A Partiumnak nevezett terület a 16-17. században az Erdéllyel határos magyarországi vármegyék megnevezése gyűjtőfogalomként. Azokat a vármegyéket nevezték így, amelyek bizonyos időszakokban a mindenkori erdélyi fejedelmek igazgatása alá tartoztak. Északról délre haladva Máramaros, Szatmár, Kővárvidék, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar, Zaránd, Arad, Temes vármegye számíthat ide részben vagy egészében. Sőt Bereg és Szabolcs egyes területei is ide tartoztak. Trianon után Partium alatt a történelmi Erdélytől északra és keletre lévő azon területeket értjük, amelyek Romániához tartoznak.
A 16. század középső harmadát vizsgálva azt a térséget tekinthetjük Partiumnak, amelyet I. Szulejmán szultán János Zsigmondnak és Izabella özvegy királynénak adott át kormányzásra 1541. augusztus 31-én, azaz a Tiszántúlt és a Temesközt. 1543–1566-ig ez a terület tetemesen csökkent a török hadjáratok következtében. Ezeket az eseményeket szeretném bizonyos értelemben új megvilágításba helyezve röviden összefoglalni, tekintettel az előzményekre és az 1566 és 1718 közötti időszakra nézve is.
A török veszedelem kezdetei
Erdélyt és a Tiszántúlt a szerbek 1389-es rigómezei megsemmisítő veresége után kezdték fenyegetni a török betörések. Már 1390-ben Szerém, Krassó és Temes vármegyék népe megismerte, milyenek a pusztító rabló hadjáratok. A következő években Krassó vármegye és az erdélyi Barcaság egyes részei estek a török betörések áldozataivá. Zsigmond király hadjárata 1396-ban és 1428-ban vereséggel végződött. A szerb, a bosnyák, a havasalföldi és a moldvai uralkodók (számot vetve az erőviszonyokkal) török vazallusként próbálták megőrizni népüket, országukat. A magyar királyok viszont több mint egy évszázadon keresztül arra törekedtek, hogy az említettek ütközőállamként fogadják el a magyar fennhatóságot, és tartóztassák fel a török előnyomulást. Ez természetszerűleg azt jelentette, hogy területük állandó háborús tereppé vált.
A török hódítás fő irányából némileg kieső román fejedelemségek a 16-17. század folyamán többnyire ügyesen lavíroztak: török vazallusként megőrizték bizonyos önállóságukat, adót fizettek, viszont területükön nem állomásoztak török csapatok.
Magyarország déli határainak védelmi rendszerét Zsigmond király alakította ki. Nándorfehérvár várának megszerzésével (1427) a Duna vonalának kulcserődítménye magyar kézre került, és csaknem egy évszázadon keresztül tartóztatta fel a meg-megújuló török támadó hadjáratokat.
A déli határvédelem másik központja a Béga folyó és a környező mocsarak által védett Temesvár lett. Hunyadi János, mint temesi ispán és főkapitány Temesvár várát 1454-ben birtokadományul is megkapta. A temesi ispán a 15. századtól egyben szörényi bán is volt. Az 1470-es évektől Mátyás király jóvoltából Kinizsi Pál volt a temesi ispán és Alsó-Magyarország főkapitánya. Haláláig (1494) meghatározó, korszakos jelentőségű szerepe volt a déli határvédelemben, súlyos következményekkel járt, hogy nem tudták hasonló tehetségű hadvezérrel pótolni.
A déli határvédelmünk természetszerűleg nem lehetett képes megelőzni és elhárítani minden török támadást. 1438-ban a dél-erdélyi Szászsebes fallal körülvett városát foglalták el és rabolták ki a török hadak, 1442-ben Gyulafehérvár és Szeben vidékét dúlták fel (Hunyadi János emlékezetes csatában verte szét a támadókat), 1474-ben a Tiszántúlon egészen Váradig jutottak, 1479-ben az erdélyi Kenyérmezőn véres csatában diadalmaskodott Kinizsi Pál.
