Angi István
Kezdődik a Szentmise bemutatása. Az introitusnál tartunk. Magasba lendülő kar, kezében a még mindig búgó hangvillával éneklő imára szólítja a kicsinyek kórusát, és már zeng is ezüstős csillogásban az ég felé csodaszép gregorián dallamon a 27. zsoltár üzenete: „Az Úr az én fényem, / Kitől is félnék? / Életem oltalmazója, / Kitől rettegnék?”
Palocsay György karvezető karja ez a magasba emelt kar, aki éppen legmagasztosabb kántori szolgálatát teljesíti. Áldott tehetségével, vallásos művészetével áhítatra ébreszt mindnyájunkat, és az énekelt ima fenséges örömében részesít. Mert együtt énekelhetjük a kicsik és nagyok kórusain felzengő Kyrie, Glória, Krédó, Sanctus és Agnus Dei dalokban megsokszorozott üzeneteit, amelyek imigyen mindnyájunk bensőséges imájaként szárnyalnak az Ég felé, és tudva hisszük, hogy el is jutnak Urunk Istenünk közvetlen közelébe.
Kántornak született 1971. június 10-én, Úrnapján. Ám soha nem járt kántoriskolába. Háromévesen zeneóvodás lett Csala Márta keze alatt, hétéves korától hegedülni tanította Szabó Ammer Zsófia és Vas Attila a Zeniskolában, majd a Báthory Líceum végzőseként érettségizett 1990-ben. Ám zeneszeretete továbbra is vágyainak elsőrendű letéteményese maradt. Mint ő mondotta, „báthorysként” hegedűversenyen vesz részt és szép díjat is nyer. Bizonyára nem veszi rossznéven, ha Gyurikának nevezem, mert jellemének vezérmotívumában, játékos tisztaságában ő a mi Gyurikánk, aki ma is, mármár félévszázadosan, gyermekkora első zenei élményeinek örök varázsában őrzi mosolygó, bizalomgerjesztő tekintetében az áhítat-élmény ezüstösen csillogó tisztaságát.
Még középiskolás volt, mikor felejthetetlen emlékű plébánosunk, Kádár István, felfigyel egy misztériumjáték során Gyurika hangjára, zenei képzettségére, és a kolozsmonostori plébánia segédkántorsága, majd érettségije után teljes kántorává teszi. „Szerettem volna kántoriskolába járni – nyilatkozta egyszer –, de a szüleim és nagyanyám nem támogatta, mert akkoriban a fehérvári iskolában végzettek 12 osztályát nem ismerték el, vagyis nem lett volna érettségi diplomám.” Mindig nagy szeretettel szólt otthoni indíttatásáról mind zenei, mind vallásos nevelkedése során. Valamint Angi Csöpi néniről, akivel korrepetálta a kántori énekrepertoárt, és így készült fel kántori vizsgáira. Pontosan és jól dokumentáltan le is tette őket sorjában Fehérváron.
A jellem örökségét védő gének módjára alakította zeneszeretetét lelkében a Szűz Mária tisztelete. Nem véletlen, hogy énekkari repertoárja a Magnificat jegyében alakult ki, hiszen általa a monostori templomunk védőszentjét, a Fájdalmas Szűzanyát köszönthette énekkari műsorainak javarészével.
Ezüstösen csillogó-mosolygó tekintete hegedűjén fogant hangszíneszményét tükrözi mindmáig. Ezt a hangeszményt váltja valóra énekkari művészetében. Belőle fakadnak művészi kifejező eszközei, és teszik érzékivé az áhítat, a tisztelet hangján az imádság zenéjét. Példák rá kedvenc kórus művei, mint: Beethovennek az Isten dicsőségére, vagy Kodály Zoltánnak a Stabat Matere című műve. Énekkara gyakran vezeti be a szentleckét, például Halmos László Idők vezére, Krisztusunk, vagy Tartini Stabat Mater című alkotások megszólaltatásával. Ez utóbbi a Fájdalmas Szűzanyának szentelt templomunk zenei vezér dallamává magasodott, először, teljes egészében nálunk hangzott el Kolozsváron.
