Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. Mert egyszer-másszor megtettük, hogy nem saját, hanem legjobb tollforgatóink szavaival, gondolataival köszöntöttük vezércikk gyanánt az Olvasót, szerkesztőségi asztalra kerültek Szilágyi Domokos sorai. „Hosszú éjjel, téli éjjel / medve alszik medvénével, / ám ha kívül tavasz locsog, / elősirülnek a bocsok; / szembogaruk közepén / vígan bokázik a fény, /a nap rájuk kancsalít, / villogatja mancsait, / s délután már oly merészek: / meglopják a darázsfészket.” Gyönyörű! Miért ne? És mégis, megint kivártunk. S közben közeledett a lapzárta.
Nem tudom, ki mint értelmezi, de szerintem vannak fentről küldött, transzcendentális üzenetek. Valamiféle jelzések. Mondom, lapzárta küszöbén, vezércikk híján kisebbfajta vészhelyzetet éltünk, amikor megkaptuk az egész világ egészen más vonatkozású bajáról szóló hivatalos bejelentést. A részleteket tudjuk. Színével, fonákjával, kockázataival, felelősségeivel és felelőtlenségeivel együtt, ennek nem itt a helye, lapunk nem erre hivatott. Annyit azonban mindenképp le lehet itt és most szögezni, hogy – tudomásom szerint – az emberiség eddig ismert története még nem rögzített a mostanihoz mért, ráadásul világméretű vészhelyzetet. Volt középkori pestisjárvány, volt huszadik század eleji spanyolnátha, volt nemrégiben Ebola-járvány, madárinfluenza, disznópestis; kézzel is fogható közelségben volt két eszement világháború, amelyek előzményeikkel és következményeikkel együtt politikai, mentalitástörténeti megközelítésben szintén a kórok közé sorolhatók. De ilyen, amivel most szembesülünk, nos, ilyen még nem volt.
Mondom, vészhelyzetet élünk. És ez komoly. Nagyon komoly! Otthon, közvetlen érintettség nélküli önkéntes elszigeteltségben, de tovább dolgozva, közben világhálós, televíziós, rádiós hírekre, lapok beszámolóira figyelve, kiszolgáltatott embertársaink egészsége, sőt élete felett aggódva, emberi szolidaritások láttán bizakodva, felelőtlen emberek magatartása miatt bosszankodva, olykor egyenesen dühöngve. És remélve, hogy egy szép napon arra ébredünk – otromba vicc, rossz álom vagy intő valóság volt az egész, szinte mindegy, a lényeg –, hogy vége.
És akkor Kántor Melus jóvoltából szembejött velem az, amiről a legelején szóltam, s amit most az olvasóval megosztok. „A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van.” Valami hasonló motoszkált bennem, valami hasonlót akartam volna szólni, de nem ment, amikor Hamvas Béla sorai átbillentettek a holtponton. Merthogy aligha lehet most, ebben az egyáltalán nem könnyű időszakban mindnyájunk számára ennél helyénvalóbb üzenet. Hiszen az ismeretlen és egyelőre kiismerhetetlennek tűnő bestia okozta világméretű vész közepette előállt önkéntes vagy kényszerű visszahúzódásunkban mi más lehet a(z egyik) legjobb menedék – az egészségügyi óvintézkedéseken túl –, mint az otthoni, távmunkás és iskolai kötelezettségek alatti/utáni csendes üldögélés? Évekre vagy akár évtizedekre visszamenő olvasmányadósságok lerovásának, családos-gyermekes csendes(ebb) együttlétek, társasjátékok, televíziós, világhálós filmek, ismeretterjesztő, látókörtágító, léleksimogató összeállítások pótlásának, az elvégzett és elvégzendő munka számba vételének, az önmagunk gerjesztette rohanás visszább fogásának, az alacsonyabb sebességre kapcsolásnak, a komolyabb egymásra figyelésnek időszaka ez!
Kinek-kinek kedvére való és érdeklődési körébe vágó, Gutenberg-galaxisban fogant, és polcokon heverő, de akár a virtuális térből lehívható könyvek százai, ezrei, milliói is kínálva kínálják az olvasmányélményt! Régebbi és újabb regények, novellák, versek, karcolatok, glosszák, krimik, irodalmi vagy/és zenei, divatos szóhasználattal élve: audiovizuális alkotások, nemzet-, világ-, technika-, sport-, zene-, művészet-, építészet-, vallás-, egyház-, eszme- és ki tudja még milyen más történeti munkák és barangolások – megannyi és kiváló idő- és gondűző lehetőséget nyújtanak! Bezártak a színházak, az operák, a mozik, a sportarénák? A televízióadók és műsoraik némelyikének a helyzethez is pászított műsorai adottak, a világhálós kínálat majdhogynem korlátlan, hiszen filmek, színházi, opera- és operett előadások, kvíz- és szórakoztató műsorok, kabarék, sportesemények szinte korlátlanul meg- és újranézhetők! Ráadásul valamennyi: ingyen! Évekre visszamenően nem volt családi sakk-, römi- gazdálkodj okosan!, ember ne mérgelődj!, kanaszta-, ferbli-, ulti-, hatvanhatos, amerikaihetes vagy huszonegyes parti? Hát itt az alkalom! Az ebben az időszakban egy kicsit lelassuló világ, az önmagához és egyben az egyetemes kultúrához, annak halhatatlan értékeihez (talán kicsit) visszatérő ember időszaka ez. És a csendes elmélkedésé is egyben. Merthogy mindennek rendelt ideje van. Hamvas Béla evangélikus lelkész, író, könyvtáros volt. Amikor az első világháború poklában és vészében sebesültem lábadozott, mi mást tehetett: a családi könyvtár készletéből olvasott. És arra kereste a választ, hogy miért ez a romlott és hazug zűrzavar. Majd rájött, hogy a jellegzetes hibát elkövetve a „sötét pontot” önmagán kívül kereste, holott benne volt…
