Csupán az anyag, a pasztell és a technika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lánya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiállítás szolgáltatta, ahol a kézdimartonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthettek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és emberek által ihletett pasztelljei, szénrajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt szerepeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel átitatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.
– Arra is utaltál a kiállítás megnyitóján, hogy édesapád nagyon szeretett kiszabadulni a négy fal közül, hogy kedvére alkothasson, és ezeknek a pillanatoknak része volt az is, amikor együtt jártatok kirándulni. Mi minden került olyankor a bőröndbe?
– Először is hátizsákom volt; mindenkinek megvolt a saját hátizsákja, plusz volt még külön a sátor, a mappa és az alkotáshoz szükséges kellékek. Vittük, cipeltük őket. Öt-hat éves koromban én vittem a sátorba való kelléket: egy nagy báránybőrbundát, ami alatt két gyermek elfért, az volt a takarónk. Nekem ez volt a feladatom, ezt hordoztam a hátamon. De egyébként mindent vittünk, nem volt akkor személygépkocsi. Főleg vonattal utaztunk, de autóstoppal és teherautóval is, így jártuk Erdélyt, és nem csak Erdélyt.
– Ezek szerint édesapád volt az, aki szülőfaluját, Kézdimartonost is megmutatta neked, egy-egy ilyen kirándulás alkalmával?
– Nem, én már közel egyévesen ott voltam Kézdimartonoson, amikor még éltek az ottani nagyszüleim. Apai nagyanyám 1959-ben halt meg, nagytatám pedig 1964-ben, tehát találkozhattam velük. Nagymamámra egyáltalán nem emlékszem, viszont nagytatámra igen; kicsi, alacsony, sovány ember volt, és a faluban laktak a nagynénémék is, édesapám három leánytestvére. Évente visszajártunk, születésem óta. Hol az egyik nagynénémnél laktunk, hol a másiknál, és a nagytata házában is töltöttünk időt.
Forró Ágnes keramikus, grafikus, festőművész, művészetterapeuta 1956. ok-tóber 10-én született Kolozsváron. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola kerámia szakán szerzett diplomát 1986-ban. Gyermeklapoknak illusztrál, fest, rajzol, raku kerámiákat készít. Művészetterápiával, bábkészítéssel is foglalkozik. Egyéni és csoportos kiállítások állandó résztvevője; szülővárosában tavaly novemberben állított ki legutóbb egyénileg, a Szent Mihály-plébánia Szentegyház utcai galériájában, idén nyáron, a Kolozsvári Magyar Napokon pedig négy másik pasztellművésszel (Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Soó-Zöld Margit), közösen mutatta be munkáit a Barabás MiklósCéh galériájában.
– Te viszont tősgyökeres kolozsvári vagy, tehát itt is születtél, illetve egy csomó szál ide köt, igaz?
– Igen, persze, mondjuk édesanyám félig kolozsvári. Anyai ágról a nagymamám, az ő szülei meg az ősök nagy része kolozsvári szász–magyar eredetűek. Egyébként édesanyám is Kézdimartonosban született, mert nagymamámat oda helyezték ki tanítani a húszas években, zenét is tanított a román nyelvű elemi iskolában. Az 1930-as években Kézdimartonosban nem volt magyar elemi oktatás. Úgyhogy édesanyám és a húga otthon tanultak meg magyarul írni és olvasni.
