Pierre de Coubertin és a művészeti versenyek

Pierre de Coubertin olyan vonatkozású szerepére és jelentőségére szeretnék kitérni, amelyet talán kevésbé ismer az olimpia iránt érdeklődő, inkább csak az újságírói szólamokkal találkozó közvélemény. Ebben az esetben is nehéz helyzetben van a kutató, hiszen az utóbbi évtizedekben jelentősen felerősödött az olimpiai játékok iránti érdeklődés, az olimpia a föld lakóinak millióit, de mondhatjuk milliárdjait érdeklő kérdéssé vált. De elmondhatjuk azt is, hogy az utóbbi évtizedekben az olimpiakutatás társadalmi, tudományos hátterére is nagyobb gondot fordított a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB). Ezen belül is Juan Antonio Samaranch elnökségének kezdete (1980) számíthat mérföldkőnek. Erre az időszakra esett a mozgalom 100. évfordulója, 1994-ben a NOB megalapításának, illetve 1996-ban az első játékok megrendezésének centenáriumi ünnepségsorozata. Erre az alkalomra számos kiadványt jelentetett meg a NOB, konferenciasorozatokat szervezett, és nem utolsósorban nem kis összeg ráfordításával megnyitották az impozáns lausanne-i olimpiai múzeum épületét és gazdag kiállításanyagát is. Erre az alkalomra megjelentetett számos új kiadvány témája volt Pierre de Coubertin életútja, tevékenysége, és ismételten kiadták emlékiratait is. Mindezt több nyelven is publikálták, így valóban sokan megismerhették tevékenységét, annak több esetben nemcsak dicsőítő, hanem néhány esetben kritikai elemzése révén is.

Jacques Rogge elnöksége idején, a 2010-es évek fordulóján került előtérbe Coubertin művészetekkel kapcsolatos munkássága. Előbb 2008-ban Norbert Müller és Christian Wacker szerkesztésében jelent meg Pierre de Coubertin és a művészetek című kiadvány, majd 2011-ben az ausztrál Richard Stanton foglalta össze Az elfelejtett olimpiai művészeti versenyek című munkájában a témával kapcsolatos tényeket, cáfolta meg az esetleges tévhiteket. Az internet segítségével pedig a család egyik leszármazottja, Geoffroy de Navacelle de Coubertin segítségével pillanthatunk be a család művészetekkel kapcsolatos tevékenységébe.

Bevezetőmben röviden a Coubertin családjának művészetekkel kapcsolatos előzményeiről szólnék. A családfa szerint Pierre Fredy 1477-ben kapott nemesi jogot XI. Lajos francia uralkodótól, aki a címmel a Párizs nyugati részén lévő Vallée de Chevreuse kastély birtokosa is lett. Egyik leszármazottja 1577-ben vette fel a Fredy de Coubertin nevet, átépítette a kastélyt is, amely ezután a családi birtok központjává vált. (Jelenleg a Coubertin alapítvány székhelye, ahol évente számos kiállítást rendeznek.) A család a továbbiakban számos ismert személyiséget adott a francia politikai, gazdasági és művészeti életnek. Az első ismert művész, a grafikus Julien Pierre Bonaventure Frédy de Coubertin 1822-ben született, több grafikai művet hagyott hátra, többek között megrajzolta önarcképét is. Az ő fia, Charles Louis Frédy Baron de Coubertin vált a család legismertebb művészévé. A kiváló festő 24 és 65 éves kora között körülbelül 170 ismert művét 18 szalonban állította ki, amely alapján megkapta a legmagasabb francia kitüntetéseket is. Impresszionista hatású képein az árnyalatok, a fény és az árnyék játéka dominál. Elsősorban fiatal korában sokat utazott, kedvenc témái közé tartozott a tájképfestés. A Közel-Kelet, Franciaország és Itália tájai vonzották leginkább, de ismertek történeti témájú festményei és templomi freskói is. 1846-ban kötött házasságot a normandiai arisztokrata család leszármazottjával, Marie Marcelle de Crisenoy-al, aki révén majd erősen kötődött a normandiai táj szépségeihez. Felesége révén került a család birtokába az egyébként – a francia átlaghoz képest – kisméretű 16. századi kastély Mirville-ben. Ez a kastély lett később gyermekeik kedves emléke, különösen Pierre de Coubertin emlékezett vissza mindig szívesen a Mirville-ben töltött gyermek­évekre. Coubertin édesanyja is ismert volt művészetszeretetétől, tengert ábrázoló festményeket készített, zongorázott, görögül és latinul olvasott, és elkötelezett katolikus felfogása mellett a lovaglás és a vívás is kedvelt tevékenysége volt. Az ő hatására festett férje a továbbiakban templomi freskókat is, majd többek között IX. Pius pápa kérésére vallási ihletettségű képeket. Több ezek közül jelenleg a vatikáni múzeumban található. Gyermekeit több képen is megörökítette.

