Barátom, Vermesy Péter (1939–1989)

Ha élne, ez év májusában töltené a 75. életévét, de az irgalmatlan sors mindössze 50 esztendőt engedélyezett neki. Hozzá fűződő emlékeim visszakísérnek a múlt század derekára.

Barátkozásom Vermesy Péterrel 1952-ben kezdődött. Szüleim ekkor hoztak be Bánffyhunyadról a kolozsvári zeneiskolába. A magyar tagozat VIII. osztályában a már valamennyire összekovácsolódott közösségbe csöppentem. Megemlítem, hogy ebbe a közösségbe a képzőművészeti és balettiskola magyar tanulói is beletartoztak. Kezdetben mint új palánta, tanácstalanul ődöngtem az osztálytársaim között, végre Péter megsajnált és „atyai” jóakarattal szárnyai alá vett, habár – mint utóbb kiderült – én voltam az idősebb (igaz, csak két hónappal). Ez a gondoskodás részéről abban is megnyilvánult, hogy amikor focizás közben kifordult a bokám, eldagadt, ő támogatott hazáig. Ettől kezdve egy padban ültünk. Én az anyai nagyszüleimnél laktam, de szabadidőm nagy részét a Vermesy család Töhötöm (Grozãvescu) utcai otthonában töltöttem. Jól éreztük ott magunkat, pingpongoztunk, még tanultunk is. Péter zongora főszakról átváltott a neki megfelelőbb karvezetői szakra és már ekkor kísérletezett a zeneszerzéssel. Rendkívül tájékozott volt az irodalomban, egy beszélgetés során kiderült, hogy szinte minden magyar és sok külföldi írónak-költőnek olvasta a munkáit. Jó tanuló volt, bár nem készült sokat, néha csak átfutotta a másnapi leckét. Egy ilyen alkalommal kémiaórán felszólították. Péter találékonyan, de nem egészen a feladott leckéből felelt, amit a tanárnő intelligens hantának minősített, derültünk rajta. Máskor orosz nyelvórán elővette a jegyzetfüzetét, amin nem volt címke. Legtöbbször a hátlapjánál nyitotta ki, amin úgy segített, hogy ráírta: vigyázz, marha, fordítva! Néha a tanár ellenőrizte a füzeteket, persze ő is fordítva vette kézbe. A tapintatlan felírás láttán következett a kemény fejmosás, részünkről pedig az újabb derülési lehetőség. Osztályunkban leánytanulók is voltak, a csinosabbaknak barátilag udvaroltunk. Péter, mi több, arra vetemedett, hogy egy Király utcai leánygimnáziumban tanuló hölgynek udvarolt. Olykor én is elkísértem a leány lakásáig. A Malom utcában, az ablaka előtt hosszasan sétáltunk, míg kegyeskedett kijönni, én pedig tapintatosan leléptem.

Zenei tevékenységeinkhez hozzátartozott a hangversenyek látogatása. Ha lehetett, belógtunk a Diákházba, de a grafikusok is készítettek nekünk saját gyártmányú, ügyes utánzatú belépőjegyeket. Kedvencünk Beethoven: V. szimfóniája volt; amikor felharsant a főtéma, jelentőségteljesen összenéztünk: lám, itt van, megszólalt!

A csínytevéstől sem riadtunk vissza. Volt egy nagyon kellemetlen esetünk. Egyik télutói iskolai szünetben hárman bakalódtunk. A harmadik osztálytársunk több dioptriás szemüveget viselt, de azért dulakodni tudott. Jól meglökött bennünket és kiszaladt az iskolánkkal szemközti parkba. Mi, a szenvedő felek a már olvadó hóból golyókat gyúrtunk és megbeszéltük, hogy megkerülve a tettest, két oldalról támadunk. A megmozdulásunk túl jól sikerült, mert Péter a már csorgó, kemény hógolyóval halántékon találta el az osztálytársunkat, akinek leesett a szemüvege, megcsúszott, elterült. Ijedten futottunk hozzá, valahogy lábra állítottuk. Egy idősebb járókelő, aki tanúja volt az esetnek, ránk mordult: „szemüveges embert megdobni, hülyék!”

