„A teljes küldöttség egyetlen hatalmas különgéppel repült Los Angelesbe. Előtte a szokásos protokoll, fényképek, nyilvános köszönet Ceaușescu elvtársnak és a pártnak a kitűnő felkészülési körülményekért, hasonló szövegelések. Az ismerős arcok, sportolók, edzők mellett rengeteg, korábban soha nem látott alak, szekuritátésok minden lépésre. Kicsik voltunk, tudatlanok, de azért érzékeltük, mennyire ellenőrzés alatt tartanak bennünket. Túl sokat azonban nem foglalkoztunk vele, bennünket kizárólag a torna, az eredmények érdekeltek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy amikor utolsóként ültem fel a gépre, azt mondtam magamban: aki utolsóként száll fel, hazatéréskor elsőként száll majd le.”
Így emlékezik Szabó Kati, a Los Angeles-i olimpia négyszeres bajnoka és egyszeres ezüstérmese, ama ötfős elitklub egyik tagja – Keleti Ágnes mellett még egy magyar –, akik egyetlen olimpián négy aranyérmet szereztek. Hogy a küszöbön álló tokiói olimpián bővül-e a kör, aligha lehet megjósolni, legfeljebb annyit lehet megállapítani, hogy épp a legutóbbi, politikai bojkottok által nem sújtott olimpián csatlakozott az amerikai tornász, Simone Biles az exkluzív társasághoz.
Mert anélkül, hogy bármiben is csorbítanánk az immár 53 esztendős, zágoni születésű tornásznő érdemeit, a történelmi hűség megköveteli annak megemlítését, hogy az 1984-es olimpián bizony korántsem volt teljes a mezőny. A XXIII. Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát 1977-ben ítélték oda Los Angelesnek, mint egyetlen jelentkezőnek. A többieket elsősorban az riasztotta el a pályázástól, hogy időközben egyértelművé vált: egy évvel korábban, 1976-ban Montreal nagyon költséges, súlyosan veszteséges játékokat rendezett. Csak a kaliforniai metropolisz csapata nem bátortalanodott el, igaz, a szervezők a montreali tapasztalatokból okulva menet közben alaposan átrajzolták az amúgy is jelentős mértékben magánvállalkozásként tervezett, piaci alapú játékok finanszírozási terveit.
Ezzel párhuzamosan az olimpiai mozgalom környékén egyre jegesebb szelek kezdtek fújni. Afganisztán 1979-es szovjet lerohanása miatt a nyugati államok jelentős része – élükön természetesen az Egyesült Államokkal – bojkottálta az 1980-as moszkvai játékokat. A szovjetunióbeli küzdőtereken mindössze 81 ország sportolói vonultak fel, s bár a csonka olimpia a szocialista tábor nagy fölényét, a kommunista eszme páratlan diadalát hozta, benne volt a pakliban, hogy a szovjetek a Los Angelestől való távolmaradással is igyekeznek majd revansot venni. Hosszas tárgyalások, végeláthatatlan demagóg szólamok, ködösítések és halasztgatások után „papírforma” eredmény született: arra való hivatkozással, hogy az amerikaiak nem képesek garantálni a küldöttségek tagjainak biztonságát, a kommunista blokk országai a Nagy Testvér által meghirdetett bojkott mellett sorakoztak fel. A szovjetek az utolsó pillanatban, 1984. május 7-én jelentették be a döntésüket, amelyhez a következő napokban a világ egyre több, a Szovjetunió befolyásolási övezetéhez tartozó országa csatlakozott. Az utolsók között Magyarország is, ahol május 16-án jelentették be a döntést, épp azon a napon, amelyen a magyar női kosárlabda-válogatott Havannában kivívta az olimpiai szereplés jogát.
