Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékezés Guttmann Mihályra

December 7-én, a 90 éves Misi bácsi köztünk elnevezésű emlékest szólamvezetőjeként, a jelenlévőket Guttman Mihály portréháttérrel közös megalkotására késztetve ennek az arcképnek az előzetes vázlatát igyekeztem megrajzolni, amennyire élményeim és emlékezeti képességem megengedték.

Valahogy imigyen kezdtem:

Szeretve tisztelt közösségünk, közönségünk!


Guttmann Mihály (1926–2013)

Misi bácsi rövidesen megszólal. Mint a kerekasztal felelőse, arra kértem, beszéljen a zenelíceumi évekről, a Dalos­szövetségről, családjáról és ars poétikájáról. Meg is teszi – ígérte, ám mit és mennyit mondhat el hét-nyolc perc alatt minderről? A középiskolában végigdolgozott 60 esztendőről. Arról, hogy fő alapítója, első igazgatója volt a líceumnak, hogy az énekkar, a zenekar dirigense, hogy első diplomásait iskolájának Ercse Gyöngyvér és Cornel Țăranu nevei fémjelzik, és hogy zenekarával László Ferenc, Amirás Gábor, Molnár Jutka és zenei életünk még számos képviselőinek diplomakoncertjeit kísérte. Avagy énekkarával olyan hangversenyek élményében részesített bennünket, mint például Bartók Béla összes egynemű kórusainak előadása, nem is beszélve arról, hogy javarészüket Ana Voileanu Nicoară remek szövegfordításai révén románul is megszólaltatta. Úgyszintén csak néhány mondatára futja most a kórusmozgalomban játszott szerepének a felidézésére. Tegyük hozzá örömének egyik szép forrását az ő máig élő tordaszentlászlói vegyes karának legendás élményvilágát. Igen, tegyük hozzá tehát mi, emlékeink révén, mindazt, amivel kiegészíthetjük a Misi bácsi által csak felvillantott freskó hátterét, színeit, perspektíváját. Gondoljunk vissza rá, mint a Dalosszövetség újraalapítójára, első elnökére, aztán örökös díszelnökére, no meg a rétyi csodára, az énekes és hangszeres zenekultúra fellegvárára és Guttman Mihálynak, a mentornak szakmai, nevelői, mindenképpen nélkülözhetetlen lelkesítő jelenlétére. Szívleljük meg rövidke vallomását családjáról, és a csendes örömmel ejtett szavai mögül keressétek vissza felesége, a drága jó Gabika (néhányatoknak, Gabi néni) alakját, aki „élőben” szolgáltatta a tudományt zeneelméleti és szolfézs óráin a zenekari és énekkari tanulók művészi munkájához. Ő is idén lenne 90 éves. E pár szó rejti határtalan szeretetét gyermekeiről, akiket jól ismertek. Végül, hallgassátok kellő figyelemmel ars poétikáját, amelyben az emberi értékek fő létezési formái – az igaz, a jó és a szép – jegyében a szeretetről szól majd. Különösen azt zárjátok szívetekbe, amit rólunk, Nagycsaládjáról, tanítványairól mond: „mostoha gyermekem egyikük sem volt”.

Aztán hozzátettem: Ahogy elnézem magunkat, küzdök az elérzékenyüléssel. Mert ékesen szóló emlékestének ígérkezik a mai, Misi bácsi emlékét megidézni születésének 90. évfordulóján. Feladatunk szépsége érzékenyít el, mert mentorunk, Guttmann Mihály varázslatos személyisége, bennünket is varázslatra késztet: megszólaltatjuk Misi bácsit.


Angi István emlékezik Guttmann Mihályra

Balkezes varázslóként bele is kezdtem. Bevonva közösségünket, jobb és tehetségesebb mágus hiányában magam igyekeztem elkövetni a műveletet Beethoven kedvelt csillogó hangköze, az emelkedő nagyterc révén. Beénekelem alapját, a Dó-t, és megkértem a jelenlévőket, hogy válaszoljanak rá a felső hangjával a Mi-vel, így: Do-Mi. Majd egyszerre velem: Do-Mi. Az összhangzás igazolta: együtt vagyunk. Ezután a zenei érzéklet és képzet egységében idéztük meg Misi bácsit oly módon, hogy az általam beénekelt Do-ra a jelenlévők csak odagondolták a Mi-t, valós megjelenését az est Nagy Meghívottjára bízva, így: Do-Misi bácsi!

