Barabás László az erdélyi magyar népszokások, népélet, népi kultúra szakavatott kutatója. 1947. november 13-án a sóvidéki Parajdon született székely földműves családba, hatodik gyermekként. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai tanulmányait Érmihályfalván és Szovátán végezte. Kolozsvárt magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet szerzett 1970-ben, majd a Debreceni Egyetemen 2008-ban doktori (PhD) fokozatot szerzett néprajzból kitűnő minősítéssel.
Egyetemi tanulmányai után Marosszék különböző iskoláiban tanított: Mezőfeketén, Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben. 1973 és 1981 között elnöke volt az általa újraszervezett Kemény János Társaságnak, Szászrégen és környéke magyar művelődési, szellemi fórumának, intézményének. Előbb 1976 és 1987 között a Munkásélet, majd 1988-tól az Új Élet (Erdélyi Figyelő) szerkesztője lett Sütő András műhelyében. Újságcikkeinek jelentős részében a vidék sajátos néphagyományait és azok továbbadását, tudatos áthagyományozásának szükségességét és módozatait mutatta be.
Tanári és kutatói munkássága a romániai rendszerváltozás után bontakozott és teljesedett ki. 1991-től főállású tanárként munkálkodott az 1990-től előbb posztlíceális rendszerben működő marosvásárhelyi Kántor- és Tanítóképzőben, ahol a magyar nyelvről és népi kultúráról, művelődéstörténetről, magyar kultúráról és civilizációról tartott rendszeres előadásokat érdeklődő fiatal pedagógus jelölteknek. Bő két évtizedig (1993–2014) igazgatója az ökumenikus jellegű tanító- és kántorképző főiskolának, mely napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest) kihelyezett tagozataként működik a Maros menti városban. A marosvásárhelyi és az ugyancsak a Károli Egyetemhez tartozó nagykőrösi főiskolán több mint 210 szakdolgozat irányítója volt. Kihangsúlyozzuk, hogy diákjainak jelentős része itthon maradt szülőföldjén, rendszerint egy-egy kisebb faluban, gyülekezetben szolgálja magyar közösségét. Egyházszolgálati és népismereti táborok keretében diákjaival együtt bejárta a történeti Erdély különböző néprajzi tájegységeit, vidékeit: Nyárád, Maros, Küküllő mentét, a marosszéki Mezőséget, Beszterce vidékét, Kászont, Barcaságot, Gyimest, Háromszéket és a dél-erdélyi szórványvidékeket. Az erdélyi magyar falusi közösségekkel való találkozások során tanítványait sikeresen és eredményesen nevelte a szülőföld iránti szeretetre, a vidéki emberek iránti elkötelezettségre, a nemesen értelmezett népszolgálatra. Tudományos és oktatói munkáját más egyetemi központokban is elismerték: rendszeres előadásokat tartott 1992-ben a debreceni egyetem néprajzszakos hallgatóinak, 1997-ben a budapesti ELTE Folklore Tanszékén, 1992-ben és 2006-ban a Hajdúböszörményi Főiskolán, többször a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, valamint a hollandiai Gouda-i Tanárképző Főiskolán.
Tanári és publicisztikai tevékenységével párhuzamosan már diákkorától kezdődően tudatosan és nagy kitartással kutatta szülőföldjének népi kultúráját, társadalmát, kalendáris szokásait, népi vallásosságát, kultúrájának térbeli tagolódását. Legkedveltebb gyűjtői területei: Sóvidék, Marosszék, Mezőség Székelyfölddel érintkező területe, valamint a Küküllő mente és Dél-Erdély. Tudatosan azokat a vidékeket választotta terepként, melyeket a korábbi gyűjtők elkerültek, vagy nem vizsgálták intenzívebben.
Egyéni és csoportos kutatásainak eredményeképpen eddig 8 önálló kötete, 55 tanulmánya, 115 néprajzi írása jelent meg, és társszerzőkkel 20 néprajzi dokumentumfilmje született.
Eddig megjelent kötetei és tanulmányai mind nagy kitartással végzett egyéni terepkutatásokra épülnek. Hány terepen (családtól távol) töltött karácsony, farsang, húsvét, pünkösd élménye épült be klasszikus értékű összefoglalásaiba, szintéziseibe? Jelképesnek, hitelesnek és tanulságosnak vélem Kapun belül, kapun kívül című, 2000-ben megjelent tanulmánykötetének címét, mely voltaképp a terepkutató antropológus, szokáskutató kettős státuszát jelzi. Egyrészt személyesen részt vesz a vizsgált közösség ünnepeiben, belülről ragadja meg annak működését, majd kívülről objektíven elemzi, értelmezi és magyarázza alapvető funkcióikat, a kívülállók számára rejtve maradt jelentéseiket.
Barabás László tanulmányaiban és köteteiben nem ragadt le a tények egyszerű leírásánál. A népszokások segítségével voltaképp az erdélyi magyar falusi közösségek alapvető működését, életmódját, értékrendjét, gondolkodásmódját, világlátását, vallásosságát, sajátos mentalitását és örökségét ragadta meg. Árnyaltan elemzi az erdélyi magyar népi kultúra esztétikai minőségekkel rendelkező rétegeit, szimbolikus és rituális elemeit, valamint társadalmi, felekezeti, etnikai, táji és ökológiai meghatározottságát.
A Kriza János Néprajzi Társaság rendes és választmányi tagja 1990-től. Kiváló előadásaival, dolgozataival folyamatosan jelen volt a Társaság szakmai életében. Korszerű konferenciákat, kötet- és filmbemutatókat, szakszerű kiállításokat kezdeményezett és valósított meg.
Barabás László, az erdélyi magyar néprajztudomány klasszikus értékű életművel rendelkező gyűjtője, kutatója, elemzője és tudósa most ünnepli 70. születésnapját. Becsületesen, konok kitartással, emelt fejjel megélt hetven év, hét évtized van mögötte. A folytatáshoz pedig jó egészséget, kiváló szakmai eredményekben gazdag, hosszú-hosszú életet kívánunk neki.
(Elhangzott 2017. november 17-én Kolozsváron, a Régiók bemutatkozása, Sóvidék című rendezvényen a Györkös Mányi Albert Emlékházban)