A legnagyobb gondot az jelentette, hogy az egyetlen Nándorfehérvárt leszámítva a déli védő vonalunkban nem volt egyetlen olyan vár sem, amely képes lett volna heteken keresztül ellenállni az oszmán túlerőnek az Al-Duna mentén, illetve az attól északabbra elterülő térségben.
Dél-Erdélyben a fallal körülvett szász városok erődítményei is elavultaknak számítottak az ágyúharcok korában. A kisebb települések templomvárai csak kisebb rabló csapatok ellen nyújthattak némi oltalmat.
Gyula váráról megjelent könyvünkben (1985) leszögeztük: „A parasztháború ékes bizonysága annak, hogy a magyarországi várak többsége nem volt a kor színvonalán álló, jól kiépített erődítmény. Őrségük minimális volt, szinte jelképesnek mondható. Békés időszakban ugyanis egy földesúri vár őrzésére tucatnyi katona elegendőnek látszott. Ennyien képesek voltak ellátni a rendfenntartással, bíráskodással, adók beszedésével kapcsolatos teendőket. Több száz fős őrség az ország belsejében fekvő várakban azért sem volt, mert zsoldjuk, élelmezésük felemésztette volna nem egy birtok teljes jövedelmét. A várak többsége egyébként nagyobb létszámú őrség befogadására eleve alkalmatlan volt. Hiszen ezek az építmények elsősorban lakásnak, illetve egy uradalom igazgatási központjának céljára épültek. Ezek mellett a funkciók mellett katonai jellegük mindenképpen csak másodlagos. Ezért abban a korban, mikor elsődlegesen mint erődítményekre lesz rájuk szükség, többségük csődöt mond, hiszen arra az új funkcióra jórészt alkalmatlan – még átalakítások után is.”
Az Erdéllyel szomszédos tiszántúli sávban a 15–16. század fordulója táján csaknem félszáz vár és várkastély állhatott. A 16-17. században csak néhányat sikerült annyira átépíteni, hogy alkalmasak legyenek hadi célokra. A legtöbb megmaradt erődített lakóhelynek, őrhelynek. Nagyobb támadó had fenyegetése esetén, mint védhetetlent, őrségük általában kiürítette ezeket.
A Tiszántúlon Temesvár, Gyula, Várad, Ecsed, Kisvárda, Kálló és Szatmár voltak a legjobban megerődített várak, erősebb ostromló seregnek azonban ezek sem tudtak ellenállni, amint a történelmi események igazolták. A sors furcsasága, hogy a fekvése miatt legerősebb Ecsed volt az, amelyet sohasem ostromoltak.
Mátyás király halála (1490) után uralkodóink és az ország irányításában döntő szerepet játszó főuraink nem éreztek rá arra, hogy a nagy erőkülönbség miatt az egyetlen járható út, ha minden áron békére törekszünk az Oszmán Birodalommal. Az európai nagypolitika „boszorkánykonyhájának” nem ismerése vagy félreismerése oda vezetett, hogy a szultán ellenében számíthatnak Európa erőteljes katonai segítségére, és belátható időn belül valamiféle keresztes háborúval sikerül egész Európát megszabadítani a török veszedelemtől. Az ígéretek és elszánások szép szavaival szemben a valóságban a leginkább veszélyeztetett államok időről-időre a békét vagy fegyverszünetet kötöttek a szultánokkal, és megtanultak együtt élni az ellenséggel.
„Két rossz” között
Az 1515-ben Bécsben megkötött Habsburg-Jagelló szerződés, amely Magyarországot és Csehországot a Habsburg-érdekkörbe szorította, és eltávolította Lengyelországtól, ami mind rövid, mind hosszú távon rendkívül előnytelen volt mindhárom ország számára. Következményei rányomták a bélyeget az azóta eltelt fél évezred történetére. Az akkoriban látványosan megerősödő Lengyelországot (s egyben a Jagellók családját) a Habsburgok azzal kényszerítették rá az előnytelen megállapodásra, hogy keletről az orosz cár, északról a német lovagrend fenyegetésével tartották sakkban.