Hasonlóan, áldozás alatt gyakran gyönyörködhetünk Mozart: Ave verum corpus és Claudio Casciolini Panis angelicus című művekben.
A 96. zsoltár alapeszméje: „Énekeljen az egész világ, énekeljetek az Úrnak”, Kodály első számú biciniuma azt zengi, hogy „Örvendjen az egész világ”. Gyurika egész családját nagymamájától, édesanyjától kezdve következetesen az úrnak éneklés öröme hatja át. Elég, ha csak azt említjük, hogy egész családja, felesége, Andrea, leányai, a majd tizenkilenc éves Johanna-Erzsébet és a tizenöt éves Izabella-Bernadett, mindnyájan aktív tagjai énekkarának.
Itt jegyezzük meg, hogy kántorunk tizennégy éven át 2005-ig hitoktató is volt a monostori negyed öt iskolájában.
A jövőre nézve is tele van újabb elvárásokkal, a repertoár gazdagítása újabb művek elsajátításával, az énekkar állandó erősítése új tagokkal. Előbbire példa Philip Stopford, Ave Verumának mielőbbi megtanulása. Utóbbira, az énekkar sorsára vonatkozó elvárásai pedig szervesen összefüggnek, nagyon megszeretett jeleni plébánosunk, dr. Székely Dénes Fehérvári professzor, a mi Dénes atyánk terveivel. A lelkesítő hír a nemrégiben négyszáz székelyruhás zarándokunk szebbnél szebb élményekkel teli útjáról a Vatikánba, követendő példaként énekkarunk jövőjére első alkalommal, mint az ihlet fuvallata, még játékos ábrándként hatott Dénes atya ajkán: meg sem állunk Rómáig! Ám köztudott, hogy az ábránd, ha makacs, lassan eszménnyé válik, és az eszmény, mint távlati cél, ha nem hagyjuk magunkat, valósággá válik. Hát már majdnem itt tartunk.
Kívánjuk, hogy e nemes veretű, orgona- és egyházművészetünk legszebb múltját megidéző Zsizsmann Rezső-díj és -diploma átadásakor laudációnk felhangozzék az égi érdekeltek trónusáig.
Kérünk Urunk, hogy megadassék Palocsay György kántorunk életének második félévszázadára is a lehetőség arra, hogy teljes szívéből, lelkéből és elméjéből Fenségedet szolgálhassa, mennyei király, énekkarának élén.
A magasba emelt kar kezében a vibráló hangvillával végül is enged a rövidség ékességének, és a dallam gravitációja nyomán lefelé tart. Gyurika csendesen felénk fordul, ránk emeli tekintetét, mi pedig bizton tudjuk, hogy megérdemli a neki kijáró taps minden örömét.
(Elhangzott 2018. november 17-én Kolozsváron, a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén.)
Világhírű karnagyunkat, dr. Székely Árpádot köszöntjük sok szeretettel. A karnagyok hírneve szorosan kötődik énekkaruk elismertségéhez. És fordítva. Énekkaruk elismertségét mindenekelőtt karnagyuknak köszönhetik. A karnagy és a karmester státusának különbségét és hasonlóságát is ez a szinkretikus egység határozza meg. A zenekari karmesterek viszonylagos függetlenségével szemben a karnagy örökös alkotója, megújítója és mentora énekkarának. Hasonlóságuk sajátos hasonlóság. Mindkettőtől elvárjuk, hogy szakember, „profi” legyen, de nem várhatjuk el ugyanezt az együttesektől. Mert a karmester majdnem mindig képzett zenészekből álló zenekart vezényel, míg a karnagyok többsége magasan képzett szakmai színvonalának igényével maga neveli együttesét, az iskola énekkarát, vagy a lelkes tagokból verbuválódott amatőr kórusát.