Jómagam a nyári szünidőket Bánffyhunyadon töltöttem. A hosszú vakáció már kezdett unalmassá válni, de bekövetkezett a váratlan meglepetés: Péter meglátogatott Hunyadon! Minden jó lett volna, csakhogy délután, a kertben, valószínűleg az ebéden feltálalt gombapaprikástól rosszul lettem. Le kellett feküdnöm, Péter pedig mellém ült, kapott egy könyvet, azt olvasta az esti vonatindulásig, Kolozsvárra való visszatértéig. Utolsó líceumi évünkben már nagyon készültünk az érettségire és a főiskolai felvételire: Péter a zeneszerzésre, én a zongorára.

A Gh. Dima Zenekonzervatóriumban első dolgunk volt belépni a Nagy István karnagy által irányított kórusba, együtt énekeltük Kodály Zoltán halhatatlan remekműveit. Egyébként a főiskolán új helyzettel, új kihívásokkal kellett szembe néznünk, habár voltak közös óráink, mégis két különböző zenei szakon folytattuk tanulmányainkat. Új barátságok is szövődtek, ugyanakkor udvarlási székhelyünket átirányítottuk a Kötő utcába. A konzervatórium leánybentlakásánál támasztottuk a falat, és előre megállapított füttyel csalogattuk a kedves kollegináinkat fontos megbeszélésre.

Még nem említettem a Péter rajzkészségét, melyre a következő esemény szolgál például: a konzi osztálytermében a tanár leült a zongorához és javította az általunk elkészített zenei feladatokat. Mi félkörben mögötte álltunk és figyelemmel kísértük a magyarázatait. Pétert megihlette a tanár kopasz feje, menten felülnézetből lerajzolta és nekem megmutatta. Belőlem kibuggyant a fojtott kacagás, amit a tanár meghallott, rögtön hátrafordult:

– Buzás, maga miért zavarja az órát?

– Tanár elvtárs, bocsánat, de meghűltem, és az orromat fújtam (szerencsére tényleg náthás voltam).

– Ja, azt lehet – és folytatódhatott az óra.

Péter máskor is rajzolt, emlékszem a később befejezett, rendkívül sikerült oldalnézetű önarckép-karikatúrájára. Ez a frappáns profil a profiknak is becsületére vált volna!

Ide kívánkozik egyik közös óránk történése, aminek szintén eminens barátom volt a főszereplője. A szünet vége felé Péternek kedve támadt professzorunk beszédstílusát, modorosságait utánozni. Mutatványának a hirtelen betoppanó tanár vetett véget, aki egy ideig hallgatta alteregóját, majd közbevágott és kérte az alkalmi szónokot, hogy hagyja őt is szóhoz jutni. Hja: fontos a humorérzék!

Baráti találkozásaink ritkultak az eltérő időpontú órarendünk és az elméleti-gyakorlati órákra való felkészülés különbözősége miatt. Péter szorgalmasan komponált, műveiből már ekkor kiérződött a rá annyira jellemző humoros hangvétel. Időközben megnősült és elköltözött a régi családi házból. A marxizmusvizsgára megint együtt tanultunk a következőképpen: bemelegítőnek körülbelül egy órát játszottunk a Rexnek nevezett kis biliárdon, ügyelve, nehogy leverjük a golyókkal a gombát, majd 30 percet tanultunk. Ezután újból erőt gyűjtöttünk a Rexen a második 30 perces tanulásra és így tovább. A Rex csodákat művelt: átmentünk a vizsgán!

1962-ben végeztünk, ugyanakkor ünnepeltük megismerkedésünk és barátságunk 10. évfordulóját. Mindketten Kolozsváron találtunk állást. Péter rövid időre a Bábszínházban volt házi zeneszerző, majd tudásának megfelelően a Zenekonzervatóriumban alkalmazták. Jómagam zenekari zongorista-közjáték után zongoratanárként folytattam tevékenységem a zeneiskolában. Szóval mindketten tanítottunk, de úgy látszik, egyikünket sem elégítette ki csupán a tanítás, következésképp Péter tovább komponált és zenei tárgyú újságcikkeket írt, én tovább hangversenyeztem.

