Négy évtizede „zengem” a 20. századi székely festőiskola dicsőségét, de még sohasem igyekeztem térképszerűen igazolni, bizonyítani, hogy ennek a magyar festői tájegységnek a körvonalai, mint aféle „haza a magasban”, valóban egybeesnek az egész Székelyföld földrajzi határaival. S ez most azért időszerű, mert valójában Bodosi Dániel életművével vált teljessé a székely festőiskola fogalmának és hivatásának a tartalma.
Ha csak az alapító első és második nemzedék klasszikusait vesszük figyelembe, akkor ezen a festészeti térképen Márton Ferenc, Nagy István és a zsögödi Nagy Imre Csíkot (a csíki medencét), Karácsony János Gyergyót, Bene József Udvarhelyszéket, Vida Árpád és Bordi András Marosszéket, Hervai Zoltán Sepsit, Incze István Kézdit, Bodosi Dániel pedig Erdővidéket képviseli; az a 40–50 jelentős művészszemélyiség, akik a harmadik nemzedéket jelentik, ők pedig a teljes Székelyföldet lefedik, hiszen jelentős részük már kis, sőt apró falvakból származik.
Az imént felsorolt valamennyi alapító/ klasszikus mesternek megvan a maga személyes különvaló küldetése (tehát szerepe), mondanivalója (tehát üzenete) és persze saját festői nyelve, amellyel a székely festőiskola jelentőségét, hagyatékát gazdagította a magyar és az európai művészettörténet számára/javára.
Nem szándékszom ezúttal részletesen kitérni, hogy személy szerint ki hogyan és mivel járult hozzá ehhez a misszióhoz – csupán azt a tendenciát, tehát annak a folyamatnak a vonalát szeretném kiemelni, amely a földtől (tehát a természet, a táj és az emberi élet, tehát a valóság fizikai elemeitől) az égig, tehát a lelki-erkölcsi-szellemi dimenzióig ível/ívelődik – persze gyakorlatilag valamennyiük művészete bejárja ezt az utat, hiszen maga a művészet, a művészi alkotás: a szellem testet öltése.
Bodosi Dániel festészete viszont szinte éppen az ellenkező, a fordított folyamatot szemlélteti, vagyis: számára (számunkra) nem az az érdekes, hogy milyen az erdővidéki természet, vagyis hogy mivel gazdagítja, gyarapítja a székely festőiskola motívumait, hanem az a sugárzás, amely egyként árad a tájból és a természetet uraló emberből.
Az a természetes, hogy ennek a tájegységnek a szellemét elsősorban e tájegység alkotóemberei fejezik ki s közvetítik a világ felé; azért is festette meg erdővidék pantheonját: olaszteleki Nagy Imre, bodosi Budai József, középajtai Benkő József, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagyajtai Kriza János, Bölöni Farkas Sándor, kisbaconi Benedek Elek és baróti Gaál Mózes arcképmását, tulajdonképpen: saját szellemi önarcképét.
Csakhogy ugyanaz a fény árad a pásztor, az erdőlő emberek, a mezőn dolgozók és ebédelők és a kő, a víz, a házak s az ég megjelenítéséből is, mindenből ami a kép! S ez a transzparencia, ez az áttetszőség avatja egész életművét a lét traszcendenciájának a látnokává.
És ez a transzcendencia, aminek ő megnyítja a kapuját – mintha máris/mindig a túlsó parton járnánk – mégsem egy képzeletbeli világ, nem egy virtuális, egyfajta színes, sziporkázó, szórakoztató nihil, hanem maga a teremtő lélek, aki/ami az Úr teremtését, teremtő erejét folytatja a székely ember kezével.
Ehhez persze az kellett, hogy Nagy Imre varázslata legyen az első példa, majd mestere, Rudnay Gyula szavait vésse emlékezetébe – s most szó szerint idézem azt, amit Bodosi idézett Rudnaytól nekem: „A világ minden kultúrnemzetének féltett kincse az őt kifejező művészet. Mert a nemzet annyit ér, amennyi kultúrájának mélysége és magassága… A magyar nép megismerése nélkül magyar művészet sem lehetséges.” És még egy mondat: „Művésznek lenni – végtelen elmerülést jelent a minden esetlegestől megtisztított életben, amelyben ott tükröződik képe Istennek.”
Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.
Ehhez a feladathoz nem kellett megismernie a népet, amire Rudnay buzdította tanítványait, hiszen Ő maga is a nép fia, pontosabban a nép küldöttje volt, akárcsak a magyarság legnagyobb művészei. De ezt a küldetést oly szerényen, visszavonultan teljesítette, hogy tulajdonképpen csak halála után derült ki, hogy ezek közé a legnagyobbak közé tartozik.
A halálának 10-ik évfordulóján Bodosi arra figyelmeztet bennünket, hogy törekednie kell mindenkinek, de mindenkinek, hogy idejében tisztázza, legyen tisztában azzal, hogy mi az az elrendeltetés, ami Őreá, és csakis Őreá vár, ami Tőle számon kérhető és számon is lesz kérve a Nagy Elszámoltatás idején.
(Elhangzott a Régiók bemutatkozása – Erdővidék című rendezvény keretében a Bodosi Dániel-kiállítás megnyitóján 2016. október 19-én a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.)
