Olyan időket élünk, amikor a Hagyományt nagybetűvel kell írnunk. A hagyomány jogi fogalomként az öröklési jog alá tartozik. Hagyomány alatt az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek az adott társadalom tagjai szociokulturális öröklés alapján – utóbbi alatt azt értjük, amikor az egyén beleszületik az adott társadalomba, és továbbviszi ősei hagyományait. A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik. A hagyományok tisztelete, azok továbbvitele nemzedékről nemzedékre az őseink és a magunk tisztelete, megbecsülése. Tartást ad a becsületre, szeretetre, egymás tiszteletére, emberségre. Erősíti az együvé tartozás érzését jóban, örömben és bajban. A hagyományok őrzése nemcsak a családok, barátok kötelékeit erősíti, hanem egy nagyobb közösséghez való tartozás hitvallása is. A hagyomány az örökösök kötelezettsége.
Az európai kultúrában a szó eredetileg két jelentéstartalommal rendelkezik. A latin traditio és a superstitio kifejezések egyaránt a hagyományra utalnak, ámde a két kifejezés jelentésrétege eltér egymástól. A legtöbb európai nyelvben a hagyományt jelentő tradíció (pl. angol: tradition, francia: tradition, német: die Tradition, spanyol: tradición) alapját a latin tradere (átadni) igéből képzett traditio képezi. A traditio a rómaiak számára a nemzedékről nemzedékre továbbörökítendő javak átadását jelentette. Ma ezt a jelentésréteget értik közkeletűen a hagyomány kifejezés alatt.
Az újjászületést képzelő, a belső ösvényen sétálgató lámák a művészetek, tudományok, hétköznapi élet sokféle hagyományaihoz kötődnek, mert vallják, hogy az élő hagyományban örököljük meg az erőt, amely életünk minden mozzanatát a belső utazásunk részévé teheti.
A jelen pillanat varázslata, és a jelen pillanat, a most átélése az a híd, amely a múlt bölcsességét összeköti jelenünkkel – vallja Chögyam Trungpa tibeti buddhista mester. Vagy ahogyan Láma Ngawang Rinpocse látja: „Minden ember ismerje és becsülje saját műveltségét, hagyományait és azok szerint éljen boldogan. Azokat feladni nincs értelme. A magyarok kövessék a magyar szokásokat hibátlanul, és a többi nép is a sajátjait […] Minden nép ragaszkodik saját műveltségéhez, és abban érzi jól magát. […] Ez természetes, hiszen műveltségünk az azonosságunk, az énünk része. A vallással is így vagyunk. Tehát mindenki azt kövesse, arra támaszkodjon, ami iránt bizalma van.”
Nekünk, magyaroknak, elfeledett hagyományaink felfedezése létszükséglet. Ha nem ezt tesszük, eleinte észrevétlenül, később visszavonhatatlanul kisebbedünk. A magunk felejtése gyökértelenségünkhöz vezet, elődeink tapasztalatai nélkül alkotó energiánk jelentős része ablakon kidobott érték.
Másfél évtizede ilyen meghatározások kerülgetnek, amikor a helikoni, és különösen a Kós Károly által reánk hagyott örökségünkre, az Erdélyi Szépmíves Céh folytatásának megkezdett és magyarázat nélkül cserbenhagyott erőfeszítéseire gondolok.