Mindez laudációnk esetében példásan igaznak bizonyul. Hiszen Székely Árpád szakmai felkészültségében is kiváló. Egyformán ismeri és hozzáértéssel alkalmazza az énekhang árnyalt színeit, s ha kell, csodálatosan közelíti énekkara hangzásvilágát a hangszeres színkultúra tónusaihoz. Doktori értekezését éppen az énekkar eszményi hangzásáról írta. Gazdag repertoárjában kivételes varázzsal jelennek meg azok a művek, amelyek hangzásvilágára karnagyunk a kisharangok, kolompok zenéjét vetíti rá. A harangozás révén az imigyen megszólaltatott művek befogadása az áhítat és a bensőség kristálytiszta élményét az énekhang, valamint a hangszerszínek keveredésében tovább gazdagítja, különösen az egyházzenei művek hullámhosszán.
Pályafutása kezdete egyben odisszeájának a kezdete is. A kolozsvári Konzervatórium elvégzése után Petrozsényba nevezték ki, ahol 1982 és 1990 között szolgál. Itt az „illetékesek” szóban és tettben is figyelmeztették a magyar nyelven éneklés szükségtelenségére. Csakhogy az ifjú karnagyot, vagy ahogyan szaktanára, Pop Dorin mester nevezte élenjáró tanítványát, a „karmesterfiókát” keményebb fából faragták, mint „jóakarói” hitték. A fiatal Székely Árpád számára a lecke hatásosnak bizonyult, de épp fordított előjellel. Mint a Kolozsvári Református Kollégium igazgatótanára és énekkarának alapító karnagya határozza meg a „ne hagyd magad!” jelszóval ars poétikáját immáron 26 éve: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében. Választott tiszta forrása, amelyből ezt a szépséget nyeri, közösségének zenei anyanyelve és e nyelvet hosszában fogant énekkari alkotások. Bemutatásukkal a lehető legmagasabb művészi fokon azért küzd, hogy végre valahára magunkénak érezzük azt, ami sajátunk volt ősidőktől fogva, de amit a nagybetűs Gonosz megvont tőlünk zenei anyanyelvünk használatának korlátozásával, és egyházi zenénk művelésének évtizedes elhallgattatásával.
Együttesét 1990 októberében alapította, 1995-ben az 5. évfordulón EMKE-díjjal tüntették ki. Ugyanebben az évben alapító tagja lesz az újraszerveződő Romániai Magyar Dalosszövetségnek. Mint emlékezéseiben feljegyzi, „énekkarunkat a Romániai Magyar Dalosszövetség Hangversenykórus címmel és Arany fokozattal tüntette ki.” Énekkarának élén, mint a Dalosszövetség egyik legfontosabb és eredményekben leggazdagabb ágának, az Ifjúsági-Iskolai Énekkarok Osztályának elnöke, mindmáig ideális mérceként jelenik meg valamennyi fiatalokból verbuválódott kórus és karnagya számára.
Itthon, énekkara az éltető esztétikai élmény bizonyosságával van jelen minden kiemelkedő kulturális és egyházi esemény, valamint történelmi évforduló megünneplésekor. Megalakulása óta évente megtartja karácsonyi koncertjeit. Rendszeresen gazdagítja a magyar énekkari muzsika gyöngyszemeivel a Kolozsvári Magyar Napok ünnepi műsorait.
A bartóki Hiszek egy jegyében vallja a népek testvérré válásának eszméjét, a testvérré válását minden háborúság és minden viszály ellenére, és küzd is érte rendületlenül művészetével. 1993-tól minden évben – saját kezdeményezésére – közös karácsonyi hangversenyt tart az Ortodox Szeminárium énekkarával. 1995-től pedig részt vesz az ökomenikus karácsonyi koncertfesztiválon, amelyet Kolozsvár felekezetei szerveznek. És mindig ott van a kétévente Kolozsváron megrendezett Augustin Bena, román zeneszerző emlékére rendezett kórusfesztiválon. Ez év augusztusában a Farkas utcai templomban köszöntötte énekkarával a 700 éves Kolozsvárt.
