Az utolsó királykoronázás ceremóniamestere, gróf Bánffy Miklós

Egy különleges ünnepi ceremónia titkai

Budán a Nagyboldogasszony-templom­ban 1867. június 8-án koronázták ki­rállyá Ferenc József osztrák császárt, és királynévá Erzsébet császárnét. Ferenc József 1916. november 21-én meghalt. Utódját, Károlyt is Budán kellett királlyá koronázni, ott, ahol elődjét.

Ferenc József császár és király te­metésén, Bécsben, gróf Bánffy Miklós is megjelent. A gyászos hangulatot to­vább fokozta, hogy az éjjeli vonattal a temetésről a brucki gyorsvonaton uta­zók szörnyű balesetet szenvedtek: szá­zak sebesültek meg, a halottak között volt kiváló történészünk, Thallóczy Lajos is.

A magyar fővárosba visszatérve meg­hívást kapott Bánffy Miklós a december 30-i koronázást előkészítő értekezlet­re. 26 nap alatt kellett „csodát” tennie azokkal az anyagokkal, amelyek rendel­kezésre álltak, s azokkal a művészekkel, akik nem voltak a fronton, hanem meg­maradhattak a hátországban.

Az ország ládáját, amelyből jelképe­sen százezer aranyat kap az uralkodó, magának Bánffynak kellett megtervez­nie az ötvös-tanár helyett.

Közben zajlottak a viták, hogy a re­formátus Tisza István miniszterelnök, mint a nádort helyettesítő személy ko­ronázhat-e. Végül az esztergomi érsek szava döntött, ezt követően elült min­denfajta ellenkezés.

A templom dekorációja ügyében is meg kellett vívnia Bánffynak a harcát az építész Schulek Frigyessel. Az utolsó nap főpróbája után pedig még Károly ki­rály különleges kéréseinek kellett eleget tenni. Egyik ilyen volt például az, hogy láthatatlan zsámolyról ülhessen föl a lova hátára.

A hajszolt tempó közben Bánffy vi­szont örülhetett annak, hogy közel­ről gyönyörködhetett a koronázási jel­vényekben. Megmutatta az egyetlen külföldről jött uralkodónak, a bolgár királynak is, aki dühödten méltatlan­kodott, hogy miért egy „elragadó gye­rek”, a hatéves kis szőke trónörökös (Ottó) mellé kapott helyet. A fiúcskának a ruháját egyébként a kor festő-óriása, Benczúr Gyula tervezte.

Bánffy megfigyelte azt is, hogy a ko­ronázás perceiben a besütő napsugár fényárba vonta az ünnepélyes jelenetet, ám aztán hirtelen el is tűnt a fényesség – mintegy baljóslatú jelként…

Mikor a templomból eltávozott a közönség, bevonultak a fölavatan­dó „aranysarkantyús lovagok” – mint­egy félszáz frontharcos tiszt. Mind az elnyűtt, fronton viselt egyenruhában vonultatta fel őket Bánffy, egyedüli ékességeik vitézségi érmeik, rendjeleik voltak. A sor elején a mankós, falábas rokkantak vánszorogtak, némelyiket tisztiszolgájuk támogatott, hogy aztán lerogyhassanak egy-egy székre.

A király egymás után ütötte lovaggá az egykedvűen, komoran álló embere­ket, akik elhozták a fővárosba a front szörnyűségeinek látható üzenetét.

A budai vár nagytermében fogadás­sal fejeződött be a koronázás ünnepe. Mindenki fáradt volt már akkor. Mivel az uralkodópár vonata este 6-kor in­dult Bécsbe, a sok száz meghívott elő­kelő hölgy bemutatása a királynak és királynőnek rendkívüli gyorsasággal, valósággal „futószalagon” zajlott.

Bánffy Miklós későn ért haza. Közben megeredt a havas eső, amely az aszfal­ton sáros latyakká olvadt a szürkeségbe borult városban, amely „újra rendes há­borús képét öltötte fel”.

Bánffy az emlékezését a követke­zőkkel zárta: „azon az estén az egész koronázás minden pompája, dísze, örö­me és szépsége mintha nem lett volna egyéb, mint régen elmúlt, félig már el is felejtett álom…”

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Egy erdélyi arisztokrata indulása

Bánffy Miklós Kolozsváron született nagyhírű erdélyi református családban 1873. december 30-án. Apja gróf Bánffy György (Kolozsvár, 1845–Bonchida, 1929), 1875-től a főrendiház tagja, aranysar­kantyús vitéz, lótenyésztő és műgyűjtő, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. Családi levéltárát az Er­délyi Múzeumban helyezte el. Kedvelt lakhelye (csakúgy, mint később fiának) Bonchida pompás várkastélya volt, Er­dély legcsodálatosabb ékköve. Édes­anyja, báró Bánffy Irma, aki 24 éves korában (1875) meghalt, árván hagyva 3 éves leányát, Katinkát (1871–1974) és másfél éves fiát, Miklóst. Az apa nem nősült újra.