Mit reánk hagytak erdélyi nagyjaink
Az 1924-ben indult Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásról számos méltatás, kultúrtörténeti megemlékezés, dokumentumkötet, méltató publicisztika, beszámoló és újsághír jelent meg. Alapításának közeledő századik évfordulóján érdemes volna összegyűjteni mindent, ami tanulsággal szolgálhat mai művelődési teendőink jobb, hasznosabb, átgondoltabb gyakorlatában.1
Az első világháború után az erdélyi magyarság megmaradásának érdekében a román állam erőszakos asszimilációs tevékenysége ellen számos kezdeményezés született a magyarság intézményrendszerének kiépítése érdekében. „Az ókirályságbeli bizantinizmus és az erdélyi román sovinizmus voltak a román kisebbségi politika alaptényezői. Ezek a tények még felfokozták és kisebbségellenes élt adtak annak a természetesen vérbő nacionalizmusnak, ami a területét meghatványozott fiatal állam nemzeti öntudatát amúgy is hevítette. A román kis- és nagypolgárság tehát adottságainál fogva soviniszta volt, s amilyen gátlás nélkül szívott fel egészen a gazdasági válságig minden idegent, aki román akart lenni, olyan idegengyűlölettel fordult minden olyan réteg felé, amely megítélése szerint idegen test volt a román államban” – írja Mikó Imre Az erdélyi magyarság sorsa a világháború után című tanulmányában.2 A trianoni szerződés aláírása után megindult politikai szerveződés eredményeként megalakult a Kós Károly alapította Kalotaszegi köztársaság, majd 1921 júniusában zászlót bontott az Erdélyi Néppárt, az első romániai magyar párt, egy hónappal később megalakították a Magyar Szövetséget, végül 1922. december 28-án létrejött a romániai magyarságot tömöríteni kész Országos Magyar Párt. Ez a közéletben lebegő politikai akarat hozta létre azokat a művelődési intézményeket és haladó írói csoportosulásokban fogant kiadványokat, amelyek közül kiemelkedő szerep jutott az Erdélyi Szépmíves Céhnek is.
Nagyváradon Ady-barátok 1919 júniusában Tavaszt és Magyar Szó címmel két rövidéletű folyóiratot indítottak. Marosvásárhelyen feltámadt a Zord Idő, a Kemény Zsigmond Társaság folyóirata. Munkatársai között dicsőszentmártoni, galgói, kolozsvári, nagyenyedi, székelyudvarhelyi, temesvári írókat találunk. Kolozsváron a Végvári-versek kétségbeesett hangját, a munkára, az ellenállásra késztető, Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által fogalmazott Kiáltó Szó biztatása váltotta fel. Az Ellenzék és a Keleti Újság maga köré tömörítette az erdélyi magyar szellemiség legjelentősebb erőit. De volt a Vasárnap és a Vasárnapi Újság, az Erdélyi Szemlét folytató Pásztortűz, megjelent a Tizenegyek Antológiája és a Dienes László alapította, majd Gaál Gábor által szerkesztett Korunk. 1920-ban jelentős nyomdaipari vállalatnak bizonyult a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt.3
Ebben az időszakban is jelentek meg Erdélyben szórványosan magyar könyvek. Az írók többnyire maguk gondoskodtak előfizetők gyűjtésével a könyvük megjelenéséhez szükséges anyagiakról. A nyomdák a gyűjtőíveken aláírásukkal szereplők számának függvényében kialakított példányszámú könyvek, könyvecskék előlegezett nyomtatását vállalták. Ennek ellenére az erdélyi irodalmi művek színvonala vetekedett a magyarországi kiadványokéval.
„Ennek az erdélyi magyar irodalomnak a középpontjában az 1926. évtől kezdődően az erdélyi írók szabad és független munkaközössége, az Erdélyi Helikon, valamint a magyar könyvek kiadóvállalata, az Erdélyi Szépmíves Céh állott, bár különösen az időszak második felében igen jelentős a Helikonon kívüli, főként baloldali irányzatú írók tevékenysége is.”4
Kemény Jánosnak a marosvécsi kastélyban elhangzott figyelmeztetését Hunyady Sándor jegyezte le: „Harag nélkül, politika nélkül. Mert én azt hiszem, ha valaki művész és magyar, nem szabad mérni, hogy miféle sáncon áll, és micsoda lobogót emel…”
Ha Erdélyben ezt nekünk ideig-óráig sikerült elérnünk, mindig nagy, maradandó dolgok születtek. Jó volna, ha erre sűrűbben rádöbbennének a magyar szervezkedés emeleti magasságain székelők, és lennebb, és mindenütt a népes alagsorban, a foszlányosodott szórványokban sínylődők.
