Itthon vagy/és otthon? – ezt a kérdést szoktuk körüljárni a lapuk által szervezett Régiók bemutatkozása elnevezésű rendezvények záró mozzanataként szervezett kötetlen kerekasztal beszélgetéseken. Tanulmányaik, szakmai pályafutásuk, vagy az ezzel kapcsolatos kihívások révén Kolozsvárra érkezett, itt megtelepedett, de innen hazament székelyföldiek is megosztják véleményüket a hallgatósággal ezeken a beszélgetéseken, ki-ki a maga elképzelései, illetve a hollét kérdésére adott vagy adható válasz(ok) függvényében magyarázva álláspontját.
Az 1989. decemberi rendszerváltozás óta Székelyföldről Kolozsvárra érkezett, és egyetemi éveit itt töltött egyre több fiatal döntött úgy, hogy nem tér vissza a szülőföldre, hanem a kincses városban marad. Mondhatni, ez a jobbik eset, hiszen az oklevél megszerzése után sokan a határokon túl próbáltak/-nak új megélhetést teremteni maguknak, esetleg családjuknak. De olyanok is akadnak, akik tanulmányaik befejeztével – ha próbáltak is gyökeret ereszteni Kolozsváron – mégis úgy döntöttek: hazatérnek a szülőföldre. A Művelődés ez utóbbi jelenséget szeretné ankét révén körüljárni. Egyebek mellett arra vagyunk kíváncsiak: mi készteti a Székelyföldre hazatérőket Kolozsvár elhagyására; milyen előnyét látják annak, hogy az Erdély fővárosa nyújtotta lehetőségekkel és kihívásokkal szemben mégis a szülőföldet választották; miben látják a kolozsvári és a székelyföldi társadalom közötti különbséget; egyszerűbben: miért csábítóbb a kolozsvárinál a szülőföld világa?
Bár jómagam szitás vagyok, azaz székelykeresztúri születésű, a 8. osztály után felkerültem Udvarhelyre, a tanítóképzőbe. Szárnyakat bontottam, és kirepültem. Ekkor vette kezdetét számomra a nagy világ felfedezése, és ekkor kaptam meg a „civil önszerveződés vírusát”. Amióta az eszemet tudom, közösségi ember vagyok. Gyermekkorunkat a tömbházunk udvarán közel negyven fiatal között töltöttük, csupán tízévnyi korkülönbség volt a társaság legkisebb és legnagyobb gyermekei között. A meghatározó örömeim is a színjátszó körhöz, a kórushoz, majd a diáktanácsos tevékenységeimhez kötődtek. A bennem élő kíváncsiság és tanulásvágy vezetett Kolozsvárra, ahol filozófiát tanultam. Jó mókának tűnt, hogy részt vegyünk egy keresztúri jó barátommal a városi gólyabálon, amit aztán meg is nyertünk, és innen egyenes volt az út a KMDSZ felé. Sok lelkes, értelmes, akaró fiatallal ismerkedtem itt meg. Az oktatási programokkal foglalkoztam a diákszövetség berkeiben. Az itt kötött barátságok, tapasztalatok vezettek oda, hogy az egyetem padjait el se hagytam, és meghívást kaptam, hogy csatlakozzak az akkor induló Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány (ERMACISZA) csapatához. Az egyetemre is visszahívtak, hogy szeminarizáljak. Az a szak, amiben segítségemet kérték, a filozófia igen elvont világával foglalkozott. A magam gyakorlatorientáltsága a cselekvés felé küldött. Az ERMACISZA berkeiben sokféle cselekvésre nyílt lehetőség. Irodavezetés, konferenciák és képzések szervezése, majd a Civil Fórum lap szakmai szerkesztése mind-mind ennek a munkának köszönhetően vált az életem részévé. A nagyváros zaja sosem volt számomra impozáns. Az épületei, a kultúrája lenyűgöző, de a hétköznapok zaja, a buszokon és a tömegekben töltött idő nem tetszett sosem. Hiányzott a természet közelsége, a békésebb, nyugodtabb élettempó és az emberközelibb kapcsolatok.
