Andory Aladics Zoltán (1899–1990) csíkszeredai fényképész módszeresen fényképezte a korabeli székelyföldi látványosságokat és a csíki népi életet. Az üvegnegatív felvételeiből sokszorosított képeslapok a múlt század népszerű szuvenírjei voltak, közel egy századdal később pedig az 1940 és 1944 közötti időszak, a „kis magyar világ” éveinek és az akkor domináns nemzetépítő eszméknek, valamint a turisztikai nézeteknek és ideológiának a vizuális lenyomataiként értelmezhetjük az Aladics-képeslapokat. A fényképész munkássága és életműve rendkívül jelentős, ennek ellenére csak elvétve találni említést Andory Aladics Zoltán életéről és munkásságáról.
A fényképész életének utólagos rekonstruálása források hiányában rendkívül nehéz feladat és problémás kérdés. A helyzet különlegességét egyrészt az ellenőrizhetőség kérdése adja. Történeti anyagról lévén szó a kutató elesik annak a lehetőségétől, hogy folyamatában vizsgálja a fényképész tevékenységét, Andory Aladics Zoltán esetében közel egy század választ el a fényképésztől. Másrészt hiányoznak azok az írott források, amelyekkel alátámaszthatnánk a fényképész életpályájára és életművére vonatkozó információkat.
A képek azonban könnyen keltik azt a benyomást, hogy zárványszerűen őrzik az időt, pedig sosem a kimerevített múltat látjuk általuk. (Kunt 1987: 1.) Egy paradox helyzet ellentmondásai ezek, amelyek abból a megállapításból erednek, hogy a múlt századi valóság és a képeslapok közötti kapcsolat nem ellenőrizhető. A képeslapok első ránézésre az elmúlt század népi életét jelenítik meg, amelynek nyomait ma már csak az emlékezet őrzi. A múlt századról való megemlékezésnek azonban olykor éppen ezek a képeslapok válhatnak az eszközeivé. Az a valóság ugyanis, ami a képeslapokon keresztül megteremtődik, legalább annyira szól a ma emberéhez, mint amennyire egy századdal korábban jelentésekkel bírt. A különbség abban rejlik, hogy most más, újabb jelentéseket tulajdonítunk a képeslapoknak, mint egy korábbi évszázadban.
Képeslap az 1940-es évek elejéről.
A fényképész élettörténetének utólagos rekonstruálását három különböző műfajú írott forrás segíti: Andory Aladics Zoltán gyászjelentője, egy 1991-ben közzétett nekrológ és egy 1998-ban megjelent újságcikk. A különböző műfajú írott forrásokon keresztül az egyéni élet különböző aspektusai kerülnek előtérbe. A tömör, informatív jellegű gyászjelentő esetében a fényképész társadalmi státusa, elhalálozásának oka és a temetés körülményei kapnak hangsúlyos és kizárólagos jelentőséget. A nekrológban szerepet kap a cikkíró, Sonnevend Imre személyes véleménye és utólagos értékítélete a fényképész életének történéseivel kapcsolatban. A heroizáló, emelkedett hangvételű megemlékezés mindenekelőtt a fényképész életének nehéz pillanatait, a sokrétű egyéni karrier kibontakozásának folyamatát domborítja ki. Oláh István újságcikke kitüntetett figyelmességgel a fényképész fotográfiai tevékenységéről emlékezik meg, és egy Andory Aladics Zoltánnal készült beszélgetés részleteinek ismertetésén keresztül a fényképész személyét hozza közel az olvasóhoz.
A különböző műfajú írott források együttes olvasata a fényképész születésének, tanulmányainak, karrierjének és elhalálozásának körülményeit ismertetik. Az írott források szerint körvonalazódik, hogy Andory Aladics Zoltán sokféle szakmája, munkahelye és szenvedélye mellett igazi „pályájának” a fényképészetet tekintette. Ez volt életében az anyagi jólétet biztosító forrás.
A forrásokból a fényképész életére és életpályájára vonatkozó információk körvonalazódnak. Ezek alapján tudjuk, hogy Andory Aladics Zoltán 1899. január 7-én született Fogarason. Első fényképezőgépét édesapja német nyelven írt megrendelése segítségével szerezte be egy cseh cégtől, amely a géppel együtt használati útmutatót is küldött, s ennek segítségével a maga szórakoztatására, lassan sajátította el a fényképezés tudományát.