Mindössze két ideológiai „dezertőr” akadt: Jugoszlávia és Románia. A külön utasságról szóló határozat meghozatalában Nicolae Ceaușescu kitűnő alkalmat látott a Szovjetuniótól való függetlenségének bizonyítására, valamint arra, hogy megerősítse az Egyesült Államokkal folytatott, a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megszerzése ügyében zajló tárgyalási pozícióit. A szocialista bojkott ellenére a Ronald Reagan elnök által megnyitott olimpia 221 aranyérmére 140 ország 6829 sportolója jelentkezett be. A szervezők természetesen alaposan rájátszottak a legfüggetlenkedőbb kelet-európai ország jelenlétére, a megnyitó ünnepségen felvonuló román csapatot állva tapsolta az Olimpiai-stadion 90 ezres közönsége.
A versenypályákon is hasonlóan széles körű elismertség övezte Románia sportolóinak szereplését. Az egyetlen kivételt a tornaversenyek jelentették, ahol az Egyesült Államok csapata soha vissza nem térő lehetőséget látott arra, hogy a szovjet válogatott távollétében átvegye a sportág vezető helyét. De a román válogatott is hasonlóban reménykedett, amely az 1979-es Fort Worth-i világbajnokságot leszámítva mindig a szovjet válogatott árnyékában volt kénytelen senyvedni a királykategóriát jelentő csapatversenyben.
A futószalag egyetlen pillanatra sem állt meg. Az 1983-as ünnepnapokat, Szabó Kati talajon szerzett aranyérmét hozó budapesti világbajnokságot követően az út egyenesen Dévára vezetett, kezdődött minden újra vakációzás, pihenés nélkül. Törölni, új lapot nyitni, hangzott Adrian Stan, a felemáskorlátért felelős edző mondása, amelyet az akkori tornászberkekben többet emlegettek, mint a Tízparancsolat bármelyikét. Persze mindenki szerette volna kicsit még élvezni a rivaldafényt, de elölről kellett kezdeni mindent.
Hiába, nyakukon volt az olimpia, ahol két nagy rivális készült hát a világ tetejére: Románia és az Egyesült Államok. Utóbbi szakmai vezetői az 1981-es „disszidensek”, a román tornásziskola megteremtői, Nadia Comăneci felfedezői – Károlyi Béla és Márta, valamint a koreográfus Pozsár Géza –, ami kétségtelenül kölcsönzött a versenynek némi pluszpikantériát.
„Az edzőterem messze volt az olimpiai falutól, a két helyszín között több mint egy órát kellett buszoznunk. Bár valamennyi csapat edzésideje percre be volt osztva, egy alkalommal mégis a teremben találtuk Bélát, egy lánnyal dolgozott, később tudtam meg, hogy ő volt Mary Lou Retton. Láttam, hogy Béla figyelt a szeme sarkából, intett, megpróbált jelezni, magyarul szólt hozzám, amint hallótávolságba kerültünk. Így adta a tudtomra, hogy menjek a vécére, mindjárt jön utánam egy amerikai tornászlány. Nem volt könnyű vállalkozás, hiszen a küldöttség tagjain kívül senkivel sem szabadott szóba állnunk a teremben, a ránk állított szekus is folyamatosan a nyomunkban volt, még a vécé ajtajáig is elkísért. Ennek ellenére, amikor a szekus odébb ment, gyorsan kikérezkedtem a mosdóba. Valóban utánam jött egy lány, és egy borítékot adott át. Pénz volt benne, már nem emlékszem, mekkora összeg, de jól jött, hiszen az olimpia teljes időtartamára 60 dollárnyi költőpénz kaptunk, plusz még volt 100 dollárom, amit a szüleim szereztek valahonnan az elutazás előtt. A borítékot a tornadresszem alatt rejtegettem, míg valahogy be tudtam csempészni a táskámba. Később meg is köszöntem Bélának.”
