elénekelték a feltámadást köszöntő régi éneküket: „Emlékezzünk e napra / Urunknak halálára és feltámadására.” Utána ítélőbírót, csapómestert, csendőrkapitányt, csendőröket választottak, illetve kinevezte maga mellé az ítélőbírói szerepkört 1990 óta betöltő Veress Gergely középkorú férfi (szül. 1945), a szokásjáték jó ismerője és értelmezője. A kantálók a falu végére vonultak, és a csendőrök minden résztvevőt végigbotoltak, ahogyan mondják, felszentelnek. Ezután csak öcsémuramnak és bátyámuramnak szólíthatják egymást, és be kell tartani „a kantáló törvénykönyv” egyéb paragrafusait is.
A kantáló menet bejárta az egész falut, köszöntöttek minden családot. A regruta legények összegyűjtik az adományokat. Míg a ház előtt az udvaron a felköszöntés, adománygyűjtés ismétlődő eseménye folyt, az utcán a botolás spontán színjátéka zajlott. Megbotolják azt, aki elaludt vagy elfogadható ok nélkül otthon maradt, nem ment kantálni, vagy szeretne a kantálók közé állni, az átutazókat, a vendégeket, a csendőröket, magát az ítélőbírót is. Az utolsó háznál összeszedték a botoló pálcákat, és eltették jövőre. A kantálás folytatásaként a feleségek az adományokból hatalmas rántottát készítettek a résztvevőknek, este pedig mindenkit várt a húsvéti bál.
Vadasdon az 1970-es években újították fel a fenyőágazást és a csoportos öntözést, aminek itt a neve: hajnalozás. Az 1990-es évek szokásrendje is ezt követte (Székely 1998. 50–53). Húsvét szombatján este a legények felteszik a fenyőágakat minden ház kapujára, és éjfélkor már elkezdődik a hajnalozás. Azokhoz a házakhoz mennek be köszönteni, amelyeknek a kapuján megvan a fenyőág. Köszöntő énekük ugyanaz, mint Rigmányban. A szokás rendjének védői a vőfélyek és a bolond.Itt az adományok egy részét a legények eladják, és ebből fedezik a költségeket.
Az ezredfordulón: beleélés és távolodás
Az 1990-es évek közepére elcsendesedett a szokásfelújítási láz és a közös akarat. Csúcspontja 1991–92-re tehető, azóta viszonylagos állandóság jellemzi húsvéti népszokásunk életét. Kikkel találkozhatnánk, mit láthatnánk és hallhatnánk, ha elindulnánk húsvétkor szokásnézőbe?
A Bekecs aljában, a katolikus Szentföldön a remetei határkerülőkkel találkoznánk, akik papjuk, kántoruk vezetésével népes seregben vonulnak, énekelnek és imádkoznak, vallásos szertartás részeként élik meg a közösségi eseményt. Akkor is, ha jobbára az idősebb nemzedék számára elsődleges ez a jelentése. Ahogyan 1996-ban Gál László (63 éves) mondta, aki fiatalságától kezdve minden évben részt vesz a határkerülésen: „Jézus feltámadásának reggelén megkerüljük a határunkat, hogy áldja meg és szaporítsa meg termésünket, s ennek tiszteletére kijöttünk”. Akkor is, ha a fiatalok többségének elsősorban kirándulás (erre is több véleményt tudnék idézni az 1996-os határkerülésről). Annak is tanúja voltam, hogy a diszkós nemzedék a menet végén „rendetlenkedik”, de annak is, hogy napjainkban is folyik a szokásokba való belenevelődés és belenevelés az egyház „felügyeletével”. Az a természetes, hogy mindenik nemzedék és csoport megnyilvánul, mert ezekből áll a falu mai társadalma. A határkerülésre hazajönnek a szülőfaluval kapcsolatot tartó remeteiek, és a feltámadás ünnepe így e katolikus közösség legmozgalmasabb ünnepe napjainkban is. De sorolhatnám a köszvényesi, a deményházi, a mikházi és a jobbágytelki határkerülők példáját is.