A céh megalakulásától eltelt évszázad megengedi és megköveteli e kiemelkedően sikeres intézmény teljes körű és elfogulatlan vizsgálatát. Nyilvánvaló, hogy a trianoni helyzetben a céhbe tömörült alkotók a megértés, a másság iránti türelem és tisztelet szellemében az összetartozást hirdették, de a legtisztább irodalmi és műveltségi célokat szolgálva nem sikerült feloldaniuk a világnézeti kérdéseket. Ezért a társadalmi kérdésekre érzékeny és a konzervatív beállítottságú tagok közötti küzdelmek olykor szakadásokhoz vezettek.5
Hagyományaink tovább éltetése szempontjából fontos, hogy követésre méltó példáink kritikai vizsgálatáról se feledkezzünk meg.6 Jelentőségüket ilyenformán tovább erősíthetjük, tovább éltetésükhöz, alkalmazásukhoz, mai mércéinkhez igazítva juthatunk az elődeink által alkotott javakhoz. E célból fontosnak tartanám a céh első húsz évében, valamint az 1990-ben újraindított, ötesztendei haldoklása idején és a napjainkban kelt különféle vélemények, kritikai írások összegyűjtését és elemzését.
A céh általam összeállított Emlékkönyvébe ezért iktattam mutatóban néhány interjút és részletekbe menő visszaemlékezést, valamint Gaál Gábor idevonatkozó írásait is.7
Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István, Nyírő József, Ligeti Ernő és Kádár Imre 1924 márciusában jelentette meg a Keleti Újságban az Erdélyi Szépmíves Céh körlevelét. A következő bevezetőt olvashatjuk a körlevél bevezetőjében: „A ma már súlyos értéket képviselő erdélyi magyar irodalom életében eseményt jelentő terv indult útjára, melyet a kultúránk iránti nagy nemes gond és ideálisan magas szempontok hívtak életre. A megvalósulás stádiumában lévő tervnek messzi kiható és üdvös jelentősége kétségtelen. […] Az alábbi bejelentést szellemi életünknek hat kiváló képviselője írja alá, akinek egyénisége és munkássága a legkomolyabb érték, és biztosítéka az önzetlen és gyönyörű gondolat áldásos megvalósulásának.”
Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdag és sikeres tevékenysége meghatározta az erdélyi irodalom arculatát. Céltudatos vállalkozás volt, amelyről az alapítók a következőképp fogalmaztak: „Minden művészetek között az emberi és nemzeti társadalomnak legfontosabb és semmi más által nem pótolható, kultúrára nevelő, kultúrát fenntartó és fejlesztő művészete éppen az irodalom. Kisebbségi sorsunkban pedig ennél is súlyosabb dolog: nemzeti nyelvünknek, nemzeti kultúránknak, tehát nemzeti öntudatunknak az iskolán kívüli és azon túl szinte egyetlen védelmi és építő eszköze, nemzeti életlehetőségünk fő pillére. Az impériumváltozás irodalmi életfolyamatunkat egy csapással megállította. Ezt alapjából lehetett csupán felépítenünk”.
A mai rendszerváltás utáni időkre is érvényes megállapítás ez, amely politikánál előbbre mutatóan kijelöli tennivalóink dandárját ma is.
A körlevélben Kós Károly lelkes elszántsága, fanatikus hite izzik. Két évtized alatt sokoldalúan sikeres vállalkozássá fejlesztette a céhet. Sokoldalúsága, politikai tisztánlátása, szervezőképessége, munkabírása, egyenessége és bátorsága tette alkalmassá vezető szerepének ellátására. A céh akkor vált igazán példamutatóvá, amikor első köteteinek megjelentetése után a Berde Mária sugalmazta és Kemény János kezdeményezte Helikon írói közösség szolgálatába állt.