1520-ban az új szultán, I. Szulejmán Magyarországra küldött követének elfogása megbocsáthatatlan és végzetessé váló tragédiát eredményező politikai balfogásnak bizonyult. A szultán első büntető hadjáratában (1521) elveszett Szabács vára és a Duna kulcsa, Nándorfehérvár. A második büntető hadjárat következménye volt 1526-ban a mohácsi csatavesztés. Nyílt csata felvállalása a legalább háromszoros túlerőben lévő szultáni sereggel szemben esélytelen vállalkozás volt.
Az eredmény: az ország megszabadult egy tehetségtelen királytól; az ország központjáig nyomuló szultán szerencsére nem hagyott őrséget az általa elfoglalt várakban, hanem kivonult az országból. Pedig valójában már akkor megszállhatta volna azt a területet, amelyet aztán mintegy másfél évtizeddel később, 1543-ban kerített hatalmába.
A 16-17. század embere, beleértve a korabeli és a későbbi történetírókat, többnyire úgy látta, hogy „két pogány közt” Magyarország semmiképpen sem őrizhette meg önállóságát, s inkább a keresztény nyugatot kellett választani, mintsem a török megszállást.
Kisebbségben voltak annak a nézetnek a képviselői, akik nem tettek egyenlőségjelet a „két rossz” között. A történeti tények egyértelműen azt bizonyították, hogy a csaknem fél évezredes Habsburg uralom „áldásaiért” súlyos árat kellett fizetnünk. A dinasztia többnyire meglehetősen középszerű uralkodói mindannyian foggal-körömmel ragaszkodtak a megszerzett hatalmukhoz, a területeiket minden eszközzel igyekeztek megtartani, sőt növelni. A századok folyamán magyarok százezrei hullatták vérüket a dinasztia önös érdekeiért.
Ezzel szemben a szulejmáni Oszmán Birodalom valójában nem akarta meghódítani, megszállni Magyarország egészét, erre utódai sem törekedtek. Véleményem szerint valamiféle vazallusi viszony és némi adó fizetése mellett békésen fejlődhetett volna az egész ország. Ezt az utat választották a román fejedelemségek, ezzel a lehetőséggel élt az erdélyi fejedelemség is, kisebb-nagyobb, fájdalmas és pusztulással teli kitérőkkel. Az ország többi részét viszont a Habsburgok makacssága miatt török hadjáratok pusztították, egyre jelentősebb területeink kerültek török megszállás alá.
Magyarország tehát Mohács után válaszút előtt állt: megegyezik a szultánnal, vagy nyíltan szembehelyezkedik vele. A realitásokat egyértelműen a legnagyobb és legtekintélyesebb birtokosnak számító Szapolyai János ismerte fel, akit I. János néven 1526. november 11-én királlyá koronáztak. Viszont I. Ferdinánd osztrák főherceg, akit előbb cseh, majd magyar királlyá választottak 1526-ban, 1527 második felében néhány hónap alatt megroppantotta I. János király hatalmát, akinek csak Erdélyt és a Tiszántúlt sikerült megtartania. Az ország többi részét Ferdinánd uralta, akit novemberben szintén magyar királlyá koronáztak. I. János király segítséget kérő követet küldött a szultánhoz, amire nagy szüksége is volt, majd 1528. március 8-án az abaúji Szina melletti csatában szenvedett döntő veresége után kénytelen volt Lengyelországba menekülni. 1528. november elején lengyel földről Magyarországra érkezett, és december elején már a Maros-vidéken, Lippán volt. Itt csatlakozott hozzá a Szulejmán szultán által hozzá küldött segítő had. I. János király 1529. augusztus 18-án tisztelgett a szultán előtt a mohácsi mezőn. Szulejmán őt, csakis őt ismerte el magyar királynak, a később elfoglalt Budát is átadták neki, Gyula várának elfoglalása (1530. január) utáni évtizedben a Tiszántúl megmaradt I. János király hatalmában.