Csodák csodájára, de meg inkább Tóth-Guttman Elemér, közösségünk lelkes, nélkülözhetetlen hangmérnökének önzetlen segítsége révén Misi bácsi meg is jelent a Refektóriumban kifeszített két mozivásznon az In memoriam Guttmann Mihály című film egyik részletében a Haza a magasban televíziós filmsorozatból Vig Emese szerkesztésében. Ezt követte még egy pillantás arra a filmrészletre, amely a tordaszentlászlói kórusát vezénylő Guttmann Mihály karnagyot örökítette meg.

Persze, megemlítettem azt is, hogy emlékprogramunk szerves kiegészítőjeként a Refektórium előterében műépítész fia, Guttmann Szabolcs fotomontázzsal várta a meghívottakat, akik az életképek idéző erejével megelőlegezték minden belépő számára az in memoriam bensőséges hangulatát.

A továbbiakban számos hozzászólás követte, egészítette ki és színezte egésszé az emlékezés portréját. Tanítványai, kollégái és szerető barátai emelkedtek szólásra, beleértve művészetének, munkásságának hálás tisztelőit is. Szóltak ők a szeretet hullámhosszán a részek az egészért jegyében hol játékosan, hol melankolikusan idézve az epizódokat, vagy művészeti intézményeink képviselőiként átfogó mini-jellemzésekben méltatták Misi bácsi áldásos munkásságát. Nagyon várom, hogy visszahallhassuk-láthassuk őket az estről készülendő DVD felvételen ugyancsak Tóth-Guttman Elemér jóvoltából.


A megemlékezés közönsége

Összefoglalásképpen végigkövettük Misi bácsi életútját Petrozsénytól Aradon át Kolozsvárig a Video Pontes filmjének részletén, Tabacu Marius rendezésében.

Befejezésül az est in memoriam hangulatát az adventi várakozás áhítatába örökítette át a Guttmann Mihály Pedagógus Kórus, élén karnagyukkal, Bedő Ágnessel, Liszt Ferenc Ave Maria és Kodály Zoltán Adventi ének című alkotásainak megszólaltatásával.

A magam és a Misi bácsi állandó tisztelőinek nevében hálás köszönetünket tolmácsolom Tóth-Guttman Emesének, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének, a 90 éves Misi bácsi köztünk emlékest megálmodójának, aki bizony nem kis munkával valóra váltva az álmot, mindnyájunkat bensőséges szeretettel részeltetett a mai nagyon szép és felemelő emlékest megélésének az élményében. Köszönetemet csak itt e sorok végén róhatom le, mert Emese asszony hagyományos szerénysége ott, azon esten nem engedte volna meg. Leintett volna, édesapja, Misi bácsi módjára, akiről három-négy éve, a temetése szomorúságában Zoltán fia teljes bizonyossággal mondotta: „most már ott fentről, az ő szokott huncutkás mosolyával tekint le ránk, az esemény szorgalmaskodó részvevőire”. Sejtjük mi is, hogy Szent Pálra gondolva, őt idézné: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”, és hozzátenné, „nem köszönetért tettem amit, tettem, egyszerűen megtettem…” Ám az utókor bizonyos esetekben nem tud, nem képes hálátlannak maradni. Mi magunk pedig különösen nem.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

angi istván

A cél, ami összehozott bennünket, a tisztelgés szándéka. Tisztelegni akarunk Angi István professzor úr (képünkön) 85. születésnapján, méltatni akarjuk eddigi tudományos életpályája gazdag eredményeit mi, akik diákjai voltunk, valamint a kolozsvári Református Tanárképző karon dolgozó kollégák, akik néhány évig abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanártársai is lehettünk a professzor úrnak, mindannyiunk István bácsijának.