Tamási Áron jegyzőkönyvi beszámolójából tudjuk, hogy a Helikon első marosvécsi találkozóján, az 1926. július 16-ai délutáni ülésen – Kádár Imre könyv- és folyóiratkiadásról, illetve -terjesztésről tartott előadásának végén – Kós Károly az Erdélyi Szépmíves Céhet felajánlotta alapítóinak a nevében a Helikon szabad írói közösség céljaira. Az Erdélyi Szépmíves Céh ekkortól vált az erdélyi irodalom arculatát meghatározó intézménnyé. Tizennégy könyvsorozatban, évente 8–17 kötetben (1925 – 5, 1926 – 4, 1927 – 8, 1928 – 15, 1930 – 8, 1931 – 10, 1932 – 7, 1933 – 7, 1934 – 7, 1935 – 7, 1936 – 7, 1937 – 5, 1938 – 6, 1939 – 6, 1940 – 6, 1941 – 7, 1942 – 8, 1943 – 6, 1944 – 3) 132 művet (64 regény, 23 verses-, 18 rövidpróza, 11 esszé és tanulmány, 6 dráma, valamint 2–2 emlékirat, önéletrajz, útirajz és fordításkötet) adtak ki. Sorozaton kívül továbbá három mű jelent meg négy kötetben. Az ajándékkönyvek, alkalmi népszerűsítő könyvek és kalendáriumok száma kilenc. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek számát illetően más eredmények is napvilágot láttak különféle közleményekben attól függően, hogy számoltak-e, vagy sem néhány lappangó kiadvánnyal. Vita Zsigmond 164+4+8-cal, tehát 176 és 14 Erdélyi Helikon-kiadvánnyal számolt.8 A legvalószínűbb az, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh fennállásának huszonegy esztendeje alatt 144 művet adtak ki, összesen 180 kötetben.
Marosi Ildikó A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) című könyve első kötetének előszavából idézem: „A Szépmíves Céh húszéves kiadói mérlege műfajonként nagyon nagy eltéréseket mutat, ami valószínű a kor általános olvasói elvárásaival is magyarázható. A Céhnél megjelent 66 regény, 22 verskötet, 19 novelláskötet, antológia, úti kép, 16 tanulmány-, visszaemlékezés-kötet, 6 színmű, 1 népmesegyűjtemény, 1 tájszótár.” Dr. Sohár István magyarországi könyvgyűjtő részletes számításai szerint: „A VI. sorozatból a 72. sorszámú kiadvány hiányzik. Abból a körülményből azonban, hogy a 71. sorszámú kiadványnak a sorozatszáma VII/15–16. és a 73. sorszámú könyv sorozatszáma VI/17–18., arra kell következtetni, hogy a sorszámozásnál tévedés történt, és 72. sorszám alatt könyv nem jelent meg. A VII. sorozatból a 82. sorszámú ugyancsak hiányzik, azonban a 81. sorszámú kiadvány sorozatszáma VII/11., a 83. sorszámú kiadványé pedig VII/12–13., s így minden valószínűség szerint 82. sorszámú kiadvány szintén nem jelent meg. A VIII. sorozatban VIII/1–2. szám alatt 87. sorszámmal jelent meg az első kiadvány, holott a VII/23–24. sorozatszámú kiadvány sorszáma ugyancsak 87. volt. Eszerint két kiadvány is szerepel 87. sorszámmal jelölve. Amint ezekből kitűnik, a 164. sorszám alatt megjelent XIV. sorozat összesen 163 könyvet tartalmazott. Említettük azonban már, hogy Budapesten a Genius könyvkiadó vállalat kiadásában az 1934. évben megjelent két kötetben Makkai Sándornak a Sárga vihar című regénye, ugyanolyan félpergamen kötésben, mint a Szépmíves Céh abban az időszakban megjelent kiadványai. A Szépmíves Céh pártoló tagjai ezeket is illetménykötetként megkapták, de ezek a könyvek sorszámozva nincsenek, sem az 1934. évi VII. vagy VIII. sorozatban nem szerepelnek. Így ténylegesen a teljes sorozat 165 kötetből állott.” Sohár szerint az Erdélyi Helikon magyarországi barátai részére készült, és az 1937-ben kiadott Aranykönyv az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott sorozathoz tartozónak említi ugyan Szántó György Aranyágacska és Makkai Sándor Holt tenger című könyvét is. Ez azonban tévedés, mert azok a Szépmíves Céh által kiadott sorozatban nem jelentek meg. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában ily módon 21 év alatt összesen 53, döntő többségében élő erdélyi magyar író 136 műve jelent meg, 165 díszes kiállítású, jó papírra, kitűnően olvasható, élénk fekete festékkel nyomott kötetben. Megemlíti még, hogy Kolozsváron 1935-ben, a kiadó megjelölése nélkül, az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott félpergamen kötésű kiadványokkal azonos kötésben megjelent egy fametszetsorozat. A szerzője Gy. Szabó Béla, a megjelenési hely „Claudiopoli”, címe: Liber miserorum. Nincs számozva, és ex librisszel, sor- vagy sorozatszámozással nincs ellátva. Arra nincs adat, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh pártoló tagjai illetménykönyvként megkapták volna.
