A táncházmozgalom erőteljes kibontakozása nyomán uralkodóvá vált az a szemlélet, amely szerint mind a hangszeres népzene, mind a szöveges népdal hiteles előadásmódja és hangvétele a hagyományos kultúra egészében betöltött szerepének figyelembevételével, a maga eredeti világában ismerhető meg igazán.
Hivatásos és önkéntes gyűjtők serege megújult lendülettel kereste fel azokat a helységeket, amelyekről tudni vagy sejteni lehetett, hogy a néphagyományuk még élő és gazdag. Lelkes munkájuk eredményeként számos értékes, szép népdal jutott felszínre, továbbá modern hangrögzítő eszközök segítségével sok kitűnő nótafa, illetve muzsikus eredeti előadásában kompaktlemezek örökítették meg és terjesztették az ősi örökséghez tartozó dallamokat és szövegeket. Ugyanakkor kisebb-nagyobb gyűjtemények nyomtatásban is megjelentek. Ezek többnyire egy-egy falu vagy vidék népzenéjéből adtak válogatást.
Születtek azonban a nyelvterület egészének dalkincsét ismertető, a népzene irodalmának sok régebbi és újabb művét forrásként használó kottás gyűjtemények is, bizonyítva, hogy ilyenekre is nagy szükség van, és mintegy igazolva Bartók Béla és Kodály Zoltán figyelmeztetését: „A magyar népdal előadása nem merülhet ki a nép előadásának utánzásában. Egy művelt énekes hozzáadhat még ahhoz a maga tanultságából és a maga tapasztalatából olyasmit, ami a népdal hatását csak emelheti, anélkül, hogy kivetkőztetné természetes sajátságaiból.”
Az utóbbi évtized legnagyobb szabású gyűjteménye vitathatatlanul Béres József Szép magyar ének* című daloskönyve, melynek 580 oldal terjedelmű első kötete 2009-ben, 296 oldalt felölelő második kötete pedig 2016-ban látott napvilágot Budapesten, az Akovita Könyvkiadónál.
Dr. Béres József, aki egyetemi végzettsége és elsődleges hivatása szerint vegyész, a családi tulajdonban levő, méltán híres Béres Gyógyszergyár elnöke. Ezen a téren azonos nevű édesapja, a több országban ismert Béres Csepp legendás feltalálója tevékenységének nagyra becsült folytatója. Daloskönyvének összeállításához az ösztönzést az a körülmény adta, hogy ő maga nagyon sok dalt ismer, szívesen énekel egyedül, családi és baráti körben, de leginkább annak örülne, ha olvasói is minél több dalt tanulnának meg, és hozzá hasonlóan kedvelnék az éneklést. Műve azt a korszerű felfogást tükrözi, amely szerint a magyar zenei anyanyelv nem kizárólag a szigorúbb értelemben vett népdalokat foglalja magában, hanem a népies műdaloknak a szájhagyományban meghonosodott részét, az egyházi népéneket, valamint a népszokások és szertartások gyakran idegen eredetű dallamait is. Ennek megfelelően könyvének mindkét kötetében a következő csoportokba osztotta a dalokat: 1. gyermekdalok; 2. népdalok; 3. népies dalok; 4. 19–20. századi zeneszerzői dalok és hazafias énekek; 5. szent énekek. E csoportokon belül további, nagyon részletes alcsoportokat különböztetett meg a dalok műfaja és funkciója alapján. Például a népdalok alcsoportjai: népszokásokhoz kapcsolódó dalok, párosító énekek, ivó- és mulatódalok, lakodalmi énekek, balladák, keservesek, rabénekek, katonadalok és (a bizonytalan hovatartozású) egyéb dalok. A szent énekek között gregorián énekek, görög katolikus, római katolikus, adventi, karácsonyi, vízkereszti, nagyböjti, húsvéti és pünkösdi, halottas énekek, református, evangélikus és unitárius énekek találhatók.
A műfaji alcsoportokon belül a dalok a kezdősorok betűrendjében következnek egymás után, nyilvánvalóan a keresés könnyebbé tételéért. Béres József csak a parlando, rubato és poco rubato előadásmód jelölését tartotta szükségesnek a hasonló jellegű gyűjteményekben megszokott gyakorlat szerint. Ütemjelzés pedig – a szintén régóta alkalmazott eljárás szerint – csak a kötött ritmusú dallamok elején szerepel. A népdalokhoz közvetlenül kapcsolódnak a gyűjtési adatok: a gyűjtés helye (a megye feltüntetésével), éve és a gyűjtő neve. A népies dalokról általában a szöveg költőjének és a dallam szerzőjének neve, illetve születésük és haláluk éve tudható meg. Amint azonban a szakirodalom is utal rá, nagyon sok népies dal szerzője máig ismeretlen.