– Kolozsvárról időnként el kell menni, és feltételezem, hogy Kézdimartonosra is visszatérsz, ahol az édesapád által mutatott példa nyomán magad mellé veszed az eszközöket, a vásznat, és elkezdesz alkotni…
– Így volna jó… Ő viszont évente többször odautazott, mi csak nyáron, esetleg télen, ritkábban. Télen nem szerettük elkísérni, mert hideg volt, és Kézdimartonoson a villanyt csak 1974-ben vezették be. Nyáron más, mert ugye, egy falusi házban élni-lakni más, mint városon blokkban, gyerekként megint más az udvaron játszani, homokozni, malackákat etetni, tyúkot kergetni, és jártunk a Berecki-havasokba, az Öreghavasra áfonyát, málnát, gombát szedni, a Cigány-patakban sarat gyúrni, edénykéket mintázni. Gyerekként így éltem meg, édesapa persze sokszor elvonult a maga kartonjával vagy vásznával, festeni. Gimnazistaként már azzal a céllal is mentem vele, hogy lássam, hogyan fest és rajzol. A mostani kolozsvári kiállításon is szerepel egy kézdimartonosi pasztell, ami a testvére krumpliföldjét ábrázolja, tehát a kerítés mögötti hely az, amit a vaddisznók mindig megdézsmáltak. Figyeltem, hogy miként rajzol, majd pár méterre eltávolodtam tőle, hogy én is megrajzolhassam. Megpróbáltam azzal a tudással, amivel akkor rendelkeztem, valahogy elkészültem a pasztellel. Ez persze meg se közelítette az édesapámét… A legfontosabb azonban az volt, hogy láttam, ahogyan alkot, rajzol, amit nem mindig értettem, hogy miért úgy rajzolja, ahogy. Most értem csak, 50 év után.
– Mesélj erről is, hogy számodra mit jelent ott alkotni, van-e egyáltalán erre alkalom vagy lehetőség?
– Alkalom és lehetőség lenne, csak még nem teremtettem meg. Például résztvevője vagyok az Incitato tábornak, ami Kézdivásárhely mellett zajlik. Viszont nem tudom a rokoni látogatást és az alkotást úgy egybekötni, hogy azok párhuzamosan haladjanak. Ha rokonokat látogatok, akkor számolnom kell azzal, hogy az ott élő tizenegy első unokatestvérem, gyermekeik és unokáik várnak, tehát ha valakihez elmegyek látogatóba, akkor törvényszerűen mindenkit sorra kéne vegyek. Ebben az évben nem mentem sehova, de meg is sértődtek. Édesapámnak még él az egyik húga, aki most közel kilencven éves. Rossz az egészségügyi állapota, de sajnos nem jutottam el Martonosba, mivel később indultam a táborba – az édesapa kiállítását rendeztük, abba a hét napba pedig nem fért bele a rokonlátogatás, és elmerengjek az ott töltött gyerekkoromról. Viszont nem hiszem, hogy én ki tudnék ülni úgy, mint édesapa, széken, hokedlin, hogy a háromlábú állvány mellett fessek, alkossak… Akkor inkább lefotózom, és azt a benyomást egy későbbi alkalomkor felhasználom – itthon vagy valamelyik táborban.
– Kicsit mintha több ideje lett volna akkoriban neki oda kiülni, és ott alkotni… Te inkább hazahozod az élményeket, mert az valamiért hatékonyabb. Vagy valami egyébről van szó?
– Édesapámnak heti 12 órája volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, így azokon „túlesve” ő nem a műteremben festett, hanem alkalmat teremtett magának, hogy valahova kimenjen festeni. Egy időben nagyon sokat biciklizett, lényegében egészen haláláig: a biciklire felkötötte a kartont és a vásznat, és a többi kellék – amilyen a háromlábú szék is volt – egy hátizsákban elfért. Viszont ezek a kinti ülések – esőben, hidegben, szélben, kánikulában – lehet, hogy kihatottak az egészségére is, amit ő eltitkolt előlünk. Ő nem műtermi festő volt; a műteremben, otthon csupán portrékat készített a családról, a barátokról és az ismerősökről, a tájképek kint születtek a szabad ég alatt.