Az Erdélyi Szépmíves Céh 1931. éves kalendáriumában új kiadványsorozatot ígért olvasóinak, Erdélyi városok és vidékek címmel. „Az Erdélyi Szépmíves Céh, támaszkodva műpártolóinak, előfizetőinek és olvasóinak bizalmára, és annak a sikernek ösztönzésére, amely kiadványainak hírét jóval Erdély határain túl vitte, igyekszik kiadói programját kiszélesíteni. Folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak immár diadalmas „beérkezése” után, közelebbi kiadói terve egy esszé- vagy portré-sorozat kiadása, amely Erdély magyar városairól és vidékeiről élvezetes, színes, Erdély legjobb szépíróinak tollával megrajzolt képeket fog adni. Ezeknek az esszéknek illusztrálására Erdély legjobb grafikusait kérte fel. … Erdélyi városképek (Kolozsvár, Enyed, Nagyvárad, Marosvásárhely, Brassó), ill. Kolozsvár. Ez a könyv, Erdélyi köszöntő címmel, amelyhez a következő ismertetést olvashattuk: Ebből a könyvből kizárólag bibliofil kiadású, sorszámmal ellátott példányok készültek. Ez az 1133. számú, géppel számozott példány. Lapszámozáson belül Kós Károly 9 egész oldalas linómetszetével. Kiadói, festett, illusztrált halinakötésben, eredeti hártyapapír védőborítóval. (Bp.), 1938. (Révai ny.). 118 p., 1 sztl. lev.” A könyvben Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kós Károly, Makkai Sándor, Nyírő József, Tamási Áron aláírása volt olvasható, amiből következik, hogy szorosan kötődik az ESZC-hez. Az Erdélyi városképek című könyvet a Révai – vélhetően az ESZC-től függetlenül is – megjelentette.9
A céh könyveinek elbírálása számos vitát gerjesztett. Néhány elutasított könyv címe: Tamási Áron: Czímeresek. (1931), Berde Mária: Szentségvivők (1934), Bözödi György: Székely bánja (1938), Méliusz József: Város a ködben (1969).
A céh jelentős írói: Áprily Lajos, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Horváth István, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Kuncz Aladár, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tavaszy Sándor, Wass Albert neve még él az irodalmi köztudatban.
Máig jelentősek a céh gondozásában megjelent következő alkotások: Áprily Lajos: Vers vagy te is (1926), A láthatatlan írás (1939); Balázs Ferenc: Zöld árvíz (1937); Bánffy Miklós: Erdélyi történet című regénytrilógiája (1934–1940); Bartalis János: Föld a párnám (1930); Berde Mária: Seherezádé himnusza (1929); Földindulás (1931); Dsida Jenő: Nagycsütörtök (1933), Angyalok citeráján (1938); Hunyady Sándor: Diadalmas katona (1930); Kacsó Sándor: Lélekvesztőn (1941); Karácsony Benő: Pjotruska (1927), Új élet kapujában (1932), Napos oldal (1936), Utazás a szürke folyón (1940); Kemény János: Kokó és Szokrátesz (1940); Kiss Jenő: Kormos üvegen (1937), Napforduló (1942); Kós Károly: Varju nemzetség (1925), Kalotaszeg (1932), Az országépítő (1934), Budai Nagy Antal (1936), Erdély. Kulturtörténeti vázlat (1944); Kuncz Aladár: Fekete kolostor (1931); Makkai Sándor: Ördögszekér (1925), Magyar fa sorsa (1927), Egyedül (1929), Magunk revíziója (1931), Táltoskirály (1934); Meschendörfer Adolf: Corona I–II. (1933), Molter Károly: Metania R. T. (1929), Tibold Márton (1937); Nyírő József: A sibói bölény (1929), Isten igájában (1930), Kopjafák (1933), Székelyek (1936), Mádéfalvi veszedelem (1939); Reményik Sándor: Romon virág (1935), Magasfeszültség (1940), Egészen (1942); Szenteleky Kornél: Isola Bella (1931); Szerb Antalnak a Helikon irodalomtörténeti pályázatán díjat nyert könyve: Magyar irodalomtörténet (1934); Tabéry Jenő: Vértorony (1929), Emlékkönyv (1930); Tamási Áron: Ábel trilógiája (1932–1935), Három játék (1941); Tompa László: Hol vagy, ember? (1940); Wass Albert: Farkasverem (1934), Titokzatos őzbak (1941), Mire a fák megnőnek (1940). És így tovább, irodalomtörténészek és kritikusok által ajánlott és méltatott műveket sorolhatunk, kinek-kinek ízlése szerinti sorrendben.