Bánffy így emlékezett vissza: „gyer­mekkorom legszámosabb emléke Bonchidához kapcsolódik. Itt töltöttük az év legnagyobb részét; rendszerint május közepétől karácsonyig. Kará­csonyra Budapestre költöztünk…”

A fővárosban járt iskolába első elemi­től az érettségiig (1891). „Délelőtt tanulás, délután jégpálya, tornaóra, vívólecke és újból tanulás. Este játék unokatestvére­inkkel…”

Bonchidán a legnagyobb élménye a lovaglás volt – mindig egyedül. „A va­káció sem volt tökéletes. Magántanuló lévén: a tanulás tovább folyt nyáron is. Francia-, német- és angolórák, és zon­goralecke.”

A nyár legnagyobb élményét szá­mára a kalotaszegi Remetén töltött au­gusztusok jelentették nagyapjánál, egy erdőszéli házban. A hatalmas hegyek rejtélyes vadonában igazi remetének érezhette magát.

A Monarchia politikusa

1891-től kezdte meg jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1893-tól Budapesten folytatta. Jog- és államtudo­mányokból doktorált. Hivatali pályáját Fiumében kezdte 1889-ben, majd egy év­vel később kiküldetést kapott Berlinbe.

Aztán 1901 és 1906 között parlamen­ti képviselő volt. Jellegzetes arisztokra­ta pályát futott be azzal, hogy 1906 és 1910 között Kolozs vármegye és Kolozs­vár város főispáni tisztét töltötte be. 1910 és 1917 között ismételten tagja az országgyűlésnek, miközben a magyar színházi élet vezető tisztét is betöltöt­te. Neki köszönhető az Operában egye­bek mellett Bartók Csodálatos manda­rinjának és A fából faragott királyfinak a színrevitele.

Külföldi (angol, olasz, francia) uta­zásain éles szemmel megfigyelt min­dent: a politikai, gazdasági, társadalmi, művészeti életet egyaránt. Kapcsolatokat is teremtett (elsősorban – érthető­en – arisztokrata körökkel). Nemcsak az idegen nyelveket gyakorolta, hanem elsajátította azt a sajátos, elemző gon­dolkodási módot is, amit aztán később nagyon jól tudott hasznosítani diplomá­ciai tárgyalásain.

A világháborúban a keleti fronton el­sősorban bizalmas politikai megbízáso­kat kapott a nemzetiségek ügyeivel kap­csolatban.

Budapesten élte meg a Monarchia összeomlását, Károlyi Mihályék politi­kai botladozásait. Károlyi rokona volt, gyermekkoruktól ismerték egymást. Emlékeimből (Forradalmi idők) című művében részletesen elemzi karakterét, politikáját.

1918. december 31-én Bethlen István megbízásából indult nyugatra, hogy a győztes hatalmakat felvilágosítsa a va­lóságos magyarországi helyzetről („Ak­kor még azt hittük, hogy ez érdekel va­lakit odakünn”). A lezüllött, piszkos Bécs, majd Berlin (a Spartacus-forrada­lom napjaiban), aztán (nehezen szerzett útlevéllel) hajón Koppenhága, újra Né­metország, végül Hollandia (Hága) volt az általa bejárt kalandos útvonal. Utób­bi városban elszegényedve, felújította képzőművészeti ismereteit, és festmé­nyeiből tartotta el magát.

Bécsből tért vissza Magyarországra a Tanácsköztársaság bukása után a töb­bi emigráns politikussal együtt, vona­ton, 1919. augusztus közepén.

A Monarchia záróakkordja számunk­ra a trianoni döntés volt. Magyarország igazi tragikuma azonban az lett, hogy nem az 1871 utáni francia mintát vá­lasztotta (Mindig gondolni rá és so­hasem beszélni róla!), hanem épp az ellenkezőjét. Bánffy 1945-ben írt vissza­emlékezésében (Huszonöt év) így érté­kelt: a „nem, nem soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, amelyből csak kár és hátra­maradás származhatott. Szánalmas és eleve elhibázott kalandor akcióként ér­tékelte IV. Károly király visszatérési kí­sérleteit.