Erre én most nem vagyok képes. Még az elején, 1991-ben, az első szárhegyi táborom alkalmával kiültem a dombtetőre, és próbáltam megörökíteni a templomot, illetve a szárhegyi tájat, de valami okból mégsem ment úgy, ahogy elgondoltam. Hogy miért ment édesapámnak, és nekem miért nem működött? Jó kérdés. Eltelt vagy tizenvalahány év, mire rájöttem, hogy az én szemszögemből másképp áll a világ, hogy az alkotótáborokban másképp is lehet dolgozni, anélkül, hogy az egész napomat kint töltsem. Ha nem tájképfestő vagyok, akkor ezeket a munkákat bárhol, bármilyen körülmények között, egy hokedlin, egy szoba sarkában is meg lehet festeni. Csak meg kell keresni azt, amit ábrázolni szeretnék, és el tudjak vonatkoztatni az adott helyszíntől. Rájöttem arra, hogy ha nagyon előttem van a téma, egy ház, egy ablak, akkor nagyon ragaszkodom annak a reális ábrázolásához, annak a részleteihez, arányaihoz. Hogy ne ilyen legyen, el kell vonulnom, és hozzátegyem azt a többletet, ami engem képvisel, világom világát. Kényelmi szempontból már ezt az utat járom, hogy csak keveset ülök kint. Műteremben vagy zárt területen mégsem szeretek rajzolni, de például ha a ház tövében lehetek, vagy kivonulhatok egy fa alá, akkor ott szívesen festek, rajzolok.
– Nem vagy az az ember, aki portrékat fest, no látod, ezt nem örökölted édesapádtól. Erre is szeretném, ha reagálnál, illetve kíváncsi vagyok, hogy milyenek voltak azok a pillanatok, órák, amikor valaki modellt ült neki a családból?
– Annak idején Tóth Lászlónál és Tóth Ica néninél tanultam portrét, aktot rajzolni, festeni, krokizni – mivel ez volt a felvételi anyag –, és aztán Cseh Gusztávnál teljesedett ki ez a tudás. Akkortájt nagyon jól portréztam, de utána már kevésbé; márpedig, ha az édesapám szintjét portrézásban nem érem el, akkor inkább nem csinálom. Ezért nincsenek munkák a gyerekeimről, a férjemről vagy édesanyámról. Édesapámról készítettem egyet, halála évében: gondolom, egy nagyon belső kényszer miatt csináltam azt a tusrajzot, de többet nem készítettem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudnám, csak mivel édesapám elérte azt a szintet, azt az ábrázolás- és kifejezésmódot, ahogyan egy portrét megörökít, jobbnak láttam, ha én itt megállok.
Amúgy édesapám minket többször is megrajzolt, találtam is otthon egy ceruzarajzot, amire ez volt ráírva: „Ági pólyás”. Készült egy olyan akvarell is, amelyen a macimmal együtt a karácsonyfa alatt ülünk. Pálmafahajam volt, mindig így kötötték meg, és az a régi, szalmával töltött macim még megvan. Velem egyidős, elkísért a gyermekkoromon át a felnőttkorig, és a jelenlegi életszakaszomban is mellettem van, otthon.
Persze, amikor édesapám azt mondta, hogy üljetek le, gyerekek, mert megrajzollak, akkor azt mi mindig nagyon viccesnek találtuk, és végül ki is kacagtuk, hogy így nézünk ki? Én csak most látom, ötven-hatvan év távlatából, hogy ez volt a normális. Elkapta azt a pillanatot, azt a sunyi tekintetet is, azokat a grimaszokat, amiket mi, gyerekünk vágtunk. Mert nem vettük komolyan… Gyakran mondta, hogy olyan komolytalanok vagytok… Az egyik mappában találtam két ceruzarajzot, édesanyja halotti portréjával. Óriási lelkierő kellett ahhoz, hogy ezt megörökítse. Gyönyörű ceruzarajz. Az édesapját többször is, később anyai nagymamámat is megrajzolta.