A házasságból négy gyermek született – a családfa ugyan csak hármat mutat –, Paul, aki a birtokot örökölte és ismert volt művészetszeretetéről, verseket is írt, az életét azonban tragikusan befolyásolta felesége balesetben való elvesztése, majd az első világháború eseményei. Lánya, Marie Marcelle örökölte az ő és talán nagyapja tehetségét, és vált később ismert festővé.

Albert, a katonai pályát választotta, róla több adat nem ismert, az egyetlen leánygyermekük, Marie-Marcelle diplomatafeleségként élte életét. Az ő utódai Navacelle néven képviselik a Coubertin családot napjainkban, és ő az, aki hobbicsillagászként kiváló természettudományos képességekkel rendelkezett, de ismert volt sportszeretetéről is, többek között rendszeresen lovagolt.

A család negyedik, legkisebb gyermekeként született 1863. január 1-jén Pierre de Coubertin.

Az ő munkásságának a bemutatása előtt néhány szó erejéig érdemes azonban kitérni unokahúga (Paul bátyjának a lánya) munkásságára is. Marie Marcelle de Coubertin (1889–1978) a 20. század elismert francia festőnője lett, hosszú élete alatt a francia poszt­impresszionista irányzat képviselőjeként leginkább tájképeket és csendéleteket festett. Az ő művészi pályája adta az alapot a Coubertin Művészeti Alapítvány létrehozásához, amelynek ötletadója testvére, Yvonne de Coubertin volt.

Pierre de Coubertin életét tehát érthetően alapvetően befolyásolta a művészetszeretet, szívesen rajzolt, néhány grafikai művét ismeri az olimpiatörténeti kutatás.

A művészetek olimpiai programba kerülése mindig dédelgetett álma volt, első konkrét lépésére azonban az 1906-os párizsi olimpiai kongresszusig kellett várni. Az ebben az évben a görögök javaslatára megrendezett ún. köztes olimpia adta a végső lökést ugyanis elhatározásához.

Az ókori olimpiák művészeti hagyományai mindig is lelkesedéssel töltötték el, többször hangoztatta a „kalokagathia” eszmeiségének a modern korba való átültetését. Már 1904-ben a következőket írta: „Most elérkezett a pillanat, amikor egy új korszakban lépünk és célunk az eredeti olimpiai játékok szépségének visszaállítása. Az (ókori) olümpiák fénykorában… a szépművészetek harmóniában álltak az olimpiai játékokkal, hogy annak fényét emeljék. Ez ismét valósággá fog válni.”

Az athéni „nem hivatalos” olimpiát 1906. április 22. és május 6. között rendezték meg. Coubertin ezen nem vett részt, nem értett egyet az időponttal, ő ragaszkodott a négyéves ciklusokhoz, tehát véleménye szerint 1904 után csak 1908 lehetett a következő játékok időpontja. Azt azonban felismerte, hogy az olimpiai játékok rendezése a világkiállítások kapcsán 1900 és 1904 után válságba került, s az antik „olümpiai” hagyományok talán segítenek majd a modern olimpiák „sportos” arculatának visszaállításában. Ezért ugyan nem utazott el Athénba, de nem is kritizálta a görögök tevékenységét. Jó diplomáciai érzékét mutatta, hogy azt az egyet nem értő véleményét sem hangoztatta, amelyet a görögök vetettek fel 1906-ban, tudniillik, hogy mindig Athénben legyenek az olimpiai játékok.

