Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.
Felcseperedvén, a nyakamba akasztották a palatáblával a csíkos iskolás tarisznyát, s útnak indítottak. Harmadik vagy negyedik osztályig érkeztem el, amikor megkaptam az első vízfestéket. Nyomban ki is próbáltam. Vártam, hogy a remekművemtől mindenki hangos ovációban tör ki, vagy legalább elájulnak. Nem ez történt. Kézzel-lábbal próbálták nekem megmagyarázni, hogy papír és festékpocsékolás volt, mert a festményem pacsmagolás, semmire sem jó. Még a nagyapám is nemtetszését fejezte ki. Erre leültettek a tulipános láda elé, s mondták: „Ezt nézd meg, ezeket a virágokat rajzold le, fesd ki!” Néztem én a ládát, elölről, hátulról, oldalról. De az a fránya ceruza s az ecset nem engedelmeskedett, sehogy sem sikerült a tulipános láda virágait lerajzolni. Erre rázendítettem az éktelen sírásra, még a nagyapám vigasztalása sem enyhítette bánatomat, a büszkeségemen esett csorbát. Ettől kezdve gyűlöltem a tulipános ládákat. Ekkor apám leült az asztalhoz, vette a vízfestéket, s a rajzfüzetembe lefestett egy ládakazettát: „Na, látod, így kell csinálni!” Több szó nem esett róla.
Az idő telt, én is elhittem annak a rendszernek, hogy szabadulni kell attól, ami régi és falusi. Futni akartam a falutól, mint annyian mások. Amíg nem találkoztam Kolozsváron Dobai Gyula magyartanárommal, a Brassai Sámuel Líceumban, valamint Senkálszky Endre és Bereczky Júlia művészekkel a Népművészeti Iskolában, akiktől egy életre szóló útravalót kaptam. A magam kárán kezdtem megtanulni a sáfárkodást ezzel az útravalóval. Idővel apám új házat épített, s itt az egyik szobát falusi bútorral rendeztük be. A család valamelyik tagja kitalálta, hogy a festetlen bútorokat ki kellene pingálni.
1979-et írtunk, amikor édesapám az egy szál kontyos székünknek párat készített. Biztattak, fogjak hozzá a bútorpingáláshoz, hiszen Kolozsváron, az Arta Jucăriilor-nál, a kisipari szövetkezetnél, ahol dolgoztam, karácsonyfagömböket festettünk. „Benne vagy te a díszítésben, egész nap ecset van a kezedben” – mondták.
Félve fogtam hozzá a bútor „cifrázásához”, ahogy a falunkban mondják. Nézdegéltem a régi ládákat, a székeket, és mind jobban kezdett érdekelni. Valami belülről mindig azt mondta, igyekezz, a tiéd legyen szebb, mint a másé. Így aztán, mielőtt hozzáfogtam volna festeni, előbb a szomszédoknál, a rokonságnál kezdtem rajzolgatni a ládák, a szekrények mintáit. A padlásokra is felmásztam, keresve az újabb mintákat. „A kazetták közepére húzol egy szárat, a tetejébe hullótulipántot teszel. Utána rózsát, szegfűt, gyöngyvirágot festel, ahogy neked tetszik. Csak a hullótulipánttal kezdjed!” Ennyi volt az apám tanítása, sem előtte, sem utána többet nem mondott. Édesanyám volt az, aki kritizálta a munkámat, és az apám csitította: »Jó az, jól van úgy, szép az«!” Előbb magunknak festettem, majd a rokonoknak, a szomszédoknak egy-egy ládát, széket, amire éppen szükségük volt. Ahogy telt az idő, egyre jobban érlelődött bennem, hogy nekem kell megfesteni a legszebb tulipános ládát. Érdeklődésem középpontjába került a bútorfestés.