A legtöbb dalt nagyon hasznos, alapos jegyzet kíséri, amelyben az olvasó tájékozódhat egyes alkotások keletkezéstörténetéről, elterjedtségéről, dallamának stílusáról, szövegének műfajáról, éneklésének alkalmáról, megfelelő esetben szerzőjéről, tájnyelvi és elavult szavak, valamint szimbólumok értelméről, szokatlanabb, különleges hangsorokról, ritmikai kérdésekről, régi világi és egyházzenei adalékoknak 17–19. századi gyűjteményekben való első előfordulásáról, a gyermekdalokhoz kötődő játékokról és a dalok zeneszerzői feldolgozásáról.
Mindkét kötetet a gyűjtési adatok megvilágítása, forrásjegyzék, vagyis a felhasznált irodalom ismertetése és betűrendes mutató zárja. A Köszöntés című előszó, a csoportok, alcsoportok és a dalok címe, a hozzájuk fűzött magyarázatok, a forrásjegyzék és a betűrendes mutató angol nyelvű fordításban is olvasható.
Különös jelentőségük van a népies dalok osztályába sorolt történelmi daloknak és virágénekeknek. Ezek révén az olvasó fogalmat alkothat magának a magyar zenetörténetnek azokról a régi műveiről, amelyekben több évszázados darabok találhatók, s amelyek közül nem egynek csak a szövege maradt fenn írásban, dallamát pedig a népi emlékezet tartotta meg, illetőleg mind nyomtatásban, mind a szájhagyományban megőrződtek, ám a régi kottaírás kezdetlegessége miatt a dallamok helyes megfejtése sokszor csak az élő előadásban hallott változatok alapján vált lehetővé. Ezért írta Kodály, hogy „A magyar zenetörténeti munka előfeltétele és legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz. Zenetörténeti adatokra az élet színét és melegét csak a néprajzi tudás és tapasztalat hozza meg. Ezért a magyar zenetörténésznek előbb folkloristának is kell lennie. Írott emlékeinkkel nem tud mit kezdeni, ha nem ismeri a népzenei hagyományt személyes tapasztalatból.” Seprődi Jánosnak is az a felismerés adta a legerősebb ösztönzést ahhoz, hogy egyetemi hallgatóként a népdalkutatás felé forduljon, hogy szülőfalujában már gyermekkorában hallotta énekelni Tinódi Lantos Sebestyén Egervár viadaljáról való énekének a dallamát.
Az első kötet akkora érdeklődést keltett, hogy rövid időn belül három további kiadás vált indokolttá. Daloskönyvének örvendetes közkedveltsége arra indította a szerzőt, hogy a gyűjtemény bővítésére-gazdagítására gondoljon. Erre egyébként az a körülmény is késztette, hogy népzenei és néprajzi ismeretei gyarapodásával észrevett az első kötet tartalmában bizonyos táji aránytalanságokat, amelyeket ki szeretett volna egyenlíteni egyebek között a táncházas fiatalok terjesztette dalok legszebbjeiből való válogatással. Végül megalkotta a Szép magyar ének II. kötetét. Ebben főleg kalotaszegi, mezőségi, Maros–Kis-Küküllő menti, gyimesi és moldvai népdalok közzétételével egészítette ki a daloskönyvet. Míg az első kötet népdalainak gyűjtőiként leggyakrabban Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Vikár Béla neve szerepel, a második kötetben a népdalok több mint egynegyede Kallós Zoltán gyűjtéséből származik, ami egyértelműen az erdélyi folklorista kivételes nagyrabecsülésének jele.
A mű rendeltetését figyelembe vevő, az olvasók általános zenei műveltségét szem előtt tartó gondos szerkesztés meghatározta a dallamlejegyzések közérthetőségének igényét. A túlságosan bonyolult, sokak számára nehezen olvasható kottaképektől való tartózkodás egyáltalán nem csökkentette a kiválasztott dalok magas művészi értékét és színvonalát.
A szerző lelkiismeretességét jellemzi, hogy daloskönyve összeállítása során közreműködésre felkért néhány jeles népzenekutatót és egyházzenészt. A leghathatósabb segítséget Bereczky János, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének nagy tapasztalattal rendelkező tudományos főmunkatársa nyújtotta.
A mesterien megalkotott daloskönyv meggyőzően tanúsítja Béres József sokoldalú műveltségét, kifinomult ízlését, a magyar zenei hagyomány iránti szenvedélyes szeretetét, önzetlenségét, hogy honfitársainak örömet és szellemi-lelki gazdagodást, nemes művészi élményt szerezzen.
* Béres József: Szép magyar ének I–II. Budapest 2009, illetve 2016.