Coubertin 1906. május 23. és 25. között a párizsi Comédie Française and Touring Club épületeibe hívta össze az olimpiai kongresszust, amelyen bejelentette a művészeti versenyek programba vételének a javaslatát.

Korábban a részvételre hívó április 2-i körlevelében az alábbi indokokkal hívta elsősorban a művészeket a kongresszuson való megjelenésre: A konferencia célja szándéka szerint: „Eljönni és tanulmányozni, hogy milyen mértékében és milyen módon lehet a művészetet és az irodalmat a modernkori olimpiák részévé tenni.” Kezdeményezését több NOB-tag is támogatta (olasz, cseh, angol, svéd, norvég), ők próbálták megnyerni honfitársaikat a kezdeményezés támogatására, illetve a kongresszuson való részvételre.

Voltak azonban ellenzők is, többek között a svéd írónő, Selma Lagerlöf – az első női irodalmi Nobel-díjas (1909) – is elutasító választ küldött.

Coubertin a kongresszus alatt többször hangoztatta a művészetek jogosultságát a játékokon, hivatkozott az ókori hagyományokra, többször ismételte azon véleményét, hogy a művészeti versenyek egy kulturális keretet jelentenének, és a sportversenyek önmagukban csak az egyes sportágak „világbajnokságai lennének”. (Meg kell jegyezni, hogy ekkor a megnyitó és záró ünnepségek megtartása, műsora még nem volt az olimpiai program része, 1908-ban Londonban is csak a delegációk bevonulása, és az üdvözlő beszédek jelentették a játékok hivatalos kezdetét.)

A kongresszuson többször is hozzászólt, hosszan érvelt javaslata mellett, többek között a következőket mondta: „Ha egyetlen nézőpontból kéne meghatározni a művészetet, az oktatásban betöltött szerepe alapján, azt mondanám, hogy mindenekfelett a szépség érzete áll (…) felébreszteni a szépség érzetét az ifjú elmékben hozzájárul az egyén életének szebbé tételéhez és a társadalmi élet tökéletesítéséhez.” Majd hozzátette: „Az (ókori) olümpiák ragyogása idején… az irodalom és művészet, harmonikusan vegyítve a sporttal, biztosította az Olümpiai játékok nagyságát. Ennek igaznak kellene lennie a jövőre is.” A kongresszuson – amelyet egy nagyszabású gálaműsor vezetett be –, körülbelül 30 művész vett részt, akik végül támogatták a javaslatot. Meg kell jegyezni, hogy Coubertin a konferencia megrendezésére saját vagyonából nem jelentéktelen összeget áldozott.

A javaslat szerint öt művészeti ág – építészet, szobrászat, festészet, zene és irodalom – került volna a játékok programjára, Coubertin megfogalmazása szerint ez lett volna a „múzsák pentathlonja”.

Coubertin már a negyedik, 1908-as olimpia (előbb Róma, majd London) programjára szerette volna tűzni a művészeti versenyeket, azonban javaslatát a szervezőbizottság nem támogatta. Londonban elsősorban az idő rövidségére hivatkoztak, arra, hogy a meghirdetésre álló idő nem elegendő a magas művészi színvonalú munkák elkészítéséhez. Coubertin azonban nem adta fel, 1909-ben Berlinben, majd az 1910-es luxemburgi NOB-ülésen is előterjesztette javaslatát. Végül 1910-ben a NOB-tagok megszavazták a javaslatot, és azt, hogy az 1912-es stockholmi olimpián már meg is rendezik a „versenyt” a korábban említett öt kategóriában.

A svéd NOB-tag, Victor Balck – akinek nagy szerepe volt a stockholmi olimpia létrejöttében – már 1910-ben jelezte Coubertinnek, hogy a stockholmi olimpia szervezőbizottsága nem támogatja – de legalábbis bizonytalan a kérdésben – a művészeti versenyek megrendezését. Coubertin reakciója rövid és lakonikus volt: a művészeti versenyek megtartása eldöntött tény, s akkor is a program része lesz, ha a szervezők a bevezetésével nem értenek egyet.

A játékok rendezésének anyagi feltételeit azonban az olimpiai szervezőbizottság volt hivatva előteremteni, így a NOB elnöke nem hagyhatta figyelmen kívül a svéd szervezőbizottság véleményét.