Már nem elégedtem meg régi ládák mintáinak rajzolásával, szakirodalom után érdeklődtem. Sárdi Mihály barátomtól ajándékba kaptam Malonyai Dezső A magyar nép művészete első kötetét, amely Kalotaszegről szól. Pár oldalt találtam a bútorfestésről. Többet akartam tudni. Valahol hallottam, hogy Kós Károly írt egy könyvet a kalotaszegi bútorfestésről. Magyarországon élő barátaimat riasztottam, érdeklődjenek, szerezzék meg a könyvet. Jöttek a válaszlevelek, senki sem ismeri. Ekkor döbbentem rá, hogy Kós Károly fia, dr. Kós Károly itt él Kolozsváron, s ő bizonyára tud az apja könyveiről. Sikerült nyomára akadnom, felhívtam telefonon, hogy fogadna-e. „Nem vagyok miniszter, nincs fogadóórám, de ha tudok, nagyon szívesen segítek” – mondta. Fogadott. Amikor elmondtam, hogy honnan vagyok, a kalotaszegi bútorfestés érdekel, s úgy hallottam, hogy az édesapja a kalotaszegi bútorfestésről írt egy könyvet, elkomorodott. „Az apámról sok mindent összevissza írtak. Sose foglalkozott a kalotaszegi bútorfestéssel. Ő építészmérnök volt, s azt nagyon jól csinálta.” Ettől kezdve minden másról beszélt, csak a bútorfestésről nem, bármennyire irányítottam a beszélgetés fonalát a bútorfestésre, mindig kitért előle. Beszélgetésünk zárásaként azt mondta: „Miért jött hozzám? Én kellett volna, hogy magához menjek, hiszen Mákófalván bútorfestő iskola működött. Nekem kellene kérdeznem erről! A kalotaszegi bútorfestés monográfiáját nem írta meg senki. Nem is lehet, mert nem egységes.”
Elváltunk, de a dac nem engedett nyugodni. Ha eddig nem írta meg senki a kalotaszegi bútorfestés monográfiáját, akkor azt nekem kell megírni, hiszen itt élek a tulipános ládák világában. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy személyesen járok utána a kalotaszegi bútorfestésnek.
Lelkes segítőtársakra találtam a nejem, Mánya Andrea és jó barátunk, Jablonovszky Elemér személyében, aki fényképezőgépével kísért el Kalotaszeg falvaiba gyűjtőmunkára. Jártuk a falvakat, rajzoltunk, fényképeztünk, jegyzeteltünk. Jártunk Inaktelkén, Nádasdarócon, Bogártelkén, Magyarvistában, Nyárszón, Sztánán, Zsobokon, Kispetriben, Valkón, Magyargyerőmonostoron, Mérában, Türében, Körösfőn, Kalotaszentkirályon, Nagykapuson. A későbbi gyűjtőmunkába bekapcsolódtak Vas Géza és László Miklós fényképészek. Mindezeknek az embereknek köszönöm, hogy segítségemre voltak.
Időközben a sors összehozott K. Csilléry Klárával, akit a háta mögött „a ládák Atyaistenének” neveztek. Segítséget kaptam tőle, s figyelmem a bútorfestés írott anyaga felé fordult. Így mertem, merek beszélni, mint autodidakta a bútorfestéstől.
László Miklós felvétele
A magyarvistai madaram
Bogártelkén Fekete Marcikó Kati (74 házszám), akit másképpen csak Kádár Katinak hívnak, mondta el, hogy: „Ha jól emlékszem, egy ruhakötésben láttam a pávát, nagyon megtetszett, úgy festettem a padra”. Inaktelkén is kedvelik, de hát két festő sem festi egyformára. Idővel megbarátkoztam az Inaktelkén és a Bogártelkén látott pávamotívummal. Sokáig játszottam a gondolattal, míg végül magam is megfestettem. Az én pávám másképp néz ki, mint amiket láttam. A farktollába egy-egy tulipántot raktam, a többi díszítést magam találtam ki. Hasamra ütöttem, s azt mondtam: Mától kezdve te kalotaszegi páva vagy!
A madár motívumokat nagyon kedvelem. Ilyen a Magyarvistából származó alvó madár. Sokan azt hiszik, hogy egy szívet tart a szájában, de nem. Amikor alszik, minden madár a szárnya alá dugja fejét. De hogyan fedeztem fel ezt a madarat? Az egyik nagynéném Vistába ment férjhez. Még kicsi gyermek voltam, hogy a Jeti néni hazajött. Meghalt a férje, vagy elvált, nem tudom. Nagynéném halála után örököltünk tőle egy padládát. Mivel apámnak volt még egy fiútestvére, a padládát kettévágták, úgy osztották el. Akkor már divat volt, hogy a régi bútorokat egyszínűre kell festeni. Így ezt a ládát is lefestették egyszínűre. Amikor már kezdett érdekelni a bútorfestés, megfigyeltem, hogy ha besüt a nap a szobába, a fél padládán nagyon jól látszik a minták körvonala. Lerajzoltam, de nem tudtam, milyenre színezzem ki. Sárgába, zöldbe festettem meg, de nem szerettem. A végén piros lett zöld vonalkákkal és fehér pöttyökkel. Néhány év múlva Kolozsváron a Röser-féle könyvesboltban láttam egy padot, amin hasonló madárka volt, pont úgy volt kiszínezve, ahogy én elgondoltam. Röser úr elmondta, hogy a ládát a szülei vették, de nem tudja, hogy Vistából vagy Mákóból vásárolták-e. Csodálatos volt a ráérzésem. Azóta több vistai bútoron láttam ehhez hasonló madárkákat. Néha, ha valahol látok egy madármotívumot, szívesen átültetem, bekomponálom a saját munkámba. Fél füllel hallottam valakitől: „Ezek a Pali Feri madarai”.