Édesanyám volt „a múzsa”, aki nem szeretett modellt ülni, de hogy édesapának segítsen, kötélnek állt. Modellt állt gereblyével, a szénás szekéren, a konyhában. Gyerekként én is gereblyéltem a szénát, és az milyen jó volt… Édesapámnak volt legelője, erdeje, kaszálója, és mentünk mi is „szénacsinálni”…
Forró Antal 1924 márciusában látta meg a napvilágot a Kovászna megyei Kézdimartonoson. Kézdimartonosi, kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi tanulóévei után 1950 és 1956 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. Mestereként Miklóssy Gábor festőművészt említik, de művésszéválásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott. 1960 és 1970 között a Pedagógiai Intézetben, majd 1971-től haláláig a képzőművészeti főiskolán oktatott. Halálának harmincadik évfordulóján, 2012 májusában a Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerveztek kerekasztal-beszélgetést, ahol Murádin Jenő művészettörténész halk beszédű, szerény embernek nevezte, olyannak, aki el tudta viselni a sérelmeket. Sokszor említik Forró Antallal kapcsolatban azt is, hogy művészete kiválóan illeszkedik a Nagy István-i hagyományba, amely végigvonul a huszadik század erdélyi festészetén, Banner Zoltán pedig a székelyfestőiskola jelentős művészegyéniségeként definiálja.
– A Kolozsvár Társaság gondozásában 2013-ban jelent meg a Forró Antal emlékezete című kötet, amelynek hátsó borítóján a szerkesztő, Németh Júlia műkritikus gondolatai szerepelnek: „Már-már küldetésszerűnek mondható az a festői attitűd, amellyel Forró Antal a székely iskola legnemesebb hagyományait ötvözve térképezi fel a maga sajátosan kimunkált, markánsan lírai eszközeivel szülőföldjét, készíti el Erdély festői térképét. Hegyek, házak, emberek, lankás dombok, erdő borította tájak elevenednek meg képein. Nem harsogó magamutogatással, nem a külső jegyekben megnyilvánuló, szájbarágó népiesség hangsúlyozásával. A helyi jelleget, a csalhatatlan hovatartozás jegyeit a kép egésze hordozza olyan belső értékként, belső fényként, ami az egész alkotást beragyogja.” A veled készült emlékidéző beszélgetésben pedig azt olvasom, hogy Forró Antal erdők-mezők gyermekeként tartotta magát számon, „mindenütt otthon volt, mindenhol a harmóniát, a kiegyensúlyozottságot ontotta magából”. Ebben az otthonlevésben hogyan kamatoztatta a portréfestésben rejlő lehetőségeket, szépségeket?
– Édesapám szülei szegények voltak, neki pedig az egyetem elvégzése után még nem volt állása. 1958–1959 körül juthatott ösztöndíjhoz, így elvonulhatott Szépkenyerűszentmártonba, és körülbelül négy hónapig, decembertől március végéig rajzolt. Akkor születtek szénportrék az ördöngösfüzesi és a szépkenyerűszentmártoni parasztokról, gyermekekről, asszonyokról, idősekről, bányászokról, traktoristákról, a kollektív elnökről. Pár munka hátára rá van írva az illető személy neve és a foglalkozása is, és azt az anyagot bemutatták 1960 március végén Szépkenyerűszentmártonban.
1960-61-ben került a hároméves pedagógiai főiskola tanárképző szakára, majd az Andreescura, ahol haláláig tanított. Az 1960-as évek elején a portrézással kapcsolatban két írása is megjelent az akkori Utunkban: az egyik a 60 nap falun c ímű, a másikban p edig a rról beszélt, hogy portrézás közben miként szólaltatja meg a modellt. Való igaz, elég kellemetlen leülni egy idegen elé, hogy ő téged megrajzolhasson, és hát sokakban ott munkálkodnak a kérdések, hogy vajon miként fognak kinézni a kész alkotáson. Ezért édesapa beszéltette a modellt, hogy megnyíljon és ellazuljon, hogy a színpadias külső, a merev arckifejezés eltűnjön. Ilyenkor aztán megjelent a modell igazi arca, és édesapám ezt örökítette meg szénben és pasztellben.