Világjáró együttesével bebarangolta Európa számos országát, az Egyesült Államokba és Kanadába is ellátogatott (1992), és felhangzó énekkel hirdette hol az áhítat hullámhosszán, hol a mélyről feltörő kiáltás dallam-metaforái révén életünk és művelődésünk örökértékeit. Erdélyi szerénységünkben saját értékeinket mindenki értékének valljuk, és a nagyvilág értékeihez soroljuk, miként mi is számot tartunk e nagyvilág értékeire. Ez a cél vezette zarándokutjain 1994, 1997, 1999, 2002, 2004, 2005 és 2007 nyarán Németországban. 1996 májusában részt vett a galántai Kodály fesztiválon, 1999 márciusában pedig hollandiai körúton szerepelt a middelharnisi testvériskola meghívására, és segítségükkel egy cédét is kiadott.
Magyarországon nagyon is sok alkalommal énekelt együttese, csakhogy néhány települést említsek: Budapest, Fóth, Pécs, Gödöllő, Debrecen, Makó, Szeged, Mohács, Miskolc, Pápa, Sárospatak, Bátaszék, Hódmezővásárhely, Veszprém, Cegléd, Békéscsaba stb.
Együttesével zarándokútját járó Székely Árpádot a várat építő Orpheusz legendája jellemzi. Goethét idézzük: „Képzeljük magunk elé Orpheuszt; amikor nekiadtak egy nagy üres építési telket, bölcsen leült a legillőbb helyre, majd lantjának életadó hangjaival maga köré bűvölte a tágas piacteret. Erőteljesen parancsoló, barátsággal csalogató zenéje hamar megragadta, tömbszerű egységükből kiszakította a szikladarabokat, melyek azután ide-oda lengve, művésziesen s kézműves igény szerint formálódtak, hogy a végén ritmikus rétegek s falak formájában megfelelőképp rögzüljenek. S így épülhet utcasorra utcasor! Védő-óvó falak sem hiányoztak befejezésül. A hangok elülnek, ám a harmónia megmarad.”
Befejezésül az ünnepeltet Ganümédész szerepében is köszöntjük. Az istenek pohárnoka az Olimposzon Zeusz serlegébe öntötte az elixírt. A vendégszeretetéről is híres Székely Árpád a mi „pohárnokunk”, aki évek óta testi-lelki gazdája dalosszövetségünk évi közgyűléseinek. Adja az ég, hogy számos éven át minden feladata mellett ezt a szerepet is továbbjátszhassa mindnyájunk örömére. Koccintsunk rá!
(Elhangzott 2016. november 14-én Kolozsváron, a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
Major László cselekvő hozzájárulásának felemlegetése nélkül hiányos lenne a rendszerváltás után újraindult Romániai Magyar Dalosszövetség krónikája.
Miként Guttman Mihály – a mi Misi bácsink, aki haláláig a szövetség örökös elnöke volt – visszaemlékszik, „1994. szeptember 17-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) újra létrehozta a Romániai Magyar Dalosszövetséget. A több mint száz meghívott a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében szavazta meg a szövetség működésének újrakezdését. Akkori elnöknek László Attila sepsiszentgyörgyi karnagyot, zenetanárt választottuk, aki hat éven át becsületesen, jó szakemberhez méltóan vezette a dalosszövetséget. Az elnöki székben Major László székelyudvarhelyi karnagy, zenetanár következett.” Az elnöki tisztséget 1999 és 2003 között töltötte be Major László, majd 2003-tól máig a szövetség Elnöki Tanácsának a tagja.
Ebben a minőségében több alkalommal tartott előadást zenei táborokban Aknasugatagon és Rétyen. Párhuzamosan egyházzenei kórustalálkozókat szervezett Udvarhelyszéken, Alcsíkon. Több alkalommal zsűritagnak kérték fel népdaléneklési versenyeken Szatmárnémetiben, Szentegyházán, Bögözön, Farkaslakán, Maroshévízen.