Inaktelki és nádasdaróci bútorfestők
Inaktelkén emlékeznek a hajdani bútorfestőre. Ilyen volt Rebi János, Varga Gyula, Fábián János. Az Igazság 1981. január 8-i számában Miklósi Sikes Csaba Bútorfestés a kalotaszegi Inaktelkén címmel írt, két bútorfestőt említve: az akkor 41 éves Simon Jánost és a 64 éves Fazekas Nagy Jancsi Jánost. A cikkíró megjegyezte, hogy Fazekas Nagy Jancsi János (sz. 1916. november 3.) elmondta: már nem úgy festik a bútort, mint régen. Régen soványabb volt a festés, ma gazdagabb, a levelek szélesebbek, a kazetta szélét futórózsával szegélyezi; ezek a rózsák pedig sablonnal készülnek, hogy a családból bárki be tudjon segíteni.
Fazekas Nagy János Katalin (szül. 1960) a festést az apósától tanulta, saját bútorát megfestette, azóta is fest. Gál Bandi Katinál láttuk, hogy a szekrényt még Rebi János, a ládát Varga János, a többi bútort Simon János festette. Tárkányi János (71. szám), aki Mákófalván tanult, a szekrényére olyan ovális megoldásokat festett, amilyen senki másnak nincs. Gergely Istvánéknál (Piher Pistiéknél) láttunk egy 1928-ból való szekrényt, érdekes festéssel. Balázs Kati (27. szám, sz. 1955) saját bútorát festette meg, fehér alapon sárga kazettákkal. A mintákat Mákóban, Vistában látta, „legyen olyan, ami másnak nincs” – mondta, azért nem festett tulipánokat. Így csak rózsa, szegfű, páva, búbos banka került a bútorra. Ma már annyira terjednek az új minták egyes magánfestők révén, hogy a kalotaszegi tulipános ládán sokszor egy szál tulipán sincs. Inaktelke és Mákófalva ebben vezet. A sablonnal késszült pántlikás rózsa terjedése virágzik.
Nádasdarócon nagy festő hírében áll Varga Kati (Malmos). Gyermekkorától fest, az édesapjától tanulta, aki asztalos és bútorfestő volt. Az anyja is segített festeni. Malmos Kati festései Petriben, Sztánán, Zsobokon és még Szentkirályon is megtalálhatók. Tulipánjai jellegzetesen ötszirmúak, karcsúak.Rózsái hol pirosak, hol zöldek. A nyolcvanas évek elején ő is áttért a sablonrózsára, pántlikás mintára.
Míg Malmos Kati csak fehér alapra dolgozik, addig Albert Albertéknál (12. sz.) a bútort, amelyet még Jakab Malmos Kati, az édesanyja festett, kék alapúra készítette. Itt találtunk egy 1951-ből származó padládát. A fogas vagy tálas 1898-ban készült, rajta a mákói jellegzetes hulló tulipán.
Feltétlenül szót kell ejteni a bogártelki festődinasztiáról, ahol már a dédapa is asztalos volt, és bútort festett. Fekete Pali Pista János (1–2. sz., sz. 1888) Mákófalvára járt tanulni Csákányékhoz. A fia (sz. 1911), aki szintén örökölte a mesterséget, ugyanazon a néven szerepel. A dédapjától maradt a kaszten barna alapú, kék rózsákkal, barna kazettával, cinóber vörössel festve, mákói mintákat használva. Régi, inkább Bogártelkén és Darócon használt minták is láthatók, mint a lóhererózsa, a magyaros tulipán. Érdekes a borzos rózsa, vagy gránátalma. Fekete Pali Pista János, aki idővel fél kezére megsérült, több régi mintát elhagyott. A bútorfestést tőle az unokamenye, Fekete Kovács Pál Anna (sz. 1956), más nevén Udvari Kisó örökölte. Bogártelkén még Fekete Marcikó Kati (74. sz.) festett 1970-től, munkáiban a sablonrózsát részesítve előnyben.
(Folytatjuk)
csaba kedves, ebből legyen könyv,mint Végh Olivernek...szükségem lenne több példára ....B Ú É K !