– Önarcképeket is készített, és ilyenkor kicsit más a helyzet, elvégre saját magában is meg kell találnia azt a formát, amit ki szeretne fejezni, meg szeretne másoknak is mutatni. Mikor jött el az életében a pillanat, amikor önarcképeket kezdett készíteni?
– Találtam olyan rajzot, amelyre az van ráírva, hogy „huszonnyolc éves vagyok, március negyedikén, a születésnapomon”. Hivatalos adatok szerint március hetedikén született, amit ő tagadott. Azt állította, hogy negyedikén látta meg a napvilágot Kézdimartonoson, csak az ozsdolai anyakönyvi hivatalban a négyest elírták. A későbbiekben, ahogyan a mappákat újra átlapoztam, találtam egy külön mappát, amit édesanyám hagyott hátra, erre az van ráírva, hogy „A család”. Abban találtam meg ezeket a régi, nagyon régi önarcképeket, amelyeket 1951-től kezdett készíteni.
Évente, a születésnapján készített önarcképeket, később viszont sokkal többet, mert körülbelül száz önarcképe maradt fenn. Tehát ő kísérletezett is, hogy ne csak szénnel rajzoljon, hanem pasztellel, olajjal is, de próbálkozott tussal és monotípiával is, ezek már a műteremben készültek. Van pipás, kalapos, Rembrandt-sapkás. A halála évében annál több önarcképet készített. Azon a tavaszon nagyon sok kék, zöld, lila színvilágú portré készült, amelyeken rettenetes arckifejezéssel, már-már eltorzult arccal ábrázolja önmagát. Eltitkolva egészségi állapotát, már nem igen mozdult ki, de sokat ült a Borháncs utcai műtermében. Ezekben a portrékban benne van az a szenvedés, amit mi nem láttunk, amit eltitkolt előlünk. Aztán hirtelen meg is halt, ami teljesen hihetetlen és felfoghatatlan volt számunkra.
Emlékszem, édesanyám fel is volt háborodva, és mondogatta: „Tóni, hát hogy lehet ilyet rajzolni?” Nem értettük, hogy mi történt édesapával… Továbbá, 1982 körül tért át egy másfajta ábrázolásmódra, amikor a Hója-erdő körtefáit festette, Pasztelljein, olajképein a formák letisztulnak, színeiben sem vad, heves, „puha” a táj, és minden olyan gömbölyű. Kisebb méretű munkák ezek ‒ nem a 85x65 centiméteresek, amiket általában készített ‒, és mielőtt a műterembe „szállította” volna, hazahozta: néztük és csodáltuk, megdicsértük… Egyébként a mappája 100x70-es volt, amelyben a nagy méretű papírok elfértek. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy volt képes széken ülve ‒ egyik kézben a mappára csíptetett papírt, másikban a pasztellkrétákat tartani ‒, akkora felületet „megtölteni” rövid idő alatt… Mert gyorsan dolgozott. Olyan rálátása lehetett, amit már akkor is csodáltam. Ekkora felületet képtelen lennék megtölteni olyan körülmények és olyan rövid idő alatt… Persze nekem rossz a szemem, neki nem volt az. Nála láttam, „lopva tanultam”, átvettem, hogy a pasztell alapja a szénrajz. A szenet saját maga égette kirándulások alkalmával. Miután a kürtőskalácsot és a kolbászt megsütöttük, a parázsba dobta a vasdobozokat, amelyekben a méretre vágott mogyorófaágak voltak. Sajnos ezek a dobozok már nincsenek meg. Egyébként nekem is jobban fekszik az, ha szénnel rajzolok, és csak utána kerül rá a pasztell.
– Pasztell, szénrajz, olajképek – egyesek egyfajta hierarchiát is felállítanak ezek között. Lehet azt mondani, hogy annyira alapnak tekintette egyiket a másik számára, hogy mindegyiket egyformán tisztelte, s számára nem volt ilyen rangsor?