Művészetek és irodalom

Siemersné Wass Ilona grófnő szerint: „Miklós egyike volt a legtehetsége­sebb embereknek, akikkel valaha ta­lálkoztam. Társaságban szórakoztató, avatott zenebarát, szépen zongorá­zott, keringőt szerzett, melyet akko­riban minden mulatságon elhúztak a cigányok. Zenei tehetségét túlszár­nyalta rajztudása és festői talentuma. Emellett kitűnően sakkozott és biliár­dozott. Fiatal korában szépen tenisz­ezett, elsőrangú táncos volt. Mindent, amihez hozzányúlt, művészetté vará­zsolt. Barna, kissé buja, rajongó tekin­tete volt, inkább művészszeme, mint grófi.”

1906-ban a Naplegenda című drámá­ját Kisbán írói álnéven jelenteti meg, hogy ne a társadalmi rangja révén, ha­nem mint író mérettessék meg. Ady Endre sejtette, kit rejt a név, de a lényeg szerinte ez volt: „Akárki, komoly irodal­már”. Továbbra is használta az álne­vet, egymás után jelentek meg drámái, majd elbeszélései ilyen megjelöléssel az 1910–1920-as években.

Az 1932-ben napvilágot látó Emléke­imből című kötete (benne: 1916-os koro­názás; Forradalmi idők) jelent meg elő­ször Bánffy Miklós névvel.

Barátjának, gr. Klebelsberg Kunónak köszönhette, hogy 1923 és 1927 között a Magyar Országos Képzőművészeti Ta­nács elnöke lehetett.

1926-ban megkapta a román állam­polgárságot (személyesen Ferdinánd király kezébe tette le az állampolgá­ri esküt). Ekkor az annyira szeretett szűkebb hazájába, Erdélybe költözött, Bonchidára. Bár a birtokai legnagyobb részét kisajátították, sikerült azonban a bonchidai uradalmat és Kalotaszeg kör­nyéki erdőket megmentenie.

1939-ig nem vállalt politikai szerepet (állítólag erre ígéretet is kellett tennie). De talált magának elfoglaltságot: az Er­délyi Református Egyházkerület fő­gondnoka lett (mint korábban az apja), továbbá a Helikoni írószövetség alapí­tó tagja, 1928 és 1944 között az Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetekben megtalálhatók ihletett, jel­legzetes illusztrációi.

1934-ben és 1937-ben Bánffy Miklós rendezésében mutatták be a szegedi szabadtéri játékokon Az ember tragédi­áját, ahol sokkal inkább érvényesült a darab minden erénye, mint zárt szín­házban. A siker leírhatatlan volt. S egy jellemző apró adalék: tiszteletdíjat sem fogadott el a munkájáért…

Szépirodalmi munkásságából csupán a legfontosabb művei említésére szorít­kozhatunk. Az erdélyi arisztokrácia éle­tét és túlhaladott világának csődjét mo­numentális regényciklusban dolgozta fel: Megszámláltattál… (1935); És híjával találtattál… (1937); Darabokra szaggat­tatol (1940).

Az utóbbi kötet végén Bonchidán írta le a következőket (1940. május 20-án): „Most elpusztul az ország és vele az a nemzedék, aki mindent fontosnak tar­tott, ami formula, paragrafus vagy frá­zis. Aki az államélet valóságait el tudta felejteni és délibábok után futott, akár a gyermek. Aki tudatlanságában élt mindannak, ami a nemzetek talpköve: erő, önbírálat és összetartás.”

Diplomáciai sikerek és kudarcok

Gr. Bánffy Miklós 1921. április 14-től 1922. december 19-ig volt gr. Bethlen István kormányának első külügyminisztere. Visszaemlékezéseit a következő mon­datokkal kezdi: „Azon a délutánon, mi­dőn a magyar külügyi tárcát vállaltam, egyetlen programpontot szögeztünk le: azt, hogy meg kell próbálnunk az utódállamokkal fölvenni a kapcsolatot, és legalább valamelyikkel barátságos szomszédi viszonyt teremteni.”

Akkoriban a két legfontosabb fela­dat az volt, hogy elérjék azt, hogy a bé­keszerződés értelmében a szerbek kivo­nuljanak Baranyából, másrészt az, hogy valamiképpen sikerüljön megtartani az Őrségnek (Burgenlandnak) legalább egy kis részét. A kitűnő taktikusnak bi­zonyuló Bánffy Miklós érdeme, hogy mindkettő sikerült, bár csak hajszálon múlt. Sopronban ezért szobrot is érde­melne. Szégyen, hogy erre – úgy látszik – mindmáig senki sem gondolt.

Mindent megtett a szomszéd népek­kel való békés viszony megteremtésé­nek érdekében is, de ezeket az erőfe­szítéseit nem kísérte siker. Túlságosak nagyok, áthidalhatatlanok voltak az ér­dekellentétek.

Bánffy károsnak tartotta mind a Re­víziós Liga, mind pedig az Ébredő ma­gyarok mozgalmát, mondván: a han­gos propaganda számunkra csakis káros lehet.