Az Erdélyi Szépműves Céh igyekezett a legkülönbözőbb olvasói igényeknek eleget tenni, miközben sohasem tévesztette szem előtt fogadott célját, amit az első marosvécsi találkozó I. számú határozatának 1. pontjában leszögezett: „A romániai magyar kisebbség nemzeti jövője megköveteli, hogy vezetői a kulturális élet törekvéseire helyezzék át tevékenységük súlypontját. A népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal. Szükséges tehát, hogy ezek a célok és ezeknek a szellemi és erkölcsi erőknek természetes képviselői és védelmezői fokozott mértékben vonassanak be a magyarság sorsának intézésébe. Ők azok, akik a velünk együtt élő nemzetek kultúráival szakadatlan kapcsolatban állva, a legeredményesebben tudják megteremteni a békés politikai és gazdasági együttműködés lelki feltételeit is.”
A Kós Károly irányította kiadó 1928 májusától Erdélyi Helikon címmel folyóiratot is indított.10 A Szépmíves Céh betéti társasággá alakult, részjegyesei erdélyi magyar írók voltak. Kereskedelmi társasággá alakulva az intézménynek nem volt vagyona, a könyvsorozatok költségeit a pártoló tagok és az előfizetők állták, akiknek a szép kivitelezésű kiadványaikat a külföldi könyveknél sokkal olcsóbbnak ígérte és adta a kiadó. A céh dokumentumaiból kitűnik, hogy az indításhoz szükséges alapot a pártoló tagok adományai biztosították, továbbá az a váltó, amit sztánai tehermentes házára a lapkiadó igazgatójának kérésére Kós Károly adott. „Indulásunk után két évvel, 1926-ban azt a fedezeti váltót már el is lehetett tépni!” – nyilatkozta egy későbbi interjúban Kós Károly.11 A Szépmíves Céh betéti társaság 1 000 000 lej alaptőkével alakult, amely 100 darab, egyenként 10 000 lej névértékű részjegyből állt. A 200 000 lej forgótőkéjét kölcsönből biztosította. Felvetődött, hogy céljainak megfelelően saját nyomdát alakít, de ez a túlzott kiadások miatt nem volt észszerű Kós Károly szerint, ezért hat kolozsvári nyomda ajánlatát kérték.
A sorozat 1–23. számozású köteteit a Lapkiadó Rt. nyomtatta, a 24–37. számúakat a Minerva Rt., a 38–61. számúakat a Concordia Rt., a 62–136. számúakat pedig ismét a Minerva Rt. nyomtatta.12
A céh sikeres működésére csodálkozva nem feledhetjük íróik, szervezőik, tagjaik, pártolóik, előfizetőik és minden munkatárs szövevényes, mégis átlátható emberi kapcsolatrendszereit, gyümölcsöző együttmunkálkodását, közös célra összpontosított együttműködésüket. A teendők halmazának keresztmetszetéből felsorolhatatlanul sok apró intézkedés, jóindulatú cselekvésre, bizalomépítő kezdeményezésre volt szükség ahhoz, hogy a könyvek elkészüljenek és eljussanak rendeltetési helyükre. Két évtizedes sziszifuszi munkával a céh tagjainak száma folyamatosan növekedett. A magyarországi előfizetők megbecsülésére készült aranykönyv 28 000 nevet tartalmaz. Foglalkozásuk szerint a legkülönfélébbek: jómódú polgárok, tanárok, tisztviselők, vasutasok és egyszerű falusi emberek ezrei kapták és őrizték büszkén a sorszámmal ellátott, s így egyedinek minősíthető kiadványokat. Aztán említsük meg a színes propagandafüzeteket, díszokleveleket, találkozókat, könyvvásárokat – mai szemmel nézve is korszerű marketing-eszközrendszer biztosította a jó kapcsolatot az olvasókkal. A céh nemes céljait tovább éltetve ezekre is figyelnie kell annak, aki ma könyvet ajánl.