A váradi béke (1538) az ellenkirályok ügyében – úgy tűnhetett – megoldást hozott. 1539-ben azonban I. János király megnősült, s a következő esztendőben megszületett a fia, János Zsigmond. Az Erdélyben tartózkodó I. János úgy halt meg júliusban, hogy fiát nem láthatta. A csecsemőt 1540 szeptemberében a rákosi országgyűlés II. János néven Magyarország királyává választották (ami a váradi béke megszegését jelentette), viszont nem koronázták meg. A következő hónapban jelentették a János-párti követek a hírt: a szultán elismerte Magyarország királyának János Zsigmondot! 1541-ben I. Ferdinánd király ismét a fegyverek erejével akarta a maga számára elfoglalni Magyarországot, csakhogy a Buda ostromára küldött hadát (török segítséggel) János Zsigmond csapatai tönkreverték.
Augusztus vége döntő fordulatot hozott az ország történetében. A szultán úgy látta (mérlegelve az erőviszonyokat), hogy a csecsemő király és anyja, valamint a tanácsosai nem lesznek képesek I. Ferdinánd király várható, meg-megújuló támadásai ellen megvédeni az országot, illetve országrészüket, ennek a veszélynek pedig úgy próbálta elejét venni, hogy Budát ezúttal már tartósan megszállva, közbeékel Magyarország közepén egy török fennhatóság alatt álló területet. A Buda vára körüli védőgyűrű kialakítása céljából ostrommal kerítette hatalmába két év múlva Esztergomot, Székesfehérvárt és Tatát, kiegészítve további kelet-dunántúli területsávval, valamint a Duna-Tisza köze nagyobb részével. Mindezt I. Ferdinánd király tehetetlenül szemlélte. 1542-ben Buda visszafoglalására küldött csapatai még Pest városának gyenge falaival sem boldogultak.
A szultán Erdélyt és a Tiszántúlt a csecsemő király és anyja hatalmában hagyta, évi 10 ezer forint adó fejében. Izabella első székhelyéül a Tiszántúl déli részén lévő Lippát s a közeli Solymos szép fekvésű hegyi várát választotta, majd a következő évtől az erdélyi püspök székhelyére, Gyulafehérvárra költözött.
A „megvédelmezett” János-párti főurak jelentős része a Buda elvesztése miatti sokkos helyzetben úgy vélekedett, hogy immár I. Ferdinánd király lehet az oroszág egyetlen reménysége, hogy a törökök ne foglalják el annak egész területét. Pedig a szultánnak (és utódjainak) ez nem állt szándékában, számára ugyanis a legjobb megoldás egy török-vazallus ország lett volna, amely ellenfele a Habsburgok birodalmának, és mint ilyen, természetesen élvezi a szultán oltalmát.
A magyar politikai és katonai vezetés téves helyzetfelmérése végzetes eseményekhez vezetett: az 1541. december végén megszületett gyalui egyezmény szerint az özvegy királyné átadja fia országrészét és a magyar koronát I. Ferdinánd királynak. Mindezt azért, mert úgy vélték, csak a Habsburg Birodalom ereje lehet képes a török kiűzésére, ennek a törekvésnek elsődleges feltétele márpedig Magyarország keresztény kézen megmaradt részeinek újraegyesítése.
A Tiszántúl ekkoriban védtelenül és védhetetlenül állt, és bizonyosnak tekinthetjük, hogy ha Izabella és tanácsosai „árulását” a szultán meg akarja bosszulni, ez a térség kerülhet legelsőként veszélybe. Így is történt. Amikor kiderült, hogy I. Ferdinánd csapatai állomásoztak három hónapon keresztül a szegedi várban, 1542-43 fordulóján, ürügyül szolgált arra, hogy a budai pasa 1543 februárjában török csapatokat küldjön a várba és a városba. A Tisza vonalát egyébként Szeged és Tokaj között egyetlen erősség sem védte, Szolnokot csak 1550-51-ben építették meg. Az Erdélybe vezető folyóvölgyekben (Béga, Maros, Körösök) épült várak és várkastélyok elavult erődítmények voltak, alig védhetők, vagy védhetetlenek. Mindezt a következő évtized eseményei egyértelműen bebizonyították.