A verseny közeledte nem nyomasztotta különösebben, mesélte Kati, annyira felkészültnek érezte magát, hogy behunyt szemmel is képes lett volna elvégezni a gyakorlatait. Arra meg végképp nem gondolt, hogy bármelyik amerikai tornász legyőzheti őt. A csapatverseny azonban nem egészen az elképzelések szerint alakult. Lavinia Agache fekete napja volt, valamennyi szeren hibázott, s mivel közvetlenül utána következett, Katinak kellett folyamatosan visszarángatnia a csapatot a rontott gyakorlatok árnyékából. Mert a bírók bizony többnyire az előző, 9,30–9,40-es jegyből kiindulva pontoztak, így aztán tökéleteshez közelítő gyakorlatra volt szükség, hogy valamennyire törölni lehessen az agyakból az előző képet. Katinak tízes körül kellett teljesítenie, hogy 9,90-et kapjon, de rendre megcsinálta, a román válogatott pedig ilyen körülmények között is megnyerte a csapatversenyt.
Az egyéni összetett verseny természetesen a nulláról indult, már persze ha nem számoljuk azt az azonosíthatatlan szubjektivitást, ami a csapatverseny alatt a tornászok formája és gyakorlatai láttán szokott felhalmozódni a pontozókban. Úgy tűnt, Kati szilárd alapokról indul: a felemáskorlátot leszámítva senki sem rendelkezett nagyobb anyagerősségű gyakorlatokkal, a csapatverseny során pedig egyértelműen jó formáról, mentális stabilitásról tett tanúbizonyságot. Mintegy üzenve a bíráknak, a világnak, hogy ez az ő olimpiája.
Gerendán kezdett, azon a szeren, amelyet a leginkább szeretett, és amely mindig a legfőbb erősségének számított. A másik csoportba sorolt amerikai Mary Lou Retton felemáskorláton. Egymás produkcióját nem nagyon láthatták, csak a hatalmas eredményjelzőn tájékozódhattak az állásról. A gerenda rendben volt, sőt, nagyon rendben, a talaj is, az ugrással sem volt különösebb baj, igaz, közben Mary Lou is képtelen volt hibázni. A közönség szűnni nem akaró szurkolása közepette a két versenyző közel azonos pontszámmal indult az utolsó szercseréhez. Kész építészeti csoda, hogy a Retton gyakorlatait megelőző hangrobbanásoktól nem omlott a fejükre a terem. „Korábban sosem zavart a lelátó zaja, elvoltam a magam dolgával, csak a gyakorlatokra koncentráltam. Los Angelesben azonban ezt nem lehetett megvalósítani, semmihez sem fogható, amolyan igazi amerikai hangzavarkeltés zajlott. Ma is itt a fülemben az a pokoli zaj...”
Elég lesz-e vajon Kati ötezrednyi előnye? Ez volt a kérdés, amikor az utolsó szerhez vonultak a versenyzők. A finálé ugyanis épp fordított helyzetet hozott: Mary Lou a legerősebb szerén, ugrásban zárt, Kati pedig felemáskorláton. A zágoni lányt szólították előbb, a gyakorlattal nem is volt különösebb baj, a leszállást azonban apró visszatipegés követte, jött is a menetrendszerű egytizednyi levonás, a 9,90-es jegy. Mary Lou viszont mindkét ugrásába úgy beleállt, mintha ragasztóba lépett volna. Károlyi Béla pedig csinálta a fesztivált, gerjesztette a hangulatot, akkor már nem „ismerte” Katit, a terem pedig szinte felrobbant. Kati tudta, hogy Mary Lou ugrásai tökéletes kivitelezés esetén tízest érnek, és bár ellenfele korábbi gyakorlatait nem látta, érezte, hogy Rettonnek áll a zászló. És jöttek is a jegyek: mindkettő tízes! Retton öt ezreddel megelőzte Szabó Katit.
„Elviselhetetlennek éreztem azt az öt ezredet. Inkább vert volna meg fölényesen, ha már jobb volt. Mert lehet, hogy valóban jobb volt azon a napon. Én mindent beleadtam, nem volt miért szemrehányást tennem magamnak, mégsem tudtam elfogadni az ezüstöt. Pedig a sport veszíteni is megtanított, korábban is, később is sokszor tudtam őszintén örülni egy-egy bronzéremnek. Ezt az ezüstöt viszont azóta sem tudom lenyelni, a gombóc ma is a torkomban van...”