A könyv műveltséghordozó termék, vagy inkább szolgáltatás? Eleink, úgy tetszik, fegyvernek, vagy orvosságnak készítették, hogy az igazságtalanság súlya alá kényszerített erdélyi magyarságot segítsék a megmaradásban. Az eltelt évszázadok arra tanítanak, hogy ez állandó feladatunk. Az Erdélyi Szépmíves Céhből adódó tanulságokat felhasználni, törekvéseit nem folytatni mindenkor magunk ellen elkövetett bűn.
Tartozom egy vallomással
Személyesen alig ismertem Kós Károlyt. Olvastam műveit, számos alkalommal megfordultam közelében, személyes varázsában többször is fürödhettem, tisztelettel csodáltam és fiatal barátjának éreztem magam, miután egyik könyvét a tőle mindenben megszokott tömörséggel dedikálta: „Tar Károlynak Kós Károlytól”. Ennyi az ajánlás. De ezt előbb kétszer is leírta gyönyörű, kalligrafikus betűivel annak az újságpapírnak a szélére, amibe könyvét csomagoltam. Tömörség és alaposság. Tanítása a példamutatás volt.
Néprajzkutató fiával, dr. Kós Károllyal baráti kapcsolatban voltam, az erdélyi mézeskalácsról írt könyvemet az apjától örökölt gondossággal lektorálta. Dr. Kós Károly fia – Kós Károly unokája – bizalmába fogadott, gyakran átugrott hozzánk, szomszédok voltunk a kolozsvári Györgyfalvi-lakónegyed rengetegében. Miután a Donát-negyedből az idős Kós házaspár egy Széchenyi téri tömbházba költözött, és délutáni sétára az árnyas Sétatér felé araszolgattak megdöbbentő szép összefogódzásban, bemutattam őket első osztályos fiamnak, s kértem, őrizze meg ezt az erdélyiek kedves öregemberét emlékezetében, mert minden bizonnyal szüksége lesz rá, és példamutatását mint féltett kincset tovább kell adnia majd az utánunk jövőknek is.
A rendszerváltáskor Kántor Lajos vezetésével a megyei RMDSZ-t szerveztük. A tagtoborzást végző huszonhét tagú bizottság vezetőjeként először Gyaluban jártam, ahol a fűtetlen kultúrházban összegyűltek előtt Kós Károly röpiratából olvastam részleteket:
„Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban ezen túl, magunkért! (…) Ezeresztendős erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat. Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket. (…) Építenünk kell! (…) A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre-nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom!”13
1921-ben fogalmazott mondatainak foganatja volt 1989-ben is. Gyaluban és egész Erdélyben.
1990-ben, már nyugdíjasként, közművelődést szervező önkéntes munkásként, többek között a Svédországból hazalátogató Dusa Ödön maratoni szavalóestjének szervezését és rendezését vállaltam Kolozsváron – korábban már dolgoztunk együtt akkor, amikor az Ifjúmunkás Zsebszínházat megalapítottuk. A műsorfüzetbe Szőcs Gézától kértem közönséget biztató sorokat. Egy őszi napon a Szabadság napilap felé tartva, a Jókai utcán futottam össze Gézával. Ötletgazdagságát bizonyítva az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításának lehetőségeit osztotta meg velem.
– Kós Károlyod van-e? – kérdeztem, azt sugalmazva, hogy rendkívül nagy fába vágja a fejszéjét. Költői kérdés volt. Mert, hiába törtük a fejünk, környezetünkben Kós Károlyhoz hasonlót egyet sem találtunk. Akkor valami belső késztetésre, a kivagyiskodást és nagyképűséget sikeresen elhessegetve magamtól, de mégis félve kérdeztem:
– Tar Károly jó lesz?