1972-ben Magyarbikalra érkeztem, ahol átvettem a helybeli műkedvelő dalcsoport irányítását mint karvezető. Közel tíz évig vezettem (vasárnaponként) a dalcsoportot – a színjátszó csoporttal karöltve. Előadásokat tartottunk, versenyekre jártunk, díjakat nyertünk. Pétert is bevontam ebbe a kalotaszegi munkába, ő helyi népdalfeldolgozásokkal segített, amik később nyomtatásban is megjelentek (Kalotaszegi népdalfeldolgozások, 1993, Bán-ffyhunyad). Legsikeresebb közös vállalkozásunknak bizonyult Valkai András 16. századi históriás énekének, az ős-Bánk bánnak a dramatizált változata, amihez Péter kísérőzenét írt. Péter a következőket írta a műsorfüzetbe (1980):

„»Legyen a zene mindenkié« (Kodály Zoltán)

Az, hogy egy 20. századi, korunkban munkálkodó műkedvelő csoport éppen azt a művet kedveli, amely intonációjában, formájában egy szinte félévezredes hagyományt – a históriás éneket – újította fel, nem lehet véletlen. Nyilván közük van hozzá. És bármennyire is szerénytelennek tűnök, büszke vagyok arra, hogy Melinda – saját bevallása szerint – kétszeri hallás után »tanulta meg« a dallamot. Az idézőjel arra szeretne utalni: én tanultam meg (remélem, hogy megtanultam) tőlük azt a zenét, amelyet művelek.”

Azt már futólag érintettem, hogy a barátom megnősült. Hozzáteszem, hogy gyermekei születtek, akik közül András nevű fiát, amikor elérte az iskoláskort, felvettem az osztályomba. Sok örömöm telt a vele való foglalkozásban, töretlenül fejlődött. A magasabb osztályokban több egyéni zongora- és zenekari hangversenyét tartom számon. 1983-ban érettségizett.

1985-ben a Vermesy-család áttelepült Németországba és sajnos, a romániai rendszerváltással egy időben Vermesy Péter végleg elhagyta övéit, örökre eltávozott az élők sorából. Itthon is mindnyájan megrendülve gyászoltuk.

De emléke fölött egyre többen őrködünk, a gyermekeknek szánt Pimpimpáréját, zeneműveit műsorra tűztük, mert maradandóknak bizonyultak. Csak a fontosabbakat említem: 1996-ban hangverseny a Gh. Dima Zeneakadémián Vermesy Péter emlékére; a Zenélő Kolozsvár sorozatban Emlékképek – Vermesy Péter-emlékműsor (Kulcsár Gabriella szerkesztésében, 2009, Redut); Vermesy-emléknap a Magyar Operában (2009). A felsorolt előadásokon valamilyen formában én is közreműködtem. Több intézmény szervezésében voltak megemlékezések, hangversenyek, utalok itt hamarjában az Ördögváltozás Csíkban című operára (Magyar Opera), a maglódi, Vermesy Péter nevét viselő Művészeti Iskola hangversenyeire, az idén januárban pedig a Magyar Kultúra Napján a Donát úti református templomban megrendezett ünnepélyre.

A kolozsvári Arpeggione Kiadó jóvoltából, Péter özvegyének, Vermesy Gerburgnak az engedélyével sikerült megjelentetnem összes műveit zongorára és zenekarra (2007), szóló-zongorára (2008), valamint zongoratrióit (2009). A három kötetet eljuttattam a zenei könyvtárakba, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen. Betetőzésül pedig a Magyar zeneszerzők sorozatban napvilágot látott Németh G. István kismonográfiája (Vermesy Péter. Mágus Kiadó, Budapest, 2006), melyben életrajzán túl a szerző megrajzolja Vermesy pályáját, kottapéldákkal kiegészítve elemzi és méltatja alkotásait, stílusát, majd műjegyzéket közöl. A hátlapon olvasható összegezésből idézek: „A legkisebbeket derűs egyszerűséggel szólította meg, a felnőtteknek pedig egyre inkább groteszkbe hajló humorral mondta el azt, ami csak burkolva volt elmondható. Utolsó művei némelyikében a rá oly jellemző humoron, valamint a külső hatásra reagáló tiltakozáson túllépve eljutott a legbensőségesebb mondanivalók megfogalmazásáig.”

Németh G. István e könyvön keresztül arra vállalkozik, hogy ismertté tegye a zeneszerző Vermesy Péter nevét az egész magyar nyelvterületen, sőt az angol nyelvű változattal a széles nagyvilágban is. Ez az óhaj vezérelte alulírott barátot is a Vermesy-zongoradarabok kiadásának a megvalósításában.