Igyekezett azonban minden diplomáciai eszközt bevetni, ékesszólásával meggyőzni a kétkedőket, sőt a gyakorlatban is tett konkrét lépéseket. 1910-ben és 1911-ben Párizsban próbaképpen építészeti pályázatot hirdetett, felmérve a jelentkezők számát és munkájuk színvonalát. Az a terv is szeme előtt lebegett, hogy Lausanne-ban, a NOB székhelyén, a Genfi-tó partján épüljön meg egy olimpiai központ, stadionnal, sportpályákkal, múzeummal, így Lausanne-t, a NOB székhelyét a „gyakorlati” sportélet fellegvárává is lehetett volna varázsolni.

A művészeti versenyek olimpiai programra kerülésének gyakorlati lépései 1912 januárjától gyorsultak fel. A stockholmi olimpia szervezőbizottsága körleveleket küldött ki a svéd művészeti életet reprezentáló társaságokhoz, bizottságokhoz, civil szervezetekhez, hogy mondják el véleményüket, foglaljanak állást a művészeti, szellemi versenyek megtartása ügyében. A svéd művészeti intézményeket (Swedish Art Institutions and Associations) tömörítő társaság – elismerve a NOB jószándékát – csak az építészeti versenyt tartotta alkalmasnak arra, hogy az olimpiai program része legyen. Azon a kérdésen „elmélkedtek” válaszukban, hogy a másik négy művészeti ágban a művészeti szempontok lesznek-e elsődlegesek, vagy a „megrendelő NOB” csupán „illusztrációt” vár a művészektől, sőt talán azt is feltételezi például a szobrászatban és a festészetben, hogy a művészek teljesen tisztában vannak a sportági technikai elemeivel. Felvetették egy kiállítás megrendezésének a lehetőségét is.

Hasonlóan nyilatkozott, hasonlóan indokolta „hezitálását” a Svéd Művészeti Társaság (Swedish Society of Arts) is. Azt is hozzátéve, hogy csak az építészeti verseny hozhat „gyakorlati” hasznot a jövő számára. Azt a véleményt képviselték, miszerint a másik négy művészeti ágban teljesen „céltalan” egy ilyen verseny megrendezése.

A Svéd Királyi Művészeti Akadémia tisztán nemleges választ adott, azzal az indokkal, hogy a modern kori olimpiai játékok sportversenyei és a művészeti versenyek nem összeegyeztethetők, és gyakorlati megvalósításuk is lehetetlen. Nem látják a minőségi megrendezés (pl. a helyszín biztosítása) anyagi fedezetét sem.

A Svéd Műszaki Társaság (Section for Architecture of Swedish Technological Society) üdvözölte az építészeti versenyt, hangoztatva ugyan azt a tényt, hogy véleményük szerint a nagy „befektetés” valószínűleg kis eredménnyel járna. Abban a kérdésben, hogy „verseny” vagy „kiállítás” legyen-e, úgy nyilatkoztak, hogy az olimpiai program összeállítói döntsék el, melyik illik jobban az elképzeléseikbe.

A művészeket tömörítő szervezetek véleménye megoszlott, a Svéd Művészek Társasága (Artists Union) mindkét megoldást – verseny, kiállítás – elutasította, a rivális szervezet (Artists Association) viszont egy kiállítás megrendezését jó kezdeményezésnek tartotta. A Szabad Művészek Társasága (Free Artists) üdvözölte azt a törekvést, hogy ráirányítsák a művészek figyelmét a sport–egészség–szépség témákra, de ők is csak egy „kiállítás” megrendezését javasolták a szervezőknek.

A vélemények hatására a Svéd Olimpiai Bizottság 1912. február 6-i ülésén levette a programról a művészeti versenyek meghirdetését. Tartalékba helyezett azonban 5000 francia franknak megfelelő összeget, hogy amennyiben a NOB vezetése mégis a megszervezés mellett döntene, álljon rendelkezésre egy bizonyos anyagi fedezet. A NOB Pierre de Coubertin javaslatára azonban megerősítette szándékát a rendezést illetően, és az alábbi feltételek szerint meg is hirdette a művészeti versenyt:

1. Öt kategóriában lehetett nevezni: építészet, festészet, szobrászat, zene és irodalom.