A genovai nemzetközi konferencián sikerült megismerkednie Bánffynak minden számunkra fontosabb állam delegáltjaival. Kitűnően hasznosította emberismeretét („Idegennel csak akkor tudunk sikerrel tárgyalni, ha ismerjük gondolkodását és abba helyezkedünk bele.”). A konferencia azonban sajnála­tosan eredmény nélkül oszlott fel…

Magyarországnak a Népszövetség­be való felvétele számunkra alapvető fontosságúvá vált. Bánffy diplomáci­ai egyességének köszönhetően sikerült kivédeni a rosszindulatú rágalmakat, s egyhangúlag a Népszövetség tagja lett hazánk. A Népszövetség tanácstagjai­nak választásának összetétele is sors­döntőnek bizonyult számunkra. Bánffy ügyes diplomáciai sakkhúzásokkal elér­te, hogy a magyar kérdéseket jóindulat­tal kezelő Svédország delegáltját válasszák meg a jugoszláv küldött ellenében. Ezzel külügyminiszteri ténykedését be­fejezte Bánffy, nem vállalt tovább álla­mi szolgálatot.

Mikó Imre szerint, aki jól ismer­te, egy ideig „titkára” is volt Bukarest­ben, így jellemezte: „Realista, jobban mondva pragmatista volt a politikában, az erőviszonyokat és a nem az ideológi­át nézte.”

Újabb erdélyi évtizedek

Az 1930-as években mondta Kós Károly­nak: ha nem vagyok Kolozsvárt, s levél jön, ami nem családi, válaszold meg és írd alá. Tanuld meg, gyakorold be az aláírásomat. Így is tett. Mikó Imre szerint Teleki Pál nem tudta megbo­csátani Bánffynak, hogy 1940 augusz­tusában is román államkeretek között gondolkodott. 1943-as bukaresti útjának keserű tapasztalatait egyetlen frappáns mondatban foglalta össze Mikó Imré­nek: „Amilyen okosak ők [a románok], olyan buták vagyunk mi [magyarok].”

Az Ember tragédiájától az emberi tragédiáig

Kós Károly mondta 1977 nyarán, nem sok­kal halála előtt Benkő Samunak: „[1944- ben] Bánffy Miklós is teljesen tisztában volt a bekövetkező változásokkal. Nekem előre megmondta, hogy a régi világnak egyszer s mindenkorra lejárt. Ő ezzel szá­molt. S nem tragédiázott a dolgok felett.”

A világháború végét Budapesten élte meg, de visszatért Erdélybe. 1945 után Kós és Bánffy hetente rendszeresen ta­lálkoztak, Kovács László vendégeként.

Magányosan élt Kolozsvárt, mert a bonchidai kastélyát a német katonák kirabolták, felgyújtották, s ami értékes berendezéséből megmaradt, azt a helyi lakosok hordták szét. Néhány éve kez­dődött csak meg a helyreállítása…

Az új rendszerben az arisztokraták­kal szembeni gyűlölet őt is elérte. Nyo­morúságából 1949-ben kiengedték. Bu­dapestre költözhetett feleségéhez, de már csak néhány hónapot élt, kórház­ban halt meg 1950. június 6-án.

Kós Károly szerint: „Bánffy furcsa em­ber volt. De okos ember volt, sokoldalú ember volt… én tudom, hogy milyen erős jellem volt. (…) Ő nagyon hangsúlyozta a különbséget az emberek között… Csak az igazi mágnást, a parasztot és a talen­tumos művészt becsülte… Bámulója volt mindenféle szakértelemnek. A paraszt mezőgazdasági ismereteit éppen úgy megbecsülte, mint az agrármérnökét… Nagyon értett lóhoz, tehénhez, disznó­hoz s a növényekhez. A szőlőművelés és a borpincészet minden csínját-bínját is­merte (érdeklődési körét apjától örököl­hette – Cs. Cs.) … nem szerette a pálinkát. Bort is alig ivott. Viszont rengeteget do­hányzott, egyiket a másikról gyújtotta… mégsem abba halt meg.”

Az erdélyiség jelképévé váló Kós Ká­roly mondta a következőket: „Én őt na­gyon szerettem. A feleségem halála után egyetlenegy temetésre mentem el. Az övére. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a Házsongárdba, amikor halála után több mint negyedszázaddal hamvait – kívánsága szerint – hazahoz­ták.” (1976-ban helyezték el a kolozsvári Házsongárd Bánffy-kriptájában).

A Bánffyak 20. századi életét memo­árkötetében leánya, gróf Bánffy Katalin írta meg a 2014-ben megjelent Ének az életből címmel.