Az eredményhirdetés és éremosztás után alig várta, hogy visszaérjenek az olimpiai faluba. Fogta az ezüstérmet, szobatársa, Cristina Grigoraș legnagyobb megrökönyödésére bevágta az ágy alá, és csak a hazaindulás előtti csomagoláskor halászta elő. Látni sem bírta. Másnap Cristinát másik szobába költöztették, hadd füstölögje ki magából a csalódást Kati.
egyértelműsítette: számolni kell vele az olimpián.
Képek: Szabó Kati családi gyűjteménye
A szerenkénti döntők előtt nem ő számított az első számú favoritnak, mégiscsak Mary Lou Retton volt az egyéni összetett olimpiai bajnoka, ami ki nem mondott előnyt szokott kölcsönözni. Kati viszont meg akarta mutatni. Elsősorban saját magának. Tüzet okádott, hegyeket morzsolt szét. Kezdésként közvetlen csatát vívott ugrásban Mary Louval, de nem nézte ellenfele gyakorlatait. Két tökéletes ugrást, tökéletes érkezést produkált. És megverte az amerikai lányt! Innentől kezdve pedig már végképp senki sem állhatott az útjába. Felemáskorláton nem volt döntős, kicsit kifújhatta magát. A gerendagyakorlatot álmából felébresztve is tudta, nyitott szemmel és egekig érő adrenalinszinttel pláne. Csapattársa, Simona Păuca vele azonos pontszámot ért el, nem is igazán értette, hogyan, de végül is nem számított, legfeljebb annyi történt, hogy ketten álltak fel a dobogó legmagasabb fokára.
A hangosbemondó a talajgyakorlat megkezdéséhez szólította. Nagy levegőt vett, a pontozók asztalánál kigyúló, a gyakorlat megkezdését engedélyező zöld lámpácska felvillanására várt. Utolsó olimpiai fellépése következett, még másfél perc, és kész, vége.
És ekkor elsötétedett a terem. A biztonsági emberek és Adrian Goreac edző szempillantás alatt mellette teremtek, olyan szorosan vették körül, hogy mozdulni sem bírt. Pedig bizony kellett volna, hiszen fennállt a veszély, hogy a mozdulatlanságban kihűlnek az izmai. Nem lehetett tudni, mi történt a világítással, azt sem, mennyi ideig tart az áramszünet, Kati mégsem érzett pánikot. Közel negyedóra elteltével gyúltak ki újra a fények, a nemzetközi szövetség elnöke pedig személyesen ment oda hozzá, hogy megkérdezze: igényt tart-e pluszbemelegítésre? Nem, nincs szüksége rá, válaszolta, aztán tökéletes tartással vonult a szőnyegre. Felcsendült a kolozsvári származású koreográfus, Valer Puia által választott Gershwin-zene, a közönség máris zsebben volt, éljenzett, végigtapsolta a gyakorlatot. A nap az olimpia királynőjét ünnepelte, aki egyetlen délután három aranyérmet szerzett.
„Már-már kezdtem megszokni, hogy mindegyre a dobogó legmagasabb fokán állok. Az olimpiai faluban mindenki gratulált, velem akart fotózkodni, szegény szekusnak nagyon nehézzé vált az élete, csak úgy kapkodta a fejét a körülöttem zajló népszerűséghullámok láttán. A folytatás is álomszerű volt, meghívások tömegének kellett eleget tennünk, Disneylandbe vittek bennünket, a Universal Studiosba, ahol egy film forgatásába is beleleshettünk. A Levi’s cégtől pedig minden aranyérem után egy-egy aranygombokkal díszített farmernadrágot kaptam ajándékba. Már nem is tudom, kinek ajándékoztam belőlük.”
Az Otopeni reptéren a példátlan eredménysorral, 53 éremmel hazatérő 127 fős román küldöttséget szállító repülőgép lépcsőjén Szabó Kati jelent meg elsőként. Nyakában négy aranyérem mellett egy ezüst húzta meg magát szerényen.