Szeretettel és elismeréssel gondolunk vissza a számos kórustalálkozóra, énekkari hangversenyekre, hangversenykörutakra, népdaléneklési versenyekre, amelyek megszervezésében, támogatásában Major László a dalosszövetségben mindvégig aktívan részt vett.
Szakmai jelentőségükben és szépségükben úgyszintén felejthetetlenek maradnak mindnyájunk számára a gregorián ének erdélyi reneszánszát szolgáló tanfolyamok. A kurzusokat meghívásunkra Béres György atya a gregorián ének elméletének-gyakorlatának kiváló szakértője tartotta Székelyudvarhelyen, Szatmárnémetiben és Kolozsváron. Major László kellő odaadással, áldozatkészen támogatta ezeket a tanfolyamokat, beleértve a legfontosabb kiadványok, dokumentációs anyagok beszerzését és kezelését is. Nevéhez fűződik a Csíkszeredában tartott karnagyképző tanfolyamok szervezése és ellenőrzése is.
Major László szakmai felkészültsége, a fent említett korszak előtti évek során szerzett évtizedes gyakorlata és tapasztalata lényeges szerepet játszottak a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében végzett sokoldalú nevelői, művészi, művelődési munkájának méltán elismert eredményei elérésben.
A ma alig 65 éves Major László 24 évesen végezte el zenei tanulmányait a Gheorghe Dima Zeneakadémia (akkori nevén a konzervatórium) elméleti karán. Aztán következett a korántsem könnyű, korántsem problémamentes, de végig beváltott vállalásokkal teli eredményes 42 év munka.
Sorjázzuk a legfontosabb mozzanatokat.
1973-tól a székelyudvarhelyi zeneiskola tanáraként oboát oktatott. Számos versenyen, fesztiválon, olimpián vesz részt tanulóival. Tanítványai közül kettő a marosvásárhelyi filharmónia, egy a kolozsvári filharmónia első oboistája, egy pedig egyetemi tanár a Nagyváradi Tudományegyetem zenei fakultásán. Jelenleg két tanítványa másod-, illetve harmadéves oboaszakos a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Íme, kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi zenész karrierek udvarhelyi indulással Major László keze alól.
Jó fél évszázadon át, 1975 és 2001 között, a székelyudvarhelyi Cantilena kamarakórus karnagya volt. A kórussal több nemzetközi versenyen, fesztiválon vesz részt. Számos szakmai elismerés, hazai és külföldi díjak dicsérik művészetüket. Egyebek között 1990-ben a debreceni Bartók Béla XIV. Nemzetközi Kórusversenyen a Kórusverseny Elnökségének különdíját nyerték el. 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a hazai magyar kóruskultúra igényes műveléséért a Nagy István-díjat adományozta a kórusnak és karnagyának.
Szerintem az adatok maguktól beszélnek.
Akkor hát, kérdezzük, mondhat-e ennél is többet a laudatio szerzője? Bizony mondhat. Években is emlékekben is többet. Mert ő majdnem 50 éve ismeri Major Lászlót zenével szembeni mély alázatában, szakmájával szembeni példás szorgalmában, kitartásában és mindenekelőtt csendes szerénységében. Igen, a laudatio szerzője ismeri őt, mint szeretett tanítványát, majd kedves-jó kollégáját s nem utolsósorban kitartó munkatársát. Jól tudja, hogy mindezeket a kvalitásokat „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”, úgy csillantotta át tanítványai és énekkari közösségünk lelkébe. Ők pedig híven visszasugározzák munkájukra, saját tevékenységükre iskoláikban, énekkaraikban egyaránt. Ehhez a „sugárzás-láncreakcióhoz” gratulál pluszban e sorok szerzője a sok szép felejthetetlen eredmények magukból áradó dicsérete mellé.
Major Lacika!, már én csak így mondom neked ma is, 82 évesen, a jó Isten éltessen sokáig mindannyiunk örömére!
(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