– Szerintem nem volt, mert párhuzamosan dolgozott olajjal, szénnel és pasztellel is. 1959-ben kapott egy doboz jó minőségű akvarellt, amelynek hátára Made in USA felirat volt nyomtatva. Addig ilyet még nem láttunk, és ezekkel az élénk színekkel megfestette családját, a Gyimesekben csángó portrékat, meredek hegyoldalakat, portákat. Elég sok munka készült, vagy hatvan, és amikor elfogyott a vízfesték, és többé nem jutott hozzá, „elfelejtette”, soha többet nem akvarellezett. Német anyanyelvű zsidó barátjától, a műkritikus Hans Löewtől kaphatta az első pasztellkrétákat, így foghatott hozzá.
Érdekes az a művészpálya, ahonnan elindult és ahova eljutott, az ötvenes-hatvanas évektől kezdődően egészen 1982-ig, haláláig. Az első próbálkozásoktól a végkifejlődésig, a szénrajztól a szén–pasztell kombinációján keresztül az olajfestményig, a szerény, visszafogott, önmagát kereső művész miként válik az erőteljesebb, vadabb és bátrabb, modernebb kifejezésmóddal kiforrottá.
Amikor a tartományi, majd a megyei tárlatokon egy-egy meghatározott témával kellett jelentkezni, hogy mit kell, mit szabad kiállítani, sokszor visszautasították a tájképeit. Gondolom, azért kezdett el festeni Kolozsvár környéki gyártelepet, ipari negyedet, hogy munkája bekerüljön egy-egy tartományi, megyei kiállításra. Mégis kitartott a tájábrázolás mellett, önmagát vállalta, ő így fest és rajzol, így alkot, függetlenül attól, hogy tetszik-e az akkori rendszernek vagy sem. Ilyenkor az jut eszembe ‒ amikor szembeszállt, -állt az akkori rendszer ideológiájával ‒, hogy az a belső őrlődés, feszültség milyen hatással lehetett a munkásságára (is). Édesapám ugyan halk szavú ember volt, de ha robbant, akkor a munkáiban tehette, a pasztelljeiben, az olajfestményeiben. Az alkotásban tudta levezetni azt feszültséget.
Amúgy meg nem tett különbséget a műfajok között: egyformán szerette a szenet, a pasztellt, az olajfestéket, az anyagiak függvényében. A fehér olajfestéket saját maga készítette, márványlapon, márványdúccal, a cink-oxidot lenolajjal keverte-kavarta, ezt sokszor átvállaltam a műtermében. Később, a hetvenes évektől kezdődően a jó minőségű holland és német gyártmányú Rembrandt-pasztellekkel tudott többet alkotni és abban kibontakozni. Ugyanis nem mindig engedhette meg magának, hogy anyagot vásároljon, hiszen a családról is gondoskodnia kellett, etetnie a gyerekeit stb.
– Ahogy édesapádról beszélsz, egy bátor ember képe rajzolódik ki előttem. Ezt a bátorságot át lehet adni, vagy megpróbálta átadni neked annak idején, amikor művészetről beszélgettetek? Vagy beszélgettetek művészetről?
– Szemtől szemben nem beszélgettünk művészetről, gyermekkorom viszont a művészeti albumok társaságában telt, az ókortól kezdve a modern korig rengeteg művészeti albumot forgattam. Szerettük nézegetni a sok színes képet, és már gyerekként tudtuk, hogy ki kicsoda, hol született, mit festett, mit alkotott, nekünk ez a mindennapi tananyaghoz is hozzátartozott. Vlahuță utcai műtermében találkoztunk művészbarátaival, festőkkel, szobrászokkal, akik tulajdonképpen a mi gyermekkori életünk részei voltak. „Komolyan” művészetről csak akkor kezdtünk el beszélni, amikor kilencedikes-tizedikes koromban eldöntöttem, hogy művészeti pályára lépek – bár ezt édesanyám nem igazán tolerálta, mert szerinte egy rendes szakmát is tanulnia kell a gyereknek ‒, így párhuzamosan folytattam az idegen nyelvet a művészettel, hogy senkit ne haragítsak meg. Tulajdonképpen úgy beszélgettünk „művészetről”, hogy azt, amit rajzoltam, festettem, azt édesapám korrigálta. Egyféle szemléletmódot, látást és tudást adott át, úgy, ahogyan a diákjainak a főiskolán.