Az ország közepén kialakított „török ék” lehetetlenné tette, hogy rövid úton érkezhessen segítség a nyugati országrészekből, illetve Bécs felől a Tiszántúlra és Erdélybe. Az Észak-Tiszántúl vármegyéi kevésbé tartottak a török fenyegetéstől, a déli vármegyék viszont sorsukat inkább Erdélyhez kötötték, és (joggal) nem bíztak a Habsburg-hatalom „oltalmazó” katonai erejében.
Izabella királyné időközben szembe került Fráter György helytartóval, és nem akart lemondani fia nevében az országrészéről. Fráter György végtére fegyverrel kényszerítette rá erre, és 1551 augusztusában a királyné kénytelen volt elhagyni Erdélyt. Amint várható volt, a szultán ebbe nem nyugodott bele és 1551. szeptember elején megindultak a török hadak Erdély ellen. Első célpontjuk a Marostól délre fekvő terület várainak elfoglalása volt. Fráter György próbálta takargatni a történteket a törökök előtt, de közben sereget is szervezett és sikerült visszaverni a végveszélybe került Csanád várát ostromló török csapatokat, sőt a már elfoglalt várakat is visszaszerezték. I. Ferdinánd király Castaldo vezetésével mindössze hétezer zsoldost küldött, ami a török fenyegetés elleni védelemhez bizony édeskevés volt. Az újabb hadjárat során a törökök elfoglalták Becsét, Becskereket, Csanádot s még vagy féltucatnyi kisebb erősséget. Csak Solymossal nem boldogultak (egyelőre). Viszont Lippát harc nélkül adta át az őrsége a törököknek, Fráter György és Castaldo egyesült erővel azonban ezt hamarosan visszafoglalta. A török őrséget Fráter György békében hagyta elvonulni. Castaldo ebben árulást sejtett, és december 17-én orgyilkosokkal megölette, nem törődve azzal sem, hogy Györgyöt esztergomi érseki rangja mellé a pápa bíborossá is emelte! Fráter György a tévedéséért az életével fizetett…
Az 1552-es év megmutatta, mennyit ér a Habsburg haderő a török ellenében. A Délvidék mintegy tucatnyi vára került török kézre, közte Lippa és Temesvár, valamint a Tisza és a Zagyva összefolyásánál Szolnok. Az északi hegyvidéken is várak sorával erősödött a Buda körüli védőgyűrű, csak Egerrel nem boldogultak a törökök. Temesvár Buda után a második vilajet-székhely lett (a Temesközt csak 1718-ban tudták felszabadítani a keresztény hadak). A Fehér-Körös folyása lett 1552 után az új védelmi vonal a Tiszántúlon: Világos, Jenő és Gyula vára. Jenőt részben a folyó védte, Világos kicsiny, elavult középkori hegyi vár volt. Gyula vára és városa a Körös mocsarai és tóvá szélesedő vize által védve a legerősebb várnak számított Temesvár után a Délvidéken. 1554-től megkezdték a vár korszerűsítését, külső védőműkkel erősítették meg a várossal együtt. Őrsége viszonylag csekély volt, és a zsoldjukat is meglehetősen rendszertelenül kapták, ha megkapták egyáltalán. A 16. század második felében bebizonyosodott, hogy a végvárak átépítésére, kellő őrséggel való ellátására a Habsburg Birodalom nem képes előteremteni a szükséges pénzt. Születtek nagy tervek, de az eredmény valójában csak afféle toldozás-foldozás lehetett, ami azt eredményezte, hogy a törökök által elfoglalt területek nagysága évtizedről évtizedre egyre növekedett.