Mosolyogtunk. Vidámodásomban az is benne volt, hogy ne gondoljon rá komolyan. Aztán eljött az a novemberi nap, amikor Tom Lantos amerikai szenátor a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával biztatta a Kolozsvári Állami Magyar Színház termét zsúfolásig megtöltő hallgatóságot. Utána Szőcs Géza a céh újraalakítását kezdeményezte. Kijelentette, hogy a céh újraindítása nem szabad a meglévő, és az erdélyi magyarság megmaradása érdekében küzdelmes részt vállaló Kriterion ellenében történjen. Domokos Gézára várva, az Erdélyi Szépmíves Céh írói közösségéből az egyetlen Erdélyben élő Kiss Jenő tartott minket órahosszan szóval. Rokoni szálak is fűztek hozzá. Mások mellett örömmel álltam én is az új céh szolgálatába.
Nem fűtött becsvágy, nem kívántam politikai karriert, anyagi érdek nélkül vállaltam szervezői munkát, miközben sűrűn megjelenő vezércikkeimért és más írásaimért sem kértem, és nem kaptam honoráriumot, hiszen akkor még hittem, hogy nyugdíjam zavartalan életet biztosít a jövőben.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Kós Károly nyomában járjunk. Azt gondoltam, hogy ha neki és társainak sikerült, és továbbra is élünk kimeríthetetlenül bő tapasztalataival, nekünk is sikerülnie kell hozzá hasonlóan, nem akármilyen, hanem a Balogh Edgár-szerű, kissé fellengzősnek hangzó, de az új körülményekhez igazodva valódi, a magyar művelődést serkentő „népszolgálatot” végeznünk.
(Folytatjuk.)
Jegyzetek
1 Ezt elősegítendő átadtam Kántor Lajosnak az Erdélyi Szépmíves Céh. Emlékkönyv, 1924–1944, 1990–1995 (Ághegy Könyvek, Közdok, Budapest, 2010) című könyvem kéziratát, és a magyarországi dr. Sohár István, valamint fia gyűjteményéből kapott és minden más, általam gyűjtött, illetve megőrzött képanyagot, valamint levelezésemből a hasznosíthatót. Abban a reményben adtam át ezeket a dokumentumokat, hogy alkalomadtán a céhről teljesebb és gazdagabban, hagyományainkhoz méltóbb köntösben, gazdagon illusztrált kötetet szerkeszthessen. Számos dokumentum közül figyelemre méltó: Tabéry Géza. Emlékkönyv. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1930. (IV. sorozat, 18.), Mózes Huba: Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból. 1924−1928. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1992. (Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei, 1992/1.)
2 Mikó Imre: Az erdélyi magyarság sorsa a világháború után. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf3487.pdf.
3 Tibori Szabó Zoltán – Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948). Minerva Művelődési Egyesület Kiadója, Kolozsvár, 2015.
4 Sohár Béla: Az Erdélyi Szépmíves Céh által tagjai részére juttatott illetménykönyvek néhány problémája. Ághegy, 33–34 szám.
5 Uo.
6 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh. Emlékkönyv, 1924–1944, 1990–1995. Ághegy Könyvek, Közdok, Budapest, 2010.
7 Uo.
8 Vita Zsigmond: Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozata, 1925–1944. In: Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. A második kötet függelékében 302–312. oldal.
9 Sohár Béla: Az Erdélyi Szépmíves Céh által tagjai részére juttatott illetménykönyvek néhány problémája. Ághegy, 33–34 szám, 4545–4563. oldal.
10 Marosi Ildikó: i. m. és Mózes Huba: 90 éve alakult az Erdélyi Szépmíves Céh. In: Dáné Tibor Kálmán et. al. (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. A 2000. október 13–14-én rendezett konferencia előadásai. Erdélyi Múzeum Egyesület – Magyar Közművelődési Egyesület, Kolozsvár, 2001.
11 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh. Emlékkönyv, 1924–1944, 1990–1995.
12 Tibori Szabó Zoltán – Újvári Mária: i. m., 103. o.
13 Kós Károly: Kiáltó Szó. 1921.