Azt mondod, bátor ember volt: én inkább abban tartanám bátornak, ahogy összefogta a családot. Maga köré gyűjtötte a rokonokat, barátokat, művészkollégákat, programokat szervezett, nyaraltunk a művészekkel, azok gyerekeivel, mi mindenkit „rokonnak” tekintettünk; ez a szoros kapcsolat pedig a halála után megszűnt, felbomlott.
A nyári hosszú vakációban, júliusban vagy augusztusban a szülők körútjegyet vásároltak, vasúton bebarangoltuk Erdélyt, a hegyvidéktől a tengerpartig, amihez mások is csatlakoztak. Négyen, nyolcan, tizenketten külön kabint foglaltunk le a vonaton. Amikor itthon voltunk Kolozsváron, a program folytatódott hol a Bükkben, a Hójában, a Szamos-parton vagy a Babeș-parkban. Minden hétvégén, vasárnap kirándultunk, télen hóban-fagyban, tavasszal-ősszel esőben, ködben, nyáron kánikulában.
Családi szertartások részesei voltunk, amelyeket illett betartani. Karácsonyi szokások Felső-Háromszékről és Gyimesből. Húsvét vasárnapján pedig, függetlenül attól, hogy milyen időjárás volt, kürtőskalácsot sütöttünk a szabad ég alatt vagy a Bükkben a Cérna-forrásnál, a Hója-erdőben a Hajtás völgye fölött vagy a Gorbó völgyében. Édesapám faragta a kürtőskalács-sütőket, összesen hatot, egy nagyot és egy kicsit, amit az erdőben rejtett el egy-egy fán… A mai napig nem tudom, hogy ezek hol vannak. Egyáltalán, megvannak-e még. Édesanyám egy-két kiló lisztből bedagasztotta a kürtőskalácsnak valót, például a Gorbó völgye elején, és mire kiértünk a végébe, az üstből és a hátizsákból is kifolyt. Aztán a mezőn, a patak partján megsütöttük, megettük. Az első mindig nyersre sikerült, de az is elfogyott. Hosszú botra húztuk fel, és a vállunkon cipelve vonultunk végig a Gorbó völgyén, amiről számos fotó is készült.
Ezeket a családról családra szálló népi szokásokat, hagyományokat is igyekeztünk tiszteletben tartani, a szülők elvárásaihoz igazodni. Társaságban másképp működtek a dolgok: a festőművészek, szobrászok és írók gyerekeivel szerettünk együtt lenni, játszani, beszélgetni, hogyan is váltjuk meg a világot felnőttként. De amikor csak négyen voltunk, az nem volt annyira lélekemelő, mert akkor édesapa vitte a szót. „Jó” gyerekként viselkedni, szót fogadni nem volt mindig könnyű feladat: megmondta, mit hogyan ildomos, amit a gyermek inkább felrúgna, kikerülne. Legalábbis mi. De azért megtanultam hímes tojást viasszal rajzolni, ahogy a csángók „írják”. Majd amikor a „régi” családból ‒ házasság révén ‒ becsöppentem az „új” családomba, egy ideig még sikerült folytatnom ezeket a szokásokat, összességében viszont nem volt nagy sikere a népi hagyományok továbbadásának, az ezekhez hasonló ötletek megvalósításának.
