Számos fénykép őrzi Kodály mosolygó jelenlétét a játszó-éneklő gyermekek társaságában télen-nyáron, tavasszal-ősszel mindig elégedetten. Számos írása szól a gyermekek ének és zene tanításáról, az éneklés-zenélés páratlan szépségű, határtalan boldogságáról. Óvó aforizmái is javarészt a gyermeki öröm megszerzése vagy megfosztása körül hallatják hangjukat. Nem véletlenül. Hajlamosak vagyunk axiómáját is – „a zene mindenkié” – rangsorolón áthallani: a zene elsősorban minden gyermeké.
A kettős évforduló mellett – amelyről majd később szólunk – két jeles évre emlékezünk ma a kicsinyek magyar zenetörténetében. 90 éve jelentek meg Kodály kétszólamú énekkari kompozíciói gyermekeknek, a Bicinia hungarica, és a tavaly volt 80 éve, hogy Bartók gyermekkarai is napvilágot láttak. Két zeneesztétikai, zenepedagógiai esemény, amelyeknek történelmi jelentőségét teljes mértékben igazolta az eltelt évtizedek hazai és világjáró gyakorlata egyaránt. Mert ma már keleten is nyugaton is fennhangon szólalnak meg A hegyi éjszakák, az Esti dal, a Cipósütés vagy a Huszárnóta. Kodály írja a biciniumok Ajánlásában (1927): „Ha minket akkor effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak: be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!”1
Sorsom jobb keze többször is szabadot intett ennek az örömnek a megtapasztalása felé. Zenemódszertani óralátogatás helyett drága jó tanárom, id. Márkos Albert zeneszerzőnk részéről abban a megtisztelő felkérésben részesültem, hogy négy éven át előbb mint diák, majd mint végzős diák, végül „szabadon”, mint helyettes gyakornok taníthassam a kicsiknek egyik mini-generációját első elemi osztálytól a negyedikig. Tanulva tanítottam, szó szerint osztoztam a gyermekek zenei boldogságában. Mert igenis van zenei boldogság. Mély meggyőződéssel írja Kodály: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”2 Ágoston gondolatait ébresztik Kodály szavai a Vallomásokból. A zsoltárok éneklésével kapcsolatosan mondja a lélek és az ének belső titokzatos rokonságáról: „Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek, s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt! (…) Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tüzelik lelkemet a jámborságra, mint ének nélkül – továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.”3 Ágoston révén éltem meg a Mester nagy igazát a gyermeki boldogság sorsdöntő követelményéről, arról, hogy csak a boldog gyermek válhat boldog felnőtté, és csak boldog felnőttekkel építhetünk boldog társadalmat.
Ma, jó ötven év után, sokukkal találkozom egykori elemistáim közül; ilyenkor mosolyogva emlegetik fel élményeiket a Hess páváról vagy a Rigók daláról Kodály biciniumaiból, a közös éneklés boldogságát. Olyan Kodály szerű visszaemlékezés ez „kicsiben”, mintha őt hallanám biciniumairól: „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jó dolgú lányok: hová lettetek?4
A boldog gyermekkor megidézése, pontosabban a gyermekkori boldogság keresése, az önfeledt játéköröm utáni vágy mind-mind összecseng szabadnak teremtett isteni mivoltunkkal. Az öröm, a boldogság, a játék, az istenadta szabadság szinonim jelentések a szépség tartalmával. Harmóniájukat oly szépen fejtette ki Schiller: „Az ember csak játsszék a szépséggel és csak a szépséggel játsszék. Mert, hogy végül egyszerre kimondjam: az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik. Ez a tétel, amely ebben a pillanatban talán paradoxnak látszik, nagy és mély jelentést kap, ha majd odajutottunk, hogy a kötelesség és a sors kettős komolyságára alkalmazzuk.”5
ifjú tanárai (Képek: Wikipédia)
A megidézett második évszám – 1936 – Bartóknak máig „fiatal” gyerekkaraira emlékeztet. Párhuzamos, egymást kölcsönösen erősítő-bíztató énekkari művek a kodályi biciniumok és a bartóki gyermek- és nőikarok, mert a népzenére, a zenei nevelés leghitelesebb alapjaira épülő miniatűr alkotások, és a zenei anyanyelv hiteles elsajátítását szolgálják. Bartók gyermekkórusait, akár az előzetesen már megjelent hangszeres iskoláit is, hasonlóan Kodályéhoz egy következetes pedagógiai program jegyében alkotta meg. 1908–1909-ben jelentek meg a Gyermekeknek csodaszép zongoradarabjai négy füzetben, amelyekben a szerző a hangszertanulást egybekötötte a legszebb népdalokkal való, esztétikai élményt fakasztó megismertetésével. Majd az 1931-ben komponált 44 hegedű duó, az ugyancsak népi méloszban fogant darabjaival a kamarazenélés bensőséges örömét gazdagította. És 5 évre rá megszülettek énekkari művei is a kicsik és serdülők számára egyaránt. Kodály nagy örömmel írja: „A magyar gyermek még nem tudja, hogy életére kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarnák elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap. Akiknek régi óhajtása teljesül azzal, hogy Bartók is közéjük áll.
