„A teremtett harmónia része szeretnék lenni, és ebbe beilleszkedni”

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, és oly módon nyitott az egyetemes misztériumokra, hogy az ősegység és végső harmónia intenzív áradása felfokozottá válik. Az empátia dialogizáló elemei sajátos motívumokban sűrűsödnek. Kovács Emil Lajos képei a meghittség és otthon harmóniaáramait sugározzák.

– Hogyan éli meg, hogy a nagybányai tájképfestészet folytatója és újjáteremtője? Beleszületett ebbe a sajátos szellemi hagyományba?

– Igen, mondhatni beleszülettem. Első találkozásom a festészettel a Nagybányai Iskola „termékeit” jelentette. A nagybányaiak művészetfelfogása nagyon közel állt, és áll hozzám. Sokáig követője voltam az ott alkotó művészeknek, és ma is „szentföldnek” tartom Nagybányát és környékét, idővel azonban, új utakat kerestem és találtam, ez mégsem távolodik el a nagybányai hagyományoktól, Nagybánya szellemiségétől. Azt gondolom, hogy minden művészeti irányzat valamilyen hagyományra épül, még ha ezt meg is tagadja, és nekem ezek az alapok tökéletesen megfelelnek. Ez az egyetlen művésztelep, amelyik 120 év elteltével is létezik, működik és tovább fejlődik.

– A hagyománytisztelet kapcsán a negyedik parancsolatot idézi: „Tiszteld anyádat és apádat, hogy hosszú ideig élj a földön”. Mit jelent ez?

– Ez a szülőföld tiszteletével, szeretetével függ össze és azzal a kötelességgel, amit Teremtőnk ruházott ránk azzal, hogy ide születtünk. Ezért van benne a negyedik parancsolatban az, hogy „hosszú ideig élj azon a földön”. Ez az ősök, a ránk hagyott kulturális és hitbéli örökség tiszteletét, továbbvitelét is jelenti. Hiszem, hogy számon kérik majd tőlünk.

– Azt írja valahol, hogy „munkáimban arra szeretném felhívni a figyelmet, ne hagyjuk elveszni mindazt, amit Erdély valójában jelent. Nem csupán a teremtett gazdagságról beszélek, hanem a szellemiségről is.” Milyen asszociációi vannak ennek a szellemiségnek?

– Mint fentebb említettem, örökségünk elsősorban nem anyagi vagy földrajzi, hanem főként hitbéli és kulturális. Ez az, aminek a megőrzése a mi felelősségünk, ezt kell továbbadnunk utódainknak, és ez a legnagyobb érték, amit rájuk hagyhatunk. Ez, persze, minden más nemzetnek megvan, de nem egyik esetében sem idegeníthető, nem elcserélhető el. E nélkül nem beszélhetünk identitásról. A művészet is magán kell, hogy viselje ezeket a jegyeket. Nem hiszek olyan globalizált művészetben, amely ne szólna az alkotó identitásáról. Ez nem jelenti azt, hogy a művészetet csak egyféleképpen lehet megfogalmazni, sőt, a sokféleség csak növeli értékét. A fontos, hogy gyökereink kötve legyenek, mert ezek által táplálkozhatunk.

– Több erdélyi települést és tájat megörökített. A helységnevek – Somogyvámos, Kőszegremete, Hadad, Mezőmadaras, Borsafüred és így tovább – is jelképeket hordoznak…

– Nem mind erdélyi települések, de általában magyar nyelvterületről van szó, ahol legalább annyi időre megfordultam, hogy az élményből kép szülessen. Ezeknek a neveknek jelentésük van. Múltat, jelképeket hordoznak, amit az ott élőknek is ismerniük kell, de az átutazónak is át kell adniuk. Ha saját értékeinkkel nem vagyunk tisztában, más értékeknek sem lehetünk a birtokosai, csak a szolgái. Ezek a jelképek az építészetben is jelen vannak, de elsősorban a tájrendezésben mutatkoznak meg. Bármennyire „alaktalan” a képi megjelenítése, az ott élők jelenlétéről vagy hiányáról beszél. Azt tartom lényegesnek, hogy úgy szóljunk a múltról, hogy az a jövőnek üzenjen.

– A képei mintha a táj égi mását tükröznék, ugyanakkor az ismétlődő színhatások és motívumok következtében mintha ugyanaz a belső táj köszönne vissza…

– Bár látszólag helyhez kötődnek a képeim, nem az a fontos, hogy hű képet adjanak a motívumról, hanem az, hogy annak üzenetét hordozzák, és az én közölnivalóm is benne legyen. Wass Albert mondja, hogy a honvágy tárgya nem létezik abban a formában, ahogy hosszú idő távlatából emlékszünk rá, ezért beteljesületlen maradhat. Az ember otthona nem egy helyhez, hanem egy korhoz: a gyermekkorhoz kötődik igazán, a további identitásunkat a gyermekkor élményei határozzák meg azután. Egy kép, egy hang, egy illat otthonosság érzetét keltheti bennünk. Ezt úgy is meg lehet jeleníteni, ha a realitás illúzióját keltjük. Egy-egy kép láttán ezért érzik, hogy otthon vannak azok is, akik soha nem jártak az adott vidéken.