Az egyetem elvégzése után még két évet Kolozsváron dolgoztam. Aztán egy magánéleti fordulat következtében hazaköltöztem. A Civil Fórum lap szerkesztését hoztam magammal, és visszaültem az egykori ifjúsági szervezet irodájába, ahol örömmel adtak nekem helyet. Elég rövid idő alatt a Civitas Alapítvány székelyudvarhelyi csapatának lettem tagja, ahol vidékfejlesztéssel, közösségfejlesztéssel és civil társadalom építésével foglalkoztam. Itt ismerkedtem meg egy amerikai önkéntessel, akivel 2007-ben létrehoztuk Románia első Közösségi Alapítványát. 2011-től ennek az alapítványnak vagyok az ügyvezetője.
bicikliutak szükségességére hívja fel a figyelmet. Forrás: a SZKA közösségi oldala
Kolozsvárra visszajártam még egy közösségfejlesztés témájú mesterit elvégezni. Kintlakóként olyan idős párhoz kerültem, akiket mai napig szinte nagyszüleimnek tartok. Van pár igen értékes ember számomra, akik Kolozsváron élnek. Így ma is kötődöm a városhoz, de nem vágyódom vissza. Nem az az élettér, amit magamnak és a családomnak választanék. Hat éve falun élünk a családommal. Még Udvarhelyről is jólesik hazaérkezni, friss levegőt szívni és érezni, hallani a természet lüktetését. Azt érzem, hogy a tiszta gondolatokhoz, a megnyugváshoz, a belső békémhez erre a természetközeliségre van szükségem. Áldás, hogy ilyen helyen élhetek. Nem érzem, hogy bármit is veszítettem volna azzal, hogy hazaköltöztem. Az az értékrend és küldetéstudat, ami bennem él, ugyanúgy ki tud bontakozni itt, Udvarhelyszéken, mint akár Kolozsváron. Erőt és hitet szeretek adni a cselekedni akaró, a közös jó érdekében tettre kész embereknek. Kapcsolatokat építek, a párbeszéd hídjait, és a közös cselekvés útjait. Szeretem megmutatni, hogy lehet és érdemes együtt cselekedni. A kisebb civil szervezeteknek itt nagyon kell a segítség. És akad bőven teendő. Van kihívás. Kapcsolódom ugyanakkor országos és nemzetközi mozgalmakhoz is. Vágyom arra, hogy tanuljak, fejlesszem magam, hogy még jobban tudjak segíteni. E tekintetben néha kicsi Udvarhelyszék. De ilyenkor elmegyek egy-egy konferenciára, képzésre, legtöbbször külföldre, és igyekszem hazahozni, itthon alkalmazni az ott látottakat, tanultakat. Talán Kolozsvár e tekintetben többet és könnyebben elérhetően ajánl az ott élőknek.
Udvarhely azonban nem egy csendes, poros kisváros. Gazdag programkínálata van. A hiányok pedig cselekvésre késztetnek bennünket, hogy akár civil szervezetekként, akár vállalkozókként többet tegyünk. A vállalkozói és a civil szféra is igen színes és gazdag itt Udvarhelyszéken. A jó irányú és fenntartható fejlődés azonban folyamatos kihívás számunkra. Emberközelibbek itt a hétköznapok. Közelebb állunk, és könnyebben meg tudjuk szólítani egymást, mint a nagyvárosban. Szeretem az ismerős arcokat, a naponta összeköszönő mosolyokat.
az önkéntesen végzett kölcsönös segítségnyújtásra.
A közeli dombok és hegyek igazán a szülőföldem. Az apai nagyapám nótafa volt. Sok népdalt tanított édesanyámnak, és ő is nekünk. A család megtartó ereje, közelsége is igen fontos számomra. Gyermekeimbe is ezt oltom. Szárnyalásra késztetem őket, de arra is törekszem, hogy erős gyökereik legyenek.