Szólt ő már a gyermekhez, jó pár éve: zongorán, majd újabban hegedűn. E művek nélkül ma már nemigen lehet nálunk – és külföldön – zongorát vagy hegedűt tanítani, s bizony művészibb és magyarabb világot élnénk, ha zenetanítóink már régebben felismerik jelentőségüket.”6 És az akkori gazdasági-társadalmi viszonyokra hivatkozva, hozzáteszi: „De hány magyar gyermek él, különösen manapság, oly szerencsés helyzetben, hogy zongorához vagy hegedűhöz juthat?”7 A következő megállapítása sajnos, máig érvényes megállapítás, jóllehet nem, vagy nemcsak a nehéz anyagi viszonyokra, hanem az oktatás túlzottan (?) műszaki irányultságára, valamint az elburjánzó elektrotechnikai kommunikáció, a táblagépek és az okostelefonok elidegenítő özönére is vonatkoztatható: „A nagy tömeg zenétlenül nő fel, számára mindaz a kincs, amit a hangszerek irodalma rejt, hozzáférhetetlen. Ehhez az árva gyermektömeghez szól most Bartók. Sajátságos ellentmondás, de egyszersmind mély logika van abban, hogy a hangszeren játszó, szobában nőtt városi gyermekhez a magyar mezők levegőjét juttatta el – hangszeres gyermekdarabjai népzenét szólaltatnak meg –, most a zenén kívül élő gyermekvilághoz, ha népi szövegeken keresztül is, de a maga egyéni nyelvén szól. Ezt a nyelvet azonnal megérti, magáénak érzi a gyermek, különösen, ha a népi dallam levegője már átjárta akár úgy, hogy beleszületett, akár úgy, hogy belenevelték.”8
De jó lenne ezeket a párjukat ritkító zenei gyöngyszemeket kalárissá fűzni, lelki ékszerré csiszolni éneklő fiúk-lányok ajkán ma is és mindig!
Visszatérve a Schiller-idézet utolsó mondatára a „kötelesség és a sors kettős komolyságá”-ra, kiderül, hogy e kettősség jegyében keresett megoldást Kodály elsősorban az óvodában és az iskolában: „Tanügyi bácsik! – írja 1956-ban – engedjétek énekelni a gyermekeket! Hogy kik a tanügyi bácsik? Megírta Mikszáth – jó 60 éve –, megvan a hátrahagyott iratok Saját ábrázatomról című kötetében Morognak a tanügyi bácsik címen. Érdemes elolvasni. Mikszáth ugyancsak a tankönyvíró monopólium birtokosát állítja pellengérre, de vázlatát néhány vonással ki lehet egészíteni. A Tanügyi Bácsi tehetség hiányával zsarnoki hajlamot egyesít. Született igazgató, bár szerencsére nem lesz mindig azzá. Nemcsak a zenének ellensége, hanem mindennek, ami a teljes ember kifejlődéséhez, a »nil humani a me alienum«-hoz kell9. A nevelés fő eszköze a példa. Márpedig az ifjúság nem akarja a Tanügyi Bácsit példaképnek, innen a folytonos harc köztük. Azt az iskolát nem szeretik, ahol sok van belőlük. Röviden: A Tanügyi Bácsi őrt áll az iskola kapuja előtt, vigyáz, hogy oda be ne lopózzék valami, ami derű, szépség, élet, ami öröm a gyermeknek, ami kívánatossá, kedvessé teszi az iskolát. Azt hittük, a felszabadulás megszabadít a Tanügyi Bácsiktól is. Tévedtünk. Még mindig vannak, sőt Tanügyi Nénikkel szaporodtak.”10
(forrás: FORTEPAN/Kotnyek Antal adományozó)
Ugorjunk át a mába, évtizedek, sőt majd' másfél évszázad távlatából. Mert jelenünkben, 2017-ben, kétszeresen is emlékezünk, kerekszámokban: Kodály Zoltán 135 éve született és 50 éve halt meg. A fenti sorokba foglalt nagyon is töredékes mementó ziláltságában is a távlatokat feszegeti. Hát igen, van tennivaló, nem is kevés, mára is holnapra is.
A „kibontott hajjal” közeledő ősz – hogy Radnótit parafrázáljuk – meghozza gyümölcsét, sőt megelőlegezi még a távlatokat is e kettős évforduló igézetében itthon is külhonban is egyaránt. Kolozsváron Kodály rá ragyogó közössége, a gyermekénekkarok lelkes vezetőikkel köszöntik majd októberben a mestert, amelyre idejében mozgósítjuk zeneszerető városunk apraját-nagyját. A részleteket, a meglepetések titkait persze, csak egy sóhajtásnyira árulom el, a bárcsak mindennap lenne vasárnap analógiájára: bárcsak minden év lenne olyan serkentő a zenei szépségekben megújulni, mint a kerek évfordulós évek.
Jegyzetek
1 Kodály Zoltán Bicinia Hungarica. Ajánlás (1937), in: Visszatekintés I, Id. kiad. 64
2 Kodály Zoltán, Mire való a zenei önképzőkör, (1944) In: Visszatekintés I., Id. kiad. 154
3 Szent Ágoston Vallomásai, fordította: Dr. Vass József, Szent István Társulat Budapest 1995, 287
4 Kodály Zoltán, Bicinia Hungarica. Ajánlás, in:, Id. mű, 64
5 Schiller Válogatott esztétikai írásai, Magyar Helikon , Budapest 1960, 221.
6 Kodály Zoltán, Bartók Béla Gyermekkarai, Visszatekintés II., Zeneműkiadó, Budapest 1964, 441
7 Uo.
8 Uo.
9 Vö. Terentius jeles mondásával: nil humani a me alienum esse puto: semmi emberi dolog nem idegen tőlem, In: https://dictzone.com/latin-magyar-szotar/nil%20humani%20a%20me%20alienu… letöltve: 2017 jun.2, 20:48
10 Tanügyi bácsik engedjétek énekelni a gyermekeket! In: Visszatekintés I., Id. kiad. 1964, 304