– Gyulai Ábrahám jegyzi meg Kovács Emil Lajos képei kapcsán, hogy „a valóság mindennapjai átalakulnak képi megszépülésbe”. Mit jelent a teremtett harmónia?

– Az alkotás és a teremtés rokon értelmű szavak. Az alkotó tehát közel áll a Teremtőhöz. Ha ezt az összhangot meg tudja őrizni és nem rugaszkodik el tőle, akkor létrejön a harmónia. Egy vidék megkövetel és ki is alakít egy harmonikus építészetet, viseletet, folklórt. Ami tájidegen az ellentmond ennek a harmóniának, és rögtön szembeötlő, olyan, mintha nyáron nagykabátban, vagy télen rövidnadrágban járnánk.

– A reális képábrázolások univerzális szimbólumokat is megörökítenek. Például a Hegyeim című összeállításában a megjelenített hegy a forráshoz való visszatérés, a szakralitás intenzív kifejezője, amely által a völgy is megszelídül…

– A hegyek a magány, és ez által az Istennel való találkozás, szimbólumai. A szakralitásnak mindenhol helye van, és jelen is van mindenhol, ez a harmónia ismérve. A fának, az útnak, a kapunak, a házaknak is szimbolikus jelentésük van. Ha ez nem derül ki, akkor a kép csak percekre köti le a néző figyelmét. Ha igen, akkor hosszú távú párbeszéd kezdődhet el befogadó és alkotó között. Ez az alkotás lényege, másképp minden csak egy termék, egy árucikk.

– Egyik interjúban megjegyzi, hogy a képek jelentését éppen az határozza meg, hogy milyen színek kerülnek egymás mellé. Hogyan talált rá a sajátos színharmóniára és ritmusra?

– Ez félig tudatos, félig ösztönös. Az alkotás utolsó fázisában válik tudatossá, addig nem én irányítok. Lehet, hogy ez másnál másképp van, de nekem így természetes.

– A szatmári Északi Színház díszlettervezője is volt. Ez a tapasztalata hogyan gazdagította művészeti tárházát, eszközeit és világlátását?

– Sokat alakított világlátásomon, hogy volt alkalmam mások szellemi szférájához közel kerülni. Nehéz lenne nyomon követni, hogy kitől mit tanultam, de sokaknak vagyok hálás akkor is, ha ennek ott és akkor nem voltam a tudatában. A szakmai ismeretek, de a szemléletmód is nyer az ilyen megtapasztalással.

– Művészetterapeutaként autista gyermekekkel is foglalkozott. Hogyan lehetne megragadni a gyermekekkel történő együttalkotások jelentéseit?

– Ez nagy élmény volt! Itt, ebben az időszakban vált hangsúlyossá, hogy minden ember egy külön univerzum. Az űrhajósoknak lehet hasonló élményük, hiszen különleges emberek ők. Nem tudom, hogy a gyermekek mit tanultak tőlem, de én tőlük sokat. Az volt a mértékegysége az együtt alkotásnak, hogy kapcsolatunk meddig tudott eljutni, hiszen minden művészetnek a párbeszéd a lényege, s ez itt teljesen nyilvánvalóvá lett.

– Hajnal Éva versfestményeit Kovács Emil Lajos képei ihlették. A képek és a versek párbeszéde mit jelent? Annál is inkább, hogy a magyar irodalom gyöngyszemeiből különböző verseket társítottak hozzá a képeihez: Babits Mihály, Reményik Sándor, Wass költeményeit…

– A versek a legtömörebb, sallangmentes megfogalmazásai a gondolatoknak. Magam is meglepődtem ezeken a társításokon, és természetesen nagyon örültem nekik. Sokatmondó, hogy kinek a gondolatai társíthatók képeimhez. Ezeket nem én társítottam, de nagyon örültem annak, hogy egyet tudtam érteni velük, tehát helyénvalóknak bizonyultak. Hajnal Éva festményverseinek száma meghaladja a százötvenet, remélem, hogy egyszer egy kiadást is megér. Sajnos, a színes reprók miatt nem olcsó mulatság…

– Egyik képének a címe: Legszebb meséim zöldje. A kozmikus szabadság élményét is felidézi. Melyek a „legszebb mesék”?

– A legszebb mesék bennünk vannak. Ha befogadóra találnak, akkor a legnagyobb öröm, és a lelki harmónia előidézői. A mesék olyanok, mint a képek: léteznek is, és vágyakat is megtestesítenek, de akár félelmeket és megtapasztalást is. Mindig lesznek mesék, csak legyen kinek mesélni. Tudjunk egymásra figyelni! Mert addig nem veszti értelmét létünk.