– Most, ahogy nézed a munkáit és neked is egyre jobban halmozódnak fel az alkotásaid, hogyan találsz átjárást, kapcsolatot a kétféle irány között, hiszen egymástól nagyon különböző művészekről is beszélünk…
– Kétféle irány? A pasztell „iránya”, kezelése köthet össze minket. Kívülről nézve más-más úton járunk, de az út ugyanaz, az irány is, csak az úton látottak, tapasztaltak kifejezése másképp alakul át… Édesapám halála után rengeteg pasztellkrétát örököltem. Amúgy a főiskolán nem pasztelleztem, és eleinte nem is nagyon tudtam csinálni, nem állt rá a kezem, meg hogy mi is legyen a sorsuk. Családi hagyomány volt nálunk, hogy semmit nem dobunk ki, mindent feldolgozunk, átalakítunk, megjavítunk, nem dobhatom ki azt a jó minőségű pasztellt, amivel édesapa dolgozott! Ezek után fogtam neki, 1991-ben, a szárhegyi alkotótáborban. Egy anyag, ami összeköt, a pasztell, valamint a technika, hogy a szénnel én is „alapozok”, a szénrajzra kerül rá a pasztell, de több rétegben, mint ahogyan édesapám művelte.
Tény és való, hogy a tájképfestészetben és a portrézásban nem érem utol édesapámat. Tehát ha azt is csinálom, másképp csinálom, más lesz belőle. Ő nagyon magas szintet ütött meg az 1960-as, 1970-es évekbeli munkáival; akkor még senki nem értette, miért alkot így, miért nem tartozik az aktuális trendhez vagy az akkori ideológiákhoz, a művésztársadalomhoz, mert azért eléggé a periférián volt mindig. Ezért nem lettem tájképfestő, mert ahogy ő csinálta, azt nem lehet túlszárnyalni, nincs is értelme folytatni. Kitaláltam tehát magamnak valami olyasmit, ami kapcsolódhat tájhoz és emberhez egyaránt: az ember alkotta tárgyakhoz kötődöm, és azokat ábrázolom. Nem festek már olajban sem, maradok a pasztellnél, és ha ösztöndíjjal eljutok kerámiázni, akkor azt csinálom. Most ezt az utat fogom folytatni, ahogy tudom.
– Művészek esetében nehéz kérdés, hogy a munkáikat hogyan tárolják, illetve hogy milyen rendszert teremtenek köztük. Hely is kell hozzá, és feltételezem, hogy a te munkáid nincsenek annyira rendszerezve ebben a gyűjteményben, mint az édesapádéi. Jól látom?
– Elég rosszul látod, mert a munkáim rendszerezve vannak, külön mappában, már ami megmaradt. Elég sok munkát megsemmisítettem meg eladtam, úgyhogy jelenleg rendszerezve vannak külön mappákban, évek szerint, és semmi nincs rámában. Az édesapám munkáit a továbbiakban is rendszerezem – 100x70 centiméteres mappákba, de ami ennél nagyobb és az úgynevezett „műteremszekrénybe” sem fér be… Sajnos nincs elég helyem, ahol ezeket tárolni tudnám.
Mivel az én munkáim kisebbek, azokat könnyebb rendszerezni. Amúgy is nagyon kevés munkám van az édesapáméhoz képest, az ő alkotásai külön helyen vannak a lakásban. A belső szobába, az ágy mögé tettem ezeket a hatalmas méretű képeket, és letakartam, hiszen nincs saját műtermem. Az a kevés berámázott munka megtölti a falakat. Tájképek egymás mellett, „vonatablak”-szerűek: csak ez a táj megállt, nem halad tova. Olyan természetközeli helyet alakítottam ki magamnak, ahol az ő néprajzi gyűjteménye is megtalálható. Saját munkáim a falon nincsenek, a festőállványon egy plakát áll a legutóbbi kiállításomról. Amikor szobaközti ajtónk volt, azon is volt festmény. Az édesapámé. A vonatablakszerű munkák a velem szemközti falon vannak, velük kelek, velük fekszem. Nem tudnék megválni tőlük, nélkülük üres lenne a szoba. Természetesen ennek a szemléletnek megvan a komoly lelki háttere is: a ragaszkodás, a megszokás, kapaszkodás abba, ami maradt édesapa után.
(Elhangzott 2019. augusztus 13-án a Kolozsvári Rádió Kontűr című műsorában)