Teljes jogú erdőmérnökként nem tudott elhelyezkedni, ezért fiatalkori szenvedélyét továbbfejlesztve fényképész mesterlevelet szerzett és műtermet nyitott 1930-ban. Műtermét 1930-ban nyitotta meg Foto Electric néven. Csíkszeredai szinten az első modern műteremnek számított, amely a helyi konkurenciával ellentétben nem függött a tetővilágítástól és a naptól, természetes fényviszonyoktól, mert fényszórókkal dolgozott.
1930-tól módszeresen kezdte el a csíki népi élet fényképezését, de a népi életképek megörökítése céljából történő kiszállás nem volt állandósult gyakorlat a fényképész életében. Lemezes Linhof géppel dolgozott, amely 24 lemezzel 15 kg-ot nyomott. Ugyanebben az évben országos első díjat kapott lágyrajzú székely férfiportréjáért. A kiszállásokon készített üvegnegatív felvételeiből néhányat képeslap formában sokszorosított, és saját műtermében árusította a felvételeket. Ez a gyakorlat nem számított kivételesnek a maga idejében, a 20. században ugyanis a képeslapokat nem külön kiadók, hanem magánműhelyek adták ki.
1940 őszétől kinevezték a csíkszépvízi erdőfelügyelőség vezetőjévé. 1942–1944-ig a csíkszeredai erdőigazgatóság főerdőmérnöke, Csík vármegye vadászati és halászati felügyelője volt. Ebben az időben is folytatta fényképészeti tevékenységét, és ekkor szerezte be az abban az időben a legkorszerűbbnek számító Leica gépeket.
1944-ben a bevonuló csapatok feldúlták a műtermét, a raktárban felhalmozott munkáit az udvarra hányták. A második világháborút követően felhagyott eredeti szakmájával és megélhetési forrása kizárólag a fényképészet lett.
1949-től egy évig szaktanár volt a csíkszeredai erdészeti iskolában. 1950-től már csak erdei vasútépítőként tudott elhelyezkedni a Gyimesekben, majd 1952-től egy erdőkitermelő vállalat alkalmazta gépolajozóként. Ebben a besorolásban vonult nyugdíjba 1956-ban. 1959-ben elhunyt első felesége, két év múlva újranősült, Matának becézett Farkas Margitot (1913–1987) vette feleségül.
Műtermét 1988-ig üzemeltette, amikor is kénytelen volt bezárnia, mivel ugyanazon ház földszintjén nyitottak egy állami fotóműhelyt.
Ezek mellett szenvedélyes vadász, a régi hegedűk kutatója és retusálója volt, szabad óráiban pontozó technikájú akvarelleket készített a Kárpátok erdeiről és élővilágáról.
Gyermeke nem született, hagyatéka szétszóródott. 1990. november 1-jén hunyt el Csíkszeredában, és november 5-én helyezték örök nyugalomra a csíkszeredai régi temetőben feleségei mellé.
Andory Aladics Zoltánnak nem maradt fenn egységes hagyatéka. Nem született örököse, aki az életművét megőrizhette volna. A magánlakás és a fotóműhely többszöri költöztetése következtében munkái egy része szétszórva, az ismerősök, barátok, rokonok, vásárlók tulajdonában maradt fenn. A gazdátlan felvételeket halála után intézmények vették gondozásba, így került például a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum és a budapesti Hadtörténeti Múzeum archívumába több doboznyi üvegnegatív.
A múlt századról általános érvényben megállapítható, hogy ez volt az a történelmi időszak, amikor megteremtődött a vizuális reprezentációk fogyasztásának igénye. Ennek a jelenségnek az oka pedig többek között éppen a fényképezés gyakorlatának széles körben való elterjedése volt, ami napjainkra azt eredményezte, hogy a vizuális fogyasztás perspektívájából minden spektákulummá vált. Andory Aladics Zoltán munkássága és felvételei meghatározó, sőt irányadó módon járultak hozzá a mai Székelyföld-imázs kialakításához, az Aladics-felvételek pedig turisztikai és ideológiai szempontból máig időtálló jelentéseket hordoznak.
A felhasznált képek Andory Aladics Zoltán felvételei
Hivatkozott irodalom
KUNT Ernő
(2003) Az antropológia keresése. Válogatott tanulmányok, In: Documentatio Ethnographica 20, L’Harmattan Kiadó