A szultán többször elrendelte, hogy az erdélyiek hozzák vissza János Zsigmondot, hogy a keleti országrész ismét török vazallus állam lehessen. 1556 októberében az erdélyi országgyűlés hívására meg is érkezett, s ünnepélyesen bevonult Kolozsvárra Izabella királyné és az immár 16 éves fia. Izabella 1559-ben meghalt, a Partium északi részén folyó csatározások után fegyverszünetet kötöttek, amit többször megújítottak. 1562 júliusában Ibrahim budai pasa már Szatmár várát ostromolta – sikertelenül. De a háború egyelőre nem húzódott el, mert 8 évre békét kötött egymással a két szemben álló birodalom.
1564 júliusában meghalt I. Ferdinánd király. Fia, I. Miksa lépett a trónra, aki egyfelől makacsul ragaszkodott Magyarországhoz, akárcsak az apja, azonban nála is tehetetlenebb a török hatalom ellenében.
János Zsigmond csapatai a Partium északi részén sikeres hadjárat során elfoglalták Szatmárt, Hadadot és Nagybányát. 1565 februárjában viszont a Tisza és a Bodrog befagyását kihasználva Lazarus Schwendi kassai főkapitány gyors támadással elfoglalta Tokaj várát, majd Szerencs, Szatmár, Erdőd és Nagybánya is a királyi csapatok kezére került. János Zsigmond török segítséggel szerezte vissza az utóbbi hármat.
Gyula ostromáról
Az idős Szulejmán szultán, aki 1543 óta nem vezetett hadat Magyarországra, 1566-ban újra támadásra szánta el magát. A mintegy 70-80 ezer főt számláló fősereg Szigetvár ellen vonult fel, Pertev pasa másodvezér 20-30 ezres hada pedig a Dél-Tiszántúl várai ellen indult, Jenő és Világos után július 21-én megkezdte Gyula ostromát.
Gyula belső vára négyszögletes építmény volt, magas, téglából épült falakkal, ezt szintén téglából épült bástyás négyszögű külső védőfal vette körül. Ezt újabb építésű bástyás palánk oltalmazta és szintén fa-föld falakkal védett, terjedelmes, ún. huszárvár csatlakozott hozzá, külön árokkal körülvéve. A Fehér-Körös ártere övezte az erődítményeket. Tapasztalt kapitánya 1561-től egy Zala megyéből származó gazdag főúr, Kerecsényi László (egyben Békés vármegye főispánja és Dél-Magyarország főkapitánya) volt, aki korábban a dél-dunántúli Szigetvár élén állt.
Miksa király kitartásra biztatta Kerecsényit, sőt felmentő sereget is ígért, ami azonban teljességgel irreális volt. A kassai főkapitánynak arra sem volt elegendő embere, hogy a Tokaj ostromát megkezdő János Zsigmond seregét elriassza, nemhogy a messzi Gyuláig meneteljen. Kerecsényi sógora, Báthori Kristóf váradi kapitány a vár megmentésének egyetlen lehetséges módját eszelte ki: adja át kapitánya az erdélyieknek. Kerecsényi erre nem kapott engedélyt, és hű akart maradni a királynak tett esküjéhez. Mintegy 2100 katonája lehetett. Az események ismeretében megállapíthatom: mintegy ezer katona és ágyúk küldése nem lett volna megoldhatatlan feladat, és elegendő lett volna, hogy Kerecsényi megvédhesse Gyulát, de bölcsebb megoldás lett volna átadni az erdélyieknek a várat, mert Gyula a királyi országrésztől távol esve amúgy sem tudott volna sokáig dacolni a török túlerővel szemben.