2. Pályaműveknek korábban nem publikáltnak, kiállítottnak, bemutatottnak és közvetlen sport témájúaknak kellett lenniük.

3. A győztesek és helyezettek olimpiai érmeket kapnak. A győztes, érmes műveket kiállítják és bemutatják az olimpiai játékok ideje alatt.

4. A pályaműveknek be kell érkezniük 1912. március 1-ig.

5. Nincs méretnagyság- vagy oldalszámhatár, de a pályázó szobrok maximum 80 centiméter magasságúak lehetnek.

6. Valamint minden további információért a NOB elnökéhez lehet fordulni.

Az V. olimpiai játékokat 1912. május 5. és július 27. között rendezték meg a svéd fővárosban, Stockholmban. A szervező bizottság elnöke az a Sigfrid Edström volt, aki később a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, majd a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki pozícióját is betöltötte. A nem nagy számú beérkezett művészeti pályaműveket külön erre a célra alakult bizottságok értékelték. A művek értékelése a NOB párizsi irodájában történt, onnan szállították át a díjazott alkotásokat az olimpia helyszínére.

Az eredmények

Építészet kategóriában Eugène-Édouard Monod és Alphonse Laverrière lett az első, Egy modern stadion épületének terve című alkotásával. Monod és Laverrière elkészítették egy „állandó” olimpiai létesítmény tervét is, amely a Genfi-tó partján, Lausanne-ban létesült volna meg – így elmondható, hogy munkásságuk igazán közel állt Coubertinéhez. A többi érmet nem osztották ki.

A szobrászat kategóriájában az első helyezést Walter Winans egyesült államokbeli sportoló-művész nyerte Amerikai ügető című szobrával. Winans a korszakra jellemző igazi „all-round”, azaz igen sokoldalú sportoló volt, olimpiai aranyérmes lett lövészetben, kiváló szobrász volt és lövészet témakörben tíz könyvet is publikált. 1908-ban futóvadlövészetben lett aranyérmes, 1912-ben Stockholmban pedig az amerikai futóvadlövő csapattal lett ezüstérmes. Winans amerikai szülők gyermekeként született 1852-ben Szentpétervárott, 18 éves korában költözött Angliába, de hosszabb ideig élt az Egyesült Államokban is. Nem sokkal győzelme után 1920-ban hunyt el. Az ezüstérmet a francia Georges Dubois-nak ítélte a zsűri Modell egy modern stadion bejáratánál című művéért. Bronzérmet nem osztottak.

Festészetben Carlo (több forrásban Gio­vanni) Pellegrini kapta az aranyérmet Téli sportok című művéért. A többi érmet ebben a kategóriában sem adták ki.

Zene kategóriában az olasz Riccardo Barthelemy kapta az aranyérmet Olimpai győzelmi himnusz (Olympic Triumphal March) című szerzeményéért. Barthelemy korának tehetséges zeneszerzője és zongoristája volt, de leginkább Enrico Caruso zongorakísérőjeként ismerte meg nevét a zeneszerető közvélemény. További érmeket ebben a kategóriában sem osztottak ki.

És végül jöjjön az irodalom kategória. A bizonytalan források szerint három pályamű érkezett, és csak az aranyérmet a zsűri az Óda a sporthoz című versért ítélte oda a két szerzőnek, Georges Hohrodnak és Martin Eschbachnak. Utólag derült ki, hogy a két név álnév csupán, és a szerző maga Pierre de Coubertin. A vers születésének körülményei a mai napig tisztázatlanok.

A művészeti versenyeket 1948-ig, a második londoni olimpiáig hirdették meg a következő olimpiákon is, bár tartalmukról, művészeti értékükről tovább folytatódtak a viták. Nagyon szép magyar eredmények is születtek, erről egy másik alkalommal fogunk olvasni. Rövid írásomban a kezdeteket, ­Pierre de Coubertin állhatatos álláspontját, és a meghirdetést megelőző vitákat szerettem volna bemutatni, azt azonban mindenképpen igazolta az utókor, hogy a művészeti versenyek győztesei, érmesei elismert személyiségei lettek az olimpiai mozgalom nagy családjának, értékteremtő munkásságuk minden ország olimpiai közvéleményében példamutató tevékenységet jelentett és jelent.