A Nyárád középső vidékén a református és az unitárius többségű falvakban fenyőágazó legényekkel és hol népesebb, hol kisebb létszámú, idősebbekből és fiatalabbakból álló öntöző csapatokkal találkoznánk. A határkerülés régebbi és az 1990-es évek elején többfelé felújított protestáns típusa nem bizonyult hosszú életűnek. Ezekben a falvakban (Nyárádszereda, Jobbágyfalva, Csíkfalva, Szentmárton, Gálfalva, Backamadaras) visszatértek a zöldágazás és az öntözés 1970–1980-as évekbeli formáihoz, jelentésbeli eltolódással, vagy kevés változtatással azokat folytatják. Az egykori határkerülés megcsapásos, ítélkező-büntető színjátékvilága rávetítődött ezekre a szokásformákra, és a közösségi felköszöntés mellett ez a domináns meghatározójuk.
E szokásformák egységessége és változatossága mögött látnunk kell a nemzedéki megoszlást (a régi szokásokat ismerő, azokhoz ragaszkodó öregek, vénlegények, a szokások gyakorlásából hiányzó középkorúak, vőfélykorú fiatalok, megbotolandó suhancok), a társadalmi kiscsoportokat (egykori földművesek, jövevények, a polgármester és köre, presbiterek, futballisták, egy bárba járók, diszkósok stb.) és intézményeket, amelyek e szokásban és szokással saját identitásukat keresik és próbálják megélni. Amelyik faluban erőteljesebbé vált valamelyik csoport vagy intézmény, a szokásban is hangadó, szervező lett. Meggyöngülésével a szokásból is kilépett, és átadta helyét másnak. A dramatikus népszokás jelentéssel teli keretté, értékes hagyománnyá válhat, máskor valamely csoport vagy intézmény számára elavulttá, levetkezhetővé, visszautasíthatóvá. Más szóval egyszerre jelentkezik itt is a hagyományápolás, a beleélés és a hagyományos szokásoktól való távolodás sokszor feszültségekkel járó tendenciája.
Szentháromságon és Rigmányban végül találkozhatnánk olyan öntöző csapatokkal is, amelyekben jórészt legények énekelnek, nekik húzzák a zenészek, őket védi a húsvéti bolond, a kókós, őket várja a falu népe. Ők vannak a középpontban: ők mondják a köszöntőket, ők járják végig a leányos és nem leányos házakat, ők hozzák a fenyőágakat, nekik kell végig kitartaniuk, ők táncolnak majd legjobban a szokást lezáró húsvéti bálban. Húsvét ünnepén őket avatja nagykorúvá a körülölelő közösség. A feltámadás és újjászületés lelki élményével a közösség is megújítja önmagát. Számba veszi az éppen most felnőtté vált tagjait és mindenkit, aki e közösség tagjának tartja, érzi magát, akár a faluban él, akár másutt. Az ünnepre hazajött: az együttes élményre, a felnőtti játékra.
Az elmúlt évek gyűjtési tapasztalatai arról győztek meg, hogy azokban a falvakban maradt meg és él napjainkban is gazdag tartalommal, állandó és változatos formákban e dramatikus népszokásunk, amelyekben szorosan kapcsolódik húsvét ünnepéhez, a helyi közösség (felekezet, gyülekezet) ünneplési rendjéhez, és az újabb nemzedékek felnőtté válásához, végső soron a felnőtté avatáshoz. Ez a legállandóbb jelentése.
Irodalom
Bálint Sándor
1989 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. 3. kiadás. Az apostoli szentszék könyvkiadója.
Barabás László
1980 Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In: Népismereti Dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.
1990 Egy tavaszi népszokás. Fenyőágazás, virágozás. In: Erdélyi Figyelő, 1990, 5–6.
Pozsony Ferenc
2000 Húsvéti határkerülés Felső-Háromszéken és történeti előzményei Erdélyben. In: uő. Adok néktek aranyvesszőt. Dolgozatok erdélyi és moldvai népszokásokról. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda. 38–47.
Székely Ferenc
1999 Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon. Székelyudvarhely.
Tamási Áron
1997 Szülőföldem. Mentor Kiadó, Marosvásárhely. 156–158.