A huszárvár elfoglalásához egy hétre, a külső vár elfoglalásához két hétre volt szüksége az ostromlóknak, s a téglavár még csaknem egy hónapig tartotta magát. A harcot (időnyerés céljából) ekkor már alkudozások is megszakították. A nagy hőségben részben kiszáradt a várat körülvevő víz, részben a törökök elvezették, ezzel a vár elvesztette egyik fő oltalmát. A rohamokban a védősereg tisztikara megtizedelődött, és egyre nagyobb lett az emberveszteség. A viszonylag kevés ágyújuk is használhatatlanná vált. Járvány is pusztított, sok volt a sebesült, és a kimerültség miatt szinte harcképtelenné vált a megmaradt katonaság. A kivonuló őrség alig lehetett ötszáz főnyi, vagyis az eredeti létszámnak mintegy negyede. A kivonulókat (a megállapodás ellenére) megtámadták és jórészt levágták a törökök. Kerecsényit Nándorfehérvárra hurcolták, majd kivégezték. Annak ellenére, hogy 63 napon keresztül ellenállt a vár, a korabeli legnevesebb történetírók, Istvánffy Miklós és Forgách Ferenc (akik biztos távolban éltek a török hadszíntértől) gyávasággal vádolták Kerecsényit, amiért reménytelen helyzetbe jutva feladta a várat. Gyula alig néhány nappal Szigetvár előtt esett el. Erről még értesülhetett a szultán, aki már Szigetvár elestét nem érte meg, ugyanis néhány órával korábban halt meg szeptember 7-én.
A Partium északi része sem menekült meg 1566 nyarán a pusztulástól. Amikor ugyanis János Zsigmond megkezdte Tokaj ostromát, voltak mellette tatár és török segédcsapatok is. A „segéderők” az ostrom során nem igen jeleskedtek, viszont Kassáig végig rabolták a Hernád völgyét és a Hegyalját Abaújszántótól Sátoraljaújhelyig, sőt keletebbre Beregszászig, és emberek ezreit hurcolták rabként magukkal. A nagyvezír értesítette Szigetvár bevételével, a szultán haláláról és a török sereg elvonulásáról János Zsigmondot, aki abbahagyta Tokaj ostromát. Értesülve a tatárok rablásairól, rájuk támadt, és a foglyokat kiszabadította, a rabolt zsákmányt nagyrészt visszaszerezte.
Az eseményeket úgy summázhatjuk, hogy 1526 után egyre jobban pusztult az ország, s az 1566-ot követő évszázadban ez a pusztulás tovább folytatódott. A Partium, mint ütköző zóna, legalább annyira ki volt téve a pusztításoknak, mint a Dunántúl, amely a török támadások fő irányába esett. A középkor utolsó századában Magyarország vezetése sorozatosan hibásnak bizonyuló döntéseket hozott, aminek következtében olyan úton indította el, amelyről hiába próbált letérni, soha nem sikerült. Valószínűsíthető, hogy a fenyegető török hatalommal meg lehetett volna egyezni, de ezt a korabeli vezetők rendre elmulasztották, a Habsburg-ház hataloméhes, ám fölöttébb középszerű uralkodói pedig nem engedték ki a markukból a megkaparintott országot.
A Tiszántúl a 16. század folyamán 1514-ben, a parasztháború idején lett először hadszíntér, Bihar, Békés, Csanád, Temes és Torontál vármegye területét érintették az események. Nagylak, Csála, Zádorlak, Arad, Szárafalva, Világos, Solymos, Lippa, Becse és Becskerek, Pocsaj, Székelyhíd, Várad várát, illetve várkastélyát, Csanád fallal körülvett városát és várát elfoglalták a paraszthadak. Csupán a bihari Körösszeg, továbbá Gyula és Temesvár váránál vallottak kudarcot. A tények egyértelműen bizonyítják, mennyit értek váraink és várkastélyaink, mint erődítmények. Értékelésem szerint a keresztes háború meghirdetése és megszervezése katonai szempontból teljesen elhibázott akció volt. Egyetlen szerencse az volt, hogy a paraszthadak nem jutottak el a török területekre. Az ország pusztult, holott minden erőre szükség lett volna a következő évtizedekben; bár a mohácsi katasztrófa semmiképpen sem tekinthető az 1514-es tragikus események következményének.
