Székelykapuk régen és ma

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma* címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

A száznyolcvannál több oldalas, gazdagon illusztrált kiadvány Kovászna megye Székelykapu programjának részeként jelent meg, Kovászna Megye Tanácsa költségén, a néprajzos múzeumi munkatárs, Szőcsné Gazda Enikő szerkesztésében. A nyomdai előkészítés és a nyomdai munkák minősége a kolozsvári Idea Plus vállalkozást dicséri.

A szerző elöljáróban kiemeli, hogy másfél századdal korábban Orbán Balázs szerint „e kapuk inkább ékitményül, mint szükségből állanak ott, mert a székelynek hagyományos vendégszeretete nem igen engedi meg a kapu bezárását”.

Az első fejezet az elnevezéseket tisztázza: a kapukat nevezik nagynak, kötöttnek és galambbúgosnak is, már 17. századi forrásokban így bukkannak fel a három oszlopon álló, néha kiskapuval kiegészített építmények.

A kutatásukkal kapcsolatosan a szerző kiemeli: a régi kapukról Orbán Balázstól kapunk híradást, legkorábbi ábrázolásukat Huszka Józsefnek köszönhetjük (bár a hun eredettel kapcsolatos felfogása ma már nem állja meg a helyét). A 20. század elején Szinte Gábor és Malonyay Dezső is pusztulásukat állapította meg. Kutatásuk azonban nem pusztán számbavételüket jelentette, hanem adatgyűjtést, az eredet kérdésének tárgyalását is. Viski Károly (eredetkérdés), Bartha Károly (bágyi kapuállítás), Szabó T. Attila (levéltári adatok), B. Nagy Margit, az udvarhelyszéki Csergő Bálint és Kovács Piroska neve jól ismert a téma iránt érdeklődők számára. A székelykapuk eredetét vizsgálva a témával korábban foglalkozó szakemberek elképzeléseit, feltételezéseit is bőven idézi a szerző.

Készítésüknek külön fejezetet szentelt (A székelykapu készítése), ebben a terjedelmes részben tárgyalja az építmények anyagát, alkotórészeinek megnevezését, a szerkezeti elemek kivágását, a felület díszítésmódját, a felállítást, valamint a feliratok funkcióit (üdvözlő, búcsúztató, elhárító, elmélkedő, vallásos) is.

A könyv legterjedelmesebb része Kapuk, korok címmel és A székelykapu elterjedése, táji formái, díszítése alcímmel vázolja e kaputípus és változatainak térbeli elterjedését a Székelyföld határain túl, összegezve az erre vonatkozó korábbi adatokat. E rész nagy értéke a számos illusztráció. A szerző itt veszi számba a régmúlt idők kaputípusait, vagyis a táji változatokat, vagyis mitől tartják háromszékinek, udvarhelyszékinek, csíkinak valamely építményt. Azt a folyamatot is végigköveti, legalábbis vázolja, amint nemzeti jelképpé váltak (A székelykapuk ma). Mint megállapítja, a székelykapu mindig is bírt jelképes tartalommal. „Erdély Magyarországtól elszakítása adott ezután nagy lendületet mind itthon, mind idegenben a jelkép vagy jelképként is funkcionáló kapuk állításának. Ebben az időben gyakorlatilag megszűnt a kapuállítás helyi, székelyföldi gyakorlata” – összegez a szerző hozzátéve, hogy „Erdély elszakításának hatására a székelykapu már a két világháború között egyfajta nemzeti jelkép is volt”. 1940-ben a bevonuló magyar csapatokat diadalkapukkal fogadták, ám ezek méretben és szerkezetükben is eltértek a korábbiaktól, a hagyományosnak tekintett kapuktól.

Az 1989-es rendszerváltozás után egyrészt a székelyföldi és elsősorban háromszéki falukapuk, másrészt a világ számos pontján jelképként, emlékműként felállított kapuk követték e „hagyományt”, eltorzítva eme építmények eredeti méreteit, arányait, átalakítva díszítésüket.

Szó esik természetesen a Székelyföldön folyó kapumentésről is: a régi kapuk feljavításáról, óvásáról, restaurálásáról, kisebb gyűjtemények kialakításáról. Az Összegzést szakirodalom, településjegyzék, román és angol nyelvű kivonat követi a könyv végén.

Az érdeklődők számára közérthető nyelvezettel megfogalmazott, bőven adatolt ismertető, összegző könyvszöveg és a dokumentum értékű képanyag Balassa M. Iván munkáját kiemelkedően fontos kiadvánnyá teszik. Örvendetes, hogy e munka kiadója a Székelyföldön széles körben ismert Székely Nemzeti Múzeum. Ha azt vizsgáljuk, hogy e könyvvel újat akart-e mondani számunkra a szerző és kiadó, vagy inkább az összegzést szolgálja, utóbbira bólintunk rá. Alapos munka, igényes kivitelezés szolgálja az olvasót, földrajzi területtől és korosztálytól függetlenül.

* Balassa M. Iván: Székelykapuk régen és ma. A Székely Nemzeti Múzeum kiadása, Sepsiszentgyörgy, 2016, 184 p.