A néprajzi terepmunka lényege jelen lenni és elmerülni a kutatott csoport szereplőinek mindennapjaiban. A jelenlét, mint a megismerés legfontosabb eszköze, megteremti azt a fajta meghittséget, otthonosságot, bizalmat, ami lehetővé teszi a külső szemlélő számára a társadalmi viselkedések, hagyományok értelmezését. De egyáltalán nem mindegy, hogy a kutató hogyan van jelen és milyen kapcsolatokat tud kialakítani a terepen, hiszen ezeknek a kapcsolatoknak a minősége nagymértékben meghatározza azt, hogy mit fog találni és azt hogyan fogja értelmezni.
A jó néprajzkutató ismérve nemcsak a szakirodalom és a terep ismerete, hanem az empátia és az emberismeret is. A jó néprajzos tud megszólalni és megszólaltani, de ha kell, tud türelmesen hallgatni is, vagy megtörni a beszédes hallgatást. Megtalálja azokat a kulcsszereplőket, akik segíthetik őt munkájában. Röviden: sikeresen tud gyűjteni, felderíteni, rögzíteni, képes a jelenségek leírására, értelmezésére és összegzésére.
Halász Péter határozottan ezen kutatók közé tartozik. A budapesti születésű, eredeti végzettségét tekintve agrármérnök 1966-ban járt először Moldvában egyetemistaként, majd rendre visszatért a csángó-magyar falvakba. „Nemcsak megszerettem – vallja egyik interjújában –, de gyönyörködtem is a moldvai magyarok hagyományos műveltségében, s elsősorban ez ösztönzött a megismerésére.” Érdeklődésének középpontjában azóta is a moldvai magyarság néprajzi hagyományainak, tárgyi kultúrájának vizsgálata áll.
Változatos tárgyú tanulmányai, hiánypótló tematikus monográfiái (lásd: A moldvai csángó magyarok hiedelmei; A moldvai magyarok hagyományos állattartása; Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban) ma már megkerülhetetlenek a szakirodalomban.
A terepmunka és a tudományos kutatás mellett azonban ugyanolyan fontosnak tartja, hogy krónikásként tudósítson az identitásuk, nyelvük megőrzéséért folytatott harcukról. Felelősséget érez sorsuk iránt, követve a Domokos Pál Péter-i utat, amelynek vezérgondolata a következő: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkodó főt csángó-magyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 ezer ma is élő magyar testvérek sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem.”
Halász Péter már a kezdetektől rendszeres szerzője folyóiratunknak: olvashattunk tőle a székelyek migrációjáról Moldvába(n), a székelyek szerepéről a moldvai magyarok külső és belső népmozgásában; a csíki karácsony emlékéről azokban a falvakban, amelyek lakossága a madéfalvi veszedelmet követően menekült Moldvába, Mátyás király moldvai kalandjairól, a lakodalomról, mint gazdasági vállalkozásról. Legutóbb januári számunkban jelentkezett A párválasztás örömei és kockázatai a moldvai magyaroknál című tanulmányával, amely egy megjelenés előtt álló monográfia részlete. Megismerhetjük a párválasztás hagyományos rendjét, az ismerkedési alkalmakat, a guzsalyasokat, megtudhatjuk, milyen értékrend érvényesült a párválasztásban, s ezek hogyan és miért változtak.
Halász Péter tanulmányainak nagy erénye, hogy tudományos igénnyel, de közérthető, igényes megfogalmazásban tárja olvasói elé az évtizedek alatt végzett kutatásainak eredményeit.
Legyen ez a Székelyföld-díj ösztönzője további munkásságának!
Gratulálok!
(Elhangzott 2020. október 2-án, Csíkszeredában, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségében szervezett díjátadó ünnepségen.)