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Mezőkeszü

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával. 

Negyedszázad komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében, s ez mérleg készítésére kötelez. Dióhéjban szeretném ismertetni egyesületünk legfontosabb tevékenységeit, eredményeit. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben tervet állítottam össze helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében.

Tenke

A Tenkei Művelődési és Honismereti Kör és a Bihar megyei község református gyülekezete kilencedik alkalommal rendezte meg május 25-én és 26-án Táj- és Honismereti Konferenciáját. A Fekete-Körös felső folyásának vidéke, ahol tíz-egynéhány Árpád-kori településen csak pár ezer magyar él ma már, igen gazdag hagyományokban, kultúrában, lelkiségben, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora – vélik a találkozósorozat kitartó szervezői.

Mezőkeszű, Református templom

Lapunk 2017. márciusi számában Életviszonyok egy mezőségi faluban címmel a szerző tömör összefoglalót írt Mezőkeszü 1940-50-es éveiről. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész azóta bővítette és újabb adalékokkal egészítette ki a mezőségi falu évtizedekkel ezelőtti életét leíró emlékiratát. Munkájából a mára lényegesen átalakult, sőt eltűntnek is mondható falukép és falusi életvitel rajzolódik ki, szerkesztőségünk ezért tartotta indokoltnak az írás folytatásos közlését, a már megjelent részek kihagyásával.

A 19. és a 20. század irodalmi szövegeinek szerkesztője és értelmezője, a szövegek társadalomtörténeti összefüggéseinek kutatója, szótárszerkesztő, lelkiismeretes könyvkiadói szakember és intézményalapító, tankönyvszerző áll előttünk.

„A magyar irodalom legelőször óvodás koromban ragadott meg, amikor román elemi iskolába járván (merthogy a magyar református elemit épp első osztályos koromban zárták be) Édesanyám magyarul írni-olvasni Petőfi Sándor és Arany János versein tanított. Aztán folytatódott és mélyült a kötődésem a székelyudvarhelyi gimnazista évek alatt, ahol jó és lelkes magyar tanáraim voltak, s persze akkor már magamtól szenvedélyes olvasó voltam. A család el is könyvelte, hogy magyar irodalom szakra megyek.”

A Tomcsa Sándor Színház segítségével immár második alkalommal rendezték meg a forradalom.ma elnevezésű, rendhagyó március 15-i megemlékezést Székelyudvarhelyen. 2016. március idusán az 1848-as forradalom kirobbanásának délelőtti eseményeit, idén forradalom.ma 2.0 néven a délutáni eseményeket elevenítették fel a szervezők.

„Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább, mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számukra, ahol könyvek és esszék helyett végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ezáltal jobb emberré is váljunk egy kicsit.”

Színházszekér jó úton a „világvégétől” hat kilométerre

Küsmöd a világ vége, onnan is hat kilométerre fekszik Siklód – így tartja a mondás. S hogy mi történik egy átlagos novemberi hétvégén az alig 300 lakosú, szinte megközelíthetetlen, ám csodaszép Hargita megyei faluban? Egy egész hadseregnyi embert megmozgató amatőr színjátszó találkozó, az immár 19. alkalommal megszervezett Az ekhós szekér nyomában nevet viselő seregszemle.

türi magyar ház

E népszokás ezeréves, pogánykori „felmenői” a téli napfordulóhoz köthető néphagyományok között keresendők, mint például a regölés volt hajdanán, amely már nem él a faluban (egyebütt sem a környékünkön), de szövegtöredékeit a gyermekmondókák hellyel-közzel még megőrizték. 

erdélyi krónika

Immár több mint egy éve, hogy elindult Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika. Visszatekintve az elmúlt 12 hónapra, elmondható, hogy a kezdeményezés nem volt eredménytelen.

I. István király 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. Nem meglepő ezek után, ha nehézségek idején ma is, közel ezer évvel az ő halála után, buzgón hozzá fohászkodunk, és templomainkban ezt énekeljük